Kitobni o'qish: «Hangyaboly», sahifa 2

3.

Soror Virginia deli termetű, olajbarna arcú, jellegzetes szép nő volt; setét szemű, keményen rajzolt, sűrű szemöldökű. Szép, érett alakja a harmincas évekre vallott; de az apácák arcán ritkán ismerhetni fel korukat. A hófehér vásznú, ropogós keményre vasalt fátyol mindig fiatalít, mert a rendesen áruló részeket takarja be: a homlokot, a hamar ráncosodó halántékot, a nyak és az áll matrónás gömbölyödését s a szürkülő hajat.

Ez a széles, repeső fehérség úgy száll mögöttük, mint egy óriás galamb szárnya. Az arc köré simuló feszes része kissé előreszorítja a bőrt, fiatalossá telíti a vonásokat; s az élénk arcszín csattanóan vérmesnek – a halvány mennyeien nemesnek, a barna energikusnak és uralkodónak mutatja viselőjét csak e sok fehér szín dús reflexei révén. A hátul derékig csüngő, szétterült redőzet a fej s a nyak minden kis jellemző mozdulatát olyan árulón követi, hogy a nővérek hát megül is sorjában felismerhetők, ha ünnepi, komoly sorokban vonulnak lassan az oltár felé a félhomályos templomon át, hogy az úr testét elfogadják. A bőredős fekete öltöny is, mely valami nyugodt eleganciát, biztonságot, ökonómiát visz a mozdulatokba – csak látszólag uniformizál; de nagyon is kiemeli az egyéni árnyalatokat; – ó, lelkendező növendékfruskák az ő hév udvarlói áhítatukban sokat tudnak erről beszélni! És mennyi sok félszeg, magabízatlan, világtól elvadított teremtést vonzott be ide öntudatlanul is ennek az öltözetnek különös bája és méltósága; bár “elhivatás”-ról bizonykodtak önmaguk előtt! S míg odakinn sután és elnyomottan jártak bús gúnyáikban, szegényes cifrájú, elszabott, önérzetgyilkos hüvelyekben – itt csakhamar meglelték önmagukat, belső biztosságukat és rejtett értékeik testi kifejezését. Vannak jellemzően apácás mozdulatok; szélesek, kicsit kenetesek, klasszikusan mérsékeltek, miket a köntös viselése teremtett; és a mozdulatok jólesnek és jól állanak. Tán azért is várják a suta kis jelöltnők, a “kandidáták” oly epedve a próbaévek végét, hogy mosott egérszín-csíkú szoknyájukat, idétlen kemény abbégallérjukat felcseréljék végre a “ruhá”-val, és lenyírt vagy simára nyalt fejükre rátehessék az áhított velumot…

Az apácák igen kevésre szoktak emlékezni hajdani “világi” korukból még akkor is, ha ez túlterjedt a gyermekéveken. Nem pusztán az áhítat s a földi dolgok köteles megvetése ennek az oka; de az itteni élet rövid időn teljesen átalakít, új tartalmakkal tölt el, szűkkörű, de annál intenzívebb és teljesebb új képzeletvilággal és oly sajátos, oly erős érdeklődéssel, mely csaknem teljesen kiszorítja a régit, a távolit és túl bonyolultat, melyet alig is ismertek, vagy melynek elkedvetlenülten búcsút mondtak. A szép Virginia nővér is csak igen korai ifjúságát élte le kinn egy szép, érseki városban, hol olasz származású apja félig művész, ismert templomi karmester volt, és ő egy másik, ottani szerzet apácáihoz járt iskolába. Tizennyolc éves lehetett, mikor az apja elhalt; egy év múlva anyja újból férjhez ment egy szép vívómesterhez, aki iránt a kisleány szenvedélyes, keresztényietlen gyűlöletet érzett. Akkor határozta el, hogy zárdába lép, mégpedig messze a szülővárosától, mostohájától és az ismerős családoktól; mert hisz rokonai nem voltak ebben az országban. Később mint abbégalléros jelölt sokat és forrón imádkozott bűnbocsánatért, s töredelmesen bánta az oktalan gyűlöletét anyja férje iránt, kit hisz alig is ismert. Csakhamar megnyugodott, a Gondviselés eszközének tekintve ez érzést, mellyel őt hivatásához késztette; imádkozott családja lelkiüdvéért, s csakhamar teljesen elfeledte őket. Idebenn fejlődött ki minden lelkivonása és képessége, ebben a világban érett emberré, és ez kötötte le minden szálával és sajátosságával. Első időben, míg még tanult és vizsgákra készült, az öreges Kunigunda mellé volt beosztva a bennlakók helyettes felügyelőjéül, akkoriban sokat tűrt e különös teremtésnek, ki néha csúful leszidta őt is a növendékek előtt. Mondják, az “öreg” valaha régen egy német uradalmi erdésznek volt a leánya, s özvegy, csendes apja mellett ő tartotta rendben a tolvaj favágókat, a korhelyes vadászlegényeket és kerülőket; s a termetes kisasszony szörnyű nyelvétől a legmarconább vadorzó is megszaladt. Egy növendék, véletlenül földije, pletykázta ezt talán sok évvel ezelőtt; s az ilyen történetek fennmaradnak itt generációkon keresztül. A derék, piros nő itt is tisztaságot és rendet tartott a rábízottak közt, annyi szent igaz; és ezért meg hogy óraműpontossággal végezte köteles napi imáit, olvasóit és a penitenciákat, és mindig szabott időben áldozott – tisztelték és megbecsülték, bár az alárendelteknek sokszor adott alkalmat érdemek szerzésére a béketűrés erénye által; s bár akiknek nem volt vele dolguk, háta mögött jóakarattal mosolyogtak furcsaságán. E rettegett hangos teremtés lelke egyszerű volt és naiv; a nappaliban egy öreg, beteg szobapálmáját úgy ápolta, mint egy kedves gyermeket; s nagy szünidőkön, mikor a növendékek távol otthonukban mulattak, s csak néhány árva lézengett itt – mondják, ezekhez szelíd és engedékeny volt, és a szokatlan csendben naponta elsírdogált magában a rég elhalt apácákon, emlegetve kedves szokásaikat. Máskor elfogta valami együgyű kíváncsiság, magához szólított egy-egy kisnövendéket, s kifaggatta a kis gyanútlant otthoni sorsáról, szüleiről, vagyoni és egyéb viszonyaikról. Ilyen beszélgetésekben igazi asszonnyá vedlett vissza; naiv és elfogult nénike volt, aki célzatosan azt hozta ki a gyerekekből, hogy a világon szörnyű lehet az élet, mindenki nagyon szegény, a házastársak veszekszenek, a férjek verik a feleségüket, a rokonok irigyek. “Ja-ja, so ist die Welt” – mondta elégedetten az értesülésekkel, és útjára engedte a megrémült kislányt; de ha ez aztán valaha válogatni merészelt az ételben, tányérján hagyva a borzalmas nürnbergi répát, csúnyán fejéhez verte: “Otthon megennél! koplalolsz, te Fracc, te Pinkli!” Egy fokkal ilyenkor setétebbre pirult, villámló szemekkel várta meg, míg szegényke rémülten torkába gyűrte az embertelen főzetet; csak akkor ment tovább – hangtalanul mormoló szájjal, egy olvasószemet lecsörrentve a fekete zsinóron. Ilyen volt.

Ám a szép olasz nő, Virginia csakhamar rájött, mi rejtőzik az “öreg” káplárönkénye és zsémbelő dühe mögött: titkolt és szemérmes gyöngéd hajlam, melynek ő volt tárgya, a fiatal, eszes nővér. Eleinte kacérkodott is vele egy kicsit – később, mikor egyre kevésbé igénytelenné, csakhamar terhessé is vált az esetlen hódolat, melyben a vénebb apáca már-már felolvadt, mely élete egyetlen és legmélyebb élménye lett. Még később, mikor testvérek és növendékek észrevették, s mulatták a dolgot, az ifjú nő elröstellte, csakhamar áthelyezését kérte, és csak gúnyt űzött az öregből a többiekkel együtt.

Miután pár évig szokáshoz híven fiókházakban dolgozott, visszakerült ide, a tartományi anyazárdába, és hamarosan karriert csinált, ő egyike volt annak a néhánynak, kiket magyar születésük és tehetségük miatt magasabb tanulmányokra választottak ki; helybeli paptanárokkal adattak nekik órákat, és állami intézetekbe küldték levizsgázni, hogy a törvénynek is elég tétessék. A kongregáció új, magasabb iskolákat készült szervezni – az előbbi püspök, az országhírű egyházi kitűnőség pártolta és segítette e terveket —, s Virginia valóságos oszlopa lett e dolgoknak. Ez érettebb éveiben szenvedélyes munkakedv égett benne, tüzes energia és tevékenység. A napi lelkigyakorlatokon kívül nyolc órát tanított a képzőben, vezette az írásbeli dolgokat, levelezett és érintkezett világiakkal, papokkal és alkalmazottakkal. Modorában szereplő egyházi emberek sima fölényű udvariassága és kenetessége volt meg, melyet isten tudja, honnét tanult. “Mindent a szerzetért – a Hazáért!” ez volt eszménye, erre szánta és szentelte magát. Jártas volt az összes ügyekben és számadásokban, kezén mentek át a külső gazdaság jelentései, a közoktatásügyi miniszter rendeletei, ő levelezett pénzintézetekkel s a növendékek szüleivel – s a kerti oldalon épült új iskolaház terveit is áttanulmányozta éjszakánként. Olyan volt a természete, hogy valaminek, gyakorlati és megfogható dolognak egész más hévvel kellett odaadnia magát; és ez most a szerzet érdeke és emelkedése volt. Egyszer, egy évig tartó betegeskedés idején meg is írta rendjének ez országbeli történetét, s a püspöki nyomdában látott napvilágot az értelmes kis munka, ösmerte és szerette ezt a rendet, az öreg anyaházat itt, e hajdani kaszárnyát zárt folyosóival, feketült szentképeivel és a kriptával odalenn, hol elhunyt, régi testvérek pihennek Krisztusban; a kedves templomot, melynek oltárképéről olvasta, hogy művészileg értékes – s szerette a környékbeli gazdaságokat is, bár sose látta; s a kis hegyi szőlőt a határban, hova némely ősszel kimentek, és szüretet csaptak, egy kevés mustot ittak, és szent meg hazafias dalokat énekeltek az apácák. Szívesen gondolt egy ilyen délutánra, mikor kinn a szabadban, Isten nyílt ege alatt mondhatta el napi imáit, egy susogó levelű szőlőlugas árnyékában, és oly forró, lelke mélyéig felbuzdult szívvel csodálta a Mennyei Atyát alkotásai szépségében. Itt az anyaházi fegyelem szigora alatt ritkán volt része ilyenben; de a fiókházban, hol éveket töltött, párszor ki is rándultak a hegyekbe; ott a nővérek néha érintkeztek is a város katolikus hölgyeivel, a zárdában tartották a nőegyleti gyűléseket, s párszor a helyi főnöknővel látogatóba is mentek, baráti uzsonnákra egy-egy idősebb úrnőhöz. Igen, Virginia nem talált ebben helytelent, bármit mondjanak is, mert az “akiben a szentséget erőszakkal kell megőrizni…”! – Erős szája bosszankodva rándult el ennél a gondolatnál. Nem, igaza van Berchtoldának, a kandidátnők új főnökének, nem szabad úgy nevelni a nővéreket, hogy meg legyenek fosztva minden ellenállóképességtől a kísértésekkel szemben. “A világiakkal való tisztes érintkezés a felekezeti, katolikus összetartás nevelését célozza!” – gondolta szigorú érzéssel. Ő tanulmányozta a rend alapítólevelét és múltját; eredetileg istenes asszonyok menedéke éppúgy volt az, mint világtól elfordult hajadonoké; s feladata éppen az volt: dolgozni, hatni – nevelni, tanácsolni és téríteni; menteni és vezetni a lelkeket a bűnből az üdvösség útjára.

Őt lelkesítette és áthatotta rendje igazi szelleme, és beleélte magát a gondolatba: fejleszteni, emelni befolyását és tekintélyét az országbeli más női szerzetek közt is, melyeket mind ösmert átutazó vendégi érintkezésből. Voltak köztük szerény kolduló testvérek, kiknek apátnője nagy szőrcsizmákban utazott, durva csuhában, s persellyel és feszülettel a kezükben mentek a városba kéregetni – s voltak rendek, melyekben csak régi, nemes családok leányai léphettek alapítványi helyre vagy dús hozománnyal, s ha megszálltak itt egy éjszakára, kilencágú koronás huzattal vonták be a vendégpárnákat, a saját kelengyéjükből… Virginia szerzete valahol középen állott, a város és néha a környék kisúri osztályából meg a szomszéd sváb falvak vallásos parasztlányaiból teltek a sororok; hoztak magukkal egyszerű fehérneműt, s pár ezer koronát vagy tanítónői diploma megszerzéséhez való készséget; itt jelölt korukban végezhették a képzőt – de már közben és azután is dolgoztak ám szigorúan és sokat. Volt zárdájuk az ország minden vidékén, és igen sok világi kórházban ápoltak közmegelégedésre. Ó, ennyi tér, munka és fekvő vagyon mellett többet kellene jelenteniük az egyházi életben! – gondolta Virginia. Elsősorban gazdagabb lenni, mert ez minden befolyás titka és a jónak is eszköze a földön – így tudta ezt az okos nő, ki személyére örök szegénységet fogadott, s alig volt egyebe a rajtavalónál, de a testületre, melyhez tartozott, átvitte minden becsvágyát. Miatta örült a saját szervező tehetségének is, és (igen, csak miatta) egyre növekedő befolyásának. Az év kezdetén “hivatalosan” is a beteg főasszony titkára lett.

Ezt a főasszonyt még a mostani öregek, a penziós sororok választották meg valaha, de javakorukban az elődjének engedelmeskedtek, kinek legtöbben közülük földijei is voltak, vele együtt kerültek ebbe az országba. Egy bajor misszióból telt ez a gárda; egy régi püspök hozatta ide őket; az, amelyik megfogadta, hogy “még a kanászok is németül fognak káromkodni” ezen a vidéken, hol eddig csak néhány elszórt sváb falu szerénykedett a tiszta és konok magyarság közt. Abban az időben volt ez, mikor itt ilyenekkel lehetett fogadkozni büntetlenül. A jó püspök fontosnak tartotta céljaira a nőnevelést; és az akkori úri osztály leánykái (mostani fiatal asszonyok nagyanyái) csakugyan itt kezdtek volt németül gagyogni, és itt tanulták meg a híres “Spitzmalerei”-t. A kanászokig ugyan nem jutott el mindez a szép tudomány, de a jeles egyházfejedelem csinos javadalmakat játszott a rend kezére az emigránsok elkobzott birtokaiból. Az öreg házba, e hajdani kaszárnyaépületbe, melyet szintén az ő révén kaptak, új növendékek kerültek azóta és új sororok; minden évben felavattak egy itt nevelt apácagenerációt – s a penziósok, az idők e tanúi most már a balszárnyban laktak, onnét szemlélték a dolgok folyását, és imádkozva készülődtek az égi menyegzőre. Ezenkívül nem volt most már egyéb dolguk, mint hogy “jó példával szolgáljanak” a fiataloknak, és őrizzék a magukkal hozott szigorú szerzetesi szellemet. És Virginia jól tudta, hogy ezt meg is teszik, bár egyelőre némán figyelnek mindent, árgus szemekkel és alázatba rejtett nehezteléssel. A Főnökasszony beteg; tán nemsokára Jézushoz megyen.

Az öreg soror Leona, az elhalt régi Würdige testvérhúga, mondta egyszer finoman: “Ó, a szegény kedves Virginia valóban túl nagy áldozatokat hoz szerzetünkért, mert csupa iránta való szeretetből megnehezíti magának a lelkiüdvért való harcot a földön; magára véve a hiúság és világiasság kísértéseit. A földi tudomány sokszor a sátán útvesztője.”

És mindig akadt valaki ebben a nagy házban, aki Virginiának tapintatosan és “csak szeretetből” visszasúgta az ilyen megjegyzéseket.

4.

– Ach, liebe, liebe Schwester!

Kunigunda bíbor arccal jött felé; reszkető zavarral, sután bogozgatott egy csomót az olvasója zsinegére, hogy tudhassa, hol hagyta abba az imát. Úgy mozgott, olyan volt, mint egy csínyen kapott kisnövendék; csakhogy óriási arányokban. Virginia minden ellenérzése mellett is nem állta, hogy ne mosolyogjon.

– Ah, milyen ritka vendég itt nálunk az internátusban – folytatta az öreg németül, és felé nyújtotta tömzsi kezét.

– Hogy, mint van, kedves nővér?

– Mindig jól Urunkjézus kegyelmével – felelte a vendég szertartásosan.

– Sok dolga van persze, ó, tudom. Azért hanyagolja el annyira régi embereit, régi otthonát. És hogy szolgál a becses egészsége, kedves nővér?

– Köszönöm, már egészen jól, istennek hála.

– Mindörökké ámen! Jöjjön csak, nézze meg a kertünket, milyen szép még! Bizony a nyáron, nagy szünidőben sokszor gondoltam rá, hogy egy szép vasárnap délután meglátogat bennünket. Ide készítettem széket, úgy mint régen, mikor még itthon volt ebben a kertben. Mikor együtt imádkoztunk itt a nagy fa alatt, aztán elbeszélgettünk uzsonnáig – emlékszik?

– Hogyne! – mosolygott Virginia, és eszébe jutottak a szidások, zsémbelődések az öreg rikácsoló hangján. – Bizony minden épp olyan itt, mint hét évvel ezelőtt, mikor én itt voltam. Csak az orgonabokrok nőttek meg, és a fák öregebbek hét esztendővel.

– Mi magunk is fiatalabbak voltunk akkor! – sóhajtott az öreg valami furcsa, érzelgős arcfintorral.

– Fiatalság, bolondság! – felelte Virginia megint diplomatásan mosolyogva, és széles, papos mozdulattal ült le a kerti asztal melletti székre.

Így beszélgettek. Bár egy házfedél takarta be őket, mégis életmódjuk szigorúan előírt rendje úgy elkülönözte, hogy azok, kik más szárnyban laktak, egyebütt dolgoztak, alig érintkeztek egymással, mert az apácák refektóriumában kötelező volt a “szent hallgatás”, míg együtt étkeztek, a templom pedig az áhítat helye. E mesterséges távolság jó melegágya volt a különös és fantasztikus hevüléseknek, melyek csak ritkán vonatkoztak közeli társnőre; legtöbbször a leginkább elkülönített nővért, jelöltet vagy képezdésznőt illették. A sötét öreg ház át meg át volt szőve ilyen megnevezhetetlen és izgalmas rokonszenvekkel, a templomból kijövet áruló pillantások estek, a szenteltvíztartó peremén reszkető kezek érintették egymást, lopva, éteri könnyedséggel, ám feledhetetlen érzésekkel, s egy véletlen találkozásnak a folyosón, egy köszönésnek, egy elsuttogott szónak életre (e nagyon is belső és jeltelen életre) kiható jelentősége volt. S az ilyen légies kapcsolatokról – bármily titkoltak voltak látszólag – rendesen tudott az egész zárda. Egy-egy új érzelemnek vagy egy hűtlen pálfordulásnak hírét messze fiókrendházakba is elvitte a hír, valamelyik áthelyezett testvér; néhány sejtető célzásból tudomásul vették a Dunán túl és Erdélyben, a szép Fiume melletti gyermektelepen s a régi zólyomi kastélyban, hová nagybeteg apácákat üdülésre küldenek. “Ah, én is voltam fiatal!” – sóhajtja néha ábrándos elnézéssel, “megértő” szívvel egy-egy középkorú testvér, kinek még vannak ábrándjai; – de az öregek rendesen fejcsóválva, rosszallóan emlegetik e dolgokat, bár nem kevesebb érdeklődéssel kísérik. Simonea, ki az új Berchtolda előtt volt a kandidátnők főnöke, ígyen szokta oktatni báránykáit a péntek esti “fejmosás”-ok idején: “A folyosó a zárdában az, ami a világban az utca! Aki szükségtelenül és sokat jár a folyosóra, arról tudni lehet, hogy nem ok nélkül teszi: az olyan itt, jól jegyezzétek meg, mint akit odakünn »utcalány«-nak neveznek!” S az ifjú körgallérosok, ha szívdobogva és izgalomtól vacogó foggal el is surrantak valamelyik szent vértanú fakóra feketült képe előtt, egy-egy fordulónál vagy a lépcsők felett, a lurdi-barlang mécse halvány világánál – egy drága “véletlen” találkozóért, mely betöltse tartalmával néma életüket —, ó, buzgón meggyónták hét végével mind e bűnöket, s forrón megvezekeltek bőséges imában a hideg kövön azért, hogy egy földi lény iránti vonzalom elhomályosítá lelkükben Isten szeretetét. És a jövő héten újból vétkeztek, és mindig, míg csak ifjúságuk el nem múlott…

– Alighanem gyászunk lesz nemsokára! – kezdte Virginia tompán, és összekulcsolta szép, fehér kezeit. – Főtisztelendő anyánk ma vette föl harmadszor az utolsó kenetet.

– Ach, ja! Ilyen az élet! Nagy szomorúság jön ránk! – felelte az öreg bólingatva, de a hangjában csendes és mély közönnyel. Ő sohasem vett részt a közügyekben, végezte a maga dolgát, pörölt és rendet tartott; a főnökasszonyt alig látta nagy ünnepeken kívül, mikor a szokásos kézcsókra elébe járultak.

Mindketten illendően lesütött szemmel, gyászoló arccal hallgattak egy percig.

– Ezt a kis Helént talán magához hívatta őtisztelendősége? – kíváncsiskodott aztán Kunigunda élénkebben.

– Igen, azért küldtem fel az imént, engedelmével! Hogy viseli magát? Milyennek találja szegénykét?

– Hát afféle – afféle! Idegen itten; csak úgy lézeng a többi közt, vagy ül magának – wie ein Haufen Unglück!

– Szokatlan még, és talán megtöri nagyon a nénije betegsége; hisz egyetlen rokona ő, és a földi kötelékek, tudjuk, néha erősek!

– Ach was, hisz alig ismerte! Mért kellett a világban nevelni, egy olyan nagy városban járatni iskolába! Ki tudja, mivel van tele a feje? Azután most is ezzel a Holzernével való barátkozás! Mire volt az jó?

– Bocsánat, kedves nővér; ez a Főtisztelendő Anya kifejezett akarata volt.

– Hát persze, persze, igaza van; ez az önök dolga. Én csak afféle öreg trombita vagyok, a magamét fújom. Sok mindent nem értek én már, mert nem is törődöm vele, de a szívem azért még tud érezni… igenis!…

Virginia gyorsan elfordította a fejét, hogy ne kelljen látnia azt a lehetetlenül furcsa, érzelgős és szemérmes kifejezést, mely az öreg e reszketeg szavait kísérte. Elnézett a lombok aranypöttyes zöldjébe s a mozgó, libegő kékbabos egyenruhák felé a pázsit fehér utain. Komolyan, okoskodva, meggyőző hangon kezdte magyarázni:

– Igen, Főtisztelendő Anyánk fontosnak tartja, hogy a húga csak akkor lépjen be a szerzetbe, ha igazi hivatást érez. És neki igaza van, ő oly bölcs és mély belátású, mint a szentek, kiknek nemsokára át kell engednünk drága társaságát.

– Így beszél, kedves nővér? – csattant fel Kunigunda és lábával dobbantott az iménti, néma visszautasítás miatt, izgalmában. – Ezt mondja ön, aki olyan járatos a külső… a… mindenféle csiricsári dolgokban?… Aki…

– Jól tudom, hogyne – mosolygott sima udvariassággal a másik —, hogy a szerzetesi élet a legboldogabb és legtökéletesebb a földön, és a mennyek elnyerését a legjobban biztosítja; és hogy éppen ezért nem vétek sőt jó cselekmény számba megy rábeszéléssel, szelíd erőszakkal is bekésztetni vagy magunk közé édesgetni egy Isten szolgálatára alkalmas lelket. Hisz kedves nővér tudja, hogy én helyeslem Berchtolda felfogását, aki enyhített a kandidátnőkre vonatkozó szabályok szigorán a pár hónap alatt, mióta a noviciátban van.

– Persze! Azóta olyan rendetlenség is van ott, ach – olyan Ausgelassenheit, pfuj! Este nyolckor, ima után a galléros jelöltek ott reitschuloznak nyihogva a folyosón; ki hallott olyat? Próbálták volna csak Simonea idején, az ellátta volna a bajukat! Hiszen ön emlékszik; önt még láttam térdelni ott a folyosón, amerre a növendékek hálói felé mennek; ott térdelt büntetésből egy hangos szóért, már beöltözött novícia korában, és a bennlakók párosával végigmentek mellette…

– Mindig hálás maradok tisztelendő Simonea nővérnek, hogy szerzetesi alázatra nevelt! – felelte a fiatalabb nővér, de a hangja kissé fojtottan rezgett, szája idegesen elrándult egy percre az öreg tapintatlan szavaira. Az észrevette, ijedten kapta össze magát, hunyászkodó, elszelídült arccal nézett rá megint.

– Hát persze, önök ezt jobban tudják, önök fiatalabbak, önök most a “munkálkodó rend”, a Márthák, most van az idejük! Én csak öreg trombita vagyok, mindig a magamét fújom; de azért nem vagyok rosszabb másnál, der liebe Gott soll’s verzeih’n! Megmondom a magamét, de azért lehet velem beszélni, beszélgetni… igen, hisz tudja azt, kedves nővér! Sokszor ültünk mi hajdan így együtt itt, ebben a kertben, míg a növendékeink szanaszét futkostak, és kicseréltük a gondolatainkat, elbeszélgettünk a szerzetünk dolgairól, a testvérekről meg az egész bűnös világról… Ugye?…

– És jól leszidott, kedves nővér, ha egy fél percet késtem az inspekcióról, hogyne emlékezném! – mosolygott Virginia, tréfába fojtva azt a feszengő, türelmetlen röstelkedést, mely elfogja az embert viszonzatlan, idétlen, komikus vonzalmakkal szemben.

– Mert minden szabad idejét magamnak akartam, hogy itt, a közelemben töltse… igen, és fájt nekem, ha elgondoltam, hogy másokkal találkozik a folyosón, vagy beszélget, látogatni megy regráció órában… Tudtam, hogy naponta együtt van a többi iskolanővérrel, akik tanultabbak, ügyesebbek nálam, és inkább hozzávalók! Ach!… – Reszkető arcvonásokkal, szinte könnyes szemmel, esdeklőn nézett rá.

– Fiatalság, bolondság, nemde? – terelte el újból a vendég. – Hanem hogy folytassam, én nagyon is gondolok rá, hogy a mi kis Helénünk zárdába lépése mit jelentene a mi rendünknek azonfelül, ami a legfőbb, hogy az ő lelkének is üdvére válhatnék Isten akaratából. De csakis úgy ám, kedves nővér, ha csakugyan, világosan érezné a hivatást, ahogy mi éreztük valaha. Mert ez a mi életünk is sok megpróbáltatással jár, hisz tudjuk mi, ugye?

– Ach igen, igen! Mein Gott!

– És a főtisztelendő Anya fülem hallatára mondta a húgának, hogy ne lépjen be másképp, inkább várjon vele! Ő kívánta, hogy kinn nevelődjék a gyámjánál, hogy lássa és ösmerje meg a világot előbb. És ő egyezett bele, hogy itt a városban barátságot kössön Holzernéval, ki végre is derék, hitbuzgó katolika nő, és elnöknője az “Egyházi ruhákról Gondoskodó” egyesületnek, kegyes Anyánkat nagyon lekötelezte múlt évben, mikor templomunkat pazarul ellátta gyönyörű új holmikkal. – És kegyes Anyánk nem ellenezte, hogy Helén kimenjen havonként egyszer egy ebédre a fiatalasszonyhoz, hogy egy tisztes családban töltse a kimenőnapját. Mi volna abban rossz? A többi bennlakók is kimennek ilyenkor rokonaikhoz; és szegény kis árvának senkije sincs itt. S oly hirtelen, átmenet a világi életből a teljes elzártságba még megfélemlítette volna tán! Figyel a szavaimra, kedves nővér?

– Jó, jó! Hát mit tudok én; ’ne alte Trompete! Mit értem én az Önök politikáját? – vont vállat a másik most már megint durcásan. Szemét lesütötte volt, mikor imádottja újra nem vette észre pillantását, melyben mindent megvallott – várt és esdekelt. És most maga elé meredve, a bőráncú fekete apácakötényben pihent mogorva tekintete, míg kemény, férfias keze ujjai megint az olvasószemeket markolászták.

– Hisz azért jöttem ide éppen, hogy beszélgessek a dolgokról kedves nővérrel. A dolog úgy áll tehát, hogy az a pénz – a kis Heléné, ha már arról beszélünk – egyáltalában nem olyan nélkülözhetetlen a szerzet számára a mai viszonyok közt, mint hinni szeretik. Jó volna, persze, jó volna, szép céljainkat előmozdíthatnók vele! De semmi esetre sem volna alkalmas, sem elégséges arra, hogy általa mellőzni lehessen azokat a dolgokat, melyeket rendünk anyagi hasznára és tekintélye növelésére tervbe vettünk. Ért engem ugye, kedves nővér?

– Megint valami magasabb iskolát – rosszkedvűsködött most már Kunigunda —, mindig csak magasabbat akarnak! Így is már annyi itt a nagy kamasz lány, anyányi képezdész “kisasszony”, akiket még ki se térdepeltethet az ember, hátukra sem kötheti a vörösnyelvet, hanem magázni kell őket, jó, hogy nem nagyságolni; és ha változásuk van, hát zöldek, és alig húzzák-vonják magukat. Pfuj, milyen rendetlenség! Ez az internátus hajdan, az én időmben igazi nevelőintézet volt bizony; tízéves kis fraccok tanultak itt strimpflit kötni meg kreutzmaschnit ölteni, és nem volt annyi sok csiricsári tudomány, elemi, polgári, jó, hogy még gimnáziumot nem csinálnak már itt is! Hanem volt rend, igen, úgy bizony; pisszenni se mert egyik se előttem! Nem úgy mint ezek a vén kamaszok, zerstreute Gräd’ln. Minden hónapban kimennek ebédezni rokonokhoz, mit tudom, hová, mit tudom, kinél! Most még polgári képezde, was denn nicht auf einmal!

– Régebben – folytatta Virginia elszánt türelemmel – csakugyan több gyerekleányt adtak hozzánk nevelésbe magyar úri családok; most jóformán csak képezdész nagyleányok konviktusa, olcsó őriző helye lettünk. Ennek is megvan az oka, kedves nővér. A nőnevelés követelményei ma mások, mint harminc évvel ezelőtt; aztán a mi öreg házunkat is rozogának, egészségtelennek kezdik mondani rosszakaróink; valami helybeli zsidó újság megint firkált erről múlt héten. Hisz nekünk jó, nekünk kedves otthonunk ez így, ahogy van; de a rossz nyelvek s az internátus újravirágoztatása kedvéért ráférne ám a javítás, cementezés. A földszinti termek falába csakugyan beivódott a talajvíz, majdnem derékig érő magasságban; újabban a városi hatóság meg akarja tiltani, hogy tovább is kriptába temetkezzünk; nincs már hely, azt mondják, meg hogy egészségtelen.

– Na! már meg még a földből is ki akarják túrni a porainkat, megbolygatni a megboldogultak koporsóit!

– Azokat nem bántják, s hogy minket majd, ha eltávozunk Krisztus irgalmából, a városi temető földjébe tesznek? Az is csak szentelt föld: az angyali harsonaszó onnét is előszólít, összeterel majd; amen! – De a földi életünket isten azért adta, hogy üdvünkre munkálkodjunk, és szenvedve érdemeket szerezzünk. Szabad-é szándékkal és tudva megrövidítni?

– Gewiss nicht!

– Lám! Kötelességünk hát a betegségeket kerülni, s óvni a földi életet, melyet a mennyei atya adott. Az orvos úrral tegnap beszéltem éppen. Kegyes Anyánktól jött ki. Említette a két beteg novíciasorort s tisztelendő Gregoriát is. Azt mondta, annak nem kellett volna megkapni a tüdőbajt; erős szervezete volt, és már túl van a húszas éveken. S az sem kellene, hogy minden évben ki legyen terítve a halottas szobában két-három fiatal novíciatestvér vagy jelölt. Akikre így a szerzet hiába költött, hiába taníttatta őket, nem munkálkodhatnak soha a javára, isten dicsőségére. A ház az oka, itt van valahogyan a baj fészke, magam is tudatlan vagyok ezekben, de az orvos idős ember, katolikus ember, és olyan gondosan kezeli szegény, kegyes Anyánkat. És mindezeken segíteni is lehet és segíteni is fogunk, isten segítségével. Az épület hibáit ki fogjuk javíttatni, betegeinket pedig üdülőhelyre küldeni, mert erre a bajra isten még nem mutatott más gyógyszert az emberi tudománynak, mint az ő szabad egét, a friss levegőt és a napot.

– Lárifári! Majd ezután, aki egy kicsit mulatni, fürdőzni kívánkozik, csak nyafogni kell neki: itt fáj, ott fáj, kényeskedni. Miért nem volt nekünk régieknek kutya bajunk se, éppen minap beszéltünk a regrációban Schwester Leonával. Miért lett százéves a kedves testvér Mártha? Mind lárifári, afféle amerikai bölcsesség az ilyen.

– Jó – vágott közbe gyorsan Virginia, tán elértve valami célzást —, jó, hát ne erről beszéljünk. A kedves testvér bizonyosan hallotta, hogy az anyagi ügyek egy kissé… bonyolódottak voltak az utóbbi években. Míg a boldogult prelátus őnagysága volt az intézőnk; ő öreg, beteges úr volt már rég; és a viszonyok is egyre nehezebbek, minden drágul, a tiszttartók ügyetlenek vagy lelkiösmeretlenek, a bérlő keveset fizet. Fénrich főtisztelendő, az új intézőnk is sürget némely változtatást; nagyobb jövedelmet. Hiszen mi mindnyájan dolgozunk, Isten dicsőségére eleget; de a szükséghez képest kevesen vagyunk. Mennyi világi kisasszonyt kell tartanunk és fizetnünk a fiókházakban kisegítőül; kivált a polgári iskolában, mert a kormány most megköveteli, hogy arra való, megfelelő képzettségű erőket alkalmazzunk. Erre kell a magasabb képző, főképpen, hogy a mi fiatal testvéreinknek ne kelljen világi, állami intézetekben vizsgázni, keservesen magukban tanulni, mint nekem, mint egynéhányunknak kellett. De hát még a jövedelem, amit ez az új intézmény hoz majd; fölér egy földbirtokéval! Mennyi növendékünk itt marad majd szívesen továbbképzésre; ha ezzel hiteles, magasabb diploma jár. És az erkölcsi haszon; hogy annyi leendő tanárnőt végig a mi szellemünkben nevelünk, elvonunk a világi intézetek szabados befolyásától, csúnya modern-ségétől. Ért engem, ugye, kedves nővér? Természetesen elsősorban kívánatos, hogy többen legyünk e szerzet ingyenes szolgálatára, hogy sok új nővérünk legyen, akik készséggel és kedvvel jönnek közénk; s legkivált abból a társadalmi osztályból, amelyik elmebeli képzettséget hozhat és némi befolyást, jártasságot, még inkább, mint pénzt… Ezeket a dolgokat nem szoktuk így szóval kimondani, kedves nővér, nem beszél az ember mindenről; de most tájékoztatni akartam. Védekezni kell ellenségeink ellen, kik a Szentegyháznak is ellenfelei! Abban az újságcikkben, amit említettem, fel volt hozva, hogy rendházunkban nincsenek fürdőszobák, intézeteinkben hiányosak a fizikai szertárak és kísérleti eszközök, és hogy a nevelés, amit itt nyújtunk, nem elég magyaros, hazafias szellemű. Hogy mi nem szeretjük eléggé az édes hazát, kedves nővér!… Ez… ó, de hisz ön nem is hallgat rám! Megharagítottam valamivel? Hibáztam?