Kitobni o'qish: «Hangyaboly», sahifa 3

– Ej! Mit törődik ön énvelem, mit törődnek, maguk mind? Velünk, szegény, tudatlan, elmaradott, egyszerű néppel, afféle régi-világbeli, igazi szerzetesekkel, akik vagyunk? Kimentünk mi már a divatból régen, soror Virginia, látom én jól! Mit akar énvelem? A szavaimra nem is hederít, érzelmemet, szívem szeretetét semmibe nem veszi, látom én, tudom én rég; az együtt töltött időkre már szégyell emlékezni; veszem én észre, azért hogy nem vagyok olyan tanult. Jól van, nem baj ez, istennek kedvesek az együgyű szívek; isten nem parancsolta nekünk a hivalkodó, világi tudományt, sátán csalétke az, jól mondja Simonea nővér… Mit beszél nekem, minek beszél? Ezért jött ide hozzám? Én, tudja, nem olvasok világi újságokat, amiket a zsidók írnak. Én nem értem az ön szavait: intézmény, társadalmi osztály, elmebeli képzettség, egészségi viszonyok, kísérleti eszközök; a nyelvem majd beletörik. A püspök beszél így, annak az a dolga; én imádkozni jöttem ide, szegénységben élni és engedelmességben; én elvégzem a dolgom, rendet tartok, ahogy csak tudok. Egy valakinek megnyitottam a szívemet is, igen, de csalódtam; régen látom én azt, most megbizonyosodtam! Nem így beszélt ön velem valaha, mikor még jobban értettük egymást. Persze, “újítások, reformok”, az új soror van ezek mögött, tudom én már; eljut a hír azért énhozzám is. Az amerikai nő, az a tudós nő, akinek a próbaidejét (ez is új szokás) hat hónapra rövidítették három év helyett. Mert nagy, rangos családból való (mintha isten előtt nem mindegy volna), mert kinn járt a tengeren túl (mintha rendes ember meg nem maradhatna otthon, a hazájában is), mert harminckét éves korában szánta rá magát Krisztus urunk követésére, tudománnyal tömött fejet hozott neki és ki tudja, milyen kimustrált szívet! És most itt…

– Kedves nővér, most már elég! – kiáltott fel a másik kitörve. Felugrott a helyéről, szép, kissé nagy kezét sértett és tiltó mozdulattal emelte maga elé. – Már megyek! – lihegte, mert az utolsó szavak éle elevenén találta: – Bocsásson meg, tisztelendő testvér, hogy megzavartam imáját látogatásommal; s még inkább, hogy akaratom ellenére az indulatosság vétkébe sodortam. Én másképp gondoltam, tisztelendő nővér; nem leszek egyhamar terhére! Bocsánat még egyszer, gelobt sei Jesus Christus!

– In Ewigkeit – no, mit akar, hova szalad már? Hisz nem úgy értettem, várjon… Ej. – Megint hangot váltott, a rikácsoló méltatlankodásból átcsapott a tehetetlen, alázatos, ijedt kérlelésbe, két kövér karját esdekelve nyújtotta ki a távozó után. De az vissza se nézett, ment sebbel-lobbal, zizzenve és suhogva szállt a fehér fátyol haragosan hátravetett szép feje után. Már a drótsövénynél járt, onnan intett a bókoló növendékeknek, s tiltotta vissza, akik fehér keze után kapdostak, hogy megcsókolják. Kunigunda nem kísérte tovább.

– Nézd már, te – lökte oldalba Pável Marika a szőke Király Erzsit. – Né, te, ezek összevesztek! Csuhaj, mi lesz ebből?

Kunigunda megfordult a sarkán, mint egy pörgettyű, az arca düh és szenvedély lángjában, valami egészen valószínűtlen setétbíborban égett és tüzelt.

– Ach so – úgy, úgy – motyogta fulladozva, míg visszament az asztalához. – Így bánni velem, így! Nem baj, jól van! Azért se nem! Majd meglátják! Azért sem!

Felragadott egy nagy rézcsengettyűt, mellyel kis nyáját szokta összeterelni, megfogta és megrázta, és rázta és rázta, hogy a csengő nyelve majd kiszakadt, hogy hideglelés állt a hátába annak, aki hallgatta. Zengett, zörgött és csilingelt oly lelketlenül, olyan siketítően és hosszan, hogy a kertben felébredtek a korán hunyó nappali pillék és a Szűzanya lurdi fabarlangja mélyén isten szunnyadó bogárkái; a nagy gyümölcstermő fák pedig bólintva összesúgtak, és megkérdezték egymástól, noha nekik jó mindegy volt: “Megbolondult tán valaki?”… A leányok már régen összeálltak volt a drótsövény mentén, ki-ki párjához, szepegve és néma csendben, már rég mereven álltak, készen a híg vacsorához indulásra; s ő még mindig rázta, rázta a szegény csengőt – lázongó, megcsúfolt szenvedélye, örökre elfojtott érzései nyomorult martalékát, és közbe maga is rikácsolt, pörölt, fejét rázva, lábaival topogva és tiporva, mint a nekivadult, hisztériás düh fúriája! – Ihr nichts nutzige! Ihr ausgelassene! Ihr Pinkln! Was hab’ ich gesagt? Sind Sie stumm? Majd kinyitja én fületek! Néz-ni-meg-em-ber! – És senkinek nem volt bátorsága mosolyogni.

5.

Mikor a káposztaágyak közelébe ért soror Virginia, meglassította a lépteit, és komolyan, mély főhajtással köszönt “dicsértessék”-et az öreg Szelényinek, aki egészségi sétáját végezte ott a zsírfoltos reverendában, fakószínű, öreg esernyővel a hóna alatt. Az öreg pap leemelte nagy karimájú, poros kalapját, és kövér, hamiskás arcát, mely olyan volt, mint egy jóindulatú, kedves vén szakácsnőé, mosolyogva fordította az apáca felé.

– Na, még nem is tudja az újságot, soror Virginia? Megjött a Rumkorff-gépünk!

– Igazán, tanár úr? Na, annak örülök! – mosolygott vissza a nővér, és barna, szép arcáról eltűnt a felindulás minden nyoma. Megint a szokott nyájas, udvarias és nyugodt volt hangja, tekintete.

– Jöjjön velem a kerti iskolába; akár mindjárt bemutatom; ajaj, micsoda hosszú kacskaringós sistergő istennyilákat tudok én magának abbul kicsalogatni!

– Micsodákat?

– Olyan kunkorgós farkú, girbegurba, csavirgós égicsudákat, nővér! Az ám, olyan huncut egy masina az!

– Ne mondja!

Nevettek. Az apácák hozzá voltak szokva a Szelényi tata modorához, ki szívesen elhamiskodott, eltréfált velük; jól tudták, hogy az öregúr példás, tiszta életéről híres a püspöki városka minden papja között.

– Ha meglátja, nővér, megjön a kedve, s kiguberál nekem még egy Röntgen-készülékre valót is; fél esztendeje zsorválok érte. Na, jön?

– Holnap, kedves tanár úr, holnap délben benézek egy percre magához a fizikaszobába. Most annyi a dolgom!

– Ej menjen, maga silány historikus! Már az igaz, hogy a fehérnép meg a természettudományok… Na jó, mindörökké – hozza magával azt a Magdolnát is holnap! Majd megegzamináljuk, majd kisül, mennyit ért az a tengerentúli doktori diploma!

– Ó, azt ne emlegesse neki soha, kedves tanár úr! – fordult vissza Virginia, és arca élénkebb színt váltott egy pillanatra. – Soror Magdolna itt csak szerzetesnő kíván lenni és semmi egyéb, bántja minden emlékeztetés világi életére; én tudom azt, észrevettem, bár amilyen finom, nem említi soha. Semmi hiúság nincs őbenne, valósággal csoda…

– Abbizon, egy fenomén, egy földre szállt angyal, egy hősnő; tudom, tudom. Hehe!

– No, megyek, most már komolyan. Dicsértessék…

Élénk arcjátéka csakhamar elnyugodott, csendesen haladt a pöszmétesorok közt, a nagy olvasó csontszemei halkan zörrentek ruhája mély redői közt. Arcát oldalt fordította a nyugvásra hajló nap iránt; úgy szerette ezt, ha félig hunyt szeme pilláira süttette enyhe, őszesti sugarait; s míg elgyönyörködött, belsejében fegyelmezett érzéssel, sietve gondolta el: “Mily fenségesek a Teremtő alkotásai!” – mert enélkül véteknek hitte volna bőre e szelíd örömét. Jobb felől, a kandidátnők kertjében fekete abbégalléros lányalakok sétáltak a lombok alatt; őket is most terelte össze “párba” a drótkerítés mellett Berchtolda anyás, sürgető szava. Köszöntötték egymást messziről; a noviciátfőnöknő tölcsért formált két tenyeréből.

– Hogy van a Würdige? – kérdezte kiáltva; jókodó aggodalom zengett át a kert fölött e kissé rekedt hangban.

– Egyformán! Délután felszökött a láz. Imádkozzatok érte!

– Igen, igen! – bizonykodott kiáltva sok fiatal hang; fehér kezek emelkedtek a magasba, és keresztet írtak a halvány arcok előtt.

Virginia továbbment. A kertész háza előtt kinn állt a kisfiú, hároméves csöpp totyogós; az inge kicsüngött hátul. Közönyösen bámult az apácára, és tovább majszolta barna kenyerét; már megszokta ezeket a fekete néniket születése óta.

Virágágyak közt vezetett ki az út a kertből egy boltozatos kőkapun át. Már hullatta magját az a különös, nagylevelű növény (a kertész sem tudta nevét), melynek tojás alakú, kemény szürke terméséből olcsó rózsafüzérek szemjeit készítik a jelöltek: szegény asszonyoknak, jámbor “egyesületi” nénikéknek ingyen osztogatni valókat.

Egyik oldalon téres udvar látszott fiatal, nyírott akácokkal; a sarkig tárt széles “marhakapu”-n most jöttek be a csordáról a zárda tehenei. Súlyos, teli tőgyüket alig bírva, békésen és bután cammogtak el az apáca mellett a távolabbi istállók felé; ő kitért nekik megállva, és elfordította arcát. Valami bizonytalan érzéssel nagyon csúnyának látta ezt a sereg trágyás állatot a nőstényi termékenység lelógó terhével; és ellenszerül egy szép természetrajzi olvasmányra gondolt, mely közgazdasági szempontból “tárgyalja” e hasznos háziállatot. – Holott Virginia eszes és tanult nővér volt.

Átment a gazdasági udvaron, az itatókút előtt, és balra tért. Egy széles, sárga, földszintes épület ódon és parasztos tornácoszlopai fölött ez volt a felírás:

Szent József Ápolda. Szegénysorsú, katolikus elaggottak és rokkantak részére.

A bejáratnál egy alacsony nádszéken egy apáca guggolt; két keze csuklóban a térdén pihent, úgy lógott lefelé tehetetlenül, sárgán és soványan, mint egy csontvázé. Kiaszott arca tele volt apró bibircsekkel; kissé mégis puffadt bőrű és olyan színű, mint a régi elefántcsont. És mégis volt valami kedves, valami gyermeki ezen a lehetetlenül vén arcon, a fénytelen szemek merev elbámulásában, a kis vázfej ritmikus bizonykodó bólogásában. Így ült már csak naphosszat és álmélkodott; több volt százévesnél. Már föl volt mentve minden böjt, vezeklés, lelkigyakorlat alól; nem kellett már térdelnie a templom kövén, még a napi olvasót is mindegy volt, hogy elmotyogja-e. Soror Mártha már nem is vétkezhetett a földön!

– Gelobt sei!… Hogy, mint van, kedves nővér? – lábalta át Virginia az itatóvályúkat, hogy hozzájuthasson. A fehér fátylas múmiaarc még nem mozdult, tompult érzékelése még nem fogta fel a hangot, a közeledő alakot. – Hogy van? – kérdezte az újból egészen mellette; akkor felnézett rá, és behúzott, reszketeg ajkával, megtört szemeivel, ó – mosolygott.

– Nagyon jól – felelte németül, meglepően tiszta volt még a hangja. – A kegyelem nem hagyott el engem, isten alázatos szolgálóját!… Úgy süt rám a nap!…

– Szeret-e még élni, Schwester Mártha? – (Szokás volt a zárdában, ki tudja hány év óta már, hogy ezt kérdezzék ettől az embercsodától, az Úr e százéves szűzi jegyesétől. És tudták, hogy mindig ugyanaz rá a felelet.)

– Ach ja? Hogyne, míg Isten megengedi!

– Nem vágyik már az üdvösségre, a szentek társaságára? Nem kívánja az istent színről színre látni?

– Ach, még ne, most még ne! – és kis vázfeje gyorsabban kezdett bólogatni. – Minek sietni – motyogta —, minek úgy sietni? Die Ewigkeit dauert ohne den ewig…

Ennyi maradt meg sok ezer mise, böjti nap és olvasómondás után; ennyi – e százéves lélekben. “Az örökkévalóság úgyis – örök. Minek sietni? Mikor úgy süt még a nap.”

A vendég elköszönt innen is, gondolkozva, kissé lehajtott fővel ment tovább; szép délceg járása már az iskolaudvarban tűnt fel. Innét könyökölt félig a kertbe, nagy ablakaival a virágos ágyakra a szép, modern új épület; szellős, nyílt folyosóival – egész derűs, világos és komoly higiéniájával. Jóleső emberi érzéssel nyugodott rajta a nővér tekintete, ezt szerette tán legjobban: a friss és eleven munka, a nyílt és bűntelen tudásvágy e kedves házát, mely félig az ő műve volt. Mert nem lehet vétek, hiába… vonzódni a világossághoz… nem, mert hisz a poklok urát a “sötétség fejedelmé”-nek mondják; és… lám, Soror Mártha, aki szent, mint egy kisgyermek, hogy szereti a napfényt!…

Kissé összezavarodott mégis; cikkelyes tanokat, vallási formulákat keresgélt, mint rendesen, hogy magára alkalmazza. – Már ott volt a nagy ház előtt. A kettős U-alakú épület túlsó udvarán “balszárnybeli” társaság ült a nagy gesztenyefa alatt; imádkoztak vagy beszélgettek; tán az “Úrangyalá”-ra gyülekeztek már, esteli harangszóra. Virginia megösmerte a szigorú Leonát, a kegyes Simoneát és Evelinát, a “szent”-et, e még javakorban levő nőt, ki csak önsanyargatástól, böjttől, álmatlanságtól öreg. Derékban mélyen meghajolva köszönt feléjük messziről, s ők karban feleltek, aztán befordult a másik udvarra, hol a szivattyús kút volt; tömjén— és köményleves-szag áradt szét itt már szüntelenül; a templom és a konyha meg a refektóriumok földszintje nyílott ide. – A hűvös folyosóra érve, váratlanul, hirtelen tört rá egy nagyon testi érzés; észrevette, hogy éhes. Írásmunkája volt, elmulasztotta az uzsonnát; vajas kenyere ott lesz még érintetlenül az apácaétterem asztalán, az ő rendes helyén; beszaladhat elfogyasztani; az ő vacsorájukat majd csak fél kilenckor tálalják… De nem megy be, most csak azért sem; ilyen apró önmegtagadásokat nem szabad elhanyagolni, nagyon hasznosak a lélekre nézve, sokszor még inkább, mint a nagy lemondások, mert azok könnyen tesznek gőgössé… És életkorához képest szokatlan intenzitással érezte most a gyomor kívánságát; fontosságra jutott minden ezekben az életekben, mert lelkileg foglalkoztak vele, és az “érzéki” csábok világa ennyire terjedt náluk mindössze. Szinte elszédült, ahogy a fordulónál elhaladt.

Az óvodából most tolongtak ki a “Portá”-nak nevezett kapun a város apróságai; pöttöm fiúk-lányok lármás kis hadserege. Soror Adél erős, teli hangja, szép falusias magyar beszéde hallatszott pattogva, szaporázva, ahogy terelte őket; egy alvó kisfiú az ölében, a göndör fejecske széles, telt keblére szorítva; egy pityergős kis mocskos az apácaszoknya ráncait cibálta. Ez az Adél még most is az a bátor, egészséges földbirtokoslány, a szép, friss, erős főispánkisasszony – gondolta el Virginia —, tíz éve van itt, és nem lehet komoly kifogás ellene, mégis semmi apácás modor, szokás nem ragadt rá… Most is kilép a kapun a kicsinyekkel, utánuk néz egy darabig, s őt is akárki láthatja ezalatt; nem, ezt mégsem szabad tennie! Ott vannak az óvónő-képezdések! Az ilyesmi rossz megjegyzésekre adhat okot a világiak közt; a látszatra vigyázni kell, annál inkább – ha a kívül élőkre személyesen hatni, néha velük érintkezni is akarnak; lelkijavukra munkálkodván. S az meg micsoda suttogás ott a lépcső alatt; persze, Gregoria társalog Fénrich főtisztelendővel. Fénrich a portaszoba melletti irodában dolgozott itt a számadásokban, de ilyen alkonyattal hazamehetne már! Igaz, hogy Gregoriával unokatestvérek, és egyházi férfiút vétek volna kétellyel illetni gondolatban – de a nővér mégis túlságba viszi; aztán beteg is, meghűlhet itt a nyitott kapu szélében; szólni kellene neki, tán kötelesség is volna. Hogy tudhassa ilyenkor a lelkiismeret, mi a helyes cselekvés, mit sugall igazi szeretet és nem gáncsos irigység, rosszakarat?… Az volna csakugyan? Ó!…

A legnyíltabb fejűt is közülök elfogták néha ilyen kínzó, aprólékos, lelki kételyek. “A templomba, bizony, oda kell most bemennem!” – mondta magában. És ahogy a szenteltvízzel homlokához ért az ajtónál, éhségét, testi rosszérzését mintha elvágták volna; ezt jónak, az őrző angyal biztató jelének vette. Az első kisoltár, a “Fájdalmas Anyá”-é előtt borult le, s a térdeplő állványra támaszkodva két tenyerébe rejtette arcát. A templom néma volt és üres. Lelki vizsgálat formájában sietve felidézte utolsó óráját, netaláni vétkeit. Büszke volt ma szegény Kunigunddal szemben, igen, testvérietlenül bánt vele, kifogyott a szelídségből. Ha ővele is úgy tenne az, akinek szeretetére vágyik, akinek helyeslése fontos előtte! És gondolatban az imént csaknem megítélte Gregoriát, miért Fénrichhel látta; holott nem tréfált-e el ő maga is percekkel előbb Szelényi papával?… A szombati gyónás előtt bocsánatot kell kérnie minden társnőjétől. – Majd kibékülnek az “öreg”-gel is a szokott formaságok közt, jobbról-balról arcon csókolják egymást alig érintve. – De változik-e valami ezzel?

Bizony, az öreg Kunigund bizalma odavan egészen az ügyek iránt, melyek pártolására hangolni akarta. Pedig vannak, akik őreá sokat adnak, kivált a fiókháziak közül; szókimondó, nyers beszéde tetszik, egy-egy furcsa, józan, paraszti megjegyzése szájról szájra jár. Hiába, az öreget most már el kell ejteni; senki hozzá nem békélteti az ő terveihez többé; mert a csúnya, vétkes féltékenység ébredt fel benne. “Az amerikai soror”… Ez hozta ki őt is a sodrából, ezért hagyta ott haraggal, felháborodva. Ó, mert hisz isten látja, mily más az ő nemes barátságuk e kitűnő, drága teremtéssel; – az ő lelkes hódolata e kiváló nő iránt milyen más, mint ezek a félszeg ragaszkodások, e homályos, burkolt érzések, titkos izgalmú hajlamok!… Nem lehet, hogy istennek ne tessék az ő érzelme – hisz csak jobb, különb óhajt lenni általa és a Magdolna kedvéért! – “Isten – ő bizonnyal maga a megértés —, én csak mint valami végtelen erős és tiszta hajlamot tudom elképzelni, mely minden létező felé szabadon és vég nélkül kitárul!” – ezt mondta Ő, Magdolna, a minap, az a nővér, aki az élet viharában élte ifjúságát, aki mindent látott és ismer, mindenen nyugodtan, aggályok nélkül tud gondolkodni; – aki nem hunyja le szempilláit az ima áhítatában, sem fölfelé nem fordítja szemeit, hanem tiszta, okos tekintetével nyugodtan, figyelmes arccal néz maga elé a misén, kezét ölébe nyugtatva ül, és csak akkor térdel le, ha az oltárnál folyó szertartás kötelezi. Ó, milyen csodálatosan finom, előkelő lelkű ez a nő; milyen biztos, egyszerű és mély természet; milyen derűsen és megtisztultan szent! Csak a tökéletesedés útja lehet – őt példaképül választani… De mégis, vajon nem foglalkoztatja-e őt túl az Istennek tetsző mértéken? Szabad-e földi lényre, eredendően bűnös emberre így gondolni? Nem gőg-e már az is, ha a saját érzelmét oly magasra tartja, a többiek fölé helyezi? “Ah – uram, ne vígy a kísértésbe; de szabadíts meg…” Igen; ha oly nyugodt, biztos volna a lelkiélete, mint Magdolnáé! Ha ő is úgy látta volna a világot – igazi bűneivel és igazi kísértéseivel? Ó, ezek a hányódások, e görcsös tusakodás! Talán isten próbája csak, mellyel választottait látogatja Kempis szerint. “Ideges dolgok ezek csak!” – szokta Ő, Magdolna, mondani. “Céltalanul fárasztják az érzéseket, és nem visznek közelebb a jóhoz.” Milyen más, milyen jótevő, enyhítő az ő erkölcsi nézete mindenben!

Künn fátyolos hangú csengettyűszó, ah, az Avé-ra hív már; és ő itt, a szent helyen, elfelejtett imádkozni… Virginia forró akarattal, görcsösen kulcsolta össze kezét; szeme fehérét a szokásos, egzaltált kifejezéssel fordította magasba, aztán lassan félig lezárta sűrű pillás szemhéjait; ahogy ezerszer tette, ahogy mindenki mástól látta itt, egynek kivételével.

“Az Úr angyala köszönté Máriát; s ő méhében fogana a szentlélektől…” – suttogta.

6.

A növendékek II-es számú hálószobájában, az úgynevezett “kis háló”-ban már éjjeli mécses égett a cserépkályha tetején; kilenc után lehetett valamivel. A tíz-tizenöt leány a keskeny vaságyakban lélegzetét is visszatartva neszelt, mély csendben, amíg odakinn – top-top – elhangzottak az Öreg kemény lépései. Most már kidühöngte magát mára; mint a szélvihar; pihenni tért; csak a szegény ijedt kis novícia inspekcióz még köztük, a szép Gerolda, a helyettes felügyelő. A képezdésznőknek inkább barátnője ez a jó, buta kis teremtés.

– Sz’terke! – sziszeg felé Király Erzsi az ajtó melletti ágyban felkönyökölve. – Schwesterke, no sebaj! Csak nem veszi komolyan azt a kis szidást?

– De igazán, kisasszonyok, miért is tesznek ilyeneket? Tudják, hogy Sz’ter Kunigund mily szigorú; aztán nekem is kellemetlenségem van. Önök csak nevetnek most, igen!

Pável Marika fennült az ágyban, és szüntelen, fojtott, prüszkölő hahotával kacagott, hogy a többire is átragadt.

– No, Istenem – folytatta Erzsi —, hisz ön megérti az ábrándos lelkeket, nővérke, mi? Oly szép kint a telihold és oly romantikus; és Kornéliánk két sötét fényű, nagy szemet lát benne s egy morcos, piros szájat; nézni akarja az ágyból is, az ablakon át; és (ó, arcátlan merészség), lábtul rakta a párnáit, és úgy fordult az ágyban, hogy szemébe süssön! Na, nincs érzéke a költészet iránt, Schwesterke?

– Jó-jó, én – de ösmerhetik a tisztelendő Kunigundát? És ez csakugyan nem rend; mikor mindegyik párnája jobb felől van, akkor egyik csak úgy önkényesen balra fordítsa! Igen, önök csak mulatnak!

– Hahaha! – fuldokolt Marika, és nem tudta abbahagyni. – “Dieser stinkete Mond!” – azt mondta: hahaha! “Mi jut eszidbe, du bolond! Diese närrische grosse Fräuleins, die möcht schon der Kukuck hohl’n von da!” Hahaha!

Úgy utánozta az öreg hangját, kiejtését, hogy még a mindig szomorgós Gross Helénke is nevetett a sarokágyban.

– Igen, a kisasszonyok csak regényeskednek; “holdfény” – ki tudja, milyen rossz könyvekből olvasnak ilyeneket! Inkább a lelkiüdvükkel gondolnának!

– Maga, sororka, sohasem olvasott regényt?

– Nem akarok valótlant mondani, olvastam egyszer most négy éve.

– Még otthon, Pesten, a szüleinél?

– Igen, egy fiatal úr adta, aki a nővéreméknél volt szobaúr: Sarah volt a címe Ohnet Györgytől. De a világért sem olvastam volna többet. Nem tudtam aludni egy hétig, úgy felizgatott.

– Ojjé! Ilyen sikere van annak az Ohnet-nek! De remélem, most már nem zavarja az álmát?

– Nem, Erzsi kisasszony, Soror Simonea – áldassék érte – kiverte mibelőlünk az ilyeneket a háromévi jelöltség alatt.

– Tényleg, akkor nem éltek olyan vígan a gallérosok, mint most a szelíd Berchtolda alatt.

– Bizony kérem, más idő volt; soror Berchtolda túlságosan jó, hiába! Az nem szerzetesi nevelés, kérem; ő direkt azt kedveli legjobban köztük, akinek legnevetősebb a szeme, és nem is tűri, hogy lesüssék. A hangos trécselést, kacarászást nem bünteti, csak szelíden szól: “no-no, lányaim!” Micsoda apáca lesz ezekből a mostaniakból?

– Igen ám, de ez ősszel annyi új kandidátnő jött be; kilencvenen vannak most, ennyi még sose volt. Azt mondják, kell ez, mert kevés az apáca, világi tanítónőket kellett tartaniok; most emelni akarják a létszámot. Azt hallottam, a Kolba leány is belép; az, akinek most meghalt a vőlegénye.

– Mit ér az, kérem, ha sokan jönnek, és velük olyan csélcsap, világias szellem! Az ilyenek aztán pár év múlva (valami eszükbe jut): kilépnek, ha már most fogadalmat tettek is, ha már olvasójuk is van, rendi jelvényük; Isten őrizz: és képesek eretnekségre térni, mert a fogadalom alól nincs az a pap, aki gyónáskor felmentse őket. Tíz évvel ezelőtt volt ilyen eset utoljára, félek, most majd több lesz!

– Ahá, valami protestáns iskolaigazgató ugratott ki egy apácát, el is vette. De tudja, nővérke, a világban évről évre rosszabbak ám a házassági konstellációk, csökken a lányok árfolyama; azt hiszem, ennek köszöni a zárda is a sok jelöltet. Divatba kezd jönni megint az apácaság. Még ha nagy keservesen akad is egy vőlegény, egy kis ezerkétszáz forintos vízimérnök; meghal az esküvő előtt.

– Ó, Erzsi kisasszony megint miket beszél! De lássa, én csak azt mondom: a Jézuskának ép szívekre van ám szüksége, nem csalódottakra. S még hogy valakinek megengedjék, hogy az elhalt vőlegénye képét magánál tarthassa a kabinettjében! Na hiszen, minket ugyan másképp neveltek, és azt jobban is szeretem.

– Sajátságos, a képezdésznő sororkák is így beszélnek, az osztálytársaink. Ezek a legfiatalabbak a legnagyobb ellenzői a Virginia meg Berchtolda “reform”-jainak.

– Igen, mert mi még legközelebbről emlékezünk a másik rendszerre, és érezzük a jóságát. Minket nem fog megtántorítani az első kísértés az életben… Ojjé! Az én időmben! Minden negyedévben kellett menni “fátyolt kérni”; azt már úgy megsúgták, hogy melyik mikor van soron. De ez csak látszatra történt, csakhogy alkalom legyen tűrésre és önmegtagadásra; mert akkoriban senki sem kaphatott fátyolt háromévi jelöltségnél hamarább. De olyankor volt dolga a türelemnek és alázatnak! “Maga akarna fátylat? Maga csámpás barázdabillegető! Hiszen a száját se tudja kinyitni, maga buta! Maga csak bemocskolná a galád testével azt a szent ruhát! Egy ilyen parázna személy lenne méltó urunk menyasszonyi köntösét viselni?” – És így tovább egy félórán keresztül, és három hónap múlva megint. – Most ezt a szép szokást is egészen elhagyatta tisztelendő Berchtolda. Kérem szépen, hiszen ma már azért lép be például egy bennlakó a jelöltek közé, azért kap kedvet, mert ott kedvesebb az élet és kisebb a szigorúság meg a rend. Az csak nem járja! Nem is fognak a mostani noviciátból olyan nővérek kikerülni, mint azelőtt, mint soror Evelin például; a böjt és önmegtagadás igazi szentje!

– Nővérke! De mondja csak, önnek például hogy jutott eszébe, pesti lány létére és ilyen külsővel szerzetbe lépni? Az ön szíve teljesen ép volt?

– Ó, hova gondol! Én mindig apácákhoz jártam iskolába otthon is, és ha szüleim a nővéremmel színházba mentek, én sose akartam; kimentem a cselédhez a konyhába, és szent énekekre tanítottam. Nekem a Jóistenke már tízéves koromban tudtomra adta hivatásom. Jaj, de mennyi hiábavalóságot beszélünk itt össze, ez talán vétek is, megyek a kabinettba; még három tized van hátra a rózsafüzéremből.

– Jaj, csak még egy percre ne! Hadd lássam még! Drága, drága! – hangzott akkor az ajtóból egy hideglelős gyerekhang.

– Na lám! – mondta Pável Marika, és tovább csavargatta a hideg vasba a frufruját, hogy másnap göndören lógjon a homlokába. A folyosó felőli ajtón most lépett be egy kisleány, feltűnően nyurga, éhes szemű polgárista; csúnyácska, hegyes állú, csak ragyogó fekete szeme és térdig érő sötét hajfonata szép. Két sovány kezét fejletlen keblére szorítva, lázas tekintetével követte, szinte felitta a kis apáca minden mozdulatát. Az I-es hálóból szökött át a kis őrült; pedig ott Kunigunda maga a felügyelő, a kabinettje odanyílik.

– Drága, drága szent! – lihegte a novícia felé. A nagyleányok az ágyból gúnyos kíváncsisággal nézték.

– Miért csinál ilyen őrültségeket, miért sodorja veszélyekbe magát? Maradjon nyugton a helyén! – feddte meg a szép novícia, szigort erőlködve, de az ő hangja is csupa fojtott izgalom volt.

– Nem bírtam, ne haragudjon! Ne kergessen el egy percig! Csak látni akartam ma még!

– Mit akar? Vegyen erőt magán! Isten nevéért fékezni kell a szenvedélyeinket.

– De én nem bírom! Segítsen rajtam!

A hangja síró, szerelmes nyögdécselés volt; lehetetlenül sovány alakja reszketett a fehér hálóruhában, alsószoknyában. Megtántorodott, és odaborult térdre a Király Erzsi ágya mellé; a ruhásszéknek könyökölve eltakarta az arcát a tenyerével.

– Küzdjön! Szenvedjen!

A kislány fuldokolva zokogott, vézna vállait rázta az izgalom.

– Nem bírok. Kell, hogy lássam néha! – nyögte.

A szép novic testvér úgy állt előtte, mint egy szentkép, egy szobor, melyet térden állva megimád.

– A Jézuska is szenvedett értünk a kereszten, nekünk is az a dolgunk!

S a gyereken, mintha fogott volna a biztatás; szép vastag hajfonata, mint egy sötét kígyó, vonaglott a hátán a zokogástól; nagy, csontos ujjait törte, nyomogatta; szenvedett; oly bolondul, élesen és édesen szenvedett. Akkor Király Erzsi kihajolt az ágyából, és megragadta a copfját.

– Hallja, Militorisz! – kiáltott rá nevetve és bosszúsan. – Hallja, maga kis megkergült állat, maga beteg macska! Vége legyen most már rögtön a nyávogásnak, mert olyan pofont kap tőlem, hogy a lakodalmán is eszibe jut. Ostoba kölyök! Magának való ez a marhaság? Kár, hogy okosabbnak hittem! Ha a kis nővérnek (jól is teszi, hogy bemegy már innen) volna egy csöpp esze meg becsülete, úgy vágná hátba magát, hogy kijózanodna, nem hogy még szítsa a mániáját, hogy itt szenvedésről meg szenvedélyről papoljon egy ilyen majomnak! Annyit mondok, ha fel nem hagy vele mától fogva – lesz valami kis jelentenivalóm az Öregnek. Egy hónappal ezelőtt, szeptemberben még egy csinos jogásznak irkált levelet haza Debrecenbe; képzeljétek, Ördög Palinak hívják az úrfit, hát Ördög Paula kisasszony címet írt a borítékra, s “örök szerelem” helyett “örök barátságot” mindenütt a szövegbe, és odatette a Kunigunda asztalára az intézeti, nyitott levelekkel; az Öreg maga ragasztotta le. (Csak ne ijedjen meg, itt nem baj, ha megtudják, mi mindnyájan levelezünk!) Ennyi esprit volt ebben a tacskóban, amíg bele nem hülyült a zárdai tempókba. Egy apáca… nem szégyelli? Ugyanolyan nyavalyás nőszemély, akárcsak jómaga; van azon mit imádni? Lóduljon haza innét, az ágyába, míg az öreg haza nem tér magukhoz; vegye hátára a kendőmet, no, mert még jobban megkehül a hideg folyosón! Mars! – És ha eszébe jutna megint írni a Palijának, azért megbízhat bennem; van egy bejáró földim, hű és titoktartó, a mi leveleinket is az hordja ki. – Hány esztendős maga; tizenöt? Év végén meg fogom írni a mamájának ismeretlenül, hogy adják férjhez magát, mihelyt lehet (pénze van, azt tudom), mert baj lesz még vele. Szervusz.

– Ezt ugyan ráncba szedted! – kacagott még mindig Marika; most végre elkészült a hajbodorítással. Felrázta a párnáját, és falnak fordult. – Sokan aludtak is már, vagy úgy tették magukat; Szidu meg Gidu kártyát raktak a holdvilág-fénynél az ablakpárkányon, pasziánszot, hogy látni fogják-e holnap a szép Emerikát. “Azért több megértés is lehetne ebben az Erzsiben!” – dünnyögte Gidu, de nem merte nagyon hangosan. Két stréber harmadéves vegytant magolt a ruhaszékek tetején állva, hogy fölérhessék a mécsest a kályhán. Egy harmadik önképzőköri dolgozatot fogalmazott ceruzával, mert jövő ilyenkor, negyedéves korában ő akart lenni az elnök.

A sarokban Kornél és Helénke suttogtak; egymás mellett volt az ágyuk; a szélén kuporodtak, és összedugták a fejüket. “Ugye szerelmes vagy bele, ugye? – hallotta Erzsi a Kornél furcsa, oláhos németségével. – Töffler a neve, ugye – Albert – és németet tanít az itteni gimnáziumban. De a katolikusban, ugye? Persze Holzeréknál ösmerkedtél meg vele? Szép? Okos? Viszontszeret?”

– Jaj, mit tudom én. Er ist nur mein Ideal!

– Nem is sejted, hogy tetszel-é neki? Á, az ilyet, ugye megérzi az ember? Lennél a felesége, hihi – ugye lennél? Ugye, te nem is akarsz Schwester lenni; ugye, szegény nénid, a Würdige sem kívánja határozottan? Nem is úgy nézel ki. Vajon mit szólna ő hozzá?

– Ó, nem tudom, hagyj; őneki bizonyosan nem is tetszeném; egy ilyen egyszerű leány; ő olyan művelt, komoly, kiváló férfi. Er ist nur mein Ideal.

Erzsi odafülelt; aztán magára kapta az alsószoknyáját, papucsba bújt, és átment hozzájuk; odakuporodott harmadiknak a Helénke ágyára, és megkezdte előadását az életről és a szerelemről.

Pedig ma éjjel még levelet is akart firkálni öreg barátjának.