Kitobni o'qish: «Hangyaboly», sahifa 5

8.

Egy napon át, úgyszólván reggeltől estig, lenn lakozott az egész hangyaboly népe a föld alatt, térdelt a kripta kövén, és nézett a síri lámpák reszketeg fényébe; böjttől szédelegve, káprázó szemekkel. A nehéz levegőjű, boltozatos pincét egy napon át betöltötte az imádság egyenletes, mély, mormoló ritmusa; néhány száz ajak zengte felváltva, egymásnak felelgetve az örök egyforma recitatívót, ezerszer is megújuló, tompa sötét morajlással, mely elhullámozva és megújulva, eleinte kínos, nyomasztó, később andalító és nyugalmas, mint maga a Végtelenség gondolata; Adj, Uram örök nyugodalmat… A kisebb növendékek néha kimerülten el is bóbiskoltak, a nagyok tarka gondolatai zsibbatag szárnnyal kalandoztak el messzire; a halvány kis Wester Janka délfelé ájultan esett ki az imapadból; rokona, egy soror, karjaiba kapta és fölvitte a napfényre; felélesztgette, aztán visszajött, az ájtatosságot semminek sem volt szabad zavarnia. S ha a Kegyelem birtokában elhunyt Szentasszony netalán utolsó, félig öntudatlan pillanataiban, a szent ostya elnyelése és a földi hüvely teljes kihűlése közötti csekély időben még valami kicsiny gondolati bűnt talált volna elkövetni, egy vétkes vágynak adott helyet, gyönyörködött végső pillanatban a test örömeinek hiú elképzelésén; a leskelődő Gonosz kísértése megbánatta vele kolostori életét, imáit és böjtjeit – vagy megtámadta élő hitét a menten megnyíló örök Életben és Igazságban… ó, és ha e pillanatnyi megtévedésért száz esztendei purgatóriumra ítéltetett volna is jajgatással és fogcsikorgatással a rettentő lángok tüzében… még akkor is a választott Boldogok közé röppent már az első nap esteléig e szegény lélek —, hisz minden egyes kétsornyi imádság, mit érte elmondtak, Szent Péter utódjának hivatalos dekrétuma alapján száznapi búcsú érvényével bír, az Örök Bíró száz teljes napot kell hogy elengedjen érette a bűnhődő léleknek! – Ó, hitnek mágikus ereje…!

Másnap pedig újra megnyíltak az iskolák, melyek a gyász napján szüneteltek volt – a ház népe, mint rendesen, fél hatkor kelt a reggeli csengettyűszóra; hatra elkészült az ágyvetéssel és öltözködéssel, fél hétig elmondta a reggeli kar-imát térdelve a szobapadlón s egyben mindjárt a reggeli Úrangyalát; aztán mise következett a templomban, negyed nyolckor makk-kávé-reggeli szilenciummal – természetesen asztali imákkal és a szegény lelkekért való fohászokkal a folyosón, menet közben. Nyolc előtt a tanulók órára mentek; legtöbben a nagyudvarokon keresztül, a kerti iskolaházba, hová a bennlakókat nem követte az Öreg lármája, ahol férfitanárokat is lehetett látni, ha mindjárt reverendásakat is – s ahol lopva hírt vehettek a bejáró társnőktől a város, az események, pletykák, a színház, az – Élet felől. Az órák után ebéd következett asztali imákkal és déli Úrangyalával, délután kézimunka a nappaliban vagy lecketanulás, korrepetíció, zongora, egyházi ének; uzsonna asztali imákkal; vacsora nemkülönben, esti Úrangyala, egytized a rózsafüzérből karban, végül regráció és félórás esti ima térden állva, lelkiismeret-vizsgálás közösen, tekintettel az aznap elkövetett bűnökre. Vasárnap vagy ünnepnap ezenkívül még délutáni litániára mentek a templomba, s a délelőtt folyamán még egy hosszabb énekes misét is hallgattak. De ajánlva volt, hogy ki-ki lefekvés előtt is a hálóban imádkozzék ágya mellé térdelve, a ruhásszéknek borulva, mint valami térdeplőn… Így folytak itt a napok töméntelen sok év óta már, ha időnként cserélődtek is a személyek a fehérre vasalt fejékek alatt vagy a keskeny növendékágyakban – mit tesz az? És most, hogy a Főasszony egyszerű szobája üresen állt és az Úr e kis nyájának nem volt pásztornője – egyelőre észre sem lehetett venni a hiányt. A mostani megyés püspök, e rettentően kövér, hüllőszemű öregúr, aki beszentelte volt a halottat, egyszersmind megparancsolta az apácáknak a szokásos háromhavi gyászt, heti három napon a húsételtől való tartózkodással.

A nővérek tehát sokszor kaptak halpecsenyét ebédre, és fekete szőrkötényt viseltek a rendes öltözet fölött.

És folyt minden a maga rendes útján.

Megjött a komoly tél, fűtötték a termeket, és a növendékeket nem vitték le a szép, nagy kertjükbe most már. Kunigunda rikácsolt és toporzékolt, s a szép kis Gerolda sopánkodott közöttük napestig. A nagy házban is mindenki végezte dolgát zavartalanul. Az abbégalléros jelöltek szelíden hallgatták Berchtolda anyás intelmeit a szeretetről, a tökéletesedésről s a szent szegénységről; s mindezekről meg nem feledkezve, suttogásuk és fiatal kacagásaik neszével a hálófolyosón; esti szilencium órájában is sokszor megbotránkoztatták az öreg testvéreket. (Mert új főnökük, Berchtolda, ellene volt a szemlesütésnek, s más szokott apácás külsőségeknek, és szándékkal dicsérte a nyílt, bátor, derült jámborságú szíveket.) És Evelina, az “önmegtagadás szentje” tovább böjtölt a szabott időn kívül, és éjjel, titokban felkelt, hogy a konyha földjét s a folyosók hideg kövét súrolja, holott ez nem volt az ő munkája, és nappal lúg ette kezeivel kézimunkát kellett tanítania a polgári iskolában. A “Porta” melletti nagy óvodában Adél csakúgy barátkozott, mint eddig, három-négyéves kis “gavalléraival”, ölébe vette, szép kebléhez szorította, ha valamelyik buksi elszunyókált, és hangos, falusias magyar beszédével csatorált velük vidáman, anyukásan. Gregoriát most is a kelleténél többször lehetett látni a szellős lépcsőház alján Fénrichhel, az “intéző” káplánnal, kit ugyan bűn volna gondolatban gyanúval illetni, lévén felszentelt áldozópap, egyházi férfiú és unokatestvére is a szép nővérnek; de túlságba mégsem szabadna vinni, és a betegnek nem használ a hideg folyosón állongás! – Magdolna is azonmód járt-kelt most is, mint rendesen, nyájasan, egyszerűen és kissé elkülönülten – kellemes, tiszta mosolyával és nemes mozdulataival; szép, értékes előadásokat tartott az osztályokban, és amit a századok históriáiból tudott és közölt, maga volt az életértés, a bölcsesség; de ösztönös idegenséggel maradt távol a zárdai politika kis fogásaiból, bár kedvelte és elismerte barátnőjét, Virginiát. – Soror Mártha is éppúgy ült, mint azelőtt az “Ápolda” egy kis szobájában (mert a tornácra már ritkán sütött a nap) – aszott két vázkeze lelógott öléből, fejével “igen”-t bizonygatott egyre, és gyermeki tekintete a levegőbe meredt. Szelényi papa is ott babrált estig a fizikaszobában, és nyaggatta Virginiát az új röntgen-apparátusért; Kapossy éppúgy fogta össze talárszerűen reverendáját, ha magyarázott; morcos, sötét szeme lángokat szórt az egyház és erkölcs ellenségeire. Németben eljutott a Sturm und Dranghoz, és neveléstörténetből Basedownál tartott karácsony előtt. Fóth káplán füttyösre csücsörített szájjal járt-kelt a folyosókon. Popescu Kornél fáradt közönnyel vonszolta magát, és sötét szeme csak rejtve, ritkán lobogott fel gyönyörű tűzben, Marika mindennap hideg vasba bodrozta a haját, és Szidu meg Gidu az ifjú Soror Emerikát üldözték fáradhatatlanul…

És lám, mindez mégiscsak látszat volt, vagy nem ezek az igazi történések; nem azok, melyekben változás, előremozgás lendülete van. Melyek azok tehát?

Igen, aki nagyon figyelt (talán a Jóisten szelíd és végtelenül tükröző szemeivel), az egyebeket is észrevett. Hogy példának okáért Virginia és Berchtolda mily benső egyetértéssel és sokat vannak együtt, s mennyi közös, fontos, “hivatalos” elintézendőjük akad mindig egymással; hogy mily egyértelmű, gyengéd alázattal érintkeznek a mindenben gyanútlan Magdolnával, s hogy baráti együttesüknek egészen meghódítottak még néhány magyar nővért, az eleven Adélt és a halvány Gregoriát is, az “intéző” pap szép unokanővérét. – Viszont figyelhette azt is, hogy a penziósok most még a rendesnél is többet kaszinóznak együtt, s a regráció órát legtöbbször a kegyes Simonea szobájában töltik esténként, mikor rendesen velük van Evelina, a szent sváblány is, és átüzennek gyakran a piros Kunigundáért. – Aztán a gyászruhás kis Gross Helénen is lehetne némi megfigyeléseket tenni; hogy hány öreg és ifjabb nővér ölelte őt szívére, bár csak szertartásos, gyenge szorítással, és csókolta arcon apácásan kétfelől, mondván: “Szeretnék anyád lenni az elköltözött helyett; bízzál bennem, te szegény gyermek!” – És észrevenni legvégül, hogy két bennlakó növendék, Popescu Kornél és Pável Marika egy idő óta nem szólnak egymáshoz, s hogy az utóbbi, esténként a hálóban, gyakran és fennhangon szokta dicsérgetni Kapossy tanár urat, hogy mennyivel különb és okosabb, mint például az a Fóth, aki éppen hogy csak szép, no, mi az? Egy férfinál nem is sokat számít és nem is olyan csudaszép, mint amilyen elbizakodott pofa; a szeme például Kapossynak is van olyan. És hogy Király Erzsi rendesen halk és nevetős “nono, ne mondd”-okat és “te, igazán?”-okat szokott odavetni; fejcsóválások közt tekintve le a még-még meleg cserépkályha tetejéről; melyhez támaszkodva nagy buzgalommal firkál kitépett irkalapokra valamit…

Vannak emberek is, kik szelíd és tükröző szemekkel járnak, és semmi sem idegen tőlük; például Szelényi papa, a zsíros reverendájú, nagyszivarú öreg fizikatanár ezek közül való volt. Szeretett mindent – tehát látott mindent, ami a házban és a szívekben – e kis világban történt. Igaz, hogy mindenkit megszólított és kikérdezett, akivel éppen találkozott.

“Aha – hát a kedves Kunigunda nővér nem barátja, ugye a magasabb tudományoknak? »Für solche Affinen!« – hisz mond is valamit! Ő ugyebár azt tartja mostanában, amit a régi bölcs latinok: öregeké a szó a tanácsban. És soror Virginiát nagyon érdekli a kivándorlási kérdés; őt sok kérdés érdekli általában, mi? De csak ha »a mennyei gondviselés akaratával nem ellenkezik« – természetesen. De azt már bizonyosan szeretné tudni, vajon odaát a tengeren túl hány éves korukban kapnak politikai jogokat a nők? S a nagy harisnyagyárak üzemében a kék teljesen kiszorította-é már a szivárvány többi színeit? – Hát Gregoria kolléga egészsége javulgat-é? Elmegy-é Svájcba e nyáron? Én tudom, mitől függ az: talán ő is tudja. Vagy nem szívesen megy el innét? Sosem láttam nőt, ki ennyire értett volna a gyakorlati gazdaságtanhoz elméletben! Hiába, a talentumok közös családi eredetre vallanak! – A mostani negyedévesek? Sose volt még itt okosabb, tiszteletre méltóbb évfolyam, mint ezek. Vannak köztük, akiket már nem is kisasszonyozni, de nagyságolni volna kedve az embernek, oly érett, bölcs, öntudatos nő (ezért hívom én csak Böskének, másképp bölcs Dianának); – mert nem, nem önökre céloztam Szidónia és Gizella kisasszonyok, bár sejtem, hogy magukra vették. Na, hisz nem is mindenesetre álló, megdönthetetlen sarkigazság és természettörvény az, hogy: hosszú szőke haj, rövid… no, hogy is mondtam? Ennek különben nemsokára ki kell sülnie itt ebben a házban; mert ugye nem minden kegyesrendi nővér vágatja le természetes fejdíszét beöltözéskor; nem mindegyik hisz a közmondásban. Na, meglássuk, eljátszódjuk-e a »Segélykérő Nők«-et? Hehe!”

Így élcelt, csipkelődött, ilyen együgyűen, ártatlan, kedves, hamiskás arcával a fizikaszobában, a tanári előtt vagy az újépület folyosóján; mindenütt a leghálásabb publikumtól körülvéve. Magános, családtalan öreg pap volt, egy rideg hónapos szobában élt a kis fizetésből, amit az apácák iskolája adott neki. Nem voltak barátai sem a városban, sem a püspöki udvarnál, nem akart sem kanonoki stallumot, sem lila övet, nem járt sehová, és a zárdán kívül nem is látott nőket. Ez a “Természettudományi Szertár” volt az ő klubja és kaszinója; e szelíd évődések: társas élete.

Azok közül a nővérek közül, akik az árva kis Gross Helént édesgették és pártfogolták – Berchtolda, a noviciátfőnöknő nyerte meg legjobban a bizalmát. Ez becsületes és józan nő volt – csúnya és közönséges kis pisze arccal és kancsal, világoskék szemekkel. Egy helybeli kishivatalnok árvája – testvérnénjével varrodát nyitottak volt, és ő volt a kifutó; ő hordta haza a kész munkát, és tizennégy éves korában jól ismerte a helyi intelligencia minden kis ügyét, pletykáját, és meg tudta ítélni a kisvárosi dámák erkölcseit. De nénje, az öregleány elhalt váratlanul, és a kicsit tudákos, csúnya és erényes lányka “hivatást érzett”, hogy zárdában töltse életét. Természetes okossága, tudásvágya és judíciuma révén azok közé került, akiket magasabb diplomára képeztettek; a fiókházban együtt volt Virginiával, s ennek ajánlására tette a boldogult Würdige a jelöltek főnökévé az akkor betegeskedő, öreg Simonea helyett; noha az még nem töltötte be a hatvanadik, a “penziós” évét. – A kis bajor leánnyal is szokása szerint nyíltan és anyásan beszélt.

– Hány éves is vagy te, leánykám?

– Húsz múltam, tisztelendő nővér.

– Hm, húszéves korodig a világban éltél. És még mindig itt állsz bizonytalan lélekkel, és nem találtál magadnak hozzád illő életformát. Voltak-e kérőid?

– Én nem mentem Münchenben soha bálba, sem társaságba, a gyámom nem akarta, mert…

– Nos?

– Azt akarta, hogy az unokaöccséhez menjek. De én nem akartam; nem; megmondtam, inkább eljövök a nénihez és apáca leszek!

– Nono, fiacskám! Így ne; dacból, gyerekességből nem váltunk jegyet az Üdvözítőnkkel. – És miért is ellenkeztél? Valaki más volt az eszedben?

– Nem – akkor még nem!

– Akkor nem? Tehát azóta? – Nos, nekem úgy bevallhatod, mint édesanyádnak, akit nem ismertél. Én tudom, hogy kinn a világias dolgok és érzések uralkodnak, én nem ítéllek meg; hisz a házasság is egyik szentség a hét közül. – Nem kell, hogy nevet és körülményeket mondj; szóval foglalkoztatja-e érzelmeidet valaki, egy férfi?

– Igen! – vallotta a német leányka halk, fullatag hangon.

– Úgy! No és – viszonzásra találsz? Remélheted-e azt, amit “földi boldogság”-nak hívnak? Remélheted-é – őáltala?… No, mit gondolsz, kislányom?

A kis Helén meleg barna szemeit elfutotta a könny, a szája remegett; elővette zsebkendőjét, és belesírta bánatát: “Nein, nein! Er ist nur mein Ideal!”

– Hátha tévedsz? Biztos tudomásod van róla, hogy érzelmed viszonzatlan?

Helénke lejjebb hajtotta barna fejét, és igent intett a zsebkendőbe, vagy tán csak zokogó csuklás volt ez. Síró, csepergő tavaszi olvadása fiatal életének, nagy árvaságának, nagy idegenségének; jóleső, szerelmes, érzelmes német bánatának, mely csak lefordíthatatlan germán szókkal volna kifejezhető, nyújtott, mély zengésű versekbe fogható: Wehmut, Demut, Schwermut… S amelyre újabb táplálék mindössze annyi, hogy mikor a gyászeset után Holzerné, a derék kis barátnő itt volt részvétét kifejezni, és szívére ölelgette a fogadószobában – elsúgott, elcsicsergett néhány “külső” újságot hirtelen. “Tudod, valami műkedvelő színház lesz, azt hiszem, én is játszok, mert jótékony, és felkérték Töfflerkét is; te, és azt hallottam, hogy az a leány is fog játszani, mert bejött most farsangra, a pusztájukról; de valami szívtelen szerepet adtak neki; olyan, hogy nagyon szép és gonosz, mindenkit elcsábít; és te, furcsa lesz, ha még együtt fognak szerepelni ezek!”… Ennyit mindössze. Ám Helénke tudta, hogy a gyász ürügyén most semmi áron ki nem engedné őt vendégségbe barátaihoz a szigorú Kunigund; hogy most soká-soká, tán hónapokig vagy még tovább nem fogja látni azt, akit “nur mein Ideal”-nak nevezget forró és szemérmes ábrándjaiban. Hogy az a gyönge szál közöttük – meleg, értő pillantások, rövid kézszorítások – elszakad, szétmállik, ha nem lesz alkalom továbbszőni; ó – ennyire ismerte már a férfiakat; és ott lesz a másik, majd találkoznak, együtt mulatnak, kibékülnek… És elgyávulva, reménytelenül, csacsi leánybüszkeséggel és dacos boldogtalansággal könnyekben fürdetve esténként a párnát – végzett magában az életével, lemondott. – Mindegy már neki úgyis! Csak Ő ne tudja meg soha! Hogy egy szív miatta összetörött!…

– Ha így van, kicsikém – simított végig a jó Berchtolda e barna fejecskén —, de ne sírj, no ne! Ezek a fájdalmak elmúlnak, én tudom! Nem érdemes erre gyarló, földi férfi… Ha így áll a dolog, akkor csakugyan igazad van abban, amit az előbb mondtál. Gondold meg jól, hisz fontos dolog. Sok bánatos, csalódott szív lelt már megnyugvást ezek közt a falak közt!

Bólintott, kicsit fontoskodva – büszkén, hogy világi dolgokban is megértő és tájékozott tud lenni, és csókra nyújtotta a kezét. És a kis Gross Helén megnyugodott és felbuzdult rajta, hogy neki “jól meg kell gondolni” valami fontos dolgot; és saját sorsa kemény kormányosának, regényes, komoly tragikai hősnőnek érezte magát. Ó, sokkal inkább bizony, mint mikor egy más nővér, az öreg Leona vette elő, és elmondotta, hogy múlt éjjel álmában látta a boldogult Főnökasszonyt, ki tudtára adta most már határozott kívánságát, hogy unokahúga kövesse nyomdokait., és szeretett rendjébe lépjen…

– Helyesen cselekszünk-e és a szerzet érdekei szerint, kedves soror Berchtolda – aggodalmaskodott Virginia néha —, hogy a kis Helénben mi is ezt a hajlamot ápoljuk? Tudja, milyen könnyen vádolhatnak meg majd ellenségeink avval, hogy anyagi számításaink voltak, és… ej no, hisz ön tudja, miképp gondolkoznak azok a nővérek, kik nem abban látják a rend javát, amiben mi keressük! (Fordítson isten mindent legjobbra az ő végtelen bölcsessége szerint!) – Tudjuk, ők úgy gondolják: ez a hozomány elrendezné a sürgősebb bajokat, és olyan pótlékokat nyújtana, melyekkel elodázhatnák az üdvös és szükséges javításokat. “Minek jobb rendszer, kiadósabb gazdálkodás, magasabb iskolák, több munkaerő – ha készpénzzel segítni és húzni lehet, és maradhat minden a régiben?” Én nyíltan megvallom: szeretném, ha a mi rendünkben fölöslegessé válnának a pénzhozományok. El lehetne ezt érni! Akkor csak rátermettség és igazi hivatás számítana, senkinek sem kellene különös rábeszélés – munkával és jobb berendezésekkel minden menne! Hisz mi tudjuk…

– Igenis, mi tudjuk, kedves nővér; és ezek a “mi” sokkal többen vagyunk, mint gondoltuk – bólintott Berchtolda, mint aki mindent eggyel jobban tud. – Ahogy a fiókházi főnöknő leveleiből, a sorok mögül, a hangulatból kiérzik; ó, legyen egész nyugodt, kedves nővér! Egész világosan úgy van ma a dolog, hogy bármiféle pénzsegély, bárhonnan is – a mi üdvös céljainkat fogja előmozdítani, nem pedig fölöslegessé tenni, mint némelyek gondolják.

– Istennek hála, ha úgy van, kedves nővér, mert ez azt jelentené, hogy a Gondviselés akarata a mi szándékaink mellett van! Én szívből hiszem, hogy ezek helyesek; bár a Szentlélek felvilágosítana mindenkit. Hisz tudom, hogy ők is a jót akarják, de úgy érzem, nem a helyes úton. Isten óvjon tévedéstől és balvéleménytől! – Egész világos nehezteléssel viseltetnek irántunk, és mindig egymás közt vannak.

– Az el fog tűnni, kedves nővér, el fog oszlani, mihelyt a Magosságbeli a szavazás rendjén megnyilvánítja akaratát.

– Úgy van, kedves nővér; a mi dolgunk aztán csak alázat és engedelmesség! – felelt Virginia önámító buzgósággal, és elköszönt, megnyugtatva a kegyesség és jámborság e kölcsönös, úgyszólván szakszerű kifejezéseitől.

…A karácsonyi napok is eljöttek, s a gyász idején egyhangúbban folytak a rendesnél is, noha nem kevesebb misével és imádsággal. A legtöbb növendék hazament a szüleihez; a II-es hálóban például csak Helénke meg Kornélia álmodozott a szünidőben is (noha Kornélt szívesen meghívta a falusi nagybácsi, de nem volt kedve hozzáutazni), és Marika sütögette a frufruját – (ő megírta apjának, az öreg állomásfőnöknek, hogy útiköltség helyett inkább egy aranyórát szeretne karácsonyra). A szilveszteresti “bál” is elmaradt ez idén. Más években úgy szokott lenni, hogy növendékek, jelöltnők és novicok – sőt néhány fogadalmas soror is – összegyűlnek a földszinti óvodában, mert az a zárda legnagyobb terme, azután egy növendék zongorához ül, és elkezdik a táncot. A párok négyeshez előre foglalkoznak; szép fiatal apácák táncai néha hetekkel előbb el vannak ígérve, szétkapkodva hódoló növendékek közt; a lassú csárdásra ott kérik fel őket, miközben sokáig szabadkozniuk illik, azután paposan, módosan és kelletlen arccal lépegetni pár percig, míg a “gavallér” lányok lázaspirosan serénykednek vagy olvadoznak; s a “rendező” harsányan kiáltoz. Szidi meg Gizi mindegyik évben csak ezért az estéért itt szoktak maradni a karácsonyi szünidőre; de most lemondó szívvel írták meg, hogy hazamennek; hisz nem táncolhattak volna ez idén a bájos Emerikával.

Jókedvűen, agyonetetve, csipkésujjú otthoni ruhában érkeztek vissza tíz nap múlva. Király Erzsin is szép, új, sötétszürke útiruha volt, mikor megérkezett; ilyenkor lehetett látni, milyen pompás a telt, magas alakja és milyen szép, habfehér, üde bőre, gyönyörű nyaka, válla van: és szőke haja mily dús, hullámos fényű a divatos, angolos lefésült frizurával.

– Igen – suttogta Kornéliának, ki mohón vizsgálta apróra külsejét, mielőtt az Öreg visszaparancsolta rá a kék intézeti gúnyát —, tudod, mindjárt az első nap kizsaroltam szegény anyámból, hogy ruhákat csináltasson (szerencsére zsidólány a szabónénk, éjjel-nappal varrt szegény), mert ünnep harmadján leutazott, ahogy megígérte – leszökött nagy üggyel-bajjal ő, a – kis öregem, no! Milyen kedves, drága, megható volt. Istenem! Minden jót megérdemelne egy ilyen ember! – Te, a másik ruhám még szebb, az egy fekete bársony, mélyen kivágott, de egy plasztron jár bele fehér selyemből szolidabb alkalmakra; képzeld, el is hoztam ide azt a ruhát. Egyszer beszökünk a garderobba, és megmutatom. – Volt otthon egy tiszti estély Szilveszterkor (a bátyám persze főrendező) – és oda ő is eljött: “kerületünk országgyűlési képviselője, ki jelenleg városunkban időzik” – írta a helyi újság. Csak úgy véletlenül, persze; és egész éjjel együtt mulattunk. Milyen megértő, drága lélek is az én anyám!… És gondold csak, most együtt utaztunk, elkísért a vonaton, első osztályú kupéban…

– Mén-ni lévetkezkedni! Sofort! Ihr unverschämte! Eben lumpige ruha-rongyosban! Nem akarja látni én!

Az Öreg toporzékolva hajszolta a garderob felé az újon-jötteket, hogy minél előbb kivetkőztetve lássa az otthoni, szabados, sajátos, idegen “réndetlen” hüvelyből, mely az ő hatalma korlátaira emlékeztet.

Január közepe táján mégis felvehette egyszer a szőke Király Erzsi gyönyörű fekete bársonyruháját; persze, a fehér selyemplasztronnal, melyet “szolidabb alkalmakra” csináltatott hozzá. Soror Virginia akarta, hogy a képezdésznők “Szent Teresia önképzőkör”-e tartsa meg az idén is évi rendes díszgyűlését az alakulása évfordulóján. Hisz a képző külön intézmény – “kultúr-intézmény” (így mondta) —, s a zárda gyásza nem érinti oly közvetlenül.

A leányok osztályonként özönlötték el a nagy énekterem padjait. A bejárók tarka, olcsón “fess” ruhácskái elszabott formákkal vagy rikítóan egyéni ötletekkel simultak fiatal bájaikhoz; hangos, erőszakosan diákos modoruk lármája betöltötte a hátulsó sorokat. A kékruhás bennlakók csoportokban suttogtak, és halkan vihogtak; a körgalléros jelöltkék s a még tanuló ifjú novícia-apácák modoros félszegséggel, idegenül állongtak a zongora körül. Itt nyilvánosság előtt még a régi szemforgató stílus uralkodott köztük – csak “maguk közt”, a novíciában mertek pajkoskodni. Végre csend lett, és mindenki felállt; egy csoportban vonult be a tanári kar: Kapossy, az osztályfőnök és díszelnök az élükön, morcos, szép szemeivel és összehúzott ajkaival, melyek mintha örökké valami léha és bűnös inzultus ellen védekeznének. Ott volt a hittanár is, Fóth tisztelendő, szép, nyegle arcával, kamaszos mosolyával; s Szelényi hasán pihenő kövér kezekkel ült mögötte, csakhamar és mélyen tűnődni látszott az alig elhangzott “Szózat” utolsó akkordjain, mert a folyosón kellett hagynia a vastag szivarját; itt mégsem lehetett dohányozni. A tanárnő-apácák közül itt voltak: Virginia, Magdolna és a halvány Gregoria, a rajzmesternő is nagy, törtfényű, udvaros szemeivel.

A jegyzői jelentés után az ambiciózus harmadéves olvasta fel dolgozatát; szép mű volt, tartalmas gondolatokkal. Húsz estén át dolgozott rajta, leszorítva Erzsit a kályha tetejéről; és a regrációban is naponta legalább féloldalt. – Az ember megindul a rögös pályán – olvasta ünnepien magas és kissé fullatag fejhangon, mely a siratóasszonyokéra emlékeztetett —, az ember fut, törtet, lihegve küzd, lábait felvérzik az éles kövek, arcáról verejték hull, homlokát a forró nap égető sugarai perzselik, de ő csak megy, kábultan, eltikkadva; ereje végső megfeszítésével törtet a cél felé. Az út szélén kicsiny, illatos virágok mosolyognak rá; de nem, ő nem nyúl értük, hogy leszakítsa. Vágyó, epedő szemei a célpontra vannak függesztve, hol a ködlő magasságban zöldellő pálma virul. Ámde a cél még messze van, s a magasságok levegője ködös és hideg. Ám a küzdő nem törődik ezzel! A hiú világi dicsvágy magával ragadja lelkét; nem látja a nyíló virágokat, nem érzi a napfény perzselő leheletét; csak száguld egyre tovább… tovább…! Ámde ereje lankad, lélegzete kifogy, csurgó vére pirosra festi az út porát… És így tovább – “tovább… tovább!” – fuvolázta a fiatal törekvő azzal a modulációval, ahogy Várady Antalt s az Ábrányiakat szavalták vidéki matinékon. Teljes félórába telt, míg a makacs szimbólum, az “ember”, rájött végre, hogy a világias, hiú törtetés mit sem ér; – míg végkimerülésben összeesve megvallotta a hallgatóinak, hogy a lélek igazi békéjét nem érte el, mert “az csak a vallásban és az isteni Gondviselésben való megnyugvásban keresendő”.

Mikor a szerző berekedve és pirosan az izgalomtól, lüktető halántékkal helyére ment, mindjárt fel is ugrott a padban a “dolgozatbíráló”, egy kisütött hajú, kebles bejáró leányka pípes, piros blúzban.

– Szerény bírálatom szerint – olvasta hadarva egy gyűrött papírlapról – a felolvasott dolgozat kitűnő stílről tanúskodik. Igen gazdag díszítő jelzőkben és még erkölcsi tartalomban. Különösen szép a bevezetés, bár én a tárgyaláshoz arányítva kissé hosszúnak találtam, és nagyon megindító az élet szenvedéseinek és csalódásainak festése. Meglátszik, hogy igaz érzésből fakadt. A befejezés is igen hangulatos, de véleményem szerint a “verejték” szó többszöri ismétlését kerülni lehetett volna, vagy valami mással helyettesíteni, a jó ízlés követelménye szerint. Továbbá azt írja egy helyen, hogy “a magasságok levegője ködös és hideg” – ámde az előbbi hasonlatban pálmáról beszél, holott tudjuk, hogy az délszaki növény, és nem nő meg ködös, hideg helyen; ezt kényes szobapálmáinkon is mindennap tapasztalhatjuk (indokolatlan derültség!). Különben ily hosszú dolgozat írása nagy szorgalomra vall és nagyon dicsérendő, különösen egy harmadévesnél, ki mához egy évre már a képesítővizsgálat egész életre kiható küzdelmei előtt fog állani.

– A bírálata egészben véve igen helyes, kisasszony – bólintott rendületlenül komoly képpel Kapossy, a díszelnök. – Csak egyet szeretnék kérdezni; ön kifogásolta a “verejték” szót. Mondja meg, például ön mit alkalmaz ehelyett? Nos?

A piros blúzos kis “prepa” fülig pirulva, mereven és tanácstalanul nézett maga elé, mint aki a leckében megakadt és súgásra vár. “Izzadság”… “Kigőzölgés”… kelt szárnyra halkan az ijedt csendű teremben, de egyiket sem merte utánamondani.

– Hát jól van – fejezte be végre az osztályfőnök fanyar mosollyal, mert rájött, hogy maga sem találna alkalmas szinonimát —, most menjünk tovább. Remélem, a következő gyűlésre eszébe jut, kisasszony, és akkor megmondja nekünk is.

A frufrus leányka megszégyenülve ült le. Fóth tisztelendő a pódiumon ugyancsak csóválta a fejét – ő ugyanis költő hírében állt, a most zengő négyszólamú karének szövegét is, a Fel, viadal.... kezdetűt, ő szerezte. Szelényi papa keze még mindig a hasán volt, de már nem tétlen malmozásban; – fognia kellett, s kövérke fejét kissé behúzni a káplán széles vállai mögé, mert egyenletes, jóízű hötyögéssel rázta, ringatta a nevetés. Már nem is gondolt a kinnhagyott szivarjára: fényesen mulatott.

Most következett a Király Erzsi száma, Szondi két apródja. A pompás bársonyruhában, magas nyakú, fehér betéttel; oldalfelé fésült, dús hullámos hajával – az ő egyszerű fölényével, mely oly jól illett telt, erőteljes fiatalságához, hogy ezt tudva még szándékkal hangsúlyozta is kissé – így lépett ki a padsorok elébe. Fóth tisztelendő előrenyújtotta nyakát a Gregoria magas fátyla mögött.

Évekkel ezelőtt, a hatodik felső vizsgáján Erzsi szavalta már ezt, legszebbjét minden élő magyar versnek; annyira tetszett neki már akkor is, hogy sosem feledte el; nem kellett hát újra megtanulni, és igazában csak azért “ugrott be” most a szavalásba, mert valamiben illett egyszer legalább szerepelni minden negyedévesnek, és a dolgozatíráshoz lusta is volt, meg nem is tudta soha ezt a sajátosan közhelyes, zárdaiskolai stílust vizenyős jelzőivel és “arányos befejezéseivel”. De még inkább azért, hogy ürügye legyen egyszer magára venni a ruhát, és megmutatni a társnőinek, mert már szörnyű kíváncsiak voltak rá.

Hát csakugyan gyönyörű volt. Tisztán csengő alt hangján, egyszerűen és megindultan beszélte végig a nagy morál-költeményt; zengő, kissé nyújtott recitatívókkal jelezve mindenütt a lantos ifjak énekét. A bíráló aztán ki is jelentette, hogy “ily hosszú költemény betanulása dicsérendő szorgalomra vall”, és hogy “kár azonban, hogy a költeményt inkább csak elmondta, mint szavalta” és hogy “helyenként kissé énekelt”.

Soror Magdolna nagy, hófehér fogai most kivillantak egy vidám és elnéző mosolyban.

– Nagyon szépen mondta; csakis így helyes és így ízléses! – szólt Erzsinek egyszerűen, bólintott a fiatal leány felé, és értelmes szemeivel, nagy rokonszenvvel mustrálgatta egy ideig.

Aztán jött még sok szavalat, bírálat, szóló— és karének. Mindenki nagyon éhes volt, amikor délfelé véget ért. De Fóth káplán azért megvárta a folyosón Erzsit.

– Kérem, csak egy percre, kisasszony! – szólította félre közfeltűnést keltve. – Először is hadd gratulálok. Nem is tudtam, hogy önnek ilyen szép… szép beszédhangja van. A szavalásba ugyan én is több erőt, hatást, lendületet kívánnék, de a hangja nagyon alkalmas. Én ki tudnám fejleszteni az ön előadó tehetségét.

– Igazán, tanár úr? – mulatott a leány kissé világos gúnnyal, de a káplán nem vette észre.

– A legkomolyabban! Nekem elhiheti, én értek az effélékhez, szakmámba vág. – Úgyhogy nekem valami tervem is van magával, mindjárt el is mondom. Nézze, kérem, pár hét múlva itt megnyílik a mi legényegyleti katolikus kaszinónk; egy kis ünnepéllyel kötjük egybe, csak magunk közt leszünk, papok és katolikus tanárok; nekem kellett faragni egy ünnepi ódát; ilyen az, ha az embernek költői híre van. Hát arról van szó, hogy ezt önnek kell elszavalnia, alkalmasabb hanganyagot nem is képzelek; csak persze, az előadásban majd adnom kell néhány utasítást.