Kitobni o'qish: «A Sárkányok Felemelkedés »

ÖTÖDIK FEJEZET

Kyra a zsúfolt híd közepén állt ahol minden szám rá szegeződött, várva, hogy döntést hozzon a vaddisznó kapcsán. Teljesen elpirult, mivel utált a figyelem középpontjában lenni, ugyanakkor büszkeséggel töltötte el, hogy Duncan elismerve a képességeit, egy ilyen döntés meghozatalát bízta rá.

Azonban tudta, hogy ez hatalmas felelősség. Tudta, hogy akárhogy is dönt, az megváltoztatja a népe sorsát. Akármennyire is utálta a pandesiaiakat, nem akarta az embereket belevinni egy olyan háborúba, amit nem nyerhettek meg. Ugyanakkor visszakozni sem akart felbátorítva a Kormányzó embereit, hogy megalázhassák a népét. Nem akart gyengének tűnni, főleg azután, hogy Anvin és emberei olyan bátran kiálltak értük.

Felismerte, hogy Duncan bölcs döntést hozott, mikor az ő kezébe helyezte az ítéletet, hiszen így megőrizhetik a méltóságukat. Minél tovább gondolkodott, arra következtetésre jutott, hogy az apja nem akar háborút, hiszen akkor Anvint választotta volna. Duncan meg akarja óvni a népét.

- Ez a fenevad átkozott - kezdte Kyra elutasítóan. - Majdnem megölte a testvéreimet. A Tövis Erődből való, és a Téli Hold estéjén ejtettük el, azon a napon, amikor tilos vadásznunk. Hibának bizonyult behozni a kapukon belülre, az erdőben kellett volna hagyni az enyészetnek, ott ahová tartozik.

Majd odafordult a Kormányzó embereihez.

- Vigyétek el az uratoknak - mondta mosolyogva. - Tegyétek meg nekünk ezt a szívességet.

A Kormányzó emberei Kyráról a fenevadra néztek, egyre fancsalibb ábrázattal, pont úgy, mint aki egy finom alma rohadt részébe harap, és soha többet nem szeretne enni belőle.

Kyra látta, hogy Anvin és a többiek jóváhagyólag tekintenek rá és az apja is igazán büszkének tűnt. Megcsinálta: megőrizte népe tekintélyét, megmentette őket a háborútól és egyúttal kigúnyolta a pandesiaikat.

Fivérei ledobták a vadkant a földre, amely tompa puffanással ért a hóba. Megalázva, sajgó vállal léptek hátra.

Minden szem a Kormányzó embereire szegeződött, akik csak álltak ott és nem tudták mitévők legyenek. Kyra szavai mélyre vájtak, úgy tekintettek a fenevadra, mintha az a föld legmélyebb bugyraiból került volna elő. Nem igazán akarták elvinni, bár már az övék volt…

Végül a feszült csendet parancsnokuk törte meg, aki parancsot adott, hogy vegyék fel a szörnyet és induljanak. Lehajtott fejjel masíroztak el, tudván, hogy túljártak az eszükön.

A tömeg eloszlott, a feszültség eltűnt és mindenki megkönnyebbült. Apja több embere is odament hozzá gratulálni vagy csak megveregetni a vállát.

- Jól csináltad - mondta Anvin. – Egy nap jó vezető lesz belőled.

A falusiak visszasiettek a dolgukra, újra elindult a forgatag, a feszültség is elmúlt és Kyra újból az apja tekintetét kereste. Meg is találta, hiszen a férfi csak párlábnyi távolságról figyelte őt. Az emberei előtt mindig tartózkodóan viselkedett vele és most sem tett másképp, de úgy biccentett felé, hogy a lány tudta, igazán meg van vele elégedve.

Kyra látta, amint Anvin és Vidar összeütik a lándzsájukat és rögtön felgyorsult a szívverése.

- Csatlakozhatok hozzátok? - kérdezte Anvint, hiszen tudta, hogy a gyakorlótérre indulnak.

Anvin zavartan az apjára pillantott, tudván, hogy nem fog beleegyezni.

- Egyre sűrűbben havazik - felelte habozva - és az éjszaka is közeleg.

- Ez nem szokott zavarni téged - ellenkezett Kyra.

- Nem, nem szokott – ismerte be vonakodva. Megint a lány apjára pillantott, és Kyra látta, hogy Duncan, mielőtt visszaindult volna a várba, tagadólag megrázta a fejét.

- Nagy lakomára készülnek, jobb, ha te is mész – sóhajtotta végül a katona.

Kyra érezte a roston sülő hús nehéz illatát és látta, amint a fivérei is megfordulnak és tucatnyi emberrel együtt a várba indulnak, készülődni az ünnepségre. Ő azonban vágyakozva a mező felé, a gyakorlótér irányába, nézett.

- Az étel várhat – döntötte el végül. - Az edzés nem. Hadd menjek.

Vidar elmosolyodott miközben a fejét csóválta.

- Biztos, hogy lány vagy te és nem egy harcos?

- Nem lehetek mindkettő? – vágott vissza a lány indulatosan, mire Anvin egy hosszú sóhaj után megrázta a fejét.

- Az apád a fejemet venné - tette hozzá –, de nem fogadod el a nemet válaszként - vonta le a következtetést. - Bátrabb szíved van, mint az embereim felének. Remélem, egy nap hasznát vesszük.

Kyra átfutott a havas tájon Anvinnal, Vidarral meg apja néhány emberével és természetesen Leoval az oldalán. Egyre sűrűbben havazott, de egyáltalán nem foglalkozott vele. Hatalmába kerítette a szabadság érzete, jókedv szállta meg, mint mindig, amikor belépett a Harcosok Kapuján, ami a kőfallal körülvett gyakorlótérre vezetett. Mélyet lélegzett, ahogy kiszaladt a legkedvesebb helyére a világon, a gyönyörű zöldellő dombokra, amiket ezúttal hó borított. Mindent tökéletesnek érzett, amikor látta az embereket gyakorolni. Ahogy keresztül-kasul vágtattak, csattantak a pengék. Távoli célpontokra lőttek, hogy fejlesszék a képességeiket. Kyrának ezt jelentette az élet.

A gyakorlótér a férfiak számára volt fenntartva, nők és tizennyolcadik évüket be nem töltött fiúk nem léphettek be ide. És persze azok sem, akiket nem hívtak meg. Brandon és Braxton mindennap türelmetlenül várták, hogy elhívják őket, de Kyra szerint ez sosem fog megtörténni. A Harcosok Kapuja a bátor, harcban edzett vitézek gyakorlóterének épült és nem az olyanoknak, mint amilyenek a testvérei voltak. Nem nyámnyila hencegők gyülekeztek itt.

Miközben futott a mezőn, boldogság öntötte el, hiszen sehol sem érezte magát elevenebbnek, mint itt. Intenzív energiák szabadultak fel, apja tucatnyi legjobb harcosa vette körül, mind másfajta páncélzatban. Az idők során folyamatosan, az ország minden tájáról csatlakoztak katonák az apjához. Voltak emberek délről, Thebus és Leptis településekről, Középföldjéről, főként a fővárosból Androsból, de a Kos hegyéről is érkeztek páran. Többen jöttek nyugatról, Úrból, folyópartiak Thusisból és Esephusból. Ire tó vidékéről is jöttek, nem beszélve a vízesések környékéről, Everfallról. Mindannyian különböző színben, páncélban, pompáztak különböző fegyvereket viseltek. Mindenegyes ember Escalon egy-egy erődjét képviselte. Kápráztató és félelmes erőt birtokoltak.

Az apja volt az egyetlen, a régi Király bajnokai közül, akit tiszteltek, mint parancsnokot, és az egyedüli ezekben az időkben, aki köré a szétdarabolt királyságból összegyűlhettek. Amikor az öreg király harc nélkül feladta, mindenki Duncant sürgette, hogy foglalja el a trónt és vezesse tovább a háborút, de ez nem történt meg. Viszont azóta egyre több régi harcos gyűlt ide és számuk napról napra növekedett. Volis majdnem olyan erős vált már, mint a főváros. Talán ezért is gondolták a Kormányzó emberei, hogy megleckéztetik őket…

Escalon más vidékein a Kormányzó, aki Pandesia érdekeit képviselte, nem engedte, hogy összegyűljenek a lovagok, nem engedett meg semmiféle szabadságot, lázadástól tartva. De Volis más volt. Itt nem lehetett más alternatíva, szükség volt a legjobb emberekre, hogy megvédhessék a Lángokat.

Kyra a távolba meredt, túl a falakon, a környező hegyeken és a távoli horizonton a hóesés ellenére is látta halványan a Lángokat. A tűzfalat, amely Escalon keleti határait védte. A Lángok, ötven láb szélesen és párszáz láb magasan lobogtak, fényesebben, mint valaha, nappali világosságot adva az éjszakának. Betöltötték a horizontot, amikor a nap lebukott nyugaton. Ötven mérföld szélesen húzódott, és ez volt az egyetlen dolog, amely elválasztotta Escalont és a keleten tanyázó trollok seregeit.

Még így is minden évben tucatszor törtek be trollok és ha nem lettek volna az Őrzők, apja bátor emberei, akik a Lángokat őrizték, Escalon a trollok rabszolgájává vált volna. A trollok mivel irtóztak a víztől, csak a szárazföldön tudták Escalont megtámadni, és csak a Lángok állták útját az inváziónak. Az Őrzők jól szervezett váltásokban vigyázták a Lángokat, így a Pandesianak szükségük volt rájuk. Mások is őrizték a Lángokat – sorkatonák, rabszolgák és bűnözők –, de csak az apja emberei, az Őrzők voltak az igazi katonák, azok, akik tudták, hogyan kell vigyázni a Lángokat.

Pandesia cserébe megengedte Volisnak, hogy szabadabban éljen. Lehetnek gyakorlótereik, igazi fegyverekkel harcolhatnak, mindezt azért, hogy a szabadságuk adjon erőt a feladatuk elvégzéséhez. Még akkor is, ha csupán illúzió az egész… Nem voltak szabadok, és ezt ők is tudták. A szabadság és a szolgaság között egyensúlyoztak és ezt nehezükre esett elviselni, de legalább a Harcosok Kapujában ezek az emberek szabadnak érezhették magukat, úgy, mint egykoron. Escalont képviselték, jobb harcosok voltak, mint bármely pandesdiai, a Lángok veteránjai. Egynapnyi vágtára éltek a Lángoktól és felváltva őrizték azt. Kyra semmi másra nem vágyott csak hogy csatlakozzon hozzájuk. A Lángoknál szeretett volna állomásozni és igazi trollokkal harcolni, hogy megvédhesse a királyságot az inváziótól.

Azonban tudta, hogy ezt sohasem engedik majd meg neki. Túl fiatal volt ahhoz, hogy jelentkezzen és persze lányokat nem vesznek be. Egyetlen nő sem lehetett a csapatban, és még ha lehetett is volna, az apja akkor sem adott volna erre engedélyt.

Mikor elkezdett közéjük járni a katonák is gyerekként kezelték, úgy tekintettek rá, mint egy előkelő látogatóra. De miután a férfiak elmentek, ő még maradt és minden nap edzett a fegyvereikkel. Meglepetten vették észre a nyílhegyeket a célpontjaikon másnap, mikor megérkeztek a gyakorlótérre, és még jobban meglepődtek, mikor felfedezték, hogy azok a célpont közepén helyezkedtek el. Aztán idővel megszokták.

Kyra egyre inkább kiérdemelte a tiszteletüket, különösen azon ritka alkalmakkor, amikor megengedték neki, hogy beálljon közéjük. Mostanra, két év elteltével, már tudták, hogy jobban lő, mint a többségük, és amellett, hogy eltűrték, egyre inkább elkezdték tisztelni. Természetesen nem vett részt csatákban, mint a többi férfi, és nem ölt embert vagy őrködött a Lángoknál, és nem harcolt a trollok ellen sem. Nem tudott vívni, csatabárddal vagy alabárddal harcolni, esetleg birkózni. Nem volt fizikailag olyan erős, mint ők. Akármennyire is ezt akarta.

Kyra mostanra megtanulta, hogy két fegyverhez igazán ért. Ezek nem függtek a nagyságától vagy a nemétől. Az íj és a bot... Utóbbi akkor derült ki, amikor pár holdtöltével ezelőtt, megpróbált egy kétkezes kardot felemelni. Mivel nem sikerült neki, a férfiak hangosan kinevették, majd az egyikük, hozzávágott egy botot.

- Nézzük, fel tudod-e emelni legalább ezt a pálcikát! - kiáltotta a többiek nevetése közepette. Kyra soha többet nem felejtette el azt a szégyent, amit akkor érzett.

Először az apja emberei viccként tekintettek a botjára, ők inkább csak edző fegyverként használták, hiszen ezek a hatalmas emberek a kétkezes kardjaikkal, szekercéikkel, alabárdjaikkal egy fát is el tudtak vágni egyetlen csapással. Játékként tekintettek a botra, és még kevesebb tisztelettel kezelték, mint korábban.

Da aztán Kyra a visszájára fordította a tréfát és egy váratlan, félelmetes fegyvert faragott magának. Olyat, ami ellen a legtöbb katona nem tudott védekezni. Kyra csodálta a könnyű súlyát és még inkább meg volt lepődve, hogy milyen természetességgel használta új fegyverét… Olyan gyorsan tudott vele csapni, hogy a katonák idejük se maradt a kardjukat felemelni. Az emberek többsége kék-zöld foltokkal távozott, miután megküzdöttek, így egy idő után kivívta a tiszteletüket.

Kyra végtelennek tűnő éjszakákon át gyakorolt egyedül, egyre inkább mesteri szintre emelve mozgását, elkápráztatva az embereket azokkal a megoldásaival, amelyeket igazán nem is értettek. Érdeklődve figyelték, miként bánik a bottal, mire elkezdte tanítani őket. Kyra szemében az íj és a bot kiegészítették egymást, mindkettőre szüksége volt: az íjára a távoli célpontok ellen, a botra pedig a közelharcban.

Egy másik vele született tulajdonságot is felfedezett, amiben a férfiak nem voltak jók: ő fürgében mozgott . Olyan kecsesen suhant, mint a tengerben a lassan mozgó cápák körüli kis halak, és még ezeknek az emberek borzasztó erősek voltak, addig Kyra egyszerűen körbetáncolta, átugrotta őket a levegőben és tökéletesen meg tudott állni a lábán. És mikor a kecses mozgását kombinálta a technikájával, az halálos elegynek bizonyult.

- Mit keres ez itt? - kérdezte egy nyers hang.

Kyra a gyakorlótér szélén állt Anvin és Vidar mellett, amikor meghallotta közeledni a lovakat. Mikor odanézett meglátta Maltrent és csapatát, akik még mindig nehezen vették a levegőt, hiszen most hagyták abba a gyakorlatozást. Szemöldök ráncolva nézett le rá, amitől rögtön görcsbe rándult a gyomra. Apja emberi közül Maltren volt az egyetlen, aki nem kedvelte őt. Az első perctől kezdve utálta valami miatt.

Maltren a lovon ülve forrongott, a lapos orrával és ronda arcával úgy nézett ki, mint az az ember, aki csak utálkozni tud, és Kyrában tökéletes célpontot is talált erre. Mindig is ellenezte a jelenlétét, legfőképpen azért mert lány volt.

- Vissza kellene térned apád erődjébe te lány. Készülni az ünnepre, mint ahogy minden más fiatal, tudatlan lány is teszi.

Leo, rámordult Maltrenre, és Kyrának vissza kellett őt fognia, hogy nyugton maradjon.

- És ez a farkas mit keres a gyakorlótéren? – kötekedett tovább a férfi.

Anvin és Vidar hűvösen néztek Maltrenre Kyra oldalán, míg a lány mosolyogva állt egy helyben, tudva, hogy megfelelő védelem alatt áll és nem kényszerítheti arra, hogy elmenjen.

- Talán vissza kellene menned gyakorolni - mondta Kyra kicsit kötekedően -, és nem zavartatni magad mindenféle fiatal, tudatlan lány jövés-menésével.

Maltren elvörösödött és nem szól egy szót sem. Megfordult, készen arra, hogy otthagyja, de előtte még odavágott egyet.

- Ma lándzsa nap van. Talán jobban tennéd, ha arrébb állnál, mikor igazi férfiak igazi fegyverekkel gyakorolnak.

Megfordult és ellovagolt a többiekkel. Kyra nézte a távolodó lovasokat és szomorúan konstatálta, hogy az öröme is elszállt.

Anvin vigasztalóan a vállára tette a kezét.

- A harcosok első leckéje, hogy megtanuljanak együtt élni azokkal, akik utálják őket. Szereted őket, vagy sem, egy napon egymás oldalán fogtok harcolni, és egymástól függ majd az életetek. Gyakran a legrosszabb ellenségek nem kívülről, hanem belülről jönnek.

- És azok, akik nem tudnak harcolni, a szájukat jártatják - tette hozzá egy hang.

Kyra Arthfael felé pillantott, aki vigyorogva, gyorsan jött feléjük. Arthfael Anvinhoz és Vidarhoz hasonlóan egy bátor harcos volt, aki kopasz fejével és nagy, fekete szakállával egy biztos pontot jelentett számára. A legjobb kardforgatók közé tartozott, akit ritkán győztek le, és aki mindig kiállt érte. Ha ott volt, Kyra biztonságban érezte magát.

- Csak fecseg – folytatta Arthfael -, ha Maltren jobb harcos lenne, akkor többet foglalkozna saját magával, mint másokkal.

Anvin, Vidar és Arthfael is lóra pattant és elvágtattak a többiekkel, miközben Kyra ott maradt figyelve őket. Egyes emberek miért utálkoznak? - kérdezte magában. Kételkedett benne, hogy valaha is megérti ezt.

Amint átvágtattak a téren, széles hurkokat formázva, Kyra a csatalovakat tanulmányozta és izgatottan várta a napot, amikor majd ő is felülhet a sajátjára. Nézte a lovagló embereket, akik a kőfal mentén vágtattak és lovaikat, ahogy meg-megcsúsznak a havon. Majd az emberek megragadták a lándzsáikat és amint megkerülték a hurkot, távoli célokra dobtak: ágakra felakasztott pajzsokra. Találat esetén a fém ércesen csengett.

Nehezebb volt, mint amilyennek tűnt. Többen is elhibázták a célt, amikor kisebb pajzsokat céloztak. Akik el is találták, csak ritkán vittek be telitalálatot, kivéve Anvint, Vidart és Arthfaelt. Maltren többször is elhibázta, majd bosszúsan tekingetett Kyra felé, mintegy őt hibáztatva.

A lány, hogy melegen tartsa magát, kihúzta a botját és elkezdte pörgetni a kezei között, majd a feje fölött körbe-körbe. Képzeletbeli ellenségekkel küzdött, képzeletbeli ütéseket hárított, miközben váltogatta a kezeit a nyaka majd a csípője körül, és a bot úgy viselkedett, mintha a harmadik keze nőtt volna.

Miközben a férfiak körbe-körbe vágtattak, Kyra a saját kis gyakorlóterére ment, amit a többiek nem használtak, ő viszont nagyon szeretett. Kis páncélok lógtak le a kötelekről a fák ágairól, különböző magasságokban. Kyra közéjük futott és ellenségnek tekintve őket, rájuk csapott egyet-egyet. A levegő zörgő hanggal telt meg, ahogy átszaladt a ligeten. Vágott, vagdalkozott és lebukott a visszacsapódó pajzsok elől. Képzeletben fényes győzelmet aratott, legyőzve a hadsereget.

- Megöltél már valakit? – hangzott fel egy kötekedő hang a háta mögött.

Kyra megfordult és megpillantotta Maltrent, aki rajta nevetett, mielőtt újra ellovagolt volna. Magában füstölgött és azt kívánta, valaki bárcsak helyrerakná végre…

Miközben szünetet tartott látta, hogy a férfiak befejezik a lándzsával való gyakorlatozást, leszállnak a lóról és körbe állnak a gyakorlótér közepén. Az apródok hozzájuk szaladnak egy-egy fa gyakorlókarddal, amely vastag tölgyfából készült, és ugyanolyan súlyú volt, mint az igazi acél. Kyra a szélen maradt és gyorsuló szívdobogással figyelte, amint felállnak egymással szembe. Legszívesebben ő is ott lett volna közöttük.

Mielőtt elkezdték volna, Anvin belépett középre, hogy mindannyiukat lássa.

- A mai ünnepen egy speciális ajándékért küzdünk - jelentette be. - A győztes a legjobb falatokat kapja a lakomán.

Izgatott morajlás futott rajtuk végig, miközben a férfiak egymásnak ütögették fakardjaikat, kölcsönösen biztatva a másikat.

A sikeres ütéseket felhangzó kürt jelezte, amikor az egyik harcosnak sikerült megütnie a másikat, az kiállt az oldalvonalra. A kürt egyre gyakrabban harsant fel és az alakzat egyre inkább fogyatkozott, végül már az emberek többsége oldalról követte az eseményeket.

Kyra is ott állt közöttük, bát legszívesebben ő is küzdött volna, de neki nem lehetett. Azonban ma volt a tizenötödik születésnapja és úgy érezte már készen áll. Meg kellett próbálnia.

- Hadd harcoljak én is - kérlelte Anvint, aki a közeléből figyelte az eseményeket.

De a férfi csak megrázta a fejét, miközben nem vette le a szemét a küzdőkről.

- Ma lettem tizenöt éves! – kérlelte tovább. - Engedd meg, hogy harcoljak!

Kétkedően tekintett felé.

- Ez a gyakorlótér férfiaknak van - sziszegte Maltren az oldalvonalról, mert már kiesett a küzdelemből. - Nem fiatal lányoknak. Leülhetsz és nézheted a többi apróddal együtt és hozhatsz nekünk vizet.

Kyrát elöntötte a düh.

- Ennyire félsz, hogy egy lány legyőz téged? - vetette oda, miközben érezte, hogy egyre inkább elönti a düh. Végül is az apja lánya volt, és senki sem beszélhetett így vele.

Valaki elnevette magát, míg Maltren elvörösödött.

- Igaza van – vont vállat Vidar. - Talán megengedhetnénk, hogy küzdjön. Mit veszíthet?

- Mégis mivel harcolna? - kérdezte Maltren.

- A botommal! - kiáltotta Kyra. - A te fakardod ellen.

Maltrent elfogta a röhögés.

- Érdekes látvány lenne – nyögte ki két nevetés között.

Minden szem Anvinra szegeződött, ahogy ott állt elgondolkodva.

- Ha megsérülsz, az apád megöl…

- Nem sérülök meg – bizonygatta a lány elszántan.

Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg gondolkozott, de végül megszólalt.

- Ez esetben nem látom akadályát. Akkor legalább csendben maradsz. Már ha a többieknek nincs kifogásuk ellene – jelentette ki, félig kérdezve, a katonák felé fordulva.

- Éljen! – kiáltották tucatnyian, biztatva őt. Kyra jobban szerette őket, minthogy el tudta volna mondani. Látta a csodálatot a szemükben, ugyanazt a tekintetet, ahogy apját figyelték. Nem sok barátja volt, úgyhogy ezek az emberek a világot jelentették számára.

Maltren tovább gúnyolódott.

- Engedjétek, hadd csináljon magából bolondot – mondta. - Talán megtanulja a leckét egyszer s mindenkorra.

A kürt újból felhangzott, és egy újabb ember vált ki a körből, Kyra azonnal a helyére futott.

Mindegyikük tekintetét magán érezte. Szembetalálta magát az ellenfelével egy magas, erős harmincas éveiben járó férfival, akit remek harcosként ismert. Miközben megfigyelte, tudta, hogy jól küzd, viszont túl magabiztos, minden egyes összecsapást gondatlanul kezd.

Oda is fordult Anvinhoz.

- Miféle inzultus ez? – kérdezte. - Nem harcolok egy lánnyal.

- Magadat inzultálod, ha félsz velem kiállni! – vágott vissza Kyra felháborodottan. - Két kezem van, két lábam, mint neked. Ha nem állsz ki, akkor vesztettél!

Meglepetten nézett, majd beleegyezettt.

- Legyen hát - mondta – De aztán ne szaladj az apádhoz miután elvertelek.

Teljes sebességre kapcsolt, felemelte a fakardját amilyen magasra csak tudta és olyan erősen csapott a válla felé, amennyire csak tudott. Kyra erre a mozdulatra várt, amelyet oly sokszor látott. Ügyetlenül előrevetítette kezének mozgását. A fakard erős volt, de nehéz és esetlen is a botjához képest.

Kyra feszülten figyelte, kivárva a megfelelő pillanatot, amikor is oldalra lépett, engedve, hogy az erőteljes ütés elzúgjon közvetlen mellette. Ugyanezzel a mozdulattal megpörgette maga körül a botot és vállon ütötte ellenfelét.

Felüvöltött mikor eltalálta a bot. Ott állt, bénán, mérgesen és legyőzötten.

- Másvalaki? - kérdezte Kyra széles mosollyal, körbenézve a férfiakon.

A többségük mosolygott, büszkék voltak rá. Látták honnan indult és mivé fejlődött. Kivéve persze Maltrent, aki a homlokát ráncolta. Úgy nézett ki, hogy kiáll vele, amikor hirtelen egy másik katona lépett előre. Ez az ember alacsonyabb és szélesebb termettel volt megáldva, borzas vörös szakállal és szúrós szemekkel. A kardjának tartásából már látta, hogy most egy sokkal óvatosabb ellenféllel lesz dolga. Ezt bóknak fogta fel: végre kezdték komolyan venni.

Támadott, és Kyra először nem értette, hogy miért, de valami ok folytán előre látta, hogy mi történik majd. Olyan volt, mintha az ösztönei átvették volna az irányítást. Sokkal fényesebbnek és kecsesebbnek látta magát, mint amilyenek ezek a férfiak látszottak a nehéz és vastag páncéljaikban... Mindannyian erőből küzdöttek és azt várták, hogy az ellenfelük, majd blokkolja őket. Kyra könnyedén tért ki előlük, nem az ő szabályaik szerint harcolt. Ő a gyorsaságra szavazott…

Kezében úgy mozgott a bot, mintha csak a karja meghosszabbítása lenne és olyan gyorsan forgott, hogy az ellenfelei reagálni sem tudtak, még az ütés közepén tartottak, amikor ő már mögéjük került. Az új ellenfele a melle felé támadott, de ő félrelépett és a botjával eltalálta a csuklóját úgy, hogy az elejtette a kardot. Ekkor ő a bot másik végével lesújtott a feje búbjára.

A kürt felharsant, ismét nyert, míg ellenfele meglepődve nézte, miközben a földön térdelt, homlokát fogva, kardja pedig a földön hevert. Kyra miközben szemügyre vette a katonát, rájött, hogy még versenyben van, és ez kicsit megrémítette.

Kyra lett az, akit most már le akartak győzni és sorba álltak, hogy megküzdhessenek vele.

A hóvihar egyre jobban tombolt, miközben a fáklyák megpróbálták elűzni az alkonyat sötétjét, Kyra pedig egyiket a másik után verte le. Nem mosolyogtak többé: most már halálosan komolyan vették, zavarodottak voltak. Bosszúsan közeledtek, mivel nem tudták őt eltalálni és a lány sorban győzte le őket. Az egyik embernek átugrott a feje fölött és miközben földet ért mögötte, eltalálta a vállát. A másik alkalommal a lány lebukott, majd a földön hengeredett és váratlanul a bal kezével vitte be a döntő csapást. Minden esetben másként mozgott, részben tornázva, részben kardforgatóként, senki sem tudta kiszámítani. A férfiak megszégyenülten sorakoztak az oldalvonalnál.

Lassan csak öten maradtak vele szemben. Kyra a kör közepén állt, erősen lihegve és körbe forogva, új ellenfél után kutatott. Anvin, Vidar és Arthfael az oldalvonalról nézték, széles mosollyal és csodálattal az arcukon. Ha már az apja nem tudott itt lenni, hogy szemtanúja legyen a sikereinek, legalább ők látták.

Kyra egy újabb ellenfelet győzött le, akit a térde mögötti ütéssel vitt földre, majd újból felhangzott a kürt. Senki sem maradt vele szemben, így Maltren lépett be a körbe.

- Gyerek trükkök - mondta legyintve, miközben közeledett. - Most már tudsz pörgetni egy darab fát. Ezzel a csatában nem sokra mész. Az igazi kard kettévágja a botodat.

- Azzal harcolnál? - kérdezte, bátran, tudva, hogy most végre szembeszállhat ezzel a zaklatóval. - Akkor miért nem próbálod meg? – provokálta tovább.

Maltren meglepetten pillantott vissza rá, nem erre a válaszra számított. Összehúzott szemmel válaszolt.

- Miért? – kérdezte. - Most már apád védelmét keresed?

- Nincs szükségem apám, vagy másvalaki védelmére - felelte. - Ez csak rólad és rólam szól. Bármi is történjék.

Maltren Anvinra pillantott, miközben igazán kényelmetlenül érezte magát, hiszen egy olyan csapdába sétált, amiből nem tudott kimászni.

Anvin hasonlóan zavartan tekintett vissza.

- Fakardokkal harcolunk – mondta. - Nem engedhetem meg, hogy bárki is megsérüljön, különösen nem a parancsnok lánya.

De Maltren rákontrázott.

- A lány igazi fegyvert akar - mondta csengő hangon. - Akkor adjuk meg neki. Talán egy életre megtanulja majd a leckét.

Kyra ahogy szemben állt Maltrennel érezte, hogy a hideg és a fáklyákat erősen lobogtató szél ellenére is izzad a tenyere. Érezte, ahogy a hó jéggé válik, ropogva a csizmája alatt és közben kényszerítette magát, hogy koncentráljon, mert ez nem egy mindennapos küzdelem lesz.

Maltren egy éles kiáltást hallatott, megpróbálva elbizonytalanítani őt, majd támadott is magasra tartott karddal, amely megcsillant a fáklyák fényében. Maltren sokkal kiszámíthatatlanabb harcos hírében állt. Kevésbé lovagiasan küzdött, mint inkább olyan ember benyomását keltette, aki inkább a túlélésért, semmint a győzelemért harcolt. Meglepte, hogy a mellkasa előtt hadonászott a karddal.

Kyra elugrott a lesújtó penge elől.

A tömeg döbbenten figyelt és Anvin, Vidar és Arthfael egyszerre léptek előre.

- Maltren! - kiáltotta Anvin idegesen, készen arra, hogy megállítsa.

- Ne! - kiáltott vissza Kyra, miközben továbbra is Maltrenre koncentrált, nagyokat fújtatva, miközben amaz újra támadott. - Hagyjatok minket harcolni!

Maltren hirtelen megpördült és újra lecsapott, majd újra és újra. Minden alkalommal sikerült a lánynak félreugrani, vagy hátrébb lépve kitérni az ütés elől. Erős volt, de nem olyan gyors, mint ő.

Majd újra lesújtotta a karddal, arra számítva, hogy a lány blokkolja az ütést, és akkor kettéhasíthatja végre a botot.

Kyra azonban látta, hogy mi fog történni ezért oldalra lépett, majd egy oldalcsapással eltalálta a kard pengéjét, eltérítve azt. Majd ugyan ezzel a mozdulattal megpördült és gyomorszájon ütötte.

Összecsuklott és térdre rogyott, mikor felharsant a kürt.

Hangos ovációban törtek ki és büszkén néztek rá, amint ott állt a legyőzött Maltren felett.

A férfi dühösen nézett fel rá és ahelyett, hogy elismerte volna a vereségét, mint a többiek, újra felemelte a kardját és támadott.

Kyrát váratlanul érte a mozdulat, az hitte, hogy lovagiasan fog küzdeni. Ahogy közeledett felé, látta, hogy nem túl sok lehetősége maradt, nem tud időben kitérni előle.

Kyra levetette magát a földre, arrébb gurult majd megpörgette a botot és eltalálta Maltren a térde mögött, kiütve a lábát alóla.

A hátára esett miközben a kardja kirepült a markából. Kyra rögtön talpra szökkent és botjának végét Maltren torkának szegezte. Leo közben az arca fölé helyezkedett és onnan vicsorgott centikről a képébe, miközben a nyála az arcára csöpögött és várta a parancsot, hogy harapjon.

Maltren, vérző szájjal döbbenten és megalázva nézett fel.

- Tiszteletlen voltál az apám embereivel - forrongott Kyra. - Mit gondolsz most a kis botomról?

Feszült csend ereszkedett rájuk, miközben a földhöz szegezve tartotta. Egyik fele azt kívánta, hogy felemelje a botot és sújtson le rá és engedje Leot szabadjára. Senki sem akarta megállítani, vagy sietett a másik segítségére.

Maltren félelemmel a szemében nézett fel, mikor rájött, hogy teljesen egyedül van.

- KYRA!

Hangzott fel egy erős hang a beállt csendben.

Minden szem a hang irányába fordult, ahol hamarosan megjelent Duncan parancsnok, berobogva a kör közepére, tucatnyi ember kíséretében, rosszalló tekintettel méregetve a lányát.

Néhány lépésnyire állt meg tőle és már érezte is a következő lecke szavait. Ahogy szemben álltak, Maltren kimászott alóla és eliszkolt és Kyra nem értette, apja miért nem őt utasítja rendre. Ez igazán felmérgesítette, miközben apa és lánya egymást nézték, várva, hogy a másik megmozduljon. Mindketten ugyanolyan makacsak voltak.

Végül az apja sarkon fordult és emberi kíséretében visszaindult a várba, Kyra tudta, hogy követnie kell. A feszültség eloszlott, ahogy az emberek követték a parancsnokot és Kyra is vonakodva csatlakozott. Elkezdett vánszorogni a hóesésben, látva az erőd távoli fényeit, tudva, hogy ő lesz a főszereplő este – de már nem érdekelte.

Akár elfogadja az apja akár nem, ma elfogadták őt a katonák és neki csak ez számított. Tudta, ettől a naptól kezdve minden megváltozik.

HATODIK FEJEZET

Kyra az apja mellett menetelt vissza Volis erődjébe. Kisebb kastély volt ez, nem is vár, sima kőfalakkal, kúpos mennyezettel, vastag, ornamentikás faajtókkal, és már évszázadok óta a Lángok Őrzőinek otthonául szolgált. A királyság egyik legfontosabb erődje mellett persze Kyra otthona is, ahol általában a harcosok hangja, a termekben zajló mulatságok, a maradék felett marakodó kutyák, a tűzhelyek pattogása és a szél susogása ringatta álomba. Minden hibája ellenére szerette minden szegletét.

Gyorsan és csendesen haladtak, Leo követte őket. Ahogy Kyra próbálta tartani a lépést, azon gondolkodott vajon mi nyomaszthatja az apját. Az ünnepség már javában tartott, folyosókon fordultak jobbra-balra és mindenhol katonákba, és szolgákba ütköztek. Apja sokkal gyorsabban ment, mint szokott, és habár késésben voltak, ez akkor sem vallott rá. Általában egymás mellett sétáltak, apja mosolygott szákálla felett, miközben a keze a vállán nyugodott, néha még vicceket is mesélt neki, vagy a nap történéseit beszélték meg.

Azonban most komor némaságba süllyedtek, apja néhány lépéssel előtte haladt és rosszallón ráncolta a homlokát. Gondterheltnek tűnt és Kyra arra gyanakodott, hogy ez az aznapi eseményeknek köszönhető. Vagy a testvérei meggondolatlan vadászatának, vagy, hogy a Kormányzó emberei megpróbálták elvenni a vadkant és talán az ő gyakorlatozása is rátett egy lapáttal. Először úgy gondolta, hogy csak az ünnepség előkészületei foglalják le ennyire, hisz ez mindig terhes volt számára. Számtalan harcost és látogatót kellett éjfél utánig szórakoztatnia, az ősi hagyományoknak megfelelően. Mikor még élt az anyja és ő foglalkozott a szervezéssel, apja sokkal jobban viselte ezeket a dolgokat, legalábbis így mesélték neki. Nem volt egy társasági ember, de igyekezett megfelelni az elvárásoknak.

Ahogy a csend csak mélyült közöttük, Kyra egyre inkább másra kezdett gyanakodni. Kezdte sejteni, hogy a mai, katonákkal való gyakorlatozása állhat a háttérben. Ahogy egyre idősebb lett, kettejük kapcsolatuk is kezdett bonyolultabbá válni. Mind nagyobb kihívást jelentett apja számára. Talán még maga Duncan sem tudta, mit akar a lányával kezdeni. Egyrészt sokszor tanította neki a harcosok és a lovagiasság alaptételeit, vagy az az önkontroll fontosságát. Véget nem érő beszélgetéseket folytattak vitézségről, tiszteletről, bátorságról és gyakran éjszakába nyúlóan hallgatta a meséket az őseikről, hogy miként harcoltak és éltek.

Ugyanakkor Kyra észrevette, hogy mostanában ha ilyen dolgokról beszélgetnek, apja gyakran elcsendesedett, mintha rájött volna, hogy elindított benne egy folyamatot, amit most szeretett volna visszacsinálni. Kyra azonban már nem volt kislány, lassan felnőtt nővé és kész harcossá fog válni, és úgy tűnt Duncan ezen meglepődött. Felnőtt a lánya. Úgy tűnt nem igazán tudja, milyen kapcsolatot alakítson ki vele, főleg azzal az énjével, aki harcolni akart. Úgy tett, mintha nem bátorította volna őt ezen az úton. Kyra mégis úgy érezte, hogy legbelül büszke rá, de ezt nem mutathatta ki.

A lány nem tudott tovább csöndben maradni, végére akart járni a dolgoknak.

- Az ünnep miatt aggódsz? – kérdezte finoman.

- Miért kellene aggódnom? – kérdezett vissza, nem is pillantva rá, ami a csalódottság biztos jele volt esetében. - Minden elkészült. Valójában elkéstünk. Ha nem kellett volna lemennem a Harcosok Kapujához téged megkeresni, már az asztalfőn ülnék - tette hozzá sértődötten.

Szóval ez volt az… Nem tetszett neki, hogy vívott. A tény, hogy apja dühös rá, őt is azzá tette. Végül is, legyőzte az összes emberét, és megérdemelte volna a dicséretet! Ezzel szemben úgy viselkedett, mintha semmi sem történt volna, vagy ha mégis, akkor egyáltalán nem boldog miatta.

Kyra végtelenül bosszús volt apja érthetetlen reakcióját látva, és úgy döntött kiprovokálja az igazságot.

- Nem láttad, ahogy legyőztem az embereidet? - kérdezte úgy, hogy apja elszégyellje magát, és adja meg számára végre a vágyott elismerést.

Látta, hogy apja arca egyre vörösebb lesz, de nem szólt egy szót sem, ami Kyrát még mérgesebbé tette.

Tovább haladtak, át a Hősök Termén, a Bölcsességek Szobáján, és már majdnem a Nagy Csarnokban voltak, amikor már nem bírta tovább.

- Mi baj Apám? - kérdezte követelően. - Ha csalódást okoztam, mond csak meg.

Végül megállt közvetlenül az íves ajtók előtt, ami mögött már zajlott az ünnepség, és hozzáfordult, merev arccal. A nézése bántotta őt. Az apja, akit a világon mindennél jobban szeretett, aki mindig csak mosolygott rá, most úgy nézte, mint egy idegent. Egyáltalán nem értette.

- Nem akarlak meglátni még egyszer a gyakorlótéren – jelentette ki, hűvös haraggal a hangjában.

A hangszíne sokkal jobban bántotta, mint a szavak, amit mondott és borzongás futott rajta végig. Ha másvalaki mondja neki ezeket a szavakat, nem is törődött volna velük, de ettől az embertől, akit a legjobban szeretett, és aki mindig kedves volt vele, megfagyasztotta az ereiben a vért.

Azonban Kyrát nem olyan a fából faragták, hogy megrettenjen a harctól. Ezt is az apjától tanulta.

- És miért nem? - kérdezte.

Apja tekintete egyre sötétebbé vált.

- Nem szükséges, hogy megindokoljam. Én vagyok az apád. Én vagyok az erőd parancsnoka. És nem akarom, hogy velük eddz a jövőben.

- Attól félsz, hogy legyőzőm őket? –faggatózott tovább. Meg akarta tudni az okot, mielőtt végleg bezárul előtte ez az ajtó.

Apja elvörösödött és már látta, hogy a szavai bántóak lesznek.

- Az önhittség a köznépnek való – felelte megvetően. - Nem harcosoknak.

- De én nem vagyok harcos, igaz Apám?

Az apja összeszorította a szemét, képtelen volt válaszolni.

- Ez a tizenötödik esztendőm. Azt akarod, hogy egész életemben fák és ágak ellen harcoljak?

- Azt akarom, hogy egyáltalán ne harcolj - csattant fel. - Lány vagy, most már nő. Azt kellene csinálnod, amit a nők szoktak, főzni, szőni… Olyannak kéne lenned, mint amilyennek anyád nevelt volna, ha életben marad.

Most Kyra tekintete sötétült el.

- Sajnálom, hogy nem az a lány vagyok, aki szeretnéd, hogy legyek… Sajnálom, hogy nem vagyok olyan lány, mint a többiek.

Apja tekintette a közönyösből szép lassan fájdalmassá vált.

- De az Apám lánya vagyok - folytatta töretlenül -, a lány, akit te neveltél fel. És ha engem nem fogadsz el, akkor magadat nem fogadod el.

Ott állt, csípőre tett kézzel, a világosszürke szemével és egy harcos erejével nézett az apjára. Duncan is visszanézett rá a barna szemivel, a szintén barna hajával és szakállával, majd megrázta a fejét.

- Ma ünnep van – mondta -, és a mulatság nemcsak a harcosoknak, de a látogatóknak és méltóságoknak is szól. Egész Escalonból és más vidékről is jöttek emberek. – Végigmérte a lányát és rosszallóan ciccentett. - Harcosként vagy felöltözve. Menj a szobádba és öltözz át, és ezúttal olyan ruhákba gyere vissza, mint amit minden más nő visel, aki az asztalnál ül.

Elvörösödve és felbőszülve állt ott, még apja hozzá nem hajolt felemelve az ujját.

- És meg ne lássalak még egyszer a téren az embereimmel – nyomatékosította még egyszer.

Hirtelen megfordult, a szolgák kinyitották előtte az ajtókat. Bentről kiáradt roston sült hús illata és az ázott kutyák szaga. A zeneszó keveredett a benti lárma zajával és elnyelt minden más hangot. Kyra látta. amint az apja belép a szolgák gyűrűjében.

Néhány szolga ott maradt, nyitva tartva az ajtókat, várva hátha Kyra belép, de ő nem mozdult. Még életében nem volt ilyen dühös és tehetetlen.

Végül megfordult és Leo kíséretében elviharzott a teremtől, vissza a szobájába. Életében először utálta az. Egész eddig úgy gondolta a férfi különbözik a többiektől… Most azonban hatalmasat zuhant a szemében és ez jobban bántotta volna, mint gondolta volna. Elvette tőle azt, amit a legjobban szeretett – a gyakorló teret – és ezzel, mintha tőrt döftek volna a szívébe. Arra a gondolatra, hogy élete ezentúl csak a selymek és ruhák körül forog majd, teljesen kétségbeesett.

El akart menni Volisból… És sosem akart visszatérni.

*

Duncan parancsnok az fő asztal asztalfőjén foglalt helyet, Volis erődjének nagytermében, és onnan nézett végig a családján, harcosain, tanácsadóin és vendégein – a több mint száz emberen, akik az asztal körül foglaltak helyet – meglehetősen nehéz szívvel. Igazából egyetlen ember körül forogtak a gondolatai mégis megpróbálta elkerülni, hogy rá kelljen néznie. Duncannak mindig is különleges kapcsolata volt a lányával, szükségét érezte, hogy egyszerre legyen az apja és az anyja is, hogy pótolja az anyja által hagyott űrt. De megbukott apaként, tudta – és anyaként is vereséget szenvedett. Duncan mindig igyekezett gondoskodni róla, az egyetlen lányról a családban és a harcosokkal teli erődben is - hiszen nem olyan volt, mint egy hétköznapi lány, nem olyan, mint akit szeretett volna. Jobban hasonlított rá, mint kellett volna. A lány teljesen egyedül nőtt fel a férfiak világában, és nem csak kötelességből törődött vele, hanem mert nagyon szerette, jobban, mint ahogy el tudta mondani, még a fiainál is jobban, ezt pedig végképp fájt bevallania. Kyrában saját magát látta. Az akaraterejében, céltudatosságában, a harcos lelkében… Abban hogy újra ás újra felállt, a félelemnélküliségében, és együttérzésében… A lány mindig kiállt a gyengékért, különösen az öccse mellett, nem számított mi az ára.

Az előző beszélgetésük miatt még mindig rossz volt a kedve, amikor pedig látta őt a gyakorlótéren, amint egy bottal sorban elveri a harcosokat, büszkeség és öröm töltötte el a szívét. Utálta Maltren-t, aki állandóan hetvenkedett és igen emelkedett hangulatban leledzett, amikor a lánya végül annyi ember előtt helyrerakta. Büszkébb volt, mint Kyra, aki tizenöt évesen legyőzte az embereit. Mindenki előtt meg akarta ölelni, hogy kimutassa, mennyire büszke rá.

De az apjaként nem tehette meg. Duncan azt akarta, ami a legjobb neki és legbelül tudta, hogy ezzel egy veszélyes úton indult el, egy erőszakos, férfiak uralta világban. Ő lesz az egyedüli nő a férfiak között, azok között, akik akár halálig is harcolnak egymással, ha úgy tartja kedvük. Még nem fogta fel a lánya, hogy milyen az igazi csata, ahol ömlik a vér és a halál jár közöttük. Nem ilyen életet szánt neki, még akkor sem, ha eddig engedte. Biztonságban akarta tudni itt az erődben, nyugodt körülmények között. De nem tudta, hogyan tudná rávenni, hogy ő is ezt akarja.

Nem dicsérte meg, így akarva lebeszélni a további harcról. Legbelül azonban érezte, hogy nem ez a jó út, csak újabb bátorítást adott neki. Utálta, azt, ahogy ma a lányával viselkedett, viszont nem jutott eszébe más…

A jóslat, amelyet lánya születésekor mondtak még most is visszhangzott a fülében. Mindig is igyekezett figyelmen kívül hagyni a boszorkány szavait, azt az elképesztő sületlenséget, amit jósolni merészelt a lányának, de elnézve Kyra mai cselekedetét, az erejét, rá kellett jönnie, hogy más, mint a többiek… Talán a jóslat mégis igaz. És ez a gondolat, ha lehet még inkább megrémítette. A lány végzete túlságosan gyorsan közeledett és ő nem tudta megállítani. Mennyi ideje lehet még, amíg kiderül róla az igazság?

Duncan lehunyta a szemét és fejcsóválás közepette ivott egy nagyot boros kupájából, hogy elűzze a borús gondolatokat. Ez az este az ünneplésről kell, hogy szóljon. A téli napforduló megérkezett, és ahogy kinyitotta a szemét láthatta a sűrű havazást az ablakon keresztül. A hóvihar tombolt odakint, befedve a vár köveit. Miközben odakint fütyült a szél, itt az erődben mindannyian biztonságban voltak. A tűzhelyek ontották a meleget magukból, a sült hús és a bor pedig belülről fűtötte az embereket.

Ahogy körbenézett, mindenki boldognak látszott – zsonglőrök, dalnokok és zenészek késztették nevetésre az embereket. Duncan büszkeséggel nézett végig a gazdagon megrakott asztalokon, amelyek roskadásig voltak finomabbnál finomabb étkekkel. Büszkeséggel nézett végig a falra akasztott pajzsok sokaságán, amelyeken különböző jelvények díszelegetek, mindegyik egy-egy külön házat jelképezett, azokét, akik felajánlották szolgálataikat neki. Szintén büszkeség töltötte el mikor végignézett a harci trófeákon, egy élet emlékein, amely Escalonért való harccal telt. Szerencsés ember volt, és ezt tudta is.

És most pedig szembe kell nézni azzal – még ha próbáltatta is tettetni az ellenkezőjét –, hogy a királyság megszállás alatt áll. Mikor az öreg király, Tarnis, harc nélkül megadta magát, szégyent hozott a népére. Igaz nem voltak sebesültek és a városok is megmaradtak, viszont az emberektől elrabolták szabadságukat. Tarnis mindig is mondogatta, hogy Escalont nem lehet megvédeni, még akkor sem, ha tartani tudják a Déli Kaput, a Bánat Hídját, mert Pandesi bekerítheti őket és a tenger felől indít majd támadást. Mindenki tudta, hogy ezek meglehetősen gyenge érvek. Escalon partjait több száz méter magas sziklák szegélyezték. Egy hajó sem tudott közel kerülni, és egy hadsereg sem tudta őket nehéz páncélzatban megmászni. Pandesia természetesen támadhatott a tenger felöl, de az ár még egy ilyen nagy birodalomnak is túl magas lett volna. Így csak a szárazföldi támadás lehetősége maradt, a szorosban lévő Déli Kapun át, amelyről minden escaloni tudta, hogy védhető. Így a megadás puszta gyengeség volt a Király részéről, semmi más.

Most ő és a többi nagy harcos is Király nélkül maradt, és mindenkinek el kellett hagynia a földjét, várát és térdre borulva hűséget kellett esküdniük a Kormányzónak, akit a Pandesiai birodalom nevezett ki. Duncan még ma is emlékezett a napra, amikor újra hűségesküt kellett tennie, és még most is belebetegedett a gondolatba, ha eszébe jutott, hogy térdet hajtott előtte.

Duncan megpróbált visszaemlékezni azokra a napokra, mikor még Androsban állomásozott, amikor minden lovag együtt, egy ügyért harcoltak, egy Királyért, egy fővárosért és egy zászlóért, még akkor is, ha az ellenség tízszeres túlerőt alkotott. Most viszont szétszórtan éltek a királyság különböző részein, csak az itt lévők emlékeztettek valamennyire egy seregre.

Tarnis király, mindig is gyengekézzel vezette az országot, Duncan ezt már a kezdetektől látta. Mint főparancsnoknak a személyes védelmét is garantálnia kellett, még ha ezt nem is érdemelte meg. Duncan nem lepődött meg, amikor a Király megadta magát – de az meglepte, hogy milyen gyorsasággal tette mindezt. Minden erősebb lovag szétszóródott, visszatértek a házaikba és mivel nem volt Király, aki uralkodott volna, Pandesiáé lett a hatalom. Gyökeret vert a bűnözés, és az egykor békés királyság a bűn és az elégedetlenség hazája lett. Az egykor biztonságos utak veszélyessé váltak, egyedül az erődök nyújtottak némi védelmet.

Teltek az órák, az étel csak egyre fogyott, majd miután elvitték a maradékot újratöltötték a sörös kupákat. Duncan élvezettel evett némi csokoládét, miközben felszolgálták a Téli Hold ünnepségének desszertjeit. A királyi csokoládéval telt csupor körbe járt, amelyet kecsketejből készült hab fedett, majd Duncan is elvett egyet, kezét jólesőn melengette, bár a feje már erősen forgott az italtól. Egyszerre megitta az egészet, a meleg szétáradt a testében. Miközben a hóvihar egyre csak erősödött odakint, az udvari bolondok tovább szórakoztatták a vendégeket, a dalnokok történeteket meséltek, miközben a zenészek kitöltötték a köztes időket. A teremben jókedv uralkodott és senki sem törődött a kinti viharral. A hagyomány szerint a lakoma éjfél utánig tartott, így üdvözölve a telet, mint egy közeli barátot. A hagyomány szerint, ha az ünnepség hosszú ideig tart, a tél majd rövid lesz, és nem sanyargatja őket sokáig.

Duncan megpillantotta Kyrát, aki vigasztalhatatlanul ült egyedül és a földet nézte. Nem vette át a ruháját, mint ahogy parancsolta neki, amitől egy pillanatra mérges is lett, de aztán megnyugodott. Látta rajta, hogy nagyon csalódott, ugyanolyan komolyan vette a dolgot, mint ő maga.

Elérkezettnek látta az időt, hogy kibéküljenek, és megvigasztalja, még ha nem is értettek egyet. Már éppen felállni készült a székéből, amikor váratlanul kinyílt a nagyterem ajtaja.

Egy látogató sietett be, egy alacsony ember fényűző szőrmével borítva, köpenyét és haját hó fedte, és a szolgák kíséretében a főasztalhoz lépett. Duncan meglepődött a késői látogatón, különösen ilyen vihar közepette. Mikor az idegen levette a köpenyét, feltárultak Andros lila és sárga színei. Jó három napot lovagolt, még ideért a fővárosból, állapította meg a várúr.

Más vendégek is érkeztek az éjszaka folyamán, de nem ilyen későn és nem Androsból.

A vendég ruházata, a jellegzetes színek, felidézték Duncanben azokat az időket, mikor még a Király uralkodott. A régi szép idők…

Mindenki elcsendesült a teremben, amikor a vendég megállt a parancsnok széke előtt, és fejét meghajtva köszönés képen várta, hogy hellyel kínálják.

- Elnézésedet kérem, uram – kezdte, kissé még mindig zihálva a megerőltető úttól -, reméltem, hogy korábban érkezem. A hóesés miatt azonban túl lassan haladtam. Remélem, nem veszi sértésnek.

Duncan megrázta a fejét.

- Nem vagyok úr csak egy egyszerű parancsnok. Mindannyian egyelőek vagyunk, mindegy, hogy ki milyen rangban született, férfi-e vagy nő. Minden vendéget szívesen látunk, bármely órában érkezzen is.

A vendég tiszteletteljesen biccentett, és már ült volna le az előtte lévő helyre, amikor Duncan felemelte a tenyerét.

- A hagyományaink szerint, a messziről jött vendéget egy megbecsült helyre ültetjük. Kérlek, ülj mellém.

A vendég meglepetten vette tudomásul a kitüntetett helyet. A vékony, alacsony termetű ember a vékony arcú seszínű szemekkel, bőven a negyvenes éveiben járt. Helyet foglalt a parancsnok mellett, aki íváncsian figyelte a jövevényt és idegességet vélt felfedezni a szemében. Túlságosan feszült volt ahhoz képest, hogy egy ünnepségre érkezett. Tudta, valami nincs rendben.

A látogató leült, fejét lehajtva, szemét lesütve, mire a teremben újra megélénkültek az ünnep hangjai miközben szinte egy hajtásra ette meg a levest egy szelet kenyérrel és itta meg a csokoládét, oly módon, mint aki már régóta éhezik.

- Mondd csak - kezdett bele Duncan, amint látta, hogy a vendég végez az evéssel -, milyen híreket hoztál a fővárosból?

A látogató lassan arrébb tolta a tálat, majd lefelé nézve próbálta Duncan tekintetét elkerülni. Az asztal elcsendesedett és mindenki az arcvonásait nézte a válaszra várva.

Végül Duncanre nézett és látszott, hogy a szeme teljesen véraláfutásos és könnyek áztatják.

- Olyan híreket hoztam, amiket senki nem akar hallani – suttogta.

Duncan megfeszítette magát, és felkészült, már amennyire tudott.

- Ki velük, akkor – mondta. - A rossz hírek csak rosszabbak lesznek az idő múlásával.

A látogató újra az asztal felé tekintett, miközben idegesen tördelte az ujjait.

- A Téli Hold kezdetével új törvényt léptetett életbe Pandesia, amely a mi területünkön is érvényes: puellae nupatis.

Duncan vére azonnal forrni kezdett, az asztal körül mindenki felháborodottan tekintett körbe. Puellae Nupatis. Érthetetlen volt.

- Biztos ebben? – kérdezte feszülten.

A vendég bólintott.

- Mától kezdve, minden férfi, földesúr és harcos első hajadon lánya a Királyságban, aki betöltötte a tizenötödik évét hozzáadható a helyi Kormányzóhoz, vagy ahhoz, akit ő kiválaszt.

Duncan rögtön Kyrára pillantott, és látta a meglepettséget és a felháborodást a szemében. Minden más férfi a teremben, az összes harcos szintén Kyra felé fordult és rögtön megértették a hírek súlyát. Minden lány tekintete rémületet tükrözött volna… Kyráé azonban dühött.

- Nem vehetik el őt! - kiáltotta Anvin felháborodottan, megtörve a csendet. - Egyik lányunkat sem vehetik el!

Arthfael kivont tőrrel állt fel az asztalánál.

- Elvehetik a vadkanunkat, de halálig harcolunk, mielőtt elvennék a lányainkat!

A harcosok egyetértően kiáltottak, haraggal telve, részben az italtól részben pedig azért, mert megértették a hírek súlyát. A hangulat hirtelen megváltozott a teremben.

Duncan lassan felállt, közben az itala kilöttyent és az egész terem elcsendesedett. Mindenki felállt vele együtt, kifejezve az összetartásukat.

- Az ünnepnek vége - jelentette be komor hangon. Még ki sem mondta a szavakat, amikor észrevette, hogy még nem múlt el éjfél. Rossz ómen…

Duncan a néma csendben odasétált Kyrához, átkelve a harcosok és méltóságok sorai között. Megállt a székénél, belenézett a csillogó fekete szemébe, ahol erőt és dacot látott, és amely büszkeséggel töltötte el. Leo, aki mellette állt, szintén a parancsnokra nézett.

- Gyere lányom. Sok dolgot kell kettőnknek megbeszélnünk.

HETEDIK FEJEZET

Kyra az apja szobájában ült, az erőd felső szintjeinek egyikén egy kis kör alakú szobában, ahol az évek során megfeketedett hatalmas márvány kandalló szolgáltatta a meleget, és kúpos mennyezete a pompát. A kandalló két oldalán ültek egy-egy puha szőrmén és a lobogó lángokat bámulták.

Gondolatai az új hírek körül kavarogtak, és ahogy Leora pillantott, látta, hogy a farkas szőre még mindig fel van borzolva a hátán. Nehéz volt elhinni… Escalont is elérte a változás. Miközben a lángokat figyelte, azon töprengett vajon miért érdemes még élnie... Ha Pandesia elragadja őt a családjától, az erődjéből, messze mindenkitől, akit szeretett csak azért, hogy hozzáadják valami torzszülött Kormányzóhoz… Inkább meghal.

Kyra általában jól érezte magát ebben a szobában, ahol megszámlálhatatlanul sok órát töltött el olvasással, elveszve a legendák világában, nem tudva különbséget tenni fantázia és valóság között. Apja, főleg a reggeli órákban, szeretett a régi könyvekből felolvasni, megelevenítve különböző helyeket és korokat. Kyra leginkább a nagy csatákról és híres harcosokról szóló meséket szerette. Leo általában a lábánál feküdt és Aidan is gyakran csatlakozott hozzájuk. Öccse sokkal jobban szeretett olvasni, mint gyakorlatozni és imádta könyvespolcokkal telezsúfolt falakat, ahol tekercsek és bőrkötésű könyvek sorakoztak arra várva, hogy valaki elvesszen bennük. A lány fátyolos szemmel gondolt vissza a szobára, megrészegülve a rengeteg történettől.

Amint apja zord arcára pillantott, a kedves emlékek tovaszálltak és kénytelen volt visszatérni a valóságba. Ez az éjszaka nem az olvasásról szólt. Sosem látta apját ennyire zavartnak, úgy tűnt most először nem biztos abban, mit is kellene tennie. Tudta, hogy büszke ember, hisz mind azok voltak, és a Királyuk oldalán még az életüket is feláldozták volna a szabadságért. Nem vallott rá, hogy megadja magát, vagy alkudozni kezdjen. Azonban a Király árulása után, szétszórt töredezett seregként nem vehették fel a harcot egy olyan ellenséggel, amely már itt ült a nyakukon.

- Sokkal jobb lett volna, ha legyőznek minket abban a csatában… Ha büszkén szembenézünk Pandesiaval és veszítünk... Az öreg király megadása csak egy sokkal fájdalmasabb módja a vereségnek. Az évek során szép lassan vették el a szabadságunkat, és már egyre kevésbé vagyunk emberek.

Kyra tudta, hogy igaza van, de értette Tarnis király döntését is: Pandesia a világ felét már leigázta. Hatalmas, rabszolgákból álló seregükkel Escalont is eltiporhatták volna, csupán idő kérdése lett volna. És most már visszacsinálni sem lehetett és legalább Escalon érintetlen maradt. És senki sem halt meg. Legalábbis nem a csatában.

- Számukra ez nem a lányaink elvételéről szól - folytatta az apja, szavait a tűz pattogása kísérte. - Ez a hatalomról szól. A leigázásunkról. A lelkünk maradékának felőrléséről…

Az apja a tüzet nézte és Kyra látta rajta, hogy egyszerre töpreng múlton és jövőn. Azon imádkozott, hogy mondja ki végre: itt az ideje a harcnak és kiállnak azért, amiben hisznek, nem hagyják, hogy elvigyék őt.

Ehelyett azonban – legnagyobb csalódottságára és mérgére – a férfi csendben ült, tovább bámulva a lángokat és nem szólt egy szót sem.

- Emlékszem még arra az időre, amikor a Királyt szolgáltam - mondta lassan, mély erős hangján -, mikor még minden föld egybe tartozott. Escalon legyőzhetetlen volt. Nekünk csak a Lángokat kellet őriznünk, hogy visszatartsuk a trollokat, a Déli Kapunál pedig Pandesiát. Szabad emberek voltunk századokon át, és ennek mindig így kellett volna maradnia.

Majd újra csöndbe burkolódzott, a tűz pattogott, és Kyra türelmetlenül várta, Leo fejét vakargatva, hogy apja végre befejezze.

- Ha Tarnis megparancsolta volna, hogy védjük meg a kaput - folytatta -, akkor az utolsó emberig harcolunk. Mindegyikünk örömmel halt volna a szabadságért. De egy reggel arra ébredtünk, hogy már elfoglalták a földjeinket. - Fájdalmas tekintettel meredt maga elé, mint aki újra éli a múltat.

- Ezt már mind tudom – fakadt ki türelmetlenül a lány.

- Mikor a saját Királyod árul el, mikor az ellenség ott van közöttünk, mi marad, amiért harcolhatnánk?

Kyra füstölgött magában.

- Talán a királyok nem mindig érdemlik ki a címüket - mondta most már türelmetlenül. – Ők is csak emberek. És az emberek hibáznak. Talán, valamikor a legnemesebb út, ha legyőzöd a királyodat.

Apja sóhajtott, majd tovább nézte a tüzet, nem igazán hallva mit mond a lány.

- Itt Volisban másképp élünk, mint Escalon többi részén. Megengedték, hogy megtartsuk a fegyvereinket, az igazi acélpengéket… Máshol megtiltották az acél viselését és halál jár, ha rajtakapják őket. Engedik, hogy gyakoroljunk, megadják a szabadság illúzióját – pont annyit, hogy nyugton maradjunk. Tudod, hogy miért teszik ezt? - kérdezte a lány felé fordulva.

Tagadólag rázta a fejét.

- Nem.

- Csak azért engedik, mert szükségük van ránk. Szükségük van Volisra a Lángok őrzésénél. Mi vagyunk csak Marda és a Pendesiai Birodalom között. Tartanak Mardától, sokkal jobban, mint mi. Ezért vagyunk mi az Őrzők. A saját embereik is járőröznek a Lángoknál, de egyikük sem olyan éber, mint mi.

Kyra gondolt már erre. Figyelmesen hallgatta az apját, várva, hogy mire akar kilyukadni.

- Mindig is azt gondoltam, hogy felettük állunk, és Pandesia nem szól bele a dolgainkba. De ma este - mondta komoly hangon -, rá kellett jönnöm, hogy ez nem igaz. Ezek a hírek… Vártam valami hasonlót már néhány éve... Nem is tudom milyen rég. És az elmúlt évek némasága ellenére, most megérkezett… Nem tehetek semmit.

Megtámasztotta a fejét, míg a lányban egyre inkább elhatalmasodott a felháborodás.

- Azt akarod ezzel mondani, hogy engeded, hogy elvigyenek? – csattant fel. - Azt mondod, hogy nem harcolsz értem?

Apja arca elsötétült.

- Fiatal vagy - mondta mérgesen -, és naiv. Nem érted, hogy működik a világ. Te csak ezt az egy harcot látod, nem az egész királyságot. Ha harcolok érted, ha az embereim harcolnak érted, ezt a csatát megnyerhetjük. De aztán visszajönnek, nem százan, nem ezren vagy tízezren – hanem tengernyien. Ha harcolok érted, az összes emberemet halálra ítélem.

Szavai késként vájtak belé, teljesen belerázkódott belül, nemcsak a szavakba, hanem a jelentésükbe is. Egy része legszívesebben kiviharzott volna, el innen jó messzire, hiszen annyira csalódott az emberben, akit egész idáig bálványozott. Belül zokogott apja árulásán.

Felállt, reszketve nézett le rá.

- Te - forrongott - te, a föld legnagyobb harcosa, félsz megvédeni a lányod becsületét?

Látta, hogy apja elvörösödik, megsemmisül.

- Vigyázz, mit mondasz - figyelmeztette sötéten, de Kyra nem hátrált meg.

- Utállak! - üvöltötte.

Most az apján volt a sor, hogy felálljon.

- Azt akarod, hogy minden emberünket megöljék? - kiabálta vissza. - Mindezt a te becsületedért?

Kyra nem tudta tartani magát. Először hosszú-hosszú idő óta könnyekben tört ki, olyan mélyen sértették meg apja szavai.

Megpróbálta lenyugtatni a lányt, de az lehajtotta a fejét és sírva elfordult. Majd egy levegővétellel letörölte a könnyeit és még nedves szemekkel a tűzbe bámult.

- Kyra…

Felnézett és látta, hogy az apja szeme is könnyben úszik.

- Természetesen harcolok érted - mondta - harcolok szívem utolsó dobbanásáig. Én és az embereim és készek meghalni érted. Az azt követő háborúban te is meghalsz majd. Ezt szeretnéd?

- És a szolgaságom? - kérdezett vissza. – Te inkább azt választanád?

Kyra tudta, hogy önző, amiért önmagát helyezte előtérbe. Nem szokott ilyet csinálni. Természetesen nem engedhette meg, hogy minden ember miatta haljon meg. Csak hallani akarta az apját, amikor kimondja a szavakat: harcolni fogok érted. Bármi is történjék. Te vagy az első. Csak te számítasz.

Apja továbbra is csendben maradt, és ez a csend jobban bántotta a lányt, mint bármi más.

- Én harcolok érted - mondta egy hang.

Kyra megfordult és meglepetten látta, hogy Aidan belépett a szobába, egy kis lándzsát tartva, igyekezve bátornak tűnni.

- Mit kereset itt? – förmedt rá apja. - A nővéreddel beszélek.

- Meghallottam! - monda Aidan, miközben belépett a szobába. Leo odasomfordált hozzá és arcon nyalta. Kyra elmosolyodott. Aidan ugyanolyan dacos volt, mint ő, de még túl kicsit és gyenge, semhogy érvényre juttassa akaratát. - Harcolni fogok a nővéremért - folytatta. - Ha kell, Marda összes trollja ellen!

A lány átölelte és csókot adott a homlokára, majd letörölve könnyeit az apja felé fordult, sötét ragyogással. Válaszra várt, hallani akarta, ahogy kimondja.

- Kevésbé számítok neked, mint az embereid?

Apja szeme tele volt fájdalommal, ahogy ránézett.

- Fontosabb vagy nekem, mint az egész világ – mondta. - De nemcsak apa, hanem parancsnok is vagyok. Az embereimért is felelőséggel tartozom. Meg tudod ezt érteni?

A lány a homlokát ráncolta.

- És hol húzódik a határ, apám? Mikortól számítanak az embereid többet, mint a családod? Ha a lányod elrablása nem ez a vonal, akkor micsoda? Biztos vagyok benne, ha valamelyik fiadat vinnék el, akkor háborúba mennél.

Apja összevonta a szemöldökét.

- Ez nem erről szól - mondta.

- Dehogynem! – csattant fel. - Miért ér többet egy fiú élete, mint egy lányé?

Apja füstölgött, nehezen vette a levegőt annyira fel volt kavarodva, mint még soha.

- Van egy másik út - mondta végül.

A lány meghökkent.

- Holnap – kezdte Duncan lassan, a hangja újra olyan magabiztosan csengett, mint amikor a tanácsadóival beszélgetett -, kiválasztasz egy fiút. Bármelyiket a népünkből és napnyugtáig hozzá mész. Így mikor a Kormányzó emberei idejönnek, már házas leszel. Érinthetetlen. Biztonságban leszel, itt, velünk.

Kyra rémülten nézett vissza.

- Tényleg azt akarod, hogy hozzámenjek egy idegenhez? Hogy csak válasszak ki valakit? Valakit, akit nem szeretek?

- Választani fogsz! - kiáltotta az apja, vöröslő arccal. - Ha anyád élne, ő kezelné ezt az ügyet – már régen lerendezte volna. De ő nincs. Nem harcos vagy, hanem lány. És a lányokat férjhez adják. Így ha nem választasz magadnak senkit, majd választok én neked, és mindegy, hogy mit mondasz.

Kyra egyszerre érzett undort és dühöt, de a csalódottsága mindent legyőzött.

- Szóval így szokta a nagy Duncan parancsnok megnyerni a csatáit? - kérdezte sértőn. - Kiskapukat talál a törvényben, hogy elrejtőzzön a megszálló elől?

Kyra nem várta meg a választ, megfordult és kiviharzott a szobából Leoval a sarkában becsapva a vastag tölgyfaajtót.

- KYRA! - kiáltotta az apja, de a csattanás elnyelte a hangját.

Lesietett a lépcsőn. Úgy érezte mintha az egész világ kicsúszott volna a lába alól. Rájött, hogy nem maradhat itt tovább. A jelenléte mindenkit veszélybe sodorhat. És ezt igazán el akarta kerülni.

Megrémült apja szavaitól. Soha, de soha nem fog férjhez menni ahhoz, akit nem szeret. Nem fog olyan életet élni, mint a többi nő. Inkább meghal… És pont ezzel nincs tisztában az apja? Ismeri őt egyáltalán?

Megállt a szobájánál, felvette a téli csizmáját, magára terítette a legmelegebb bundáját, felkapta az íját, botját majd folytatta az útját a kapu felé.

- KYRA! - hangzott fel a folyosóról apja mérges hangja, őt keresve.

Nem akart esélyt adni neki, hogy elkapja, ezért tovább sietett folyosóról-folyosóra miközben eltökélte, hogy nem tér vissza többé. Bármi is várja odakint, a való világban, szembe fog nézni vele. Meghalhat, tudta jól – de az legalább az ő választása lesz. Legalább nem kell más szabályai szerint leélni az életét.

Kyra elért az erőd főkapujához, Leoval a sarkában, ahol a pislákoló fáklyák alatt a szolgák álltak.

- Hölgyem - mondta az egyik. - Már későn van, és odakint tombol a vihar.

A lány nem hátrált meg a finom figyelmeztetésre. Az őrök bizonytalanul néztek egymásra, majd lassan kinyitották a vastag ajtót.

Amint kinyílt a kapu, fagyos szél csapott az arcába, havat sodorva felé. Szorosabbra húzta a bundáját kilépett a majd térdig érő hóba. Tudta mennyire veszélyes az éjszaka egy átlagos napon is, hisz az erdők tele voltak veszélyes lényekkel, bűnözőkkel, trollokkal... Azonban ma a Téli Hold estéjén, mindenkinek fedett helyen kellett volna lennie, eltorlaszolva az ajtókat, hogy ne zavarják a holtak az átkelésben. Kyra felnézett az égre és hatalmas vérvörös színben pompázó holdat látott, mintha csak egy intő jel lenne.

Mély levegőt vett, megtette az első lépést és nem nézett vissza. Készen állt rá, hogy bármivel szembenézzen, amit az éjszaka tartogat.

NYOLCADIK FEJEZET

Alec apja kovácsműhelyében állt, a hatalmas, gyűrődésekkel teli üllő mellett. Izzadtan, frusztráltan próbálta kikalapálni magából a haragot. Még csak most töltötte tizenhatodik évét, alacsonyabb volt a kortársainál, viszont erőseb, hála a kemény munkának. Széles válla, hosszú hullámos, matt fekete haja passzolt a szeméhez. Alec nem adta fel könnyen. Az életét pont olyan nehezen kovácsolták, mint a vasat. A tűz mellett ült, kézfejével állandóan elsöpörte a szeméből hosszú haját, és az imént kapott híreken tépelődött. Sosem érzett még ilyen kétségbeesést. Újra és újra lesújtott a kalapácsával, miközben az izzadság a homlokáról az izzó vasra cseppent, sistergő hangot adva. Minden baját megpróbálta kikalapálni…

Egész életében irányítani tudta a történéseket és keményen dolgozott, hogy jobbá váljon. Azonban most először csak ült és tehetetlenül figyelte milyen igazságtalanság történik a városával, a családjával – és ő semmit sem tehetett ellene.

Alec újra és újra lesújtott a kalapáccsal, a fém hangja csengett a fülében, izzadság csöpögött a szemébe, de nem törődött vele. Szét akarta zúzni a vasat, amíg már semmi sem marad belőle, és közben a vas helyébe Pandesiát képzelte. Mindegyiküket megölte volna, ha teheti, a hódítókat, akik elviszik a testvérét… Alec lesújtott a kardra, mintha az ő fejük lenne ott, és remélte, hogy a sorsot majd irányítani tudja az akaratával, és elég erős lesz, hogy egymaga kiálljon Pandesia ellen.

A Téli Hold napja különösen fájdalmas volt számára, hiszen ma a pandesiaiak végigjárják Escalon minden faluját, hogy összeszedjék a tizennyolcadik évüket betöltött fiúkat, és elvigyék őket a Lángokhoz. Alec két évig még biztonságban érezhette magát. De testvére, Ashton nemrég töltötte be a tizennyolcat, és várhatóan, hogy a betakarítás után elviszik. Ashton igazi hős volt számára. Habár dongalábakkal született, mindig mosolygott, mindig vidáman élt, sokkal vidámabban, mint az öccse. Pontosan az ellentéte volt Alecnek, aki mindig mindent túl komolyan vett, és folyton elragadták az érzelmei. Bármennyire próbált vidám lenni, hogy olyan lehessen, mint ő, Alec nem tudott az érzelmein uralkodni és gyakran borongósan tekintett a jövőbe. Sokszor mondták, hogy túl komolyan veszi az életet, és könnyedebben kellene állnia a dolgokhoz, de ő komolyan vette az életet és egyszerűen nem tudott lazítani.

Ashton helyzete ellenére nyugodt maradt, sőt boldognak tűnt... Ő is, akárcsak az apjuk, kitűnő kovács volt és a férfi megbetegedése után egyedül tartotta el a családot. Ha Ashtont elviszik, a család elszegényedik. Sőt még rosszabb is történhet… Úgy hallotta az újoncok gyorsan haltak, sejtette, hogy testvérére is ez a sors várt. A dongalába miatt, kegyetlen és igazságtalan dolog lenne, hogy elvinnék, de Pandesia nem törődött az ilyen dolgokkal és Alecet egyre inkább magával ragadta az érzés, hogy a testvére ma lesz velük utoljára.

Nem voltak egy gazdag család és nem is egy gazdag faluban laktak. Házuk egy földszintes egyszerű épület, hozzátoldott kovácsműhellyel, Soliban, egy napi lovaglásra, északra a fővárostól és ugyan ilyen távolságra, délre, Fehérfától. Egy szárazföldi, békés falu dombos vidéken, távol mindentől, egy olyan hely, amit az utazók többsége észre sem vett, mikor Androsba tartott. A családjának éppen elég maradt kenyérre, hogy túléljék a napot, nem több, nem kevesebb – és nem is kívántak ennél többet. A fő munkájuk a vasáruk piacon való árusítása volt, amelyből éppen, hogy megéltek. Alec nem kért sokat az élettől, de hitt az igazság erejében. Beleremegett a gondolatba, hogy Pandesia elragadhatja a testvérét. Túl sok történetet hallott a besorozott újoncokról, akik az örökké égő Lángoknál teljesítettek szolgálatot. A pandesiai rabszolgák, akiket a Lángokhoz vittek foglyok voltak a világ minden tájáról, bűnözők és a legrosszabb katonák. A legnagyobb veszélyt a Lángoknál, nem a trollok jelentették, hanem a többi Őrző. Ashton nem fogja tudni magát megvédeni… Bár kovácsnak remek, harcosnak viszont csapnivaló

- Alec!

Az anyja hangja hasított a levegőbe, túlkiabálva a kalapács hangját is. A fiú letette a szerszámot, nagy levegőt vett, majd megtörölte homlokát a kézfejével. Anyja rosszallón csóválta fejét az ajtóban állva.

- Tíz perce hívlak! Kész a vacsora! Nincs sok időnk, mielőtt ideérnek. Mindannyian csak rád várunk, gyere végre!

Alec vonakodva átvágott a zsúfolt műhelyen. Nem halogathatta tovább az elkerülhetetlent.

Belépett a kunyhójukba a nyitott ajtón, elhaladva a morgolódó anyja mellett, majd megállt és végignézett a legjobb ételekkel terített asztalon. Igaz nem volt túl sok étel, de ami volt az fenségesnek tűnt. A szobában egy egyszerű faasztal állt, négy székkel és egy ezüst serleggel középen, az egyetlen értékes dologgal, amit a családja birtokolt.

Az asztal körül ültek és mind rá vártak. Bátyja, apja mellett ült, előttük már kiszedve egy adag pörkölt gőzölgött.

Ashton hasonlóan alacsony termetű volt, mint ő, miközben apjuk magas növésű és kétszer olyan széles, mint Alec, egyre növekvő hassal, világos barna, sűrű szemöldökkel és a kovácsokra jellemző kérges tenyérrel. Hasonlítottak egymásra, de egyikük sem hasonlított Alecre, aki a gondozatlan, hullámos hajával, a villogó zöld szemével az anyjára ütött.

Ashton rögtön észrevette öccse arcán az idegességet és az apja nyugtalanságát, mindketten úgy néztek ki, mint akik halottat láttak. Alec farkas éhes volt már, amikor belépett a szobába és hamarosan előtte is ott gőzölgött egy tál étel.

Annak ellenére, hogy már elmúlt vacsoraidő, és télidőben általában éheztek, most még szinte bele sem szagolt az ételbe, de már kavargott a gyomra.

- Nem vagyok éhes - motyogta, megtörve a csendet.

Anyja éles pillantást vetett rá.

- Nem érdekel – mondta. - Megeszed, ami előtted van. Ez lesz családként az utolsó vacsoránk, ne legyél tiszteletlen a testvéreddel.

Alec az anyja felé fordult, fájdalmas tekintettel nézte az ötvenes nőt, akinek az arca egy kemény élet nyomait viselte.

- Nem tehetnénk úgy, mintha semmi sem történne? – kérdezte reménykedve.

- Ő is a mi fiúnk – torkolta le. - Nem te vagy itt az egyetlen.

Alec az apjához fordul, hangja elszántan csengett.

- Miért hagyod, hogy ez megtörténjen?

Apja összevonta a szemöldökét, de csöndben maradt.

- Tönkreteszed a remek ételt - fedte meg az anyja.

Apja felemelte a kezét, mire az anyjuk elhallgatott, majd Alechez fordult.

- Mit akarsz, mit tegyek? - kérdezte komoly hangon.

- Vannak fegyvereink! Van acélunk! Azon kevesek egyikei vagyunk, akiknek van! Bármennyi katonát meg tudunk ölni, aki a közelébe jön! Nem is számítanak rá!

Apja rosszallóan rázta a fejét.

- Ezek a te álmaid fiatalember – csóválta a fejét az öreg. - Még senkit sem öltél meg. Tegyük fel, hogy megölöd azt a katonát, aki megragadja Ashtont, és mit teszel a következő kétszázzal?

- Akkor rejtsük el őt! - folytatta Alec.

Apja megint csak megrázta a fejét.

- Minden fiú a faluból rajta van a listán. Tudják, hogy itt van. Ha nem adjuk át, akkor megölnek mindannyiunkat. - Sóhajtva folytatta. - Gondolod, hogy én nem gondoltam ezeket végig, fiú? Szerinted csak te törődsz másokkal? Gondolod, hogy azt akarom, hogy az egyetlen fiamat elvigyék?

Alec megállt egy pillanatra, a szavak kavarogtak a fejében.

- Hogy érted azt, hogy egyetlen? - kérdezte.

Az apja mérges lett.

- Nem azt mondtam, hogy egyetlent, hanem, hogy a legidősebbet.

- Nem, egyetlent mondtál. Biztos.

Apja most már emelt hangon válaszolt neki.

- Ne lovagolj apróságokon! – üvöltötte. - Most legalábbis. Legidősebbet mondtam, így is értettem és ezzel le is zártam ezt! Nem akarom, hogy elvigyék a fiamat, ahogy te sem akarod, hogy elvigyék a bátyádat.

- Alec, nyugalom – csitította Ashton.

Alec átnézve az asztal fölött bátyja mosolygó arcára. Olyan volt, mint mindig.

- Rendben lesz minden öcsém – mondta. - Leszolgálom az időmet és visszatérek.

- Visszatérsz? – kérdezte hitetlenkedve. - Hét évet kell szolgálnia az Őrzőknek.

Ashton elmosolyodott.

- Akkor hét év múlva találkozunk - mondta mosolyogva. – Remélem, addigra már magasabb leszel, mint én.

Ilyen volt Ashton, mindig próbálta az öccsét jobb kedvre deríteni, mindig másokra gondolt.

Alec úgy érezte meghasad a szíve.

- Ashton, nem mehetsz – mondta. - Nem éled túl a Lángokat…

- Én… - kezdte Ashton.

De elakadt a kint támadt felbolydulás miatt. Lovak hangja hallatszott, majd emberek sürgető szavai pattogtak. Az egész család félve nézett egymásra. Ott ültek, dermedten, miközben az emberek fel-alá szaladgáltak az ablakaik alatt. Alec látta, ahogy a többi családot és fiaikat sorba állítják odakint.

- Nincs értelme tovább húzni - mondta az apjuk, és felállt, megtörve a csendet. - Ne várjuk meg, míg betörnek a házunkba és magukkal ragadják. Álljunk mi is sorba odakint, büszkén és imádkozzunk, hogy amikor meglátják Ashton lábát, humánusak lesznek, és nem viszik magukkal.

Alec vonakodva állt fel az asztaltól, miközben a többiek kicsoszogtak a házból.

Amint kilépett a hideg éjszakába, Alecet szíven ütötte a látvány: soha sem látta még a falut ennyire felbolydulva. Az utcákon fáklyák lobogtak, és minden 18 év feletti fiú ott sorakozott, a családjukkal együtt, idegesen. Porfelhő lepte el az utcákat, ahogy egy csapat pandesiai keresztülrobogott a városon, vörös páncéljukban hatalmas harci ménjeiken. Mögöttük vasrácsos szállítójárművek haladtak, erősen rázkódva a rossz úton.

Ahogy Alec a szekereket vizsgálta, látta, hogy tele vannak fiúkkal, akiket a vidékről szedtek össze. Félelemmel lestek kifelé a rácsokon. Nyelt egyet a látványra és elképzelte, hogy testvérére is ez a sors vár.

Mindannyian a falu közepén várakoztak lélegzetvisszafojtva.

A pandesiai katonák parancsnoka leugrott a kocsijáról. A magas katona fekete szeméből semmiféle kedvességet nem lehetett kiolvasni. Lassan haladt, átnézte a fiúk csapatát. Olyan csend honolt, hogy a sarkantyúja pengését is hallani lehetett.

A katona megnézett minden fiút, felemelve az állukat és belenézve a szemükbe. Meglapogatta a vállukat, és meglökte őket, hogy tesztelje az egyensúlyukat. Biccentet, mikor végzett, és a katonák rögtön megragadták az adott fiút, hogy feltegyék a kocsira. Egyesek csöndben, mások tiltakozva mentek. Utóbbiakat megverték, majd a kocsira dobták. Néha felhangzott egy anyai sírás, vagy apai kiáltás, de ez sem állította meg őket.

A parancsnok folytatta a vizsgálatot, kiürítve a falu legbecsesebb tartalékát, még végül Ashtonhoz ért, a sor végére.

- A fiam béna - mondta az anyja gyorsan, kérlelve. - Nem veszik hasznát.

A katona végigmérte Ashtont, és pillantása megállt a lábánál.

- Gyűrd fel a nadrágodat – mondta. - És vedd le a csizmádat.

Ashton nekiállt, miközben Alecra hajolt, hogy ne essen el. Alec nézte testvére lábát, azt, amelyikért annyit csúfolták és megalázták. Kisebb volt a lába, mint másoknak, csavarodott és szétroncsolt, nem is igazán tudta használni.

- A kovácsműhelyben segít nekem - mondta az apja. – Ő a jövedelmünk egyetlen forrása. Ha elviszi, a családunknak nem marad semmije sem. Nem maradunk életben.

A parancsnok, miután megvizsgálta, intett Ashtonnak hogy vegye vissza a csizmáját, majd odafordult az apjukhoz, fekete és hideg tekintettel.

- Ti most a mi földünkön éltek - közölte pattogó hangon -, és a fiad a mi tulajdonunk, azt teszünk vele, amit akarunk. Vigyétek! – adta ki az utasítást hűvösen.

- NE! –Az anyjuk sírva kiabált. - NE AZ ÉN FIAMAT!

Előreszaladt és megragadta Ashtont, csüngött rajta, míg egy pandesiai katona odalépett és visszakézből arcon ütötte.

Alec apja megragadta a katona kezét, de abban a pillanatban néhányan körbevették és földre teperték.

Alec ott állt, nézve, ahogy a katonák elviszik a testvérét egész addig, míg már nem bírta tovább. Az igazságtalanságot nem viselte el - tudta, ha nem tesz semmit, egy napot sem tud tovább élni. A kép, ahogy a testvérét elhurcolják, beleégett az elméjébe.

Valami megpattant benne.

- Vigyenek engem helyette - kiáltotta végül, önkéntelenül is előreszaladva és megállva a katonák és testvére között.

Mindenki megtorpant és őt nézte, az őrök is teljesen tanácstalanul néztek.

- Testvérek vagyunk – folytatta. - A törvény azt mondja, hogy minden családból egy fiút kell vinni. Had legyek én az!

A parancsnok odament hozzá és óvatosan végigmérte.

- És hány éves vagy, fiú? - kérdezte.

- Most töltöttem be a tizenhatot - mondta büszkén.

A katonák nevetésben törtek ki, miközben a parancsnok gúnyosan mosolygott.

- Túl fiatal vagy, hogy besorozzunk – utasította el.

De ahogy megfordult, Alec elé lépett, megtagadva a parancsot.

- Jobb katona vagyok, mint ő! – mondta. - Messzebbre tudom dobni a lándzsát és mélyebbre tudok vágni a karddal. Jobban célzok és kétszer olyan erős vagyok, mint a többi fiú az én koromban. Kérem - könyörgött tovább - adjon egy esélyt.

Amíg a parancsnok végigmérte, Alec igyekezett eltitkolni mennyire félt. Hatalmas kockázatot vállalt, amiért akár börtönbe is vethették volna, vagy még rosszabb…

A parancsnok egy örökkévalóságnak tűnő ideig bámulta, miközben az egész falu csendben figyelt. Végül intett az embereinek.

- Hagyjátok a bénát – parancsolta. – Ezt a fiút visszük.

A katonák elengedtél Ashtont és megragadták Alecet. Minden túl gyorsan történt.

- Ne! – Ashton hiába tiltakozott, már senki se figyelt rá.

Alec a szekér mélyén helyezkedett el már, ahol az emberi bűz és félelem keveredett, ahol a többi fiú durván arrébb lökte őt és becsapódott a fémrács mögöttük. A fiú megkönnyebbült, hogy megmentette a testvérét és a félelme mérséklődött. Feladta az életét a testvéréért – és bármi is jön ezután, az eltörpül majd ez mellett.

Ahogy a földön ült, hátát a rácsnak vetve, a szekér elindult alattuk, és jól tudta valószínűleg sosem tér már vissza. Látta a többi fiú mérges tekintetét, és tudta, az első megpróbáltatást maga az utazás fogja jelenteni, ami alatt számtalan módon elérheti a végzet. És talán túléli. Talán…

KILENCEDIK FEJEZET

Kyra rendületlenül törtetett előre a sűrű hóesésben. A lábánál baktató Leo volt az egyetlen teremtmény, akit a tengernyi fehérségben látott. A hó az arcába csapott, alig pár lépésnyire lehetett csak ellátni. Az egyetlen fényforrást a vérvörös hold hátborzongató izzása jelentette, már amikor nem takarták el a felhők. A hideg a csontjáig hatolt. Már most átfagyott, pedig csupán néhány órája jött el az otthonából. Hiányzott neki apja meleg erődje. Elképzelte, hogy a kandalló előtt ül, szőrméken, forró csokoládét iszik és könyvet olvas.

Próbálta kiűzni ezeket a gondolatokat a fejéből és megkettőzte az erőfeszítését. Meg akart szabadulni eddigi életétől, amelyet az apja jelölt ki számára, mindegy mi az ár érte. Nem akart hozzámenni egy olyan emberhez, akit nem szeretett, főleg nem egy Pandesiaihoz. Nem tudott a szívének parancsolni és az álmai sem akarta feladni… Inkább meghalt volna itt kint a hidegben, semmint, hogy olyan ember mellett éljen, akit egy egyezség miatt utaltak ki neki.

Tovább gázolt a térdéig érő hóban, az éjszaka pedig egyre sötétebbé vált, ahogy az időjárás mind kegyetlenebbre fordult. Még sosem járt kint, a biztonságos falakon kívül, ilyen hóviharban… A levegőt különös, sűrű energia töltötte be. A széllel szálló lelkek… Úgy érezte figyelik őt, miközben a végzete felé menetel.

Kyra felmászott egy hegygerincre és vetett egy pillantást a horizontra. Útja során most először reménytelinek látta a jövőt. A távolban fénylett az ég alja, ott lobogtak a Lángok, mint jelzőfény a sötét éjszakában. Ebben a sötétségben mágnesként vonzotta az, amiről egész életében álmodott. Meglepődött, hogy milyen messzire jutott már, de azt is látta, hogy megállás nélkül nem tud tovább menni.

Szusszant egyet, miközben a Lángokat figyelte. A nagy tűzfalat, ami ötven mérföld hosszan húzódik Escalon keleti határán egyedüliként védve az országot Marda trolljaitól. Magasabbnak és fényesebbnek látszott, mint ahogy elképzelte, és azon tűnődött, vajon mi táplálhatja ezt a tüzet. Miként képes éjjel-nappal lobogni? Most, hogy már látta, a válaszra váró kérdések száma csak nőtt.

Több ezer Lángoknál állomásozó embert ismert. Nemcsak Volis katonáit, hanem rabszolgákat, bűnözőket és újoncokat Pandesiából. Technikailag, mindannyian Őrzők voltak, bár Volis katonái már generációk óta látták el ezt a feladatot, a többieket pedig erőszakkal kényszerítették erre a misztikus helyre… Nemes és veszélyes szolgálatot töltöttek be, hisz a tűzfal másik oldalán trollok ezrei álltak velük szemben és ők jelentették az utolsó védvonalat, ha netalán áttörtek volna a tűzfalon.

A lány közelebbről akarta látni. viszont addig fel kellett valahogy melegítenie magát ebben a viharban és végiggondolnia merre is menjen tovább.

Leereszkedett a hegyről, a botját használva támasznak. Habár alig tett meg egy mérföldet, legalább tíznek érezte, a hideg a csontjáig hatolt. Visszafordult és vetett egy pillantást Volis irányába, de a kastély már eltűnt a láthatáron, beleveszett a fehérségbe. Egyébként is túlságosan fázott ahhoz, hogy visszaforduljon.

A lábai egyre inkább elgémberedtek a hidegben, a lábujjait alig érezte már, a keze hozzáragadt a botjához. Ahogy a hegyről leért egy meleg légáramlatot érzett, amelyet a Lángoktól sodort idáig a szél. A látványtól elállt a lélegzete. Alig százlépésnyire a Lángok olyan fényesen lobogtak, hogy nappallá változtatták az éjszakát, és olyan magasan, hogy innen lentről nem látta a tetejüket. Hirtelen annyira melege lett, hogy a testébe lassan visszatért az élet. Újra érezte a kezét és a lábujjait. A tűz ropogó, sziszegő hangja olyan hangos volt, hogy még a szél süvöltését is elnyomta.

Kyra megbabonázva lépkedett egyre közelebb. Ahogy közelített a hőség fokozódott, mintha csak a Napba próbált volna belegyalogolni. Érezte, hogy egyre jobban felolvad, és egyre inkább bizseregtek a végtagjai, ahogy visszatért beléjük az élet. Olyan volt, mintha egy hatalmas kandalló előtt állna. Hipnotizálva eredt a tűzfalra, úgy, mint az éjjeli lepke is tenné. Senki sem értette, miként jöttek étre a Lángok. Mikor kezdődött? Mitől működik? Mikor lesz vége?

Állítólag a Figyelők tudták a választ, de ők természetesen nem árulták el senkinek. A legenda szerint a Tűz Kardja, amit az egyik tornyukban őriznek, tartja működésben a Lángokat. A tornyokat a titokzatos Figyelők őrzik, egy ősi rend, amely jól elrejtőzött Escalon két ellentétes oldalán. A nyugati parton Ur, még a délkeleti parton Kos tornyában székelnek. A Figyelők csak a legjobb harcosok engedték a soraik közé és működésüket a teljes titoktartás jellemezte.

Több troll is áttört már a Lángokon az apja elmondása szerint, megpróbálva megszerezni a kardot, de egyikük sem ját sikerrel. A Figyelők nagyon is éberek voltak. Még Pandesia sem merte elfoglalni a tornyokat, megkockáztatva a Figyelők haragját és esetlegesen a Lángok elmúlását.

Kyra mozgásra lett figyelmes és a távolban észrevett egy katonai őrjáratot, amint fáklyákat tartva a Lángok felé haladtak. Ötven lépés szélességben meneteltek, hogy minél nagyobb területet fedjenek le. A szíve egyre gyorsabban vert, míg nézte őket. Már majdnem odaért...

Ahogy figyelte őket, úgy érezte újra él. Tudta, hogy veszélyes itt tartózkodnia, hisz bármikor történhet valami. Például akármikor áttörhet egy troll… Természetesen a tűz többségüket elpusztította, de néhányan pajzsokat használva átjutott és számtalan katonával végezett, mielőtt a túlerő legyűrte volna. Néha egy troll elkerülte a katonák éber tekintetét és bevetette magát az erdőbe, hogy megfélemlíthesse a lakosságot. Még emlékezett rá, amikor az apja egyik embere, egy troll fejjel tért haza. Sohasem felejti el azt a látványt.

Kyra elbűvölték a Lángok,

- Hé, mit csinálsz te is? - kiáltott rá egy hang.

Egy katona, apja egyik embere vette észre, és most felé közeledett.

Kyra nem akart konfliktust. Már felmelegedett, a lelke is rendbe jött, ideje volt hát tovább mennie.

Füttyentett Leonak, és mindketten elindultak vissza a viharba, az erdő felé. Nem tudta igazából, hogy merre tart, de a Lángok elég erőt adtak neki, hogy tudja, a végzete valahol odakint vár rá, még ha most még nem is látja.

*

Botladozva haladt előre az éjszakában, csontig átfagyva, de legalább Leo vele tartott. Menedék után kutatott a szemével, ahová elrejtőzhetnének a harapós szél elől, és azt vette észre, hogy a Tövis Erdő felé közelednek. Hiába rejtettek a fák számtalan kockázatot, más menedék közel s távol nem látszott. A Lángokat már messze elhagyták és a vöröslő holdat is elnyelték a fellegek, így teljes sötétbe kényszerültek. Az ujjai újra elfagytak és a helyzete egyre szörnyűbbnek látszott. Kezdett rájönni, hogy nem volt egy bölcs döntés eljönni az erődből. Az apja biztos, hogy nem engedte volna el…

Kyra a harag egy újabb hullámát érezte, ahogy próbált előrejutni. Bár nem tudta merre tart, abban biztos volt, hogy ami az erődben várt volna rá, az elől menekülni akar. Egy újabb szélroham érte el, amitől még Leo is felnyüszített. Ahogy felnézett meglepődve tapasztalta, hogy ott áll a Tövis Erdő előtt.

A lány nyugtalanul megállt egy pillanatra. Tudta milyen veszélyes hely ez… Még nappal is számtalan veszedelem bújt meg a fák között, de egyedül idejönni, éjszaka – ráadásul a Téli Hold estéjén, amikor lelkek bolyongnak – felelőtlenségnek tűnt.

Egy újabb szélvihar söpört végig a tájon, havat fújva a hátára és a nyakába, tovább fagyasztva a csontjait, így Kyrának nem maradt más választása. Előre nyomakodott, az első fák nyújtotta védelembe. Mély levegőt vett és belépett az erdőbe.

Amint a fák elzárták a fagyos szél útját, a lány rögtön megkönnyebbült. A vastag ágak menedéket adtak a szél elől, és a szél üvöltését is kizárták. A hó sem volt mély, hiszen fenn akadt magasan az ágakon, és mióta nekivágott az útnak, most először újra látott.

Kyra kihasználva a lehetőséget lerázta a válláról, hajáról és a kezeiről a havat. Leo is megrázta magát, csak úgy szállt a hó mindenfelé. Hátranyúlt a hátizsákjába és elővett egy darab szárított húst, és mohón harapott belőle.

- Ne aggódj, találunk valami menedéket – bíztatta a farkast, és egyúttal önmagát is.

A lány tovább haladt az erdőben valamiféle ki odú után kutatva, hiszen az éjszakát biztosan itt kell majd tölteniük, megvárva, míg a vihar elül. Egy szikladarab vagy egy odvas fa után is megteszi, ami fedezéket adhatna, de a legjobb egy barlang lenne… Azonban nem talált semmit.

Kyra egyre mélyebben haladt az erdőben, a hó a térdéig ért, a havas ágakat állandóan félre kellett hajtania és ráadásul különös állathangokat hallott maga körül. Mély doromboló hangot a közelből, de ahogy a hang irányába fordult a sötétben, a sűrű ágak között nem látott semmit. Tovább sietett, nem várva meg, míg a kóborló szörnyeteg előbukkan. Nem érzett kedvet a küzdelemhez. Erősen fogta az íját, bár nem volt benne biztos, hogy használni tudta volna, hiszen az ujjai szinte elfagytak.

Felkapaszkodott egy nagyobb emelkedőn, ahol megállt egy pillanatra, hogy körbenézzen a fák között előtűnő hold fényében. Lent, maga előtt, egy csillogó tavat látott, amelynek kék vize áttetsző volt. Felismerte az Álmok Tavát. Az apja elhozta őt ide egyszer, még gyerekkorában. Egy tavirózsán lebegő égő gyertyát bocsátottak a tóra az anyja emlékére. A tó szent helynek számított. Tükörként szolgált, ahol bárki betekinthetett az élet rejtelmeibe. Misztikus hely, ahova csak jó okkal jöttek az emberek, hiszen itt a szívből jövő kívánságok nem maradtak viszonzatlanok.

Kyra elindult a tó felé. Botjára támaszkodva leereszkedett a meredek hegyen, kanyarogva a fák között, meg-megcsúszva, amíg le nem ért a partra. Varázslatos módon a partot fehér homok borította, és nem hó.

Letérdelt a víz szélére, reszketve a hidegtől, és belenézett a mélybe. A holdfényben látta a tükörképét, a szőke haját, ahogy az arcába hullott, a világosszürke szemét, a magas arccsontját – különös ismertetőjegyét – amellyel egyáltalán nem hasonlított az apjára vagy a fivéreire. A szemében dacos tűz lángolt.

Ahogy a tükörképét figyelte, eszébe jutottak apja évekkel ezelőtt mondott szavai: Az Álmok Tavánál a szívből jövő kívánságok nem maradnak viszonzatlanok.

Kyra sorsdöntő elágazáshoz érkezett az életben és iránymutatásra volt szüksége. Jobban, mint eddig bármikor. Sohasem érezte még magát ennyire bizonytalannak. Hová menjen? Mitévő legyen? Becsukta a szemét és elmormolt egy imát.

Istenem, nem tudom ki vagy. A segítségedet kérem. Adj nekem jelet és én bármit megadok cserébe… Mutasd meg, melyik utat válasszam. Adj becsületet és bátorságot. Vitézséget. Engedd meg, hogy nagy harcos legyek és ne ismerjek könyörületet. Add, hogy szabadon tehessem, amit szeretnék és ne azt, amit mást mond nekem.

Némán, gondolatok nélkül, teljes szívéből és lelkéből imádkozott. Fogalma sem volt, mennyi ideje térdelt már ott. Mikor kinyitotta a szemét hópelyhek borították a szempilláját. Úgy érezte, mintha belül megváltozott volna, egyfajta belső béke telepedett volna rá. Újra belenézett a tóba, de amit látott, attól elállt a lélegzete.

Nem a tükörképe nézett vissza rá, hanem egy sárkány. Izzó, sárga szemeket és ősi, piros pikkelyeket látott. Meghűlt az ereiben a vér, mikor a „tükörképe” kinyitotta a száját és rámordult.

Kyra megriadt, azt várta, hogy a sárkány kijön a vízből. Körbenézett, de nem látta sehol sem.

Csak ő állt a tó partján és Leo, aki halkan nyüszített. Megfordult és megint belenézett a tóba, de ezúttal csak a tükörképe nézet vissza rá. A szíve hevesen dobogott. Valami fény tükröződött vissza? Vagy a képzelete? Persze, ez nem lehetet az ami – a sárkányok már évezredek óta nem jártak Escalonban. Elment talán az esze? Mit jelenthet ez egyáltalán?

A lány összerándult, amikor hirtelen egy szörnyű hang hallatszott az erdő mélyéről, valami üvöltés, vagy vihogás féle. Leo is hallotta, megfordult és morogni kezdett, miközben felborzolta a szőrét. Kyra körbenézett és a távolban halvány izzásra lett figyelmes a fák mögött. Úgy nézett ki, mintha tűz lenne – de nem az volt. Csak egy kísérteties fehér izzás.

Beleborzongott. Úgy érezte, mintha egy másik világ kapuja tárult volna fel, mintha ő maga nyitotta volna ki ezt a kaput. Minden érzéke azt súgta, hogy forduljon meg és fusson, de valahogy megbabonázva mégis inkább a fény felé indult.

Újabb hegyre kapaszkodott fel Leoval. Az izzás egyre erősebb lett, ahogy haladt a fák között. Mikor felért a gerincre döbbenten torpant meg. Maga előtt, egy kis tisztáson olyan látvány tárult elé, amire nem számított – és amit nem is fog elfelejteni soha.

Egy öregasszony, akinek az arca fehér volt, mint a hó, rongyokba burkolózva ült és a tűz fölé tartotta ráncos kezét. A tűz azonban fehér színnel lobogott és nem égett alatta egyetlen fahasáb sem. Felnézett Kyrára hideg kék szemével, se fehérjéje, se pupillája nem látszott. Kyra soha sem látott mégy ennyire rémisztő dolgot, szíve meg is állt egy pillanatra.

- Téli Hold - mondta a hölgy, természetellenesen mély hangon, mintha egy kecskebéka beszélne a torkában. - Mikor a holtak nem egészen élők és az élők nem egészen holtak.

- És te melyik vagy? - kérdezte a lány előrelépve.

A hölgy felvihogott egy olyan hangon, hogy a hideg futott végig Kyra a gerincén. Leo morogni kezdett.

- A kérdés az Te melyik vagy…

Kyra a homlokát ráncolta.

- Én élek…

- Tényleg? Én pedig úgy látom sokkal inkább vagy halott, mint én.

A lány azon gondolkodott, hogy ez vajon mit jelenthet, majd rájött, hogy ez inkább egyfajta dorgálás, amit nem kell komolyan venni.

- Mit keresel, bátor harcos? - kérdezte a nő.

Kyra szíve gyorsabban vert a megszólítástól és egészen felbátorodott.

- Teljesebb életet akarok – mondta. - Harcos akarok lenni. Mint az apám.

Az öregasszony újra a tűzbe nézett és Kyra megkönnyebbült, hogy végre levette róla a szemét. Hosszú csend telepedett rájuk, miközben a lány várt a válaszra.

A csönd nem akart véget érni és Kyra egyre csalódottabb lett. Talán a nő nem is válaszol. Vagy talán az ő kívánságát nem lehet teljesíteni.

- Tudsz nekem segíteni? - kérdezte a lány végül. - Meg tudod változtatni a végzetem?

A nő újra ránézett, lángoló, ijesztő tekintettel.

- Azt az éjszakát választottad, amikor minden lehetséges - kezdett bele. - Ha valamit nagyon akarsz, akkor azt megkaphatod. A kérdés az, hogy mit vagy kész feláldozni érte?

Kyra gyorsan számba vette a lehetőségeket.

- Megadok bármit – döntötte el. – Bármit.

Újabb hosszú csönd telepedett rájuk, csak a szél fütyült. Leo újra nyüszített.

- Mindannyian több végzettel születünk - mondta végül az öreg hölgy. - A kérdés az, hogy melyiket választjuk magunknak. A sors és a szabad akarat, egész életünkben harcol egymással. Állandó harc van a kettő között. Hogy melyik oldal győz… az attól függ.

- Mitől függ?

- Az akaraterődtől. Mennyire elszántan akarsz valamit – és mennyire szeret téged az Isten. És ami talán a legfontosabb, hogy mit áldoznál fel érte.

- Feláldoznék - kezdte Kyra határozottan, érezve a növekvő erőt megában -, feláldoznék mindent, hogy ne azt az életet éljem, amit mások választottak nekem.

Az ismét beálló csendben a nő olyan mélyen nézett Kyra szemébe, hogy az majdnem elfordult.

- Fogadd meg nekem – kérte a nő. - Fogadd meg nekem ezen az éjszakán, hogy megfizeted az árat.

Kyra ünnepélyesen előrelépett, a szíve erősen vert, érezte, most megváltozik az élete.

- Fogadom – jelentette ki és komolyan is gondolta, komolyabban, mint eddig bármit.

Magabiztos hangja csak úgy csengett, hangja olyan hatalmat hordozott, ami őt is meglepte.

Az öregasszony biccentett felé, és az arcán tisztelet tükröződött.

- Harcos leszel – és még annál is több - nyilatkoztatta ki hangosan, felemelve a tenyerét. Hangja csengett és egyre hangosabban folytatta. - Te leszel a legnagyobb harcos. Nagyobb, mint az apád. Sőt, uralkodó leszel. Olyan hatalmad lesz, amit el sem tudsz képzelni. Egész nemzetek követnek majd.

Kyra szíve majd kiugrott a helyéről, ahogy a nő kinyilatkoztatását hallgatta. Annyi erő sugárzott a szavakból, hogy egy percre úgy tűnt, mintha már meg is történt volna.

- Még le kell győznöd a sötétséget – folytatta. - Nagy küzdelem lesz benned a sötétség és a fény között. Ha legyőzöd önmagad, a világ a tiéd lesz.

Alig hitte el az egészet. Hogyan lehetséges ez? Biztosan nincs igaza, hisz senki sem mondta még neki, hogy fontos lesz, hogy egyáltalán van benne valami különleges. Annyira hihetetlennek tűnt, annyira elérhetetlennek…

- Hogyan? - kérdezte. - Hogyan lehetséges ez? Hiszen én csak egy lány vagyok.

A nő olyan gonoszul mosolyodott el, amire Kyra egész életében emlékezni fog. Közelebb lépett, annyira közel, hogy Kyrát kirázta a hideg.

- Valamikor - mondta vigyorogva - a sorsod ott fog várni a következő kanyarban, a következő lélegzetvételkor.

Hirtelen vakító fény tört elő, Kyra eltakarta a szemét, Leo morgott és rárohant az öregasszonyra.

Mikor a lány kinyitotta a szemét, a fény már eltűnt, a nővel együtt, Leo pedig a levegőbe harapott. A tisztáson nem volt más, csak ők ketten és a sötétség.

Zavarodottan nézett körbe. Csak képzelte volna az egészet?

Hirtelen, mintha a kérdésére érkezne válasz, egy rémisztő üvöltés rázta meg a tájat, mintha a mennybolt szakadt volna le. Kyra dermedten állt és a tóra gondolt. A tükörképére.

A zsigereiben érezte, hogy ez egy sárkány üvöltését hallotta. És a tisztás mögött ott várt rá.

Megpróbálta végiggondolni a történteket, most hogy már az öregasszony eltűnt. Először is megpróbálta megérteni ezt a hangot. Ez egy üvöltésnek hallatszott, egy olyannak, amit még sohasem hallott, és olyan felsőbbrendű, mintha a világ születne épp ujjá. Egyszerre volt rémisztő és csalogató, nem hagyva választást, hogy merre menjen. Úgy rezonált benne, amit egyszerűen nem értett, de aztán rájött, hogy tulajdonképpen egész eddigi életében motoszkált ez a hang a fejében.

A térdig érő hóban átvágott az erdőn. Nem érdekelték az arcába csapódó ágak, egyre csak az üvöltést hallotta, ami sürgette. Úgy hallatszott, mit egy segélykiáltás.

A sárkány haldoklik. Segítségre van szüksége.

TÍZEDIK FEJEZET

Merk az erdőbeli tisztáson állt, szemben hét támadójával, míg a nyolcadik már holtan feküdt a lábánál. Az útonállók szájtátva hátráltak. Most már tiszteleték, látszott a szemükben. Felismerték, hogy hatalmas hibát követtek el, mikor egy könnyen elintézhető utazónak nézték.

- Belefáradtam az öldöklésbe - közölte Merk nyugodtan, mosollyal az arcán. - Szóval ma van a szerencsenapotok. Van egy esélyetek. Forduljatok meg és tűnjetek innen.

Hosszú, feszült csend telepedett közéjük, miközben egymást nézték.

- Megölted a barátunkat… - mondta az egyik.

- A volt barátotokat - javította ki Merk. - És ha tovább folytatod, te leszel a következő.

A tolvaj összevonta a szemöldökét és megfogta a botját.

- Még mindig heten vagyunk ellened. Tedd le lassan a késedet, emeld fel a kezedet, és akkor talán nem vágunk darabokra.

Merk még szélesebben mosolygott. Fáradtságot érzett, és rájött, ha ellenáll a vágynak, hogy megölje ezeket az embereket, régi önmagának áll ellent. Olyan egyszerű volt abbahagyni a küzdelmet és újra a régi gyilkossá válni!

- Figyelmeztettelek – ingatta a fejét tovább.

A rabló előre rontott, felemelve és meglóbálva a botját.

Merk meglepődött. Ahhoz képest, amilyen nagydarab volt, meglepően gyorsan forgatta a botot, viszont ügyetlennek tűnt, Mernek alig kellett lebuknia. Egy gyors mozdulattal megragadta a torkánál fogva, majd félrelépett és hagyta arccal a sárba esni.

Egy másik lépett előre, felemelve a tőrét, egyenesen Merk vállát célozva. Merk megragadta a csuklóját, irányt váltott vele, és a férfit a saját tőrével szúrta szíven.

Látta, hogy az egyikük íjjal célba vette őt, mire gyorsan megragadott egy másik rablót, hogy védje magát, megperdítette, és emberi pajzsként használta. A túsza felüvöltött, amikor a nyíl a mellkasába fúródott.

A haldokló embert előre dobta, egyenesen neki annak, aki az íjjal lőtt, blokkolva a további próbálkozásait, majd felemelte a tőrét és eldobta. Forogva süvített át a levegőn, keresztül a tisztáson, míg bele nem csapódott egy másik férfi nyakába, megölve őt.

Már csak hárman maradtak, és bizonytalanul méregették Merket, hogy neki rontsanak-e vagy sem.

- Hárman vagyunk egy ellen! - mondta egyikük. - Támadjunk egyszerre!

Így is tettek, míg Merk egy helyben állva, türelmesen várta őket. Fegyvertelen volt, és így is akart küzdeni. Rájött már rég, az ilyen esetben célszerűbb az ellenfél saját fegyverét ellenük fordítani. Merk oldalra lépett, megragadta a fiú csuklóját, kivette a kezéből a fegyvert, majd azzal a lendülettel elvágta a torkát. Mire a második támadó odaért, addigra megpördült és belevágott a mellkasába. Majd szembefordult a harmadikkal és eldobta a kardját, amire amaz egyáltalán nem számított. A kard pörögve terítette a földre.

Merk ott állt, körülötte nyolc hulla. Számba vette őket egy profi bérgyilkos hatékonyságával. Az egyik még élet – az, amelyik a bottal hadonászott – kezét a gyomrára szorította. A régi Merk teljesen átvette az irányítást, miközben odasétált a haldoklóhoz. Egy ellenség sem maradhat életben. Soha. Nem láthatják az arcodat.

Belerúgott egyet a haldoklóba úgy, hogy az elterült a hátán. A rabló vérző szájjal nézett fel, szemében félelem ült.

- Kérlek... Ne tedd – könyörgött. - Elengedlek.

Merk elmosolyodott.

- Tényleg? – kérdezte. - Még a kínzás előtt, vagy csak utána?

- Kérlek! – sírta a rabló. - Azt mondtad felhagytál az erőszakkal!

Merk visszahőkölt egy pillanatra.

- Igazad van – ismerte el kelletlenül biccentve, mire a férfi reménnyel a szemében nézett rá. - Ezt mondtam – folytatta. - De a dolog úgy áll, hogy előhoztatok belőlem valami olyasmit, amit én inkább elnyomtam volna.

- Kérlek! - visította.

- Azon gondolkodom - mondta Merk -, vajon hány ártatlan nőt és gyermeket öltetek meg ezen az úton?

Az ember csak szipogott.

- VÁLASZOLJ! - rivallt rá.

- Mit számít az? - kiáltott vissza amaz, két szipogás között.

Merk lejjebb eresztette a kard hegyét a férfi torkához.

- Engem érdekel. Fontos.

- Rendben, rendben! – mondta. - Nem tudom. Talán egy tucatot? Százat? Ezt csináltam egész életemben.

Merk elgondolkodott rajta, és őszintén válaszolt.

- Én magam rengeteg férfi öltem meg életemben – mesélte. - Egyikre sem vagyok büszke, de mindnek volt valami célja. Néha ártatlanokat is megöltem, de ilyenkor mindig végezte a megbízóimmal is. Soha sem öltem nőket és gyerekeket. Nem vadásztam védtelenekre vagy ártatlanokra. Nem loptam, nem csaltam. Igazából én egy szent vagyok – vonta le a következtetés Merk, mosolyogva a saját humorán majd sóhajtott.

- De te… - folytatta -, egy söpredék vagy.

- Kérlek! – kiáltotta. - Nem ölhetsz meg egy fegyvertelen embert!

Merk elgondolkozott ezen.

- Igazad van – ismerte el kelletlenül és körbenézett. - Látod azt a kardot magad mellett? Vedd fel!

A férfi félelemmel pillantott oda.

- Nem… - sírta.

- Vedd fel! – követelte Merk, miközben a kard hegyét a torkának nyomta. - Vagy megöllek.

A rabló végül megragadta a kard markolatát, és remegő kézzel felemelte.

- Nem ölhetsz meg! - kiáltotta újra. - Megesküdtél, hogy nem ölsz többet!

Merk szélesen mosolygott, és egy gyors mozdulattal beledöfte a kardot a férfi mellkasába.

- Sokkal jobb újrakezdeni, mert mindig abba lehet hagyni másnap.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Kyra úgy rohant előre a havas tájon, hogy a sárkány sírása még mindig a fülében visszhangzott. Félrehajtotta az útjába kerülő ágakat, amíg ki nem ért egy tisztásra. Hirtelen megtorpant, mert semmiféle előérzett nem készíthette fel arra, ami a szeme elé tárult.

Elállt a lélegzete – na, nem a varázslattól, a hidegtől, vagy a széltől – hanem a látványtól, amihez foghatót még nem tapasztalt. Számtalan ősi legendát és mesét hallott már a sárkányokról de ezidáig nem tudta mennyi a valóságtartalmuk. Sok álmatlan éjszakát töltött el azzal, hogy megpróbálja felidézni maga előtt, miképp is festhet egy ilyen bestia. A képzelgések ideje azonban lejárt…

Egy élő sárkánnyal nézett szembe, aki tőle húszlépésnyire, egy buckán feküdt a hóban, az oldalára fordulva, képtelenül a mozgásra. Egyszerre volt ijesztő és csodálatos. Rikácsoló hangot hallatott, egyik szárnyával csapkodott, míg a másik töröttnek látszott. Hatalmas termetéhez képest a lány eltörpült. Kyra észrevette a tucatnyi letarolt fát, ami bizonyította, hogy a sárkány az égből hullott alá, zuhanás közben egy tisztást teremtve a sűrű erdőben.

Miközben szájtátva figyelte, megpróbálta feldolgozni a látványt. Egy sárkány. Itt, Escalonban. Volisban. A Tövis Erdőben. Lehetetlennek tűnt... A sárkányok tudomása szerint a világ másik felén éltek (már ha igazat mondanak a legendák), de egyet sem láttak még az ő éltében, vagy az apja idejében, vagy annak az apjának az idejében Escalon földjén, főleg nem ennyire közel Volishoz. Nem volt semmi értelme.

Számtalanszor pislogott és dörzsölte a szemét a látvány mégse változott.

Ott feküdt előtte, megint rikoltott egyet, karmát a hóba vájta és pirosra festette a vérével. Nagyon megsérült…

Kyra tudta, hogy sarkon kellene fordulnia majd elfutni, és egy része valóban erre készült, hisz a sárkány jó eséllyel egy szempillantás alatt meg tudná ölni a karmaival. Azonban valami visszatartotta. Hallott már történeteket sárkányok okozta sebesülésekről, az emberek iránt táplált gyűlöletükről. Egy szempillantás alatt képesek voltak darabokra tépni bárkit, vagy el tudnak söpörni egy egész falut tüzes leheletükkel.

Mégse mozdult. Nem tudta eldönteni, hogy ez bátorság, vagy őrültség volt inkább a részéről, netán valami más. Ahogy figyelte, úgy érezte valamiféle kapcsolat van közöttük, amit nem érett.

A sárkány lassan Kyrára pillantott és ugyan olyan meglepettnek tűnt. Hatalmas, izzó sárga szemei voltak, vad, ősi lélekkel telve. Teljesen libabőrös lett, amikor felismerte, hogy ugyan azokat a szemek néznek rá, amelyeket az Álmok Taván látott sajátja tükörképeként.

Kyra dermedten állt, várva a halált – de a sárkány nem fújt tüzet. Csak bámulta tovább. Erősen vérzett, a vér lefutott a folyópartra, vörösre festve mindent. Szinte érezte a fájdalmát és kötelességének érezte, hogy tegyen valamit.

A királyságban minden klán tett egy fogadalmat, amit sosem szegtek meg… Ők azt vallották, hogy nem ölnek sebesült állatokat, sőt ez a jelmondat visszaköszönt házuk jelképében is: egy lovag, aki egy farkast tart. Kötelességüknek érezték, hogy segítsenek bármely sérült állaton, ami az útjukba került.

Kyra figyelte az egyre nehezebben lélegző sárkányt, és felidéződött benne család jelmondata. Tudta, ha hátat fordít neki, akkor szörnyű átkot hoz a fejükre, így elhatározta, hogy megpróbálja a lehető legtöbbet megtenni, bármilyen kockázatos is legyen.

Még mindig egy helyben áll mikor rájött, hogy mi a másik ok, amiért nem tud elmenni. Sokkal erősebb kötődést érzett a sárkány felé, mint amit valaha is tapasztalt. Még annál is erőteljesebbnek tűnt, mint ami Leohoz kötötte. Úgy érezte magát, mint aki egy régi baráttal találkozik újra. A világ hirtelen sokkal nagyobbnak tűnt, mintha minden a helyére billent volna.

Ahogy Kyra a tisztás szélén állt, tűnődve mitévő legyen, ágak csapódására és nevetésre – egy gonosz ember nevetésére – lett figyelmes. Megdöbbenve figyelte a felbukkanó katonát, aki a Kormányzó bíbor páncélját viselte, ahogy becsörtet a tisztásra, lándzsával a kezében és megáll a sárkány fölött.

A sárkány fájdalmasan felsikoltott, mikor a katona a bordái közé ütött. Kyra is összerándult, úgy érezte, mintha őt ütötték volna meg. A katona fölényben volt a sérült állattal szemben, és úgy tűnt előbb megkínozza, és csak utána öli meg.

- A fejszémet, fiú - kiáltotta a katona.

A fiú, ki felbukkant a fák közül, tizenhárom éves körüli lehetett. Egy lovat vezetett. Igen rémültnek látszott, ahogy közeledett, gyanakvón szemlélve a sárkányt. A nyeregből előhúzott egy nagy fejszét és odaadta a mesterének, ahogy az parancsolta.

Kyra rettegve nézte, ahogy a katona közelebb megy, és a penge megcsillan a holdfényben.

- Ez egy gyönyörű trófea lesz - mondta magára igencsak büszkén. - Generációkon át énekelnek majd rólam, mint minden idők legnagyobb vadászáról.

- De nem te ölted meg - mondta a fiú. - Sebesülten találtál rá.

A katona megfordult és a pengét a fiú torkának szegezte.

- Én öltem meg, fiú, értetted?

Csak nyelt egyet, majd biccentett.

A katona visszafordult és felemelte a pengéjét, hogy keressen a sárkány nyakán egy jó pontot az ütésre. A sárkány megpróbált elmenekülni, felemelkedett, de hasztalan.

A sárkány hirtelen megfordult és Kyrára meredt, emlékeztetve őt, szinte kérlelve lángoló szemeivel.

Kyra nem bírta tovább.

- Megállj!

Gondolkodás nélkül berohant a tisztásra, le a lejtőn, meg-megcsúszva a havon, Leoval szorosan a nyomában. Nem állt meg, hogy átgondolja, a Kormányzó emberével való harc halálbüntetéssel járhat, egyedül a sárkány életének megmentésére tudott koncentrálni.

Ahogy szaladt előre, ösztönösen levette a válláról az íjat, behelyezett egy nyílvesszőt és célba vette a katonát, aki teljesen ledermedt a látványától. A semmi közepén egy lány, nyíllal a kezében, amint éppen őt nézi ki célpontnak… Megállt, kezében a fejszével félúton, majd lassan leeresztette és a lány felé fordult.

Kyra keze megremegett, miközben a katona mellére célozott, hiszen nem akart lőni, csak ha már nem marad más választása. Még soha sem ölt embert…

- Engedd le a fejszét - parancsolta, próbálva elővenni a legbátrabb hangját. Azt kívánta, bárcsak neki is olyan mély és parancsoló hangja lenne, mint az apjának.

- Ki mondja ezt nekem? - kérdezett vissza a katona, kissé kötekedő hangon némi csodálkozással a hangjában.

- Kyra vagyok – mutatkozott be a lány dacosan. - Volis parancsnokának, Duncannak a lánya - tette hozzá, remélve, hogy megriaszthatja vele a másikat.

De csak szélesebb vigyort kapott.

- Az csak egy üres cím - felelte. - Te Pandesia szolgája vagy, ahogy Escalonban mindenki, és a Kormányzónak tartozol engedelmességgel.

Végigmérte a lányt tetőtől talpig, majd száját megnyalva egy fenyegető lépést tett felé. Egyáltalán nem tűnt rémültnek.

- Tudod, hogy milyen büntetés jár azért, ha fegyvert emelsz a Kormányzó emberére, te lány? Börtönbe zárathatlak, mint ahogy az egész családodat is.

A sárkány hirtelen egy nagy levegőt vett, majd zihált, ami arra késztette a katonát, hogy megforduljon. A sárkány megpróbált tüzet okádni, de nem tudott.

A katona újra Kyra felé fordult.

- Van még elintézni valóm! - vetette oda türelmetlenül. - Ez a te szerencséd. Fuss, vissza az apádhoz, és légy hálás, hogy életben hagytalak. Most pedig tűnj el!

Hátat fordított a lánynak, teljesen figyelmen kívül hagyva őt. Nem hitte, hogy árthatna neki. Újra felemelte a fejszéjét, előrelépett és a sárkány torka fölé tartotta.

Kyrát újra elöntötte a düh.

- Nem figyelmeztetlek még egyszer! - kiáltotta, most erélyesebb hangon, mint az előbb, ezzel még saját magát is meglepte.

Újra megfeszítette az íjat, miközben a katona visszafordult. Ezúttal már nem mosolygott. Valamit nézett Kyra a válla fölött, mintha lenne mögötte valami. A lány épp akkor vette észre a mozgást a szeme sarkából, de már elkésett.

Oldalról érte az ütés, elrepült, kiejtve kezéből az íjat. Az értékes nyílvessző ártalmatlanul hullt a földre. Egy nehéz test esett rá, teljesen lenyomva a földre, és a mély hótól alig kapott levegőt.

A lány megpróbált a felszínre jutni, amikor rájött, hogy egy katona fekszik rajta, a földhöz szegezve őt. Négy másikat is látott maga körül, és még jó pár árny mozgását vette észre az erdőben. Milyen buta is volt, hogy azt gondolta, csak egyedül az az egy a katona van itt! Gondolatban magát szidta. Ezért volt olyan bátor az első katona…

Ketten durván megragadták és talpra rántották, miközben a másik kettő is hozzá lépett. Kegyetlen kinézetű emberek tűntek elő, ormótlan vonásokkal, borotválatlanul, vérszomjas tekintettel. Az egyik kikapcsolta az övét.

- Egy lány egy kis íjjal – kezdte kötekedve.

- Otthon kellett volna maradnod apád erődjében!

A férfi alig fejezte be a mondatot, Leo elrugaszkodott és vad vicsorgás közepette leterítette.

Egy másik belerúgott a farkasba, de az odakapott, megragadta a bokáját és a katona elzúgott a méteres hóban. Leo visszatért a másik két katonához és közéjük ugorva, morogva, harapva támadt rájuk. Megpróbálták megrúgni, de nem igazán jártak sikerrel.

Az a kettő, aki Kyrát tartotta lassan kezdett pánikolni, míg Kyra nyugodtan állt közöttük, és egyedül a sárkány miatt aggódott. A szeme sarkából látta, hogy az első katona újból felemeli a fejszéjét és a bestia felé közeledik. Tudta, ha nem lép valamit gyorsan a sárkány rövidesen holtan fogja végezni.

Kyra ösztönösen cselekedett. Amint az egyik katona egy pillanatra elengedte a karját, egy gyors mozdulattal lekapta a botját a hátáról. Az egyiket gyorsan gyomron vágta vele, amitől az rögtön elterült, még mielőtt igazán felfoghatta volna mi történik.

Visszahúzta a botot, felcsúsztatta a markát, hogy közeli célpontra is tudjon ütni, majd orrnyergen vágta a másik katonát. Az felkiáltott, vér spriccelt az orrából, majd térdre esett.

Kyra tudta, hogy ez a legjobb esély, hogy végezzen velük. Fegyvertelenek voltak, a másik kettőt pedig Leo szegezte a földhöz.

De a szíve még mindig a sárkányhoz húzta – csak rá tudott gondolni – és már nem maradt sok ideje. Odaszaladt az íjhoz, felkapta majd célzott. Tudta, hogy csak egy lövése van, és annak találnia kell. Ez lesz az első lövése, amit igazi akció keretében enged el, a sötétben, vakító hóesésben és szélben, fák és ágak között, mintegy húsz lépésről. Ez lesz az első lövése, amelynek komoly tétje van.

Kyra összegyűjtötte minden emlékét, minden napját és éjszakáját, amikor a lövéseket gyakorolta, és megpróbált fókuszálni. Kényszerítette magát, hogy eggyé váljon a fegyverével.

Megfeszítette, majd elengedte az íjat, miközben az idő szinte megállt. Hallotta az süvítést és nem volt biztos benne, hogy eltalálja a célt. Túl sok lehetőséget kellett számba vennie… A süvítő szél, az ágak, a félig fagyott ujjai, a katona mozgása… Mind-mind nehezítő körülmény. Hallotta a nyíl puffanását, és a katona üvöltését. Látta az arcán a holdfényben, amint elönti a fájdalom és a fejsze ártalmatlanul hullik ki a kezéből. Hamarosan holtan esett össze.

A sárkány Kyrára pillantott és találkozott a tekintetük. A nagy sárga izzó szemei mutatták, hogy tudja mit tett érte a lány. Megmentette és ezzel egy életre szóló kapcsolatot köttetett közöttük.

Kyra alig hitte el, mit tett az előbb. Tényleg megölt egy embert? És nem is akárkit – a Kormányzó emberét! Megszegte Escalon szent törvényét. Olyat tett, ahonnan nem volt visszaút – amely háborút hoz az emberekre. Mit tettem?

Valahogy nem érzett megbánást, nem volt kétsége, afelől, hogy helyesen cselekedett. Úgy érezte, a sors akarta így.

Hirtelen erős fájdalmat érzett az állkapcsában, majd egy széles bokszert a bőrén. Hirtelen mindenhol fájdalmat érzett, és hanyatt esett a hóban, miközben csillagokat látott és forgott vele a világ. Mielőtt összeszedhette volna magát, újabb rúgást érzett a bordái között, majd egy másik katona arccal előre belenyomta a hóba.

Kyra levegő után kapkodott, amikor térdre rántották. Ott térdelt a két ember előtt, akiket élve hagyott. Leo morgott, de a másik két katona teljesen lekötötte. Egyik katona az orrán, még a másik a halántékán vérzett, és a lány megállapította, hogy meg kellett volna ölnie őket, amikor még esélye volt rá. Megpróbált kiszabadulni a szorításból, de eredménytelenül. A halálát látta a szemükben.

Egyikük hátrapillantott a halott parancsnokra, majd közel hajolt hozzá.

- Gratulálok – sziszegte. – Reggelre mindenki halott lesz a népedből, a drága erődötöket pedig a földdel tesszük egyenlővé! - Visszakézből adott a lánynak egy pofont, akinek az arca rögtön sajogni kezdett.

A másik katona megragadta és a tőrt és a torkának szorította, miközben a másik az övcsatjához nyúlt.

- Mielőtt meghalnál, emlékezetessé tesszük neked ezt a kis időt – röhögött. - Ez lesz rövid életed utolsó emléke.

Kyra valami suhogást hallott. Ahogy felnézett a válla felett meglátta Leot, ahogy megragadja az egyik katonát. Először összerezzent, mert azt hitte, hogy Leo őt kapja majd meg, de a farkas tétovázás nélkül a katona csuklójába mart.

A lány annak ellenére, hogy egy pengét szorítottak a torkához bátorságot érzett. Tudta, hogy csak magára számíthat és ettől felszabadult. Érezte, amint a régóta visszafojtott harag, amit a Kormányzó és katonái iránt érzett, szétárad benne. A haragjának pedig tökéletes célpontot talált az őt szorongató katonában.

Az utolsó pillanatig kivárt a cselekvéssel. Amint a katona közelebb lépett és megragadta a ruháját, Kyra áthelyezte a súlypontját a bal lábára, majd a jobbal teljes erejéből megrúgta a katonát.

Érezte, hogy a rúgás célba talált, és a férfi felüvöltött, és elejtette a tőrt, hogy sebesült lábával foglalkozhasson. Ugyanebben a pillanatban Leo is lerázta a katonát, akivel eddig viaskodott és a földön fekvő emberre vetette magát, hogy átharapja a torkát.

A lány közben visszafordult az utolsó megmaradt katonához, aki már kivont karddal várta. Kyra felemelte a botját a hóból és szembehelyezkedett vele, miközben amaz nevetésben tört ki.

- Bottal kard ellen – gúnyosan felnevetett. – Jobb, ha feladod, és megígérem nem lesz annyira fájdalmas halálod.

Rögtön támadott és lesújtott a karddal, mialatt Kyra az ösztönei által vezetve, újra a gyakorlótérre képzelte magát. Amint a katona suhintott, ő balra, vagy jobbra lépett ki, kihasználva fürgeségét. A katona nagy volt és erős, nehéz karddal felszerelkezve – míg ő könnyű és tehermentes. Amint a katona megpróbálta egy erőteljes csapással kettévágni, egyszerűen csak oldalt lépett, kibillentve ezzel az egyensúlyából a férfit. A botot pörgetve a csuklójára csapott, amitől amaz kiejtette a kardot a kezéből, bele a mély hóba.

A katona meglepetten pislantott, majd puszta kézzel rontott neki, hogy lebirkózza. Kyra várt az utolsó pillanatig, összekuporodott és a bot végével egyenesen állon csapta őt. Az ütés visszahajlította a nyakát és az erejétől a hátára zuhant, majd nem mozdult többet. Leo morogva ráugrott fogait belemélyesztette a torkába, hogy biztosan ne kelhessen fel többet.

Kyra, miután meggyőződött róla, hogy minden támadója halott, egy hangra lett figyelmes maga mögött. Amint megfordult a Leo két áldozata közül az egyiket pillantotta meg, amint éppen talpra kecmergett és egy kardot próbál kihúzni lova nyergéből. Majd, amint sikerrel járt a farkas után vetette magát, ami még mindig a társa torkát marcangolta.

A lány szíve egyre hevesebben vert, túl messze tőle, hogy idejében odaérhessen.

- Leo! – kiáltotta figyelmeztetően, de a farkas túlságosan belemerült áldozatába, nem figyelt a lány hangjára.

Kyra tudta, hogy drasztikus megoldást kell találnia, különben Leot a szeme láttára fogják megölni. Az íj még mindig a hóban hevert, de túl messze tőle. Gyorsan döntött. Felemelte a botját majd kettétörte a térdén, majd az élesebb szélűt megfogta és mintha csak egy lándzsával tenné, a katona irányába hajította. A fa keresztülsüvített a levegőn és átszúrta a katona torkát, mielőtt az elérhette volna a farkast. Az ember holtan terült el Leo lábainál.

A beállt csöndben, kapkodva vette a levegőt, látva maga körül a holttesteket, a Kormányzó öt emberét kiterülve a hóban, amint vérükkel vörösre festik a fehérséget. Alig hitte el, hogy mindez az ő műve… Mielőtt még végezhetett volna a dolgok számbavételével, mozgást látott a szeme sarkából. Odafordult az apródhoz, aki a lova felé igyekezett.

- Várj! – kiáltott rá. Tudta, hogy meg kell állítani a fiút. Ha visszajut a Kormányzóhoz, beszámol az itt történtekről. Tudni fogják, hogy mit tett és ezzel veszélybe kerül az apja és az egész népe.

Gyorsan felkapta az íját, célzott és várt az alkalmas pillanatra. Végül tiszta rálátása nyílt a fiúra, a felhők eltűntek és felbukkant a hold.

De mégsem nem tudott lőni. A fiú eddig nem csinált semmit, és képtelen volt rá, hogy megöljön egy ártatlan embert.

Kyra leengedte az íját, megcsóválva a fejét. Tétlenül nézte, ahogy a fiú ellovagol. Tudta, hogy ezzel a halálos ítéletüket írta alá. Emiatt fog elkezdődni a háború.

Kevés idejük maradt. Tudta, hogy vissza kell rohannia az apjához az erődbe, hogy értesítse a történtekről. Időre volt szükségük, hogy felkészülhessenek a harcra, megerősítsék a várat, vagy mentsék az életüket. Borzasztóan bűnösnek érezte magát…

Mégsem mozdult. Csak állt ott és figyelte a sárkányt, ahogy a jó szárnyát mozgatta. Úgy érezte, hogy vele kell maradnia…

A lány lement a folyóhoz, egészen a rohanó jeges vízig, a sárkány elé. Az felemelte a fejét és őt nézte, kifürkészhetetlen tekintettel.

Kyra közelebb lépett, Leo mellette halkan morgott, hogy figyelmeztesse őt. Néhány lépésnyire ált meg a sárkánytól és elakadó lélegzettel figyelte a természet csodálatos teremtményét. Tudta, hogy a sárkány egy szempillantás alatt végezhet vele, mégsem visszakozott.

Lassan felemelte a kezét, és bár a sárkány komoran nézte, valamint a szíve is tele volt félelemmel, mégis megérintette a pikkelyeit. Durva volt a bőre, vastag és ősi – olyan, mintha megérintette volna az idők kezdetét. A keze nem a hidegtől remegett mikor végigsimította.

A sárkány misztikus jelenléte egyszerre milliónyi kérdés ötlött fel benne.

- Mi sebesített meg? - kérdezte a pikkelyeket simogatva. - Mit csináltál a világnak ezen a felén?

A sárkány morgó hangot adott ki, mire Kyra félve visszahúzta a kezét. Nem tudott olvasni a gondolataiban, és habár most mentette meg az életét, hirtelen úgy érezte, hogy nem volt túl jó ötlet ilyen közel jönnie.

A sárkány a lányra nézett és lassan felemelte a hegyes karmát, megérintve vele Kyra torkát. A lány dermedten állt. Valami átsuhant a ragyogó szemeken és úgy tűnt meggondolta magát. Visszahúzta a karmát, majd egy gyors mozdulattal lesújtott.

Kyra érezte a szétáradó fájdalmat az arcán, ahogy a karom megsértette, kiserkent a vér. Tudta, hogy csak egy karcolás, de a helye örökre a bőrén marad majd. Megérintette a sebet, látta a vért a kezén. Csalódottságot érzett, és úgy érezte a sárkány elárulta a bizalmát. Belenézett az izzó szemekbe. Ezúttal immár dacosan. Meg akarta fejteni a lényt. Vajon utálja? Hibát követett el, hogy megmentette az életét? De miért csak megkarcolta, amikor meg is ölhette volna?

- Ki vagy te? - kérdezte lágyan, mégis félve.

Egy hangot hallott, amiről hallatszott milyen öreg. A hang mintha a lelkében szólt volna.

~ Theos ~ érkezett a felelet. Megdöbbent, mert biztos volt benne, hogy a sárkányt hallotta.

Kyra arra várt, hogy talán többet is mond – majd mindenféle figyelmeztetés nélkül Theos üvöltése törte meg a csendet, megpróbálva elmenekülni a lánytól. Megpördült, megpróbálva felemelkedni.

Kyra nem értette, mi ütött belé.

- Várj – kérlelte. - Megsérültél! Hadd segítsek!

Fájdalommal töltötte el, ahogy nézte a kapálózást. A sebeiből folyt a vér és egyik szárnyát nem tudta használni. Olyan nagy volt, hogy minden egyes szárnycsapással egy nagy adag havat kavart fel, megrázkódtatva a földet, felverve az éjszaka csendjét. Hiába próbált felemelkedni, nem tudott.

- Hova akarsz menni? - kérdezte a lány.

Theos megpróbált felszállni ismét, de csak megpördül és magatehetetlenül lebucskázott egyenesen a folyó partjára.

Kyra elszörnyedve nézte, hogy a sárkány belecsapódik a vízbe.

- NE! - kiáltotta, miközben előre szaladt.

De nem tehetett semmit. A zúgók elkapták Theost és magukkal ragadták és sodorták lefelé a folyón, még el nem tűnt a szeme elől a kanyarban.

Kyra nézte, amíg el nem tűnt és a szíve szép lassan meghasadt. Mindent feláldozott, az életét, a népét, hogy megmentse ezt a lényt – és erre eltűnik. Mire volt ez jó? Igaz volt egyáltalán?

Kyra körbenézett, újra megpillantva az öt halottat, ahogy a hóban feküdtek. Mellette Leo sérülten ácsorgott és érezte, hogy vér folyik végig az arcán. Megtörtént. Túlélte a sárkánnyal való találkozást. És megölt a Kormányzó emberei közül ötöt.

Tudta, hogy mától semmi sem lesz már ugyanolyan.

Észrevette a lovak patáinak a nyomát és eszébe jutott a fiú, aki elszökött, hogy figyelmeztesse az övéit. A Kormányzó emberei hamarosan eljönnek érte.

Kyra megfordult és eliramodott az erdő felé. Leoval az oldalán, sebesen nyargalt Volis felé, hogy figyelmeztethesse az apját. Amíg nem késő…

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Vesuvius a trollok királya, Marda Első Ura, hatalmas barlangjának egyik erkélyen állt, száz láb magasan és onnan figyelte troll hadseregének munkáját. Trollok ezrei dolgoztak ebben a hatalmas földalatti üregben, hogy vésőkkel és kalapácsokkal eltávolítsák a köveket. A bánya zaja betöltötte a levegőt. Végtelen sorban voltak fáklyák a falba tűzve, míg a padlón láva folyt, megvilágítva a barlangot és állandó meleget adva nekik miközben izzadtan és lihegve dolgoztak.

Vesuvius szélesen mosolygott groteszk, troll arcával - amely kétszer akkora volt, mint az emberi -, két hosszú agyarral, amelyek a szájából álltak ki, és vörös szemekkel figyelte a trollok szenvedését. Azt akarta az embereitől, hogy küszködjenek, dolgozzanak keményebben, mint bármikor, mert tudta, hogy csak ezzel a küszködéssel érhetik el azt, ami az apjának nem sikerült. Kétszer nagyobb volt, mint egy átlagos troll és háromszor nagyobb egy embernél. Tudta, hogy különbözik mindenkitől, és azt is tudta, hogy olyat is el tud érni, ami másnak még nem sikerült. Végre akarta hajtani a tervet, ami még elődei fejében fogant. A tervet, ami örök dicsőséget hoz népének. Ez lesz a legnagyobb alagút, amit valaha ástak… Átvezet a Lángok alatt, át, egészen Escalonba és minden egyes kalapácsütéssel közelebb kerülnek a célhoz.

Az évszázadok alatt, több ötlet is felmerült, hogyan keljenek át a Lángokon, de csak egy-egy trollnak sikerült ez az öngyilkos küldetés. Vesuvius egy egész hadsereggel akart átkelni, hogy megsemmisítse Escalont egyszer és mindenkorra. Az elődei nem tudták, hogy csinálhatnák meg, és túl önteltek voltak ahhoz, hogy egész életüket Marda zord vidékén éljék le. De ő más fából faragták. Vesuvius bölcsebb volt apáinál, keményebb, eltökéltebb és kegyetlenebb. Egy borongós napon azon gondolkodott, ha nem juthat át a Lángokon és felettük sem, mi lenne, ha alattuk próbálná meg? Mióta megfogant az ötlet és nekiállt megvalósítani, nem állt meg, és több ezer katonáját és rabszolgáját is hajtotta, hogy megépítsék a troll királyság legnagyobb építményét. Az alagutat, ami átvezet a Lángok alatt.

Vesuvius elégedetten nézte, amint az egyik munkafelügyelője korbácsolja az egyik emberi rabszolgát, akit Nyugatról hoztak, több száz másik rabszolgával összeláncolva. Az ember felüvöltött, majd elesett és addig ütötték, amíg meghalt. Vesuvius arca gunyoros mosolyra nyúlt. Majd most jobban dolgozik a többi ember. Trolljai kétszer voltak nagyobbak az embereknél, groteszk kinézettel, alaktalan izmokkal és ormótlan arccal. Az emberek munkaerőnek silányak bizonyultak, főleg hozzájuk képest, de arra pont megfeleltek, hogy munkásai kiéljék rajtuk kegyetlenségüket.

Ahogy figyelte az építkezést, egyre frusztráltabb lett: mindegy volt mennyi embert vetett rabszolgasorba, mennyi emberét parancsolta munkára, mindegy mennyire keményen hajtotta, kínozta őket vagy mennyit ölt meg, hogy motiválja a többit, így is túl lassan haladtak. A szikla túl keménynek bizonyult, a munka pedig nagyon nehéznek. Ezzel a sebességgel nem fognak a végére érni az ő életében, és Escalon leigázása csak egy álom marad.

Természetesen volt elég helyük Mardában – de nem olyan, amilyet Vesuvius akart. Meg akarta ölni vagy rabszolgasorba vetni az összes embert, csak úgy, szórakozásból. Mindet. És tudta, ha egyszer átjut oda, akkor eljön az ideje a további drasztikus lépéseknek is.

- Uram Királyom! – szólította meg valaki.

Vesuvius odafordult a katonái felé, akik a troll nemzet zöld páncélját viselték - rajta a jelüket az üvöltő vadkant kutyával a szájában. Az emberei lehajtották fejüket a tisztelt jeleként.

A király látta, hogy egy másik troll katonát tartanak, amely szakadt páncélt visel, az arca csupa piszok volt és égésnyomok borították.

- Jelenthetsz - parancsolta.

Lassan felemelték az állukat és a szemébe néztek.

- Ezt Marda területén találtuk, a Déli Erdőben. A Lángokon túlról jött vissza, akkor fogták el.

Vesuvius a megbilincselt katonát nézte és elfogta az undor. Minden nap küldött embereket Nyugatra, Marda egész területéről, hogy kelljenek át a Lángokon és bukkanjanak fel a másik oldalon, Escalonban. Ha túlélték az utazást, akkor terrorizálniuk kellett az embereket. Ha ezt is túlélték, akkor meg kellett keresniük a két Tornyot és ellopni a Tűz Kardját, ezt a misztikus fegyvert, amely a Lángokat tartotta életben. A trollok többsége sohasem tért vissza az útról – vagy meghaltak átkelés közben vagy az escaloni emberek végeztek velük. Egyirányú küldetés volt ez, sohasem térhettek vissza – hacsak nem a Tűz Kardját hozták uruk elé.

Néha azonban néhány troll visszalopódzott… Vesuvius undorodott ezektől és dezertőrként kezelte őket.

- És milyen híreket hoztál nekem Nyugatról? - kérdezte. - Megtaláltad talán a kardot? - tette hozzá, már előre sejtve a választ.

A katona nyelt egyet rémületében, majd lassan megrázta a fejét.

- Nem, Uram Királyom - mondta halkan.

Vesuvius törte meg a csendet.

- Akkor miért jöttél vissza Mardába? - kérdezte.

A troll továbbra is lefelé nézett.

- Az emberek egy csoportja megtámadott minket – felelte. - Szerencsém volt és megmenekültem.

- De miért jöttél vissza? – kérdezte újból, nyomatékosan.

A katona idegesen és tanácstalanul nézett rá.

- Mert véget ért a küldetésem, Uram Királyom.

Vesuvius füstölgött.

- Az volt a küldetésed, hogy megtaláld a kardot, vagy halj meg.

- De átjutottam a Lángokon! – kiáltott fel tiltakozva. - Rengeteg embert megöltem! És visszajöttem!

- És mond csak - kezdte Vesuvius kedvesen, előrelépve és a troll vállára téve a kezét. Lassan elsétált vele az erkély széléig. - Tényleg azt gondoltad, útban visszafelé, hogy életben hagylak?

Vesuvius hirtelen megragadta az ingjénél fogva, előre lépett és átdobta őt a korláton.

A katona leesett, sikolya betöltötte a levegőt. A munkások lent mind megálltak és felnézve látták a zuhanását. Százlábnyi zuhanás után szétlapult egy kemény sziklán.

A munkások felnéztek Vesuviusra, ő pedig letekintve rájuk. Tudta, ismét egy jó leckét adott azoknak, akik el akarták árulni.

A munkások gyorsan visszatértek a dolgukhoz.

Még mindig dühöngött, és ezt ki akarta tölteni valakin, így elfordult az erkélytől és elindult peckesen lefelé a széles lépcsőkön, amit a barlang falába vájtak. Szerette maga ellenőrizni a haladást, egészen közelről, és míg odalent tartózkodott, biztos volt benne, hogy talál egy szerencsétlen rabszolgát, akit péppé verhet.

Ahogy lefelé haladt a fekete sziklába vájt lépcsőn, egyre melegebb lett. Katonák tucatjai törték neki az utat, hogy peckesen vonulhasson a lávafolyamok és a dolgozók hordái között. Ahogy vonult rabszolgák és katonák ezrei hagyták abba a munkát és hajtottak fejet, mikor elvonult előttük.

Forróság töltötte be a barlangot. Nem csak a munkások verejtéke melegítette a teret, hanem a padlóból és falakból előtörő lávafolyam is. Vesuvius keresztülvágott a barlangon, míg el nem ért az alagút bejáratához. Megállt előtte és megcsodálta ezt a száz láb széles és tizenöt láb magas alagutat, amely fokozatosan haladt egyre lejjebb és lejjebb a föld alá, elég mélyre, hogy egy hadsereg képes legyen átkelni a Lángok alatt. Egy nap behatolnak Escalonba, feltörnek a felszínre és emberek ezreit vetik rabszolga sorba. Élete legszebb napja lesz.

Tovább ment előre és elvett egy korbácsot az egyik katona kezéből. Találomra ütni kezdte a munkásokat jobb és baloldalt is. Mindannyian keményebben kezdtek dolgozni, gyorsan ütve a sziklát, összetörve azokat, míg a levegő megtelt porral. Utána az emberi rabszolgák felé fordult, akiket Escaonból raboltak el, nőket és férfiakat vegyesen. A legtöbb küldetés abból állt, hogy terrorizálták a Nyugatot, néha viszont rabszolgákat is ejtettek. Többségük meghalt a visszaút során, de elegen maradtak, még ha meg is égtek, akiket aztán halálig dolgoztathattak.

Vesuvius nem törődött velük. Az ostorral rácsapott egy emberi kézre és egy nőre mutatott.

- Öld meg! - parancsolta.

Az ember reszketve állt ott, nem mert még felnézni sem.

Vesuvius fogta a korbácsot és lesújtott vele újra és újra, egészen addig, míg az ember meg nem halt.

A többiek visszamentek dolgozni, Vesuvius elfordítva a tekintetét eldobta a korbácsot, vett egy mély levegőt és visszaindult a barlang szájához a teremtésén tűnődve. Egy félig kiásott alagút volt, amely nem vezetett sehova. Minden túl lassan történt.

- Uram és Királyom! - hallatszott egy hang mögötte.

Vesuvius lassan megfordult és néhány katonát látott a Mantrából, a trollok elit hadosztályából, fekete és zöld páncélba öltözve. Büszkén álltak, alabárdjaikat maguk mellett tartva. Azon trollok közé tartoztak, akiket Vesuvius tisztelt, és akik megdobogtatták a szívét. És ez csak egy dolgot jelenthetett: híreket hoztak.

Vesuvius több holdtöltével ezelőtt bízta meg a Mantrát, hogy találják meg az óriást, aki a Nagy Erdőben kószál, és aki trollok ezreit ölte már meg. Arról álmodott, hogy elfogja az óriást, idehozza és vele fejezteti be az alagutat. Egymás után küldte ki a csapatokat, de senki nem tért vissza. Mindet holtan találták, az óriás ölte meg őket.

Ahogy az embereire nézett, a szíve egyre gyorsabban vert.

- Beszélj - parancsolta.

- Uram Királyom megtaláltuk az óriást - jelentette az egyik. - Sarokba szorítottuk. Az embereink várják a parancsodat.

Vesuvius lassan elvigyorodott, hosszú idő óta először. A mosolya egyre szélesebb lett, ahogy a terv körvonalazódott a fejében. Végül nyugtázta, hogy lehetséges, megvan az esélye, hogy legyőzze a Lángokat.

Visszanézett a parancsnokra, megoldásokkal telve, készen arra, hogy megtegye, amit kell.

- Vezessétek elém.

TIZENHARMADIK FEJEZET

Kyra botladozott a hóban, igaz mostanra elmúlt a térdfájása, ami végig követte útját a Tövisfák között, ahogy a botjára támaszkodva próbált keresztülvágni a hóviharon. Olyan erővel tombolt a vihar, hogy még a fák vastag ágain is keresztülhatolt a széllökések csaknem félbe hajlították a fákat. Szél és hó korbácsolta az arcát, megnehezítve minden lépést, megnehezítve hogy egyáltalán talpon maradjon. A szél folyton belekapott, minden erejére szüksége volt, néhány lépés megtételéhez.

A vérvörös hold már rég eltűnt, mintha csak a vihar nyelte volna el. Nem maradt fény, ami segítségével tájékozódni lehetett volna. Egyedül csak Leo maradt mellette. Lassan, sebesülten vonszolta magát a farkasra támaszkodva. Az ő jelenléte jelentette az egyetlen vigasz számára. Minden egyes lépésnél egyre mélyebbre süppedt a lába és azon tűnődött, mikként képes tovább haladni. Belső kényszer hajtotta, hogy visszatérjen a népéhez, figyelmeztetni őket, és minden vánszorgó lépéssel egyre frusztráltabb lett.

Kyra megpróbált felnézni, hunyorgott a szélben, remélte, hogy talál valamilyen tájékozódási pontot – bármilyet – hogy egyáltalán lássa a jó irányba halad. De elveszett a fehérré váló világban. Az arca égett a sárkány karmolásától, úgy érezte, mintha égne. Kezével megérintette és meleg vért tapintott. Úgy tűnt ez az egyetlen meleg dolog az egész univerzumban. Ennek ellenére az arca lüktetett, a sárkány megfertőzte őt…

Egy különösen erős széllökés hanyatt lökte, mire Kyra végül kénytelen volt tudomásul venni, hogy nem tud továbbmenni, menedéket kell találniuk. Kétségbeesetten próbált elérni Volisba a Kormányzó emberei előtt, de tudta, ha ilyen körülmények között folytatja útját, meg fog halni. Egyedül az nyugtatta meg kissé, hogy a Kormányzó emberei ebben az idő képtelenek lesznek támadni, még akkor sem, ha a fiú időközben már hazaért.

Körülnézett, ezúttal menedéket keresve, de ez meglehetősen nehéznek bizonyult. A fehérségen kívül nem látott semmit, a szél olyan hangosan üvöltött, hogy alig tudott gondolkodni. Kyra kezdett pánikba esni, látta maga előtt Leo és a saját megfagyott testét a hóban. Soha senki se találná meg őket… Tudta, ha nem lel gyorsan valami menedéket, reggelre halottak lesznek. A helyzet túlnőtt rajta, és kezdett elkeseredetté válni. Minden este közül, amikor elhagyhatta volna Volist, most már tudta, a legrosszabbat választotta.

Ahogy megérezte a lány új elhatározását, Leo szűkölni kezdett majd hirtelen megfordult és elfutott tőle. Keresztülvágott egy tisztáson, és ahogy átért a másik oldalára, nagy vehemenciával elkezdett ásni egy hókupacnál.

Kyra csodálkozva figyelte, ahogy Leo morogva, vadul karmolva, egyre mélyebbre és mélyebbre ás. Próbálta kitalálni, hogy mit találhatott. Végül, amikor utat engedett neki, meglepve látta, hogy egy kis barlangot ásott ki, ami egy hatalmas szikla oldalába vájtak. Szíve megtelt reménnyel, lehajolt és gyorsan bemászott, pont annyira volt széles, hogy menedéket nyújtson nekik. A barlang, lenyűgözve látta, száraznak tűnt és megvédte őket a széltől.

Lehajolt és megcsókolta a farkas fejét. Ő pedig visszanyalt.

- Megcsináltad fiú.

Végre, csend vette körbe, a szél elnémult és hosszú idő óta először nem szúrta a szél se az arcát se a fülét. Úgy érezte ismét tud lélegezni.

Tűleveleken mászott, egyre mélyebbre és mélyebbre a barlangban, kíváncsi volt milyen mélyre nyúlik, végül elérte a barlang hátsó falát. Leült és a hátát nekivetve, végignézett a barlangon. Néha-néha a szél befújt némi havat, de a barlang nagyrészt száraz maradt, semmi nem jutott olyan mélyre, mint ő. Most tudott először tudott igazán ellazulni.

Leo odamászott mellé, a fejét befészkelte az ölébe. Magához ölelte őt miközben a hátát a kőnek vetette, reszketett, próbálta melegen tartani magukat. Lesöpörte a havat a szőrmekabátjáról és a farkas szőréről, próbálva megszárítani és megvizsgálni a sebeit. Szerencsére nem tűntek túl mélyek.

A hó segítségével tisztította ki őket, már amennyire tudta, miközben Leo minden érintésére felnyüszített.

- Shhh – próbálta megnyugtatni hű barátját.

Benyúlt a zsákjába és odaadta neki az utolsó darab szárított húst, amit mohón felfalt.

Ahogy visszadőlt csak ült a sötétben, hallgatta a tomboló szelet, és figyelte, ahogy a hó befedi a bejáratot, eltakarva előle a kilátást. Kyra úgy érezte mintha eljött volna a világvége. Próbálta lecsukni a szemét, hullafáradtnak, összefagyottnak érezte magát, kétségbeesett szüksége lett volna a pihenésre, de a seb az arcán ébren tartotta lüktetésével.

Végül elnehezült a szeme és kezdett elpilledni. A tűlevél ágy alatta furcsán kényelmesnek tűnt. Hamarosan, minden erőfeszítése ellenére, az álom édes ölelésében találta magát.

*

Kyra a sárkány hátán repült. Szárnyai csikorogtak, ahogy csapkodott velük, mégis gyorsabban haladtak, mint ahogy ezt lehetségesnek tartotta. Széles, lenyűgöző szárnyai voltak, és miközben figyelte őket, úgy tűnt, tovább nőnének, mintha körbe akarná érni a világot.

Gyomra ugrott egyet, ahogy meglátta, messze lent, Volis kerek dombjait. Még soha nem látta őket ilyen magasról. Buja vidék fölött repültek, kerek zöld dombok, erdők nyújtóztak alattuk, bővizű folyók száguldottak és termékeny szőlők terpeszkedtek alattuk. Ismerős terep volt, és hamarosan Kyra felfedezte apja erődjét, ősi falai beárnyékolták a környező vidéket, birkák kószáltak a falakon kívül.

Ahogy a sárkány alábukott, Kyra azonnal megérezte, hogy valami baj van. Füstöt látott nem a kémények füstjét, hanem vastag, fekete füstöt. Mikor közelebbről megnézte, rémülten vette észre hogy apja erődje lángokban áll. Mindent elborítottak a táncoló lángnyelvek. Látta a Kormányzó embereinek seregét elnyúlni a horizontig. Körülvették az erődöt, gyújtogattak, és ahogy meghallotta a sikolyokat, tudta, hogy mindenki, akit ismert és szeretett a földön le lett mészárolva.

- Ne! - megpróbált kiáltani, de szavak, a torkán akadtak, nem tudott megszólalni.

A sárkány elfordította a nyakát, teljesen visszafordult és a szemébe nézett – és Kyra meglepve látta, hogy ez az a sárkány, amelyiket megmentett, átható sárga szemei pont őt bámulták. Theos.

~ Megmentettél ~ hallotta az elméjében. ~ Most én mentelek meg, téged. Most már egyek vagyunk Kyra. Mi egyek vagyunk.~

Hirtelen Theos élesen fordult, Kyra elvesztette az egyensúlyát és leesett a hátáról.

Sikított miközben zuhant, a föld nagyon gyorsan közeledett.

Sikítva ült föl a sötétségben, bizonytalanul tekingetve körbe, hirtelen nem tudta hol van. Végül rájött: a barlangban van.

Leo szűkölt mellette, feje az ölében, a kezét nyalta. Mélyet lélegzett, próbált visszaemlékezni merre járt. Még mindig sötét volt, és kint még mindig tombolt a vihar, a szél vonyított, és a hó halmozódott. A lüktetés az arcában rosszabbodott, hozzáért és megnézte az ujjait és friss vért látott. Kíváncsi volt, valaha el fog-e állni a vérzés.

- Kyra! - hívta egy misztikus hang, ami suttogásnak hatott.

Kyra megijedt, csodálkozott, hogy ki lehet bent a barlangban. Vigyázva a sötétségbe kémlelet.

Felnézve egy ismeretlen figura állt vele szemben. Hosszú fekete palástot és köpenyt viselt és egy botot tartott a kezében. Idősebb férfinak tűnt, fehér haja kikandikált a csuklyája alól. A botja izzott, halvány fényt sugárzott a sötétségbe.

- Ki vagy te? - kérdezte, kiegyenesedve ültében. - Hogy kerülsz te ide?

Egyet lépett előre, és a lány látni akarta az arcát, de az árnyék még mindig eltakarta.

- Mi az, amit keresel? - kérdezte a férfi, az ősi hangja valahogy megnyugtatóan hatott.

Végiggondolta, próbálta megérteni a kérdést.

- Szabadságot keresek – felelte végül. - Harcos akarok lenni.

A férfi lassan a fejét.

- Elfelejtettél valamit - mondta. - A legfontosabb dolgot mindközül. Mi az, amit keresel?

Kyra rábámult összezavarodva. Végül a férfi még egyet lépett előre.

- A végzetedet keresed.

Kyra csodálkozott a szavain.

- És még – tette hozzá -, keresed, hogy ki vagy te.

Még előrébb lépett, nagyon közel állt hozzá, de az árnyék még mindig eltakarta.

- Ki vagy te Kyra? - kérdezte.

Kifejezéstelenül bámult vissza rá. Válaszolni akart, de abban a pillanatban semmi nem jutott eszébe. Többé nem volt biztos semmiben.

- Ki vagy te? – követelte a választ. A hangja olyan hangos volt, hogy visszhangzott a barlang, fájt tőle a füle.

Kyra az arca elé emelte a kezét, felkészülve, ha a férfi közelebb jönne.

Mikor ismét kinyitotta a szemeit és meglepődve látta, hogy senki nincs ott. Nem értette mi történt. Lassan leengedte a kezét, és ahogy megtette rájött, hogy ezúttal teljesen ébren van.

Fényes napsütés sütött be a barlangba, a fény vakítóan tükröződött vissza a hóról és a barlang faláról. A szélvihar és a pusztító havazás véget ért. Helyettük, maradt a hó, ami részben elbarikádozta a bejáratot, azontúl a világ kristálytiszta égbolttal és madárénekkel várt rájuk. Olyan volt, mintha a világ újjászületett volna.

Kyra nehezen ismerte fel: túlélte a hosszú éjszakát. Leo finoman megragadta a nadrágszárát és türelmetlenül noszogatta őt.

Összezavarodva, lassan állt fel, és ahogy megtette, azonnal megtántorodott a fájdalomtól. Az egész teste sajgott a harctól, az ütések erejétől, de mindezek között az arca úgy égett mintha izzó vasat nyomtak volna hozzá. Visszaemlékezett a sárkány karmára, és megérintette a heget, jóllehet csak egy karcolás volt, az még mindig rejtélyes módon vértől volt iszamós.

Ahogy felállt szédülni kezdett, és nem tudta eldönteni, hogy a kimerültségtől, az éhségtől vagy a sárkány karmolásától. Bizonytalan lábakkal, követte Leot, aki türelmetlenül ment előre ki a barlangból vissza a napfényre, karmaival elkotorta a havat kiszélesítve ezáltal a kijáratot.

Kyra leguggolt és kilépett majd egy vakítóan fehér világban találta magát. Szemei elé emelte a kezét, mert a feje hasogatni kezdett a látványtól. Jelentősen melegebb lett, a szél elült, a madarak csiripeltek, és a napfény átszűrődött a fák ágain. Suhanó hangot hallott, és ahogy megfordult látta, ahogy egy fenyőről lecsúszik egy nagy halom hó az erdő talajára. Lenézett és látta, hogy combig érő hóban áll.

Leo ment elől, ugrándozva a hóban. Biztos volt benne, hogy a farkas Volis irányába vezeti. Küszködve követte őt.

Kyra, azon kapta magát, hogy küzd minden egyes lépésért, amit meg kellett tennie. Megnyalta az ajkait és egyre jobban és jobban szédült. A vér lüktetett az arcában és kezdett ara gondolni, hogy a seb megfertőzte őt. Érezte magán a változást. Nem tudta megmagyarázni, de úgy érezte a sárkány vére lüktet az ereiben.

- Kyra! - jött a távoli kiáltás, úgy hallatszott mintha egy világgal arrébbról érkezett volna. Több más hang követte, mindegyik a nevét kiáltotta, a kiáltásaikat elnyelte a hó és a fák. Beletelt egy pillanatba, amíg felismerte a hangokat: az apja emberei azok. Őt keresték itt kint.

Kyrát elöntötte a megkönnyebbülés.

- Erre! – kiáltotta. Legalábbis azt gondolta, hogy kiállt, de meglepetésére a saját hangja alig hangzott többnek, mint egy suttogás. Abban a pillanatban értette meg, milyen gyenge is valójában. A sebe csinált vele valamit, amit ő nem értett.

Hirtelen összecsuklott a térde és arccal előre belezuhant a hóba, ellenállásra képtelenül. Leo felvonyított, majd megfordult és elfutott a távoli hangok irányába.

Vissza akarta hívni, mindenkit oda akart hívni, de túl gyengének érezte magát. Csak feküdt, mélyre süppedve a hóban. Nézte a fehér világot, a vakító téli napot és becsukta a szemét, mint egy álomban, aminek nem tudott többé ellenállni.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Alec a kezébe fogta a fejét, próbálva véget vetni a fejfájásának. A kocsi, telezsúfolva fiúkkal, végigrángatta őket az országúton. Egész éjjel megállás nélkül mentek előre. A bukkanók és árkok sora úgy tűnt soha nem ér véget, és a primitív fa kocsi, a vasrácsaival és fakerekeivel, úgy tűnt azért készült, hogy a lehető legkényelmetlenebb legyen. Alec feje minden bukkanóval a mögötte lévő fának csapódott. Az első bukkanó után, biztos volt benne, hogy ez nem tarthat sokáig, hogy az útnak hamarosan véget kell érnie.

De óra múlt óra után az út egyre hosszabbnak tűnt. Egész éjjelt ébren töltötte, nem volt remény az alvásra. Ha nem a bukkanóktól, akkor a többi fiú bűzétől, az ő lökdösődésüktől és könyöklésüktől ébredt fel. A kocsi egész éjjel falvakban állt meg, egyre több és több fiút vett fel. Bezsúfolták őket a sötétségbe. Alec úgy érezte keresztül néznek rajta, felmérik őt, tengernyi levert arc bámult vissza rá, a szemük telve haraggal. Min idősebbek voltak, szerencsétlennek érezték magukat és kerestek valakit, akin kitölthetik haragjukat. Alec eleinte feltételezte, hogy mivel ők mind együtt vannak itt, akaratuk ellenére szolgálják a lángokat, szolidárisak lesznek egymással. De gyorsan megtanulta, hogy nem ez a helyzet. Minden fiúnak megvolt a saját kis szigete, és ha Alec kapott is valamiféle visszajelzést, az csak ellenségeskedés lehetett. Durva arcok vették körbe, borotválatlanak voltak, hegek borították őket, az orrok úgy néztek ki, mint amik már eltörtek a túl sok harcban, és hajnalodott amikor Alec rájött, hogy ebben a kocsiban nem minden fiú töltötte be a tizennyolcat. Néhányan idősebbek voltak, sokkal jobban megtörte őket az élet, úgy néztek ki, mint a bűnözők, tolvajok, erőszakoskodók, gyilkosok… Mindannyiukat azért küldték, hogy őrizzék a Lángokat.

Alec, beszorult, mindene fájt és úgy érezte, mintha egy utazáson lenne a pokolba, biztos volt benne, hogy nem lehet ennél rosszabb; de a kocsi megállói soha nem értek véget, és ő csodálkozott, hogy tudtak egyre több fiút bezsúfolni. Amikor először lépett be, egy tucatnyi fiúnak is szűknek tűnt a hely, nem volt mozgástér; de most, több mint kéttucatnyian voltak és még jöttek. Alec alig tudott lélegezni. A fiúk, akik utána szálltak fel, mind kénytelen voltak állni, próbáltak kapaszkodni a tetőbe, vagy valamibe, de a legtöbben elcsúsztak és egymásra estek minden egyes bukkanónál. Többen dühösen tolták egymást, és végtelen dulakodás tört ki. A fiúk egész éjjel könyököltek és tolták egymást. Alec hitetlenkedve nézte, amint egy fiú leharapta a másik fülét. Az egyetlen üdvözítő dolog a szűk helyben az volt, hogy kis mozgástér nyílt arra, hogy rendesen meg tudják egymást ütni, a harcoló feleknek tehát nem maradt más választásuk, mint gyorsan befejezni, és megfogadni, hogy később folytatni fogják.

Alec hallotta, ahogy a madarak csiripelnek. Karikás szemekkel bámult ki a vasrácsokon, amin átbújtak a hajnal első sugarai. Leesett az álla, mikor rájött, hogy a nap megtörte élete leghosszabb éjszakáját, amit ráadásul túlélt.

Ahogy a nap megvilágította a kocsit, Alec jobban szemügyrevett minden új fiút. Ő volt messze a legfiatalabb –és úgy tűnt– a legkevésbé veszélyes. Vad csapat gyűlt össze izmos, lobbanékony, sebhelyes fiúk. Néhányan tetoválást viseltek, úgy néztek ki, mint a társadalom elfelejtett fiai. Mindnyájan feszültek voltak, keserűek a hosszú éjszakától, és Alec érezte, hogy a kocsi megérett a robbanásra.

- Túl fiatal vagy ahhoz, hogy itt legyél – szólította meg egy mély hang.

Alec körülnézett, hogy lássa a fiút. Talán egy-két évvel idősebb lehetett és szorosan mellette ült. Neki köszönhetően úgy érezte magát egész éjjel, mintha összenyomták volna. A fiúnak széles válla, erős izmai és ártatlan, egyszerű arca volt, pont, mint egy földművesnek. A tekintete másnak tűnt, mint a többieké, nyitott és barátságos, talán még egy kicsit naiv is. Alec érezte, benne a rokonlélekre talált.

- Átvettem a bátyám helyét - válaszolt Alec határozottan, azon töprengve vajon mennyit mondjon el neki.

- Félt? - kérdezte a fiú zavartan.

Alec a fejét rázta.

- Béna.

A fiú bólintott, mintha a megértette volna, és újult tisztelettel nézett Alecre. Elhallgattak és Alec végigmérte a fiút.

- És te? - kérdezte Alec. - Te sem tűnsz tizennyolc évesnek.

- Tizenhét – vallotta be.

Alec eltűnődött.

- Akkor miért vagy itt?

- Önként – felelte és vállat vont, Alec pedig ledöbbent.

- Önként? De hát miért?

A fiú lenézett a padlóra, megvonva a vállát.

- Távol akartam lenni.

- De hát mégis mitől? – kérdezte Alec értetlenül.

A fiú elhallgatott, és Alec látta a félhomályban a bánatot átsuhanni az arcán. Nem hitte, hogy válaszolni fog, de végül a fiú elmotyogta: otthonról.

Alec látta a szomorúságot az arcán, és hirtelen megértette. Nyilván, valami jóvátehetetlenül gonoszság történt a fiú otthonában, ezt bizonyították a zúzódások a fiú karján. Tekintetében a szomorúság keveredett a haraggal.

- Sajnálom – sóhajtotta Alec együttérzőn.

A fiú meglepett arccal pillantott rá, mintha nem is számított volna semmiféle együttérzésre ebben a kocsiban. Hirtelen kinyújtotta a kezét.

- Marco – mutatkozott be.

- Alec.

Kezet ráztak. A fiú kétszer akkora volt, mint Alec, olyan erős kézfogással, hogy fájt tőle a keze. Érezte, hogy Marcóban barátra lelt és ez megkönnyebbülést jelentett, figyelembe véve a körülöttük lévőket.

- Gyanítom, te vagy itt az egyetlen önkéntes.

Marco körülnézett és vállat vont.

- Valószínűleg igazad van. A legtöbb ezek közül sorozott vagy börtöntöltelék.

- Börtöntöltelék? - kérdezte Alec, meglepetten, mire Marco bólintott.

- Az Őrzők nem csak a sorkatonákból állnak, jó sok bűnözőt is küldenek ide.

- Kit hívsz bűnözőnek, fiú? – csattant fel egy vad hang.

Mindketten megfordultak. Az egyik fiú, aki idő előtt megöregedett a kemény élettől, negyven évesnek nézett ki, bár nem lehetett öregebb, mint húsz, ragyás arccal és csillogó szemekkel bámulta őket. Leguggolt, és belenézett Marco arcába.

- Nem hozzád beszéltem - válaszolta Marco dacosan.

- Nos, most már igen. - A fiú forrongott, egyértelműen kereste a harcot. - Mondd újra. Szemtől szembe is bűnözőnek akarsz hívni?

Marco elvörösödött, és összeszorította a száját. Kezdett mérges lenni.

- Hát, ha az vagy…

A másik elpirult a dühtől. Alec csodálta Marco vakmerőségét. A fiú rávetette magát Marcóra, kezét a nyaka köré fonta és minden erejével szorította.

Az egész olyan gyorsan történt… Marcót egyértelműen meglepetésként érte és ilyen közelről nem sok kitérési lehetősége kínálkozott. Szeme kidülledt, ahogy egyre fogyott a levegője. Sikertelenül próbálkozott leszedni a fiú kezét. Marco nagyobb volt, de a fiú izmos, kérges kezei, valószínűleg évek óta gyilkoltak, és Marco nem tudott lazítani a szorításán.

- Harc! Harc! – kiáltozták páran. A többiek félre néztek, szinte érdektelenül figyelték az erőszakot, egyet a tucatnyi éjszaka kitört harcból. Marco küzdött. Gyorsan előrehajolt és lefejelte a másik fiút, szétzúzva ezzel az orrát. Reccsenő hang hallatszott és vér borította el a fiú arcát.

Marco próbált felállni, hogy minél jobb helyzetbe kerüljön, de ahogy megtette, egy másik fiú nagy lába lenyomta őt, leszorítva a padlóra. Ugyanabban a pillanatban, az első fiú, akinek az orrából még mindig ömlött a vér, lenyúlt a derekához, és előhúzott valami fényeset. Megvillant a hajnali fényben, és Alec rájött, hogy egy tőrt lát. Olyan gyorsan történt minden, hogy Marcónak nem volt ideje reagálni. A fiú előre döfött, Marco szívét célozva.

Alec előre látta a szándékát és reagált. Előreugrott, megragadta a fiú csuklóját két kézzel, és a csuklójánál fogva a padló felé szorította őket, megmentve Marcót a halálos csapástól, egy pillanattal azelőtt, hogy a penge megérintette volna a mellkasát. A penge még súrolta Marcót, szétvágta az ingét, de nem érte a bőrét.

Alec és a fiú lehemperedett a padlóra, a pengéért küzdve, amíg Marcónak sikerült felnyúlnia, és kificamította a másik támadó bokáját, egy reccsenéssel kísérve.

Alec zsíros kezet érzett az arcán, az első fiú hosszú körmei karmolták, elérve a szemét. Tudta, gyorsan kell cselekednie. Elengedte a tőrt markoló kezet, megpördült és ütött a könyökével, egy kielégítő reccsenést hallatva, mikor a könyöke találkozott a fiú állkapcsával. Ellökte magától, arccal a földre.

Alec nehezen lélegzett, arcát csípték a karcolások, mégis sikerült valahogy talpra ugrania.

Ahogy Marco mellette állt a többi fiú összeszorította őket, miközben nézték, ahogy a támadóik a földön fekszenek, mozdulatlanul. Alec szíve kalapált a mellkasában, és ahogy ott állt, úgy döntött, hogy többé nem akar leülni; túl sebezhető volt a fentről érkező támadásokkal szemben. Ő inkább végigállja a hátralévő utat, akármilyen hosszú legyen is…

Körülnézett és látta, hogy ellenséges szemek merednek rá, és ezúttal ahelyett, hogy félre nézett volna viszonozta a pillantásokat, mert rájött, ha túl akar élni közöttük, szüksége van arra, hogy önbizalmat sugározzon. Végül úgy tűnt a gyűlölködő tekintetekbe valamiféle tisztelet költözik.

Marco megvizsgálta a szakadást az ingén, ahol a tőr majdnem kivágta a szívét.. Hálásan tekintett Alecre.

- Szereztél egy életre szóló barátot – jelentette ki, hangjában őszinte hála csengett.

Kinyúlt Alec karjáért, ő pedig megfogta, és ez jó érzéssel töltötte el. Egy barát… Pontosan erre volt szüksége.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Kyra lassan nyitotta ki a szemét, zavarodottan. Magasan maga fölött megpillantott egy kőmennyezetet, fáklyafény villódzott a falakon, és érezte, hogy nagyon puha szőrmékkel borított ágyban fekszik. Nem értette… Az utolsó, amire emlékezett, hogy elesik a hóban. Biztos volt benne, hogy meg fog halni.

Felemelte a fejét, körülnézett. Azt várta, hogy majd havas erdőt találja ott, és az ágy meg a fal csak érzéki csalódás, de ehelyett, megdöbbenve vette észre maga körül az ismerős arcokat. Apja, fivérei, Anvin, Arthfael, Vidar, és egy tucat apja legjobb harcosai közül ott strázsált az ágya mellett. Újra az erődben találta magát, a szobájában, az ágyában, és mindannyian aggodalommal néztek le rá. Kyra nyomást érzett a karján, és oda kapta a fejét. Lyra, a gyógyító fölötte állt és a pulzusát ellenőrizte. A nőnek hosszú ezüstös haja és hatalmas barna szemei voltak.

Kyra teljesen kinyitotta a szemét, mert végre megértette, hogy már nem az erdőben van, hanem biztonságban. Szűkölést hallott maga mellől. Leo orrával böködte a kezét, és a lány hirtelen megértette, hogy a farkas vezette el hozzá a többieket.

- Mi történt? – kérdezte, kissé még mindig zavarodottan. Nehezen tudta összeilleszteni a darabokat.

Az összegyűltek, úgy tűnt, nagyon megkönnyebbültek, hogy magához tért és beszél. Apja közelebb lépett, arcán bűntudat és megkönnyebbülés tükröződött. Határozottan megfogta a kezét. Aidan odafutott hozzá és megragadta a másik kezét, majd elmosolyodott.

- Kyra - kezdte az apja, együttérzéssel a hangjában. - Itthon vagy. Biztonságban.

Látta a bűntudatot apja arcán, és hirtelen minden beugrott neki. Az esti vitájuk… Biztosan felelősnek érezte magát, hisz az ő szavai üldözték el.

Hirtelen szúrást érzett, és felkiáltott a fájdalomtól. Lyra gyorsan megérintette egy hűvös ruhával az arcát; ez valamilyen kenőccsel volt bekenve. Először égette a sebet, majd lehűtötte.

- Vízililiom - magyarázta Lyra megnyugtatóan. - Hat kenőcsöt kipróbáltam mire kitaláltuk, hogy ez fogja meggyógyítani a sebet. Szerencséd van… A fertőzés már elég súlyos, de tudtuk kezelni.

Az apja lenézett rá arcán aggodalmas kifejezéssel.

- Mondd meg, mi történt – kérte. - Ki tette ezt veled?

Kyra feltámaszkodott a könyökére. Feje forgott, úgy érezte, mindenki őt bámulja. Az összes férfi rászegezte a tekintetét és csendben várakoztak. Próbált visszaemlékezni, emlékdarabkáit egésszé összeállítani.

- Emlékszem… - kezdte. Hangja rekedten hangzott. - A vihar... A Lángok ... A Tövis Erdő…

Apja aggódva ráncolta a homlokát.

- Miért merészkedtél oda? – faggatta. - Miért barangoltál ilyen messzire a viharban?

Megpróbált visszaemlékezni.

- Szerettem volna látni, a Lángokat… És akkor... Menedéket kellett találnom… Emlékszem... az Álmok Tavára... és aztán… jött egy nő.

- Egy nő? – kérdezett vissza. - A Tövis Erdőben?

- Ő ősi... volt... A hó nem hullott rá.

- Egy boszorkány - zihálta Vidar.

- Az ilyen dolgok előmerészkednek a Téli Hold estéjén – erősítette meg Arthfael.

- És mit mondott? – Apja idegesen követelte a folytatást.

Kyra látta a zavart és aggodalmas arcokat, így úgy döntött, nem mondja el nekik a próféciát, a jövőjéről. Még ő is próbálta feldolgozni és attól tartott, ha meghallják talán őrültnek hiszik majd.

- Én… nem emlékszem.

- Ő tette ezt veled? - kérdezte Duncan, az arcát nézve.

A lány megrázta a fejét, és nagyot nyelt. Száraz volt a torka, de Lyra rögtön adott neki vizet egy zsákból. Ő megitta, ekkor jött rá mennyire ki van száradva.

- Egy kiáltást hallottam - folytatta Kyra. - Sohasem hallottam még ilyet.

Felült, és végre tisztán emlékezett a történtekre. Közvetlenül apja szemébe nézett, kíváncsi várta vajon miként fog reagálni.

- Egy sárkány sírt - mondta határozottan, felkészítette magát a reakciójukra, kíváncsi várta vajon hisznek-e még neki.

A helyiségbe hitetlenkedő csend állt be, az összes férfi tátott szájjal nézett rá. Hosszú csend telepedett a férfiakra, jobban ledöbbentek, mint ahogy valaha is látta őket. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire apja megszólalt.

- Sárkányok ezer éve nem jártak Escalon-ban - mondta. - Biztosan valami mást hallottál. Talán a füled csapott be.

Thonos, az öreg király történésze és filozófusa és most Volis egy lakosa, előrelépett. Hosszú szürke szakálla volt, és a botjára támaszkodva járt. Ritkán szólt, és amikor megtette, mindig tiszteletet parancsolt, elméje elfeledett tudás és bölcsesség tárháza volt.

- A Téli Hold estéjén – kezdte törékeny hangon - az ilyen dolgok is lehetségessé válnak

- Láttam - ragaszkodott Kyra az igazához. - Én mentettem meg.

- Megmentetted? Te megmentettél egy sárkányt?

Az összes férfi úgy nézett rá, mintha elvesztette volna az eszét.

- Ezt okozta a sérülés… - vonta le a következtetést Vidar. – Megbontotta az elméjét.

Kyra elpirult, kétségbeesetten szerette volna, ha hisznek neki.

- Nem bolygatott meg semmit a fejemben. Igazat mondok!

Végigkutatta mindegyikük arcát és kétségbeesett hitetlenkedésüket látva.

- Mikor hazudtam valaha is nektek? – kérdezte, mire bizonytalanul néztek vissza rá.

- Kapja meg a lány az esélyt - kiáltott fel Vidar. - Halljuk a történetét.

Az apja rábólintott.

- Gyerünk - ösztökélte. Kyra megnyalta a száját, függőleges ülő helyzetbe helyezkedett.

- A sárkány megsebesült - emlékezett vissza. - A Kormányzó emberei sarokba szorították. Meg akarták ölni. Nem hagyhattam, hogy megöljék. Ilyen módon nem.

- Mit csináltál? - kérdezte Anvin olyan hangon, ami kevésbé tűnt szkeptikusnak, mint a többieké.

- Megöltem őket – mondta maga elé meredve. Újra látta maga előtt a történteket, ugyanakkor felismerte, hogy ez egy kívülállónak őrültségnek tűnhet. - Én öltem meg őket - tette még hozzá.

Újabb hosszú csend ereszkedett a teremre, még súlyosabb, mint az előző.

- Tudom, hogy nem hisztek nekem – horgasztotta le a fejét. Apja megköszörülte a torkát, és megszorította a kezét.

- Kyra – kezdte komoran. - Megtaláltuk az öt halott férfit a közeledben. Valóban a Kormányzó emberei voltak. Ha az, amit mondasz igaz, felfogod, mennyire komoly dolog ez? El tudod képzelni, mit tettél?

- Nem volt más választásom, Atyám - mondta. - A házunk pecsétje nem adott más lehetőséget, hisz tilos egy sebesült állatot sorsára hagynunk.

- A sárkány nem egy állat! - vágott vissza dühösen. - A sárkány egy… - a hangja elcsuklott. Nem volt biztos benne, hogy mit is kellene mondania. A semmibe révedt.

- Ha a Kormányzó emberei mind halottak - szólt közbe Arthfael, megtörve a csendet, dörzsölte szakállát. - Mit számít? Ki ismeri a lányt, aki megölte őket? Hogyan vezetnek a nyomok vissza hozzánk?

Kyra egy lyukat érzett gyomrában idegességében, de tudta, hogy el kell mondani nekik a teljes igazságot.

- Volt még egy - tette hozzá, vonakodva. – Egy apród. Egy fiú. Mindent látott. Megszökött, lóháton.

Mind komor arccal néztek rá. Maltren előrelépett, a homlokát ráncolva.

- És miért hagytad életben? - kérdezte.

- Ő csak egy fiú – mondta védekezve. – Ráadásul fegyvertelen. Ellovagolt, háttal nekem. Hátba kellett volna lőnöm az íjammal?

- Kétlem, hogy bármelyiket is lelőtted volna – csattant fel Maltren. - De ha mégis, akkor jobb lett volna, ha nem hagyod, hogy egy élő fiú távozzon, és mindannyiunkra halált hozzon!

- Senki sem hoz ránk halált - szidta meg az apja Maltrent, megvédve őt.

- Nem-e? Ha nem hazudik, akkor a Kormányzó emberei meghaltak, Volis a hibás, és van egy tanú. Nekünk végünk.

Duncan a lánya felé fordult, az arca gondterheltebb látszott, mint amit valaha látott.

- Ez valóban súlyos hír…

- Sajnálom, Atyám… Nem akartam bajt okozni.

- Nem akartál? - ellenkezett Maltren. – Csak épp véletlenül megölted a Kormányzó öt emberét? És mindez miért?

- Mondtam – sóhajtott fel. - Azért, hogy megmentsem a sárkányt.

- Azért, hogy megments egy képzeletbeli sárkányt! - Maltren kuncogott. - Ezért már megéri. Ha valóban ott lett volna egy sárkány, darabokra szaggat.

- Nem tépett darabokra - vágott vissza.

- Ne beszéljünk többet erről a sárkányról, ez nonszensz - mondta az apja, emelt hangon, gondterhelten. – Mondd most meg az igazat. Mindannyian férfiak vagyunk. Bármi is történt, mondd el nekünk. Nem ítélünk el téged.

Úgy érezte, hogy sír belül.

- Már elmondtam nektek – motyogta csalódottan.

- Én hiszek neki – nyugtatta meg Aidan, mellé állva. Nagyra tartotta őt ezért.

- Ez nem lehetséges, Kyra - fedte meg az apja halkan.

- De igen - jött hirtelen egy sötét hang.

Mindannyian megfordultak, ahogy a szoba ajtaja kivágódott, és bevonult apja több embere, lerázták a havat a szőrmekabátjukról és a hajukról. A férfinek, aki beszélt, arca még mindig piros volt a hidegtől, úgy nézett Kyrára, mintha félne tőle.

- Nyomokat találtunk… - kezdte. - A folyónál. A holttestek közelében. A nyomok túl nagyok, hogy bármi evilágié legyen. Egy sárkány nyomai.

Minden férfi Kyrára nézett, ezúttal már bizonytalanul.

- És hol van akkor ez a sárkány? – kötekedett tovább Maltren.

- Az ösvény a folyóhoz vezet - számolt be az ember.

- Nem tudott repülni – magyarázta Kyra. - Megsebesült, mint mondtam. Bement a zuhatagba, és többet nem láttam.

A szobára hosszú csend borult, és ezúttal egyértelműen látszott: mindannyian hisznek neki. Áhítattal néztek rá.

- Azt mondod, hogy láttad ezt a sárkányt? - kérdezte az apja. Bólintott.

- Olyan közel mentem hozzá, mint amilyen közel te vagy most - válaszolta.

- És hogyan élted túl? - nyelt egyet, bizonytalanul.

- Így szereztem ezt a sebet – magyarázta és megérintette az arcát.

Új szemszögből vizsgálták az arcát és mind döbbentnek látszottak.

Ahogy Kyra ujjait végigfutatta rajta, érezte a sebet, és tudta, örökre megváltoztatta a külsejét. Mégsem törődött vele igazán.

- De nem hiszem, hogy ezt azért tette, hogy bántson - tette hozzá mintegy védve a sárkányt.

Úgy néztek rá, mintha megőrült volna. El akarta magyarázni a kapcsolatát a teremtménnyel, de nem gondolta, hogy megértenék.

Mindannyian bámultak rá, ezek a nagyszerű harcosok zavarba jöttek, végül az apja megkérdezte:

- Miért kockáztattad az életedet, hogy megments egy sárkányt? Miért veszélyeztetsz mindannyiunkat?

Ez egy olyan kérdés volt, amire Kyrának nem volt a válasza. Azt kívánta, bárcsak ne tette volna. Nem tudta szavakba önteni az érzéseit. Nem tudta elmagyarázni azt az érzést, ami akkor fogta el, mikor a fenevad közelében volt. Nem hitte, hogy ezek az emberek valaha is megértenék. Tudta, hogy veszélybe sodorta őket, és ezért rettenetesen érezte magát, de mégsem tudta megmagyarázni az okokat.

Lehajtja a fejét, és az egyetlen dolgot mondta, amivel valamelyest enyhíthette a tettét:

- Bocsáss meg, Atyám…

- Lehetetlen, hogy szembenézz a sárkánnyal és túléld – jelentette ki Maltren.

- Hacsak – kezdte Anvin tétovázva, Kyrát figyelve közben, majd hirtelen Duncanhez fordult. - Hacsak nem a lányod a...

A parancsnok szúrós pillantást eresztett meg Anvin felé, mire az rögtön elhallgatott.

Kyra tanácstalanul forgatta a fejét kettejük között, azon töprengve mit akart Anvin.

- Ha én vagyok, a mi? – kérdezte követelőzve a lány.

Anvin azonban félrenézett, és nem mondott többet. Sőt, az egész terem elnémult, és ahogy fürkészte az arcokat rájött, hogy minden ember elfordította a tekintetét tőle, mintha mindnyájan tudnának róla olyan titkokat, amiket ő nem ismert.

Apja hirtelen felállt a betegágy mellől és elengedte a kezét. Egyenesen állt, így jelezve az ülés végét.

- Pihenned kell – jelentette ki. Aztán komolyan az embereihez fordult. - Egy hadsereg közeleg. Fel kell készülnünk.

TIZENHATODIK FEJEZET

Kyra egyedül állt a meleg, nyári földön, áhítattal nézte a körülötte lévő világot. Minden virágzott, káprázatos színek borítottak mindent, a dombok oly zöldek, oly élénkek voltak! Sárga és piros virágok tarkították a füvet. Mindenhol fák virágoztak, vastag lombozatuk gyümölcsökkel terhesen imbolygott a szélben. A dombokon érett virágok és szőlő illatától volt nehéz a nyári levegő. Kyra értetlenül nézelődött, csodálkozott vajon hová került és hova lett a népe? Hol van a tél?

Sikoltást hallott magasan fenn az égen, és ahogy felnézett Theoszt látta a magasban körözni. Lecsapott, a fűben landolt, de néhány méterrel arrébb, onnan bámult vissza rá átható, ragyogó sárga szemével. Valami ki nem mondott történt közöttük, kapcsolatuk olyan intenzív volt, mintha szavakra nem is lenne szükségük.

Theosz hirtelen felkapta a fejét, felsikoltott, és tüzet fújt, az ő irányába.

Valamilyen oknál fogva, Kyra nem félt. Nem hátrált meg, amikor a lángok elérték, valahogy tudta, hogy a sárkány soha nem bántaná. A tűz kettévált, balról és jobbról kerülte el őt, felgyújtva a tájat körülötte, míg ő sértetlen maradt.

Kyra megfordult, és elszörnyedve látta, hogy a lángok az egész vidéket elnyelik, az összes buja zöld, a nyár minden adománya feketévé változott. A táj a szeme előtt változott át, a fák ropogósra sültek, a füvet felváltotta a kopár föld.

A lángok egyre magasabbra emelkedtek, egyre messzebbre és egyre gyorsabban terjeszkedtek, és a távolban, legnagyobb rémületére elemésztették Volist. Nem maradt más csak törmelék és hamu.

Theosz végül abbahagyta. Kyra megfordult, és visszanézett rá. Ott állt a sárkány árnyékában, a hatalmas mérete alázatosságra kényszerítette, mivel nem tudta mire számíthat tőle. Akart valamit, de nem értette, hogy mit.

Kinyúlt, hogy megérintse a pikkelyeit, mire hirtelen felemelte a karmát, sikoltott, és újra felvágta az arcát.

*

Kyra hirtelen felült az ágyban, sikoltozott, az arcát szorongatva mivel szörnyű fájdalom járta át. Hadonászott, próbált távol kerülni a sárkánytól, de hirtelen emberi kezet érzett, ami megpróbálta megnyugtatni, visszatartani.

Kyra pislogva nézett fel. Egy ismerős alak állt előtte, kezében borogatást tartott.

- Shhh - csitította Lyra, vigasztalóan.

Kyra zavarodottan nézett körül, és végül rájött, hogy álmodott. Otthon volt, az apja erődjében, a szobájában.

- Csak egy rémálom – erősítette meg Lyra.

Kyra rájött, hogy elaludt, azt hogy milyen régen nem tudta volna megmondani. Megnézte az ablakot, és látta, hogy a napfényt felváltotta a feketeség. Megriadva felült.

- Hány óra van? - kérdezte.

- Késő este, hölgyem – válaszolt Lyra. - A hold már felkelt és le is nyugodott.

- És mi van az érkező hadsereggel? - kérdezte a lány, hevesen dobogó szívvel.

- Nem jön hadsereg, hölgyem - felelte. - A hó még mindig magas. Nincs olyan hadsereg, ami keresztülmasírozik ezen az akadályon. Ne aggódj, csak pár órát aludtál. Most pihenj.

Kyra hátradőlt, és kifújta a levegőt. Egy nedves orrot érzett a kezén, lenézett, hogy lássa Leot, aki vigasztalón megnyalta a kezét.

- Nem ment el mellőled, hölgyem - mosolygott Lyra. - Ahogy ő sem.

Intett mire Kyra körülnézett. Aidan egy nagy halom szőrmén aludt a tűz mellett, bőrkötésű könyvvel a kezében.

- Olvasott, miközben aludtál - tette hozzá Lyra.

Kyrát elöntötte a szeretet öccse iránt és ez még inkább aggodalommal töltötte el a közelgő veszedelem miatt.

- Érzem a feszültségedet – említette meg Lyra, miközben az arcát borogatatta. - Zavaros az álmod. Ez a sárkány jele.

Kyra látta, hogy jelentőségteljesen néz vissza rá, félelemmel vegyes tisztelettel, kíváncsian.

- Nem értem, mi történik velem - mondta Kyra. - Soha nem álmodtam korábban semmi hasonlót. Úgy érzem, több, mint álom mintha tényleg ott lennék. Mintha a sárkány szemén keresztül látnék.

A gyógyító sokatmondó pillantással nézett rá, és letette a kezét az ölébe.

- Nagyon szent dolog, hogy ha egy állat megjelöl - mondta Lyra. - És ez nem egy szokványos állat. Ha egy lény megérint, akkor örökké összhangban fogtok létezni. Láthatod, amit lát, vagy te is érzed, amit ő, hallod, amit hall. Lehet, hogy ez már ma este bekövetkezik, vagy csak jövőre, de mindenképen meg fog történni.

Lyra kutatón nézett rá.

- Érted, Kyra? Te már nem az a lány vagy, aki tegnap voltál, mikor elmentél innen. Ez nem pusztán csak egy seb az arcodon–ez egy jel. Mostantól magadban hordozod a sárkány jelét.

Kyra a homlokát ráncolta miközben próbálta megérteni.

- De mit jelent ez?

Lyra felsóhajtott, sokáig fújta ki a levegőt.

- Az idő meg fogja adni a választ.

Kyra a Kormányzó embereire gondolt, a közelgő háborúra és sürgetést érzett. Levetette magáról a szőrméket és felállt, bár bizonytalannak érezte magát. Lyra odarohant, megfogta a vállát és segített egyenesen állnia.

- Feküdnöd kell – fedte meg. - A láz még nem múlt el teljesen.

Azonban a sürgető érzéstől nem bírt ágyban maradni tovább.

- Rendben leszek – nyugtatta meg. Megragadta a köpenyét és a vállára terítette, hogy megvédje a hidegtől. Ahogy menni készült egy kezet érzett a vállán.

- Legalább ezt idd meg - kérte Lyra, és a kezébe adott bögrét.

Kyra lenézett, és látta, hogy egy piros folyadék van benne.

- Mi ez?

- Saját főzet - válaszolta mosolyogva. - Ez leviszi a lázat, és enyhíti a fájdalmat.

Mindkét kezébe fogta a bögrét és nagyot kortyolt a folyadékból. Alig tudta lenyelni, majdnem megakadt a torkán. Fancsali képet vágott mire Lyra elmosolyodott.

- Olyan az íze, mint a földnek - állapította meg Kyra fanyalogva.

Lyra még szélesebben mosolygott. - Az íze alapján nem lehet felismerni.

Máris jobban érezte magát tőle, az egész teste felmelegedett.

- Köszönöm - mondta.

Odament Aidanhez, lehajolt, és megcsókolta a homlokát, vigyázva nehogy felébressze. Aztán sarkon fordult, és kisietett a szobából, Leoval az oldalán.

Kyra lefelé kanyargott Volis végtelen folyosóin. Minden homályba burkolózott, csak a pislákoló fáklyák világítottak a falak mentén. Néhány ember állt csak őrt ezen a kései órán, az erőd többi részén csend honolt, mindenki mélyen aludt. Felment a spirális kőlépcsőn, és megállt, apja szobája előtt, ahol egy őr zárta el a bejáratot. Ránézett, valami a tiszteletféle csillogott a szemében. A lány azon tűnődött, mennyire terjedt el a története. Bólintott az őrnek.

- Hölgyem – köszöntötte.

Kyra visszabólintott.

- Apám a szobájában van?

- Nem tudott aludni. Mikor utoljára láttam, a dolgozószobájába tartott.

Kyra sarkon fordul. Lebukott az alacsony kúpos boltív alatt, majd lesietett egy kőlépcsőn, míg végül a vár túlsó végébe ért. A csarnokból egy vastag, ívelt fa ajtó vezetett át a dolgozószobába. Már emelte a kezét, hogy kinyissa az ajtót, de az már nyitva állt. Bentről sietős, feszült hangú beszélgetés szűrődött ki.

- Azt mondom, amit látott az nem az – csattant fel Duncan dühösen.

A férfi mérges volt, így Kyra megállt még mielőtt belépett volna, meggyőzve magát, hogy jobb, ha vár. Hallgatózott, hogy megtudja, kivel beszél az apja és legfőképpen, miről. Róla beszélgetnek?

- És ha valójában látta a sárkányt? - mondta a recsegő hang, amit Kyra azonnal felismert, hiszen Thonos volt az. - Akkor még maradt egy kis remény Volis számára.

Az apja motyogott valamit, amit ő nem értett, majd hosszú csönd következett, amire Thonos felsóhajtott.

- Egy ősi tekercs - válaszolta vontatva -, beszél a sárkányokról. Egy napon mindannyian elpusztítanak a tüzükkel. Nincs olyan fal, amely ellenáll nekik. Nincsen másunk csak hegyeink és az egünk. És ha már itt vannak, akkor okkal vannak itt.

- De milyen célból? - kérdezte az apja. - Mi késztet arra egy sárkányt, hogy átrepülje a világot?

- Talán az egy jobb kérdés parancsnok, hogy mi sebesítette meg?

Ismét hosszú csend következett, amit csak a kandallóban égő tűz ropogásra tört meg, míg végül megint Thonos szólalt meg.

- Azt gyanítom, hogy nem a sárkány zavar most téged a leginkább, igaz? – kérdezte merészen.

Ismét hosszú csend következett, és Kyra – bár tudta, hogy nem kellene hallgatóznia – előre hajolt, de nem tudta magát megtartani és belesett az ajtón. Nehéz lett a szíve, ahogy látta az apját ott ülni, fejét a kezébe temetve, borongós tekintettel, de szerencsére nem vették észre.

- Nem - mondta, fáradtsággal teli hangon. - Nincs más - tette hozzá.

Kyra kíváncsi volt, hogy vajon miről beszélgetnek.

- Várod már a jóslatot, nemde? - kérdezte. - A születése pillanatától…

Kyra előre hajolt, a szíve a torkában dobogott, tudta, hogy róla beszélnek, de nem értette a szavak jelentését.

Nem jött válasz.

- Ott voltam, parancsnok - mondta Thonos -, ahogy te is ott voltál.

Az apja sóhajtott, de nem emelte fel a fejét.

- Ő a lányod. Nem gondolod, hogy el kellene mondanod neki? A születését? Az anyját? Nincs joga, megtudni, ki is ő valójában?

Kyra szíve majd kiugrott a mellkasából. Nem szerette a titkokat, főleg ha azok vele voltak kapcsolatosak. Majd meghalt a kíváncsiságtól, hogy megértse.

- Nem megfelelő az idő - mondta végül a parancsnok.

- De az idő sohasem lesz megfelelő, igaz? – kérdezett vissza az öregember.

Kyra élesen lélegzett, úgy érezte megcsípte valami.

Híretlen megfordul és kiszaladt, az apja szavai még a fülében csengtek és súlyos teherként rakódtak a mellére. Jobban bántották, mint milliónyi kés, jobban, mint bármi, amit a Kormányzó emberei felé dobhattak. Úgy érezte, hogy elárulták. Az apja titkolt előle valamit, amit egész életében nem mondott el. Hazudott neki.

Nincs joga, hogy tudja ki is ő valójában?

Kyra egész életében érezte, hogy az emberek másként néznek rá, mintha tudnának vele kapcsolatban valamit, amit ő nem tud. Mintha kívülálló lenne és nem értette, hogy miért. Most, már igen. Nem csak úgy érezte, hogy különbözik másoktól –hanem valóban különbözött tőlük. De miben?

Ki ő valójában?

TIZENHETEDIK FEJEZET

Vesuvius száz trollal a sarkában haladt a Nagy Erdőn keresztül, fel a meredeken emelkedő terepen. Eltökélten törtetett előre és hosszú idő óta most először optimista volt. A sűrű bokrokon a kardjával vágta át magát, bár erre nem feltétlenül lett volna szükség, de a troll király szeretett elpusztítani mindent, ami élt.

Az fogott óriás bömbölése végigkísérte az úton és egyre hangosabbá vált, a végén már a föld is remegett alattuk. A félelem a trolljai arcán mosolygásra késztette. Ezt akarta látni már évek óta. Annyi küzdelem és áldozat árán végre megtalálták az óriást!

Átvágott az utolsó bokron fel a hegygerincre ahol egy hatalmas tisztás terült el. Vesuvius megállt és tekintete körbepásztázta a tájat. A tisztás távolabbi végén egy nagy barlangot terpeszkedett, aminek a bejárata közel száz láb magasra nyúlt. Itt volt leláncolva az óriás a sziklához, egy –egy csuklóján a közel ötven láb hosszú, három láb vastag lánccal. Ez volt a leghatalmasabb és legförtelmesebb teremtmény, amelyet valaha látott. Egy igazi óriás. Száz láb magas és harminc láb széles, csúnya teremtmény, akinek olyan a testfelépítése, mint egy embernek. Viszont négy szeme volt, orra egy se és szája csak állkapocsból és fogakból állt. Újra üvöltésre nyitotta a száját, szörnyű hangot adva ki, és Vesuviusnak be kellett vallania – bár még maga előtt is titkolta –, de így hogy a leghátborzongatóbb szörnnyel állt szemben, ami a világban kószál, félt. Az óriás egyre szélesebbre nyitotta a száját, megvillantva öt láb hosszú, pengeéles fogait, mintha el akarná nyelni az egész világot.

Dühösnek látszott. Újra és újra üvöltött, dobolt a lábaival, megpróbálva szabadulni a láncoktól miközben a föld, a barlang és az egész hegyoldal is remegett. Úgy tűnt, mintha a szörnyetegnek lenne annyi ereje, hogy az egész hegyoldalt elmozdítsa. Vesuvius elégedetten vigyorgott: pont erre volt szüksége. Ez a teremtmény képes lesz kivájni az alagutat, amit a trollok serege nem tudott.

Vesuvius előre lépett a tisztásra, ahol katonái holttesteinek tucatjai borították a földet. További százak azonban vigyázban álltak, várva a parancsot. Mindannyiuk szemében ott volt a félelem, és látszott rajtuk, nem tudják, mit tegyenek az óriással, most, hogy már elfogták.

Vesuvius megállt az óriás láncainak sugarán kívül, nem szerette volna úgy végezni, mint a holtak. Ahogy odaért az óriás rögtön felé csapott mancsaival és épp csak néhány lábbal hibázta el.

Vesuvius szilárdan állt, nézve őt, mialatt a parancsnok odajött hozzá, hátulról közelítve, hogy a biztonságos sávon belül maradjon.

- Uram és Királyom – kezdte a parancsnok, tiszteletteljesen meghajolva. - Elfogtuk az óriást. Most már az Öné, hogy visszavigye. Nem tudtuk lekötözni. Rengeteg katonát vesztettünk, míg megpróbáltuk. Akkora a veszteségünk, hogy nem tudunk mit tenni.

Vesuvius csípőre tett kézzel állt, magán érezve az összes troll tekintetét, miközben a fenevadat vizsgálta. Egy tökéletes példány volt, ahogy lehajolt, morgott rá és kellően idegesnek tűnt, hogy széjjeltépje őt, így Vesuvius pontosan látta, hogy mi a probléma. És mivel felismerte, azt is tudta, hogy miként oldja meg.

Vesuvius a parancsnoka vállára tette a kezét és közel hajolt hozzá.

- Próbáljátok meg megközelíteni - kezdte lágyan. - Hagyjátok, hogy közel jöjjön. Úgy kell lefogni, hogy elvonjátok a figyelmét, és csak akkor tudjátok megkötözni. Meg kell adni neki, amit akar.

A parancsnok gyanakodva nézett vissza.

- És mit akar pontosan, Uram és Királyom?

Vesuvius elindult, magával vonszolva a parancsnokot is, egyenesen a tisztás belseje felé, az óriáshoz közeledve.

- Téged. – Úgy mondta mintha ez lenne a világon a legegyértelműbb dolog. Minden erejével tolta a parancsnokát, előre küldve a gyanútlan katonáját a tisztásra.

Vesuvius hátrébb lépett, biztonságos helyre és látta, hogy az óriás meglepve lepillant. A katona talpra ugrott és megpróbált elfutni, de az óriás azonnal lesújtott a mancsaival, megragadva őt, kezét szorosan a testéhez fogva, majd felemelte szemmagasságba. Ezután leharapta a fejét és lenyelte.

Vesuvius örült, hogy megszabadult a hozzá nem értő parancsnoktól.

- Ha meg kell tanítanom, hogy mit csinálj - mondta a volt parancsnok emlékének címezve -, akkor miért legyél te a parancsnok?

Vesuvius a többi katonája felé fordult, akik megkövülten álltak ott. És egy közeli katonára mutatott.

- Te - mondta.

A troll idegesen nézett vissza.

- Igen, Uram Királyom?

- Te vagy a következő.

A troll szeme kikerekedett, majd térdre vetette magát, összekulcsolva a kezét.

- Nem lehetek az, Uram és Királyom! - kérlelte. - Könyörgök! Ne engem! Válassz valaki mást!

Vesuvius közelebb lépett és barátságosan biccentett.

- Rendben - biccentett. Közelebb lépett és elvágta a troll torkát a tőrével, mire az arccal előre bukott a földre, holtan. - Választok mást.

Vesuvius egy másik katona felé fordult.

- Emeljétek fel - parancsolta. - Vessétek oda az óriásnak. Amikor közelebb ér, legyen a kezetekben a kötél. Meg kell kötöznötök, amikor a csaliért megy.

Fél tucat katona ragadta meg a testet, majd szaladt vele előre és dobta a tisztás közepére. A többi katona követte Vesuvius parancsát és készenlétbe helyezkedtek a tisztás mindkét oldalán az erős kötelekkel.

Az óriás kétkedve fogadta a friss troll hullát. De végül, pont úgy, ahogy Vesuvius várta, előre lépett és korlátozott intelligenciájával megragadt a testet.

- MOST! - kiáltotta.

A katonák eldobták a köteleket, átvetve az óriás hátán, majd megragadták a másik oldalon és húzták lefelé, megpróbálva a földre szegezni. Még több katona szaladt előre, újabb kötelekkel, és próbálták megkötözni a nyakánál, a kezénél és lábánál. Teljes erőből húzták lefelé, miközben a fenevad megpróbált elszabadulni. Mérgesen ordított, de nem tudott mit tenni. Vastag kötelek tucatjaival kötözték meg, több száz katona tartotta miközben magatehetetlenül, arccal lefelé feküdt a sárban.

Vesuvius olyan közel sétált hozzá, ami egy pillanattal ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna és elégedetten nézett a hódítására.

Végre, ennyi év után, szélesen mosolyoghatott.

- Most - mondta lassan, ízlelgetve a szavakat -, Escalon az enyém lesz.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Kyra a szobájának az ablakában állt. Miközben az alatta elterülő vidéket nézte kétségbeesés és rettegés lett úrrá rajta. Hosszú éjszakája volt a rémálmai miatt, és sokat forgolódott az apjával folytatott beszélgetés miatt. Még mindig hallotta csengeni a hangját a fülében:

Nincs joga tudni, hogy ki is ő valójában?

Egész éjjel egy nőről álmodott, akinek az arcát fátyol fedte, és akiről úgy gondolta, hogy az anyja. Már-már elérte őt, amikor felriadta az ágyában, ahol teljesen egyedül feküdt.

Kyra már nem tudta, hogy mi az igaz és mi az álom, mi az igazság és mi hazugság. Mennyi titkot rejtegetnek még előtte? Mit nem mondhattak még el neki?

A lány hajnalban végül felkelt, megtapogatta az arcát, ahol még érezte a sérülés nyomát és közben az anyján gondolkodott. Egész életében azt mondták neki, hogy az anyja a születésekor meghalt, és ő nem is kételkedett ebben, nem volt oka rá. Kyra érezte, hogy nem igazán hasonlít senkire sem a családjában, sem az erődben és most, hogy többet gondolkodott rajta, rájött, hogy mindenki egy kicsit másként nézett rá, mintha nem tartozott volna oda. De azt el sem tudta képzelni, hogy az apja hazudjon neki, és eltitkoljon előle dolgokat. Még mindig élt az anyja? Miért rejtették el előle?

Ott állt az ablakban, töprengve, hogy mennyire megváltozott az élete az elmúlt napokban. Érezte, hogy tűz ég az ereiben, az arcától a válláig, majd onnan a csuklójáig szalad a meleg, tudta, hogy már nem lesz az az ember, aki volt. Érezte a sárkány melegét, érezte, ahogy lüktet benne. Próbált rájönni, mit jelenthet. Ugyan az még egyáltalán?

A lány elnézte lent, az embereket. Százak siettek fel és alá már korán reggel és ő csodálta a frissességüket. Általában ilyenkor még csendes szokott lenni minden. De nem most. A Kormányzó emberei jönnek értük, ez úgy függött a fejük felett, mint egy közelgő vihar, és az emberek tudták, hogy meg akarják büntetni őket. A levegő valahogy más volt. A népe általában gyorsan fellángolt, de aztán meg is nyugodott. De most keményebbnek tűntek, és izgatottan nézte, hogy készülnek a harcra. Apja emberei nekiálltak a földsáncokat megerősíteni, megkettőzték az őrséget a kapuknál, lejjebb engedték a vasrácsot, elfoglalták a helyüket a rámpákon, bedeszkázták az ablakokat és gödröket ástak. A férfiak kiválogatták és megélesítették a fegyvereiket, feltöltötték nyíllal a tegezeket, felszerszámozták a lovakat és összegyűltek az udvaron, kissé idegesen. Mindenki készülődött.

Kyra nem hitte el még most sem, hogy ő váltotta ki ezt az egészet. Kicsit bűnösnek érezte magát, de ugyan akkor büszkének is. De leginkább rettegett. Tudta, nem tarthatnak ki sokáig a Pandesiai Birodalommal szemben. Egy ideig talán, de ha megérkeznek a pandesiai seregek, mind itt halnak meg.

- Örülök, hogy felébredtél - szólt egy vidám hang.

Kyra megfordult és körülnézett. Anvint látta széles mosollyal az ajtóban, mellette Vidart és Artfaelt és még néhányat apja emberei közül. Ahogy álltak ott és nézték, úgy tűnt, másképp tekintenek rá, mint eddig. Valami mást látott a szemükben: tiszteletet.

Nem úgy tekintettek már rá, mint egy fiatal lányra, egy kívülállóra, hanem sokkal inkább, mint maguk közül egyre. Egyenlőként.

Ez a pillantás megmelengette a szívét, azt az érzést keltve benne, hogy megérte minden, ami történt. Nem is kívánt soha többet, mint hogy kiérdemelje ezeknek az embereknek a tiszteletét…

- Jobban vagy? - érdeklődött Vidar egy apró mosollyal.

Kyra kinyitotta majd összezárta az ökleit, kinyújtotta a karjait és úgy érezte, hogy sokkal jobban van, sőt erősebb, mint valaha. Ahogy biccentett feléjük, mást is látott még a szemükben a tisztelet mellett… Féltek tőle… Olyan erők birtokába került, amelyet nem ismertek.

- Újjászülettem – felelte nyugodtan.

Anvin szélesen mosolygott.

- Jó – biccentett. - Szükséged lesz rá. Mindenkire szükségünk van.

Meglepetten nézett rá.

- Felajánlasz egy esélyt, hogy veletek harcolhassak? - kérdezte izgatottan. Semmi más nem csigázhatta volna fel ennyire.

Arthfael előre lépett és megfogta a vállát.

- Csak el ne mond az apádnak! – kérte mosolyogva.

Leo is előrelépett és megnyalta a férfiak kezét, azok pedig megpaskolták a fejét.

- Van egy kis ajándékunk a számodra – jelentette be Vidar.

Kyra meglepődött.

- Ajándék?

- Hazajöveteled alkalmából – egészítette ki Arthfael. - Csak egy kis semmiség, hogy ne felejtsd el a karcolást az arcodon.

Oldalra lépett, ahogy a többiek is, majd maguk után invitálták a lányt. Rájuk mosolygott. Annyira boldog volt, hogy nem is emlékezett rá, mikor érzett utoljára így.

- Az, hogy meghívtok, hogy csatlakozzak hozzátok? - kérdezte mosolyogva. - Meg kellett ölnöm ehhez a Kormányzó öt emberét?

- Hármat - javította ki Arthfael nevetve. - Ahogy én tudom kettővel Leo végzett.

- Igen… - helyeselt Anvin. - És túl kellett élned a találkozást a sárkánnyal.

*

Kyra együtt sétált az apja erődjén át ezekkel a férfiakkal, Leoval az oldalán, miközben a csizmáik alatt nyikorgott a hó. A környezet teljesen felvillanyozta, mindennek célja lett hirtelen, elképesztően mozgalmasan telt a hajnal. Keményen dolgozó ácsok, suszterek, szíjgyártók és kőművesek mellett haladtak el, miközben rengetegen élezték a kardjaikat és más pengéket. Ahogy sétáltak, a lány észrevette, hogy az emberek megállnak és őt nézik. Egészen belepirult. Mindannyian tudták miért jönnek a Kormányzó emberei, mit tett ő. Azt hitte, hogy az emberek majd utálni fogják ezért. De meglepetésére csodálattal tekintettek rá – és talán egy kis félelemmel. Tudniuk kellett, hogy szembenézett egy sárkánnyal és túlélte a találkozást, de úgy tűnt nem tudják ez mit indított el benne.

Kyra felnézett az égre, abban reménykedve, hogy talán Theost is meglátja, amint felettük köröz, de nem látott semmit. Hol lehet? - töprengett magában. - Vajon túlélte? Tud még egyáltalán repülni? Vajon átszelte már a fél világot?

Ahogy keresztülvágtak az erődön, Kyra egyre kíváncsibb lett, hogy hová tartanak, és mi lehet az az ajándék.

- Hová megyünk? - kérdezte Anvintól, ahogy kanyarogtak a macskaköves utcákon. Havat lapátoló falusiak között haladtak el. A tetőkről hatalmas jégcsapok lógtak és néhány méterenként hótáblák csúsztak le a gyanútlan emberekre. A kéményekből füst szállt fel, az egész falunak, igazi téli illatot kölcsönözve.

Újabb utcába fordultak be, mikor Kyra észrevett egy széles, alacsony kőkunyhót, amelyet hó fedett. Piros tölgyfa ajtó virított rajta, amely más volt, mint a környező házakon.

- Az nem a kovács a műhelye? - kérdezte.

- De az - helyeselt, miközben tovább haladtak.

- Miért hoztok ide? – érdeklődött kíváncsian.

Odaértek, Vidar szélesen mosolygott miközben kinyitotta az ajtót és félrelépett.

- Mindjárt meglátod.

Kyra lehajolva lépett be az alacsony ajtón, majd kiegyenesedett a műhelyben. Leo természetesen követte, majd a többiek is beléptek. A kohóból felszálló forróság rögtön megcsapta. Fegyverek hevertek az üllőn, amiket ámulattal vett szemügyre. Kardok és fejszék készültek, valamelyik még vörösen izzott, némelyik olvadtan hevert.

A kovács ott állt három segédjével, arcukat korom fedte. Minden csodálkozás nélkül pillantottak feléjük, sűrű fekete szakálluk mögül. A helyiség tele volt fegyverrel – minden felületen, a padlón, a falakról pedig kampókon lógtak le. Úgy tűnt, egyszerre több tucaton is dolgoznak. Kyra ismerte Brotot, a kovácsot. Alacsony, köpcös ember. Lapos homlokát állandóan ráncolta és nagyon keveset beszélt, szinte csak a fegyvereinek élt. Mogorvának tartották, aki nem szereti az embereket – csak és kizárólag az acélt.

Kyra csak néhányszor beszélt vele, és bár Brot kifelé mogorvának tűnt, valójában jó szívű embernek ismerte meg, olyannak, aki igazán elkötelezett a fegyverek iránt. Lelki társát találta meg Kyrában, mivel mindketten kölcsönösen rajongtak a fegyverekért.

- Kyra - köszöntötte örömmel, amikor megpillantotta -, ülj le.

A lány szemközt, egy üres padon foglalt helyet, hátát a kohónak támasztva, hogy érezze annak melegét. Anvin és a többiek köré gyűltek és Brotot nézték, akit körbevettek a fegyverei: egy lándzsa, egy sarló, a készülő buzogány és egy lánc, amelyet még ki kellett kalapálnia. Kyra egy kardot is látott, az élei még durvák voltak, arra várt, hogy megélezzék. A segédek serényen dolgoztak, szerszámaik hangja betöltötte a teret. Amíg az egyik egy fejszét kalapált szikrákat pattogtatva, addig a másik egy hosszú fogóval fehérre izzított acélt tett ki a kohóból az üllőre, előkészítve a kalapáláshoz. A harmadik a fogó segítségével egy alabárdot tett éppen a hűtő kádba, a víz sziszeget és gőz szállt fel, ahogy a forró vas elmerült.

Kyra számára a kovácsműhely volt az egyik legizgalmasabb hely Volisban.

Szíve egyre gyorsabban vert, miközben arra gondolt, hogy milyen ajándékot akarnak neki adni.

- Hallottam a dolgaidról - mondta Brot, nem nézve a szemébe. Egy kardot vizsgált közben, a súlyát méregette. Ez az egyik leghosszabb kard, amit Kyra látott, és a kovács szűk szemmel méregette azt, nem volt megelégedve.

Jobban ismerte őt, semmint, hogy félbeszakítsa, így türelmesen várt.

- Szégyen - mondta végül.

Kyra zavarodottan nézett rá.

- Hogyan? - kérdezte.

- Hogy nem ölted meg azt a fiút – egészítette ki mondandóját. - Nem lennénk most mindannyian ekkora bajban, ha megteszed.

Még mindig nem nézett a szemébe, a kardot méregette, míg a lány teljesen elpirult zavarában. Tudta, hogy igaza van, de nem bánta meg, amit tett.

- Jó lecke volt Neked - tette hozzá a kovács. - Mindig öld meg az összes ellenséged. Megértetted? - kérdezte, kemény hangon, végre a szemébe nézve, halálos komolysággal. - Öld meg mindent.

A kemény szavak ellenére Kyra mindig is csodálta Brot őszinteségét. Mindig azt mondta, amit gondolt, még akkor is, ha másoknak túl sok volt az igazság. A félelem-nélküliségéért is csodálta: acélfegyverek birtoklása Pandesian kívül törvénytelen volt, halálbüntetés járt érte. Az apja embereinek azért engedték meg, mert a Lángokat őrizték – de Brot illegálisan kovácsolt tucatnyi más embernek is, segítve egy titkos sereget felállítását. Bármikor leleplezhették és megölhették volna, ennek ellenére még az arcizma sem rándult.

- Ez az, amit nekem szántatok? - kérdezte a lány. - Tanács, miként öljek?

Brot lesújtott egy kalapáccsal az üllőn fekvő kardra, dolgozva egy kicsit, figyelmen kívül hagyva a lány megjegyzését. Még mindig lefelé nézve szólalt meg.

- Nem. Hanem, hogy segítsünk embert ölni.

Pislogva és zavartan nézett körbe, miközben Brot odaintette egyik segédjét, aki átadott neki egy tárgyat.

Brot a lányra nézett.

- Úgy hallottam, hogy tegnap két fegyvert is elvesztettél – kezdte. - Egy íjat és egy botot, igaz?

A lány csak bólintott helyeslően, és várta hová vezet mindez.

Brot rosszallóan csóválta a fejét.

- Ez azért van, mert pálcákkal játszol. Gyerekfegyverekkel. Megölted a Kormányzó öt emberét és szembenéztél egy sárkánnyal is, és ez több mint, amit itt a teremben bárki megtett. Harcos vagy már, így harcosnak való fegyverek kellenek Neked.

Az egyik segédje átadott mesterének valamit, amit Brot az asztal felé fordulva lerakott. Egy hosszú tárgyat, amelyet vörös bársony fedett.

A lány kérdően nézett fel, szíve egyre gyorsabban vert, majd a férfi biccentett.

Kyra előrelépett, levette a vörös bársonyt és meglátott maga előtt egy csodálatos hosszú íjat, egy kézzel faragott, díszes, papír vékony borítású fémet. Nem hasonlított egyetlen íjra sem, amit eddig látott.

- Alkani acél - magyarázta a kovács, miközben a lány felemelte és közelről vizsgálta. - A legerősebb a világon – és a legkönnyebb is. Királyok használták. Ezek az emberek fizettek érte - bökött a mögötte álló katonákra - és az én embereim kovácsolták egész éjszaka.

Kyra Anvinra és a többiekre nézett boldogan mosolyogva.

- Próbáld ki - sürgette Brot. - Gyerünk.

Kyra fogta az íjat és próbálgatta a súlyát a kezével, csodálkozva, hogy milyen könnyen kézre áll.

- Sokkal könnyebb, mint a fa íjam – álmélkodott.

- Ez beechumi fa alatta – magyarázta Brot. - Erősebb, mint bármid, amivel eddig harcoltál és könnyebb is. Ez az íj sohasem törik el, és a nyilaid sokkal messzebbre szállnak.

A lány szótlanul csodálta. Ez volt a legnagyszerűbb ajándék, amit valaha kapott. Brot felemelt egy tegeznyi nyilat. Mindegyiknek fénylettek a hegyei, és ahogy megérintette, rájött, hogy igen élesek is. Érdeklődve nézte a kialakításukat.

- Szúrós, széles fejű - mondta Brot büszkén. - Ha ezzel eltalálsz valakit, a fejét nem tudod kihúzni. Ölésre lettek tervezve.

Kyra megrendülten nézett Brotra és a többiekre, nem tudta mit mondjon. Számára nem a fegyverek jelentették a legnagyobb örömöt, hanem, hogy ezek az emberek elég jónak érezték őt, hogy velük tartson.

- Nem tudom, hogyan köszönjem meg – kezdte. - A lehető legjobban fogom végezni a munkámat, hogy kiérdemeljem ezeket a fegyvereket.

- Még nem végeztem - mondta a kovács nyersen. - Nyújtsd ki a kezed.

Kinyújtotta, majd a kovács előre lépett és felhajtotta az inge úját és megvizsgálta az alkarját. végül elégedetten bólintott.

- Ez jó lesz. - Biccentett az egyik segédjének, aki előrelépet két fényes tárgyat tartva, és összekapcsolta őket az alkarján. Ahogy a hideg fém megérintette a bőrét, Kyra meglepődve nézte a karvédőket, a vékony alkarpáncélokat. A csuklójától a könyökéig értek, és tökéletesen illeszkedtek, miután összekapcsolták őket.

Kyra csodálkozva hajlította be a könyökét, megvizsgálva a karpáncélokat. Legyőzhetetlennek érezte magát… Mintha a bőre részei lennének. Könnyűek, mégis erősek voltak, védve őt csuklótól, könyékig.

- Alkarvédők - mondta Brot. - Elég vékonyak, hogy mozoghass bennük, mégis elég erősek, hogy bármilyen kardnak ellenálljanak. Nemcsak arra valók, hogy megvédjék az alkarod az íj húrjától, hanem pajzsként is működnek. Ez lesz a páncélod. Ha az ellenség karddal támad rád, már meg tudod magad védeni.

Hirtelen felemelt egy kardot az asztalról, felemelte és lecsapott a lány fejére.

Kyra felemelte a kezét a feje fölé – és csodálkozott, hogy megállította a csapást, miközben szikrák ugráltak mindenfelé.

Brot mosolyogva engedte le a kardját. Kyra pedig túláradó boldogsággal vizsgálgatta a páncélját.

- Mindent megadtál, amire csak vágytam - mondta Kyra hálásan.

De Brot felemelte az egyik kezét és megállította.

- Nem mindent - javította ki.

Brot intett az egyik segédnek, aki egy hosszú tárgyat hozott elő, fekete bársonyba csavarva.

Kyra kíváncsian nézte, majd átvetette az íjat a hátán, és az új tárgy után nyúlt. Lassan csomagolta ki, mikor végre meglátta mit rejt a bársony, a lélegzete is elakadt.

Egy bot, egy csodálatos darab, hosszabb, mint a régi és sokkal fényesebb is. Ahogy az íjat, ezt is alkani acél borította. És még ezzel a fémborítással is sokkal könnyebb, mint a régi fegyvere.

- Legközelebb - mondta Brot -, amikor ráütnek a botra, az nem törik majd el. És amikor ütsz, az ütésed még erősebb lesz. Fegyver és pajzs egyben. És ez még nem minden. - Rámutatott a botra.

Kyra gyanakvóan nézte, és nem értette mire utal.

- Csavard meg - utasította.

Úgy tett, ahogy a kovács mondta és legnagyobb meglepetésére a botot két egyforma részre vette szét. Mindkettő végén egy-egy penge került elhelyezésre.

Kyra szájtátva meredt Brotra.

- Most már többféleképpen is ölhetsz.

A lány a csillogó pengét nézte, a legfinomabb munkát, amit életében látott. Nem tudott betelni vele. Személyesen neki kovácsolták ezt a fegyvert, egy olyan botot adva a kezébe, amely két rövid lándzsaként is működött, kihasználva a lány különleges képességeit. Összecsukta a botot. A két kis lándzsa könnyedén pattant a helyére, olyan tökéletesen, hogy még ő se látta, hol illeszkedik össze.

Könnyekkel a szemében nézte Brotot és a többieket.

- Soha sem leszek képes meghálálni…

- Már megtetted - mondta Anvin, előre lépve. - Ránk hoztál egy háborút, amit mi féltünk elkezdeni. Nagy szívességet tettél nekünk.

Mielőtt még felfogta volna a szavait, kürtök harsantak a távolban, egyik a másik után, megremegtetve az erődöt.

Éles pillantást vetettek egymásra, mindannyian tudták ez mit jelent: a harc elkezdődött.

A Kormányzó emberei megérkeztek.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Merk tovább haladt az erdei ösvényen, miközben az árnyékok már egyre nagyobbra nyúltak a Fehérerdőben. A mai kirándulás már jónak számított neki, hisz a halott rablóknak nem sikerült rajta fogást találniuk. Az incidens óta eltelt időben megpróbálta kitisztítani a gondolatait, így nem állt meg pihenni, fáradhatatlanul rótta az utat. Megpróbált volna visszajutni lelkének arra a nyugodt szegletére ahonnan elindult. Nem volt könnyű útja. A lábai egyre nehezebben vitték, és kétkedett abban, hogy megtalálja-e Ur Tornyát, hogy új életet kezdjen Figyelőként. Folyton pásztázta a látóhatárt, hátha megpillantja a tornyot a fák között. De eddig nem járt sikerrel.

Ez az út egyre inkább egy olyan zarándoklatra kezdett hasonlítani, amely soha nem ér véget. Ur Tornya sokkal távolabb volt, és jobban el rejtve, mint azt gondolta.

A rablókkal való csetepaté, valami olyasmit ébresztett fel benne, amitől Merk rádöbbent, nem is olyan könnyű megszabadulni a régi önmagától. Nem gondolta volna, hogy lesz elég önuralma. Azt viszont remélte, hogy a Figyelők felveszik őt a rendbe, mert ha mégse, akkor nincs hová visszamennie, így valószínűleg ugyanoda süllyedne vissza ahonnan egy hónapja elindult.

Az erdő megváltozott körülötte. Ősi fehér fák vették körbe, amelyek legalább tíz ember szélesek voltak és szinte az égig értek, míg az ágaik össze-vissza tekeregtek, és vörös leveleket tartottak. Az egyik fa, széles, kerek törzzsel, szinte hívogatta Merket, hogy üljön le a tövébe. Engedett a kísértésnek és rögtön megkönnyebbülést érzett, ahogy a fájdalom távozott a lábából a sok órás gyaloglás után. Levette a csizmáját és érezte, ahogy a fájdalom lüktet a lábában, a szél hűvös leheletét felfrissítette, miközben a falevelek susogtak felette.

Belenyúlt a hátizsákjába és kivett belőle némi szárított húst, amely még abból a nyúlból maradt, amit előző este fogott. Harapott egyet, majd lassan rágta, csukott szemmel, nyugodtan és közben azon gondolkodott, hogy vajon mit hoz számára a jövő. A fának dőlve ücsörgött a susogó levelek alatt és remekül érezte magát.

Szemei elnehezültek, és hagyta is lecsukódni őket, csak egy pillanatra, hogy pihenjen.

Amikor újra kinyitotta, meglepetten látta, hogy az ég sötétebb lett. Ezek szerint sikerült elaludnia… Már alkonyodott, és úgy érezte, hogy egész éjszaka tudna aludni, már ha nem ébredt volna fel egy zajra.

Felkelt és rögtön fülelni kezdett, az ösztönei azonnal bekapcsoltak. Kicsatolta a tőrtartóját, elrejtette a derekán és várt. Nem akart megint erőszakot, de amíg nem ér oda a toronyhoz, bármi megtörténhet.

A susogás egyre hangosabb lett, és úgy hangzott, mintha valaki futna, keresztülvágva az erdőn. Merk gondolkodni kezdett: mit keres valaki itt, az semmi közepén alkonyatkor? A levelek hangjából ítélve meg tudta mondani, hogy egy emberről van szó, aki ráadásul könnyű. Talán egy gyerek vagy lány.

Egy pillanattal később egy lányt pillantott meg, előjőve az erdőből. Sírt és lélekszakadva rohant. Merk figyelte az eszeveszett vágtát, majd végignézte, ahogy tőle pár lépésnyire a lány összezuhan. Arccal a sárban landolt. Csinos volt, talán tizennyolc éves lehetett. Zilált külsővel és kócos hajjal, vihartépett ruhában feküdt a földön.

Merk nyugodtan állt, de ahogy a lány felállt és megpillantotta őt, a szemei tágra nyíltak a félelemtől.

- Kérlek, ne bánts! – könyörgött, miközben hátrált.

Merk felemelte a kezét.

- Nem jelentek rád veszélyt - mondta lassan, kihúzva magát. - A magam útját járom.

A lány néhány lépést hátrált, még mindig sírva. Merk nem értette, hogy mi történik. Nem is akart belekeveredni – elég volt neki a maga problémája.

Visszafordult az ösvényre és indult volna a maga útján, amikor a lány megszólalt.

- Várj!

Megfordult és látta, hogy a lány zavarodottan áll mögötte.

- Kérlek, szükségem van a segítségedre!

Merk figyelemsebben megnézte és látta, hogy milyen gyönyörű is valójában a rendezetlen megjelenése alatt, a mosdatlan szőke hajával, a világoskék szemével, és gyönyörű arcával, amelyeket sár és könnyek borítottak. Egyszerű fölműves gúnyát viselt, és látszott, hogy nem gazdag. Úgy nézett ki, mint aki régóta szalad már.

Megrázta a fejét.

- Nincs az a pénz, amiért segítenék neked - mondta Merk. - Nem segíthetek, bármire is van szükséged. A saját küldetésemet kell végrehajtanom.

- Te ezt nem érted - könyörgött tovább a lány, közelebb lépve. - A családom! Az otthonunkat megtámadták ma reggel. Zsoldosok. Az apám megsebesült. Sikerült elűznie őket, de visszajönnek – sokkal többen – hogy megöljék, hogy megöljék az egész családomat. Azt is mondták, hogy lerombolják a farmot a földig. Kérlek! - könyörgött, még közelebb lépve. - Bármit megadok neked. Bármit.

Merk sajnálta a lányt, de elhatározta, hogy nem folyik bele a dologba.

- Sok probléma van a világban, kisasszony. És nem tudom mindet megoldani.

Megfordult, hogy ismét elinduljon, de a lány megint megszólalt.

- Kérem! – esdekelt sírva. - Ez egy jel, nem látja? Hogy önbe kellett botlanom, a semmi közepén? Azt hittem senkit sem találok – és erre maga itt van. Itt kellett lennie, hogy segítsen. Az isten adott egy esélyt a megváltásra. Nem hisz a jelekben?

Merk csak állt, nézte a szipogó lányt, és kezdett bűntudatot érezni. Egy része azt mondta, hogy oly sok embert megölt már életében, mit jelent az a pár élet pluszba? De mindig csak egy pár volt még. Nem akart vége lenni… Valahol meg kellett húzni a vonalat.

- Sajnálom, kisasszony - mondta. - De nem én vagyok a megmentője.

Merk megfordult és elindult az úton, elhatározva, hogy nem áll meg és nem törődik a szipogással, sem pedig a sóhajtozással. Hangosan csörtetett, hogy a levelek zaja elnyomjon minden mást.

De mindegy, hogy milyen erővel rugdosta a leveleket, a nő tovább sírt, valahol hátul a fejében, megigézve őt. Megfordult és látta, még amikor amaz elfutott, eltűnt az erődben és remélte, hogy megkönnyebbül ettől. De nem tudott szabadulni a sírás hangjától, bármennyire is nem akarta hallani.

Átkozta a sorsot, amiért összetalálkozott vele. Miért? - csodálkozott magában. - Miért őt?

Nem tudott tőle szabadulni, nem engedte és Merk nagyon utálta ezt az érzést. Azon tűnődött, hogy vajon ez lenne a lelkiismeret?

HUSZADIK FEJEZET

Kyra szíve repesett a boldogságtól, mikor apjával és testvéreivel, valamint Anvinnal és a harcosokkal meneteltek Volis utcáin, készülve a háborúra. Ünnepélyes csend mindenütt, miközben az ég sötétszürkére váltott és gyengén szállingózott a hó, miközben csizmáik alatt ropogott a már jéggé fagyott fehérség. Így haladtak a főkapu felé. Kürtök harsantak fel újra és újra, miközben az apja nyugodtan vezette az embereit – Kyra meg is volt lepődve, hogy milyen nyugodt –, mintha már ezerszer csinálta volna ezt előtte.

A lány egyenesen előre nézett, és a vasrácson keresztül elkapta a Kormányzó grimaszát, amint bíbor páncélba öltözve az embereit vezeti, miközben a kék-sárga pandesiai zászlók lobognak a szélben. Fekete csatalovaikon galoppoztak előre, a legjobb páncélt és fegyvereket viselve, közvetlen Volis kapuja felé tartva. A lovaik dobogása idáig hallatszott és Kyra érezte, hogy remeg alattuk a föld.

Ahogy a lány menetelt apja oldalán, új botját tartva, új íjával a vállán, és az új alkarvédőivel a kezén, mintha újjászületett volna. Végre igazi harcosnak érezte magát, igazi fegyverekkel. Teljesen fel volt ajzva, szinte várta az ütközetet.

Boldog volt, amiért az emberek egyként csatlakoztak és indultak háborúba velük. A falusiak reménnyel telve nézték apját és katonáit. Megtiszteltetésnek érezte, hogy velük menetelhet. Úgy tűnt, hogy feltétel nélkül bíznak az apjában, és azt gyanította, hogy ha más vezetné őket, a falusiak nem lennének ennyire nyugodtak.

A Kormányzó emberei közelebb értek, újból kürt harsant, Kyra szíve pedig kihagyott egy ütemet.

- Mindegy mi történik - mondta Anvin, felzárkózva mellé, halkan folytatva. - Mindegy milyen közel vannak, ne tegyél semmit apád parancsa nélkül. Most ő a parancsnokod. Nem úgy szólok hozzád, mint a lányához, hanem mint az egyik emberéhez. Egyhez közülünk.

A lány biccentett.

- Nem akarom, hogy én legyek az oka az emberek halálának - suttogta.

- Ne aggódj - nyugtatta Arathfael, felzárkózva hozzájuk. - Ez a nap már régóta érett. Nem te kezdted ezt a háborút – hanem ők, mikor átkeltek a Déli Kapun és meghódították Escalont.

Kyra, magabiztosabban szorította a botot, készen bármire, ami következhet. Talán a Kormányzó megértő lesz. Talán tárgyal a fegyverszünetről…

Elérték a vasrácsot, és mindannyian megálltak, tekintetüket a parancsnokon nyugtatták.

Ott állt kifelé nézve, kifejezéstelen arccal, mindenre készen. Odafordult az embereihez.

- Nem fogunk vasrácsok mögé rejtőzni az ellenség elől – kiáltotta. - Megütközünk velük a kapu előtt. Emeljétek fel! - parancsolta.

Nyögve emelték fel a nehéz vasrácsot. Végül egy koppanással megállt és Kyrával együtt meneteltek keresztül a kapun.

Átkeltek a fahídon, majd a mocsáron és megálltak a túloldalon, várva, az elkövetkezőt.

Morajlás töltötte meg a levegőt, amikor a Kormányzó emberei néhány lábnyira megálltak tőlük. Kyra pár lépéssel apja mögött állt, a többiekkel egy csoportban, készen rá, hogy felzárkózzanak mellé és szemtől-szembe megküzdjenek a Kormányzó embereivel.

Látta a Kormányzót, egy középkorú kopaszodó embert, akinek a maradék haja már őszbe hajlott. Nagy hasa volt, és egy tucatnyi lábbal távolabb ült a lován, úgy tekintve le mindenkire, mintha ő lenne az isten. Mintegy száz embere mögötte ült lóháton, komoly tekintettel és állig felfegyverkezve. Ezek az emberek, ahogy elnézte, felkészültek a halálra.

A lány büszke volt az apjára, aki félelem nélkül és rendíthetetlenül állt az emberei előtt. Ízig-vérig parancsnok… Ezt az oldalát Kyra eddig nem ismerte, de repesett a szíve a boldogságtól, hogy láthatja.

A hosszú, feszült csendben csak a szél süvöltése hallatszott. A Kormányzó kihasználta az idejét, egy teljes percig tanulmányozta őket, megpróbálva megfélemlíteni a sereget. Gyönyörű lovaikkal és fegyvereikkel kérkedtek. A csönd olyan hosszúra nyúlt, hogy Kyra már azt várta, hogy vajon ki töri majd meg. Aztán rájött, hogy az apja okozta csönd az ellenszegülés egyik eszköze volt, hogy ott álltak a fegyvertársak csendben és hidegen. Imádta ezért. Nem az az ember volt, aki térdet hajt bárki előtt, mindegy, hogy mik az esélyek.

Leo adott ki egyedül némi hangot, amint halkan morgott az ellenségre.

Végül a Kormányzó megköszörülte a torkát, és Kyra apjához szólt.

- Öt emberem meghalt - jelentette be, kicsit orrhangon. Továbbra is a lován maradt, nem ereszkedett le a szintjükre. - A lányod megszegte a szent pandesiai törvényt. Ismered a törvényt: aki kezet emel a Kormányzó embereire, meghal.

Ezután elhallgatott, de Duncan nem válaszolt. Az egyetlen zajként csak a zászlók lobogása hallatszott, ahogy a szél csapkodta őket. Az egyforma számban felsorakozott emberek mindkét oldalon feszült csendben nézték egymást.

Végül a Kormányzó folytatta.

- Mivel én könyörületes úr vagyok - kezdte - nem végeztetem ki a lányodat. Nem ölök meg senkit a katonáid vagy embereid közül, amihez egyébként jogom lenne. Készek vagyunk magunk mögött hagyni ezt az ügyet.

A csend újra beállt, ahogy a Kormányzó abbahagyta a beszédet. Ő körbehordozta a tekintetét, míg nem állt Kyránál. Hűvösséget érzett, amikor mohó szemeivel végigmérte.

- Cserébe elviszem a lányodat, amihez egyébként is jogom van. Hajadon, a megfelelő korban van, és ahogy tudod a pandesiai törvény megengedi nekem. A lányod – minden lányotok – most már a mi tulajdonunk.

Gúnyos mosollyal nézett az apjára.

- Érezd magad szerencsésnek, hogy nem alkalmazok szigorúbb büntetést - tette hozzá a miheztartás végett.

A Kormányzó megfordult és biccentett két emberének, akik leszálltak a lovukról és elindultak, hogy átkelljenek a hídon. A csizmájuk és sarkantyújuk visszhangot vetett a fahídon.

Kyra szíve egyre jobban vert, amint látta, hogy jönnek érte. Támadásba akart lendülni, fogni az íját és lelőni őket, hogy megvédje magát. De emlékezett Anvin szavaira, amit apja parancsáról mondott, hogy fegyelmezett katonaként kell viselkednie, és bármilyen nehezen is, de erre kényszerítette magát.

Ahogy közeledtek, Kyra kíváncsian várta, hogy apja mit fog tenni. Vajon odaadja őt ezeknek az embereknek? Harcolni fog érte? Vajon nyernek vagy vesztenek, elviszik?

Közeledtek, de az apja nem reagált semmit sem. Kyra szíve a torkában dobogott. Csalódottságot érzett, úgy érezte, hagyni fogja, hogy elvigyék. Majdnem sírva fakadt.

Leo idegesen morgott, miközben a lány elé állt. Felborzolta a szőrét, de ez sem állította meg őket. Tudta, ha utasítaná, hogy támadjon, támadna. De nem akarta, hogy megsérüljön a fegyverektől és nem akart az apja parancsa ellenére cselekedni és kirobbantani a háborút.

A két katona már csak néhány lépésre volt, mikor Duncan hirtelen biccentett az embereinek, akik közül hat előre lépett és Kyra fellelkesülten látta, hogy leengedik az alabárdjaikat, blokkolva amazok útját.

A katonák egy pillanatra megálltak, a páncéljuk nekiütközött az alabárdoknak egy fémes csattanás keretében, és meglepetten nézek az apjára. Nem ezt várták.

- Nem mentek tovább – jelentette ki. Hangja erősen csengett, sötét, olyan, amivel senki sem szállhat szembe. Magában hordozta a tekintélyt, nem egy szolga hangjának hallatszott.

Ebben a pillanatban Kyra jobban szerette, mint bármikor.

Aztán apja a Kormányzó felé fordult.

- Szabad emberek vagyunk – közölte vele. - Nők és férfiak, öregek és fiatalok. Ez az ő választása. Kyra - mondta felé fordulva - el akarsz menni ezekkel az emberekkel?

A lány széles mosollyal válaszolt.

- Nem.

Visszafordult a Kormányzóhoz.

- Hallhattad. A döntést neki kell meghoznia. Nem neked, vagy nekem. Ha szeretnél valami kompenzációt a veszteségeidért, aranyat vagy más értéktárgyat - mondta a Kormányzónak -, akkor szívesen adok az enyémből. De nem viheted el a lányomat – vagy bármelyikünk lányát – mindegy, hogy mit írnak a pandesiai törvényekben.

A Kormányzó barátságtalanul nézett le rá, megütközés látszott az arcán, hiszen nem volt hozzászokva, hogy így beszéljenek vele. Úgy látszott nem tudja, hogy mit tegyen. Nem számított semmiféle ellenállásra.

- Hogy merészelted megállítani az embereimet? - kérdezte feldühödve. - Visszautasítani az ajánlatomat?

- Nem volt itt semmiféle ajánlat – vont vállat Duncan.

- Óvatosan, szolga - csípett oda. - Nem ajánlom fel kétszer. Ha visszautasítasz, halállal lakolsz – te és az embereid is. Bizonyára tudod, hogy nem vagyok egyedül… A hatalmas pandesiai hadseregről beszélek. Azt hiszed, hogy szembe tudsz szállni Pandesiával egyedül, mikor a saját királyotok megadta magát? Amikor az esélyek ellenetek szólnak?

Apja vállat vont.

- Nem esélyekért harcolok – felelte. - Hanem ügyekért. Nem érdekel, hogy több embered van. Egyedül a szabadság számít. Nyerhetsz, de nem kapod meg a lelkünket.

A Kormányzó arca megkeményedett.

- Akkor az összes asszonyt és gyermeket sikoltozva hurcoljuk el - mondta. - Emlékezz majd a mai választásodra.

A Kormányzó megfordult, megsarkantyúzta a lovát és visszalovagolt az emberi kíséretében, vissza az úton amerről jött, beleveszve a havas tájba.

A katonái hátramaradtak, majd a parancsnokuk kiadta a parancsot.

- ELŐRE!

A katonák leszálltak a lovaikról, sorokba fejlődtek és fegyelmezetten elindultak, keresztül a hídon, egyenesen feléjük.

Kyra szíve újra a torkában dobogott, az apját nézte, akárcsak a többiek, várva a parancsát – majd hirtelen felemelte az öklét, és leengedte, a harc elkezdődött.

Hirtelen az ég nyilakkal telt meg. Kyra hátranézett a válla felett és látta, hogy az apja néhány embere tüzet nyitott. A nyilak fütyültek a levegőben majd sorban eltalálták a Kormányzó embereit.

Sírás töltötte meg a levegőt, ahogy a férfiak meghaltak körülötte. Ez volt az első alkalom, hogy ennyi embert látott egyszerre meghalni, ráadásul ilyen közelről. A látvány letaglózta.

Eközben az apja egy rövid kivont karddal – a másik oldalán is lógott egy - előre lépett és lekaszabolta azt a két katonát, akik a lányáért jöttek. Holtan terültek el a lábánál.

Ugyanabban a pillanatban Anvin, Vidar és Arthfael felemelték a lándzsáikat és elhajították, mindegyik egy-egy katonában állt meg a hídon. Brandon és Braxton szintén előreléptek és eldobták a lándzsáikat, egyikük egy katonát talált el a kezén, a másik egyet a lábán.

Egyre többen támadtak, és Kyra is bekapcsolódott a harcba, a botját oldalra tette és levette az új íjat a hátáról. Első alkalommal behelyezte a nyilat és lőtt. A parancsnokra célzott, aki lóhátról vezette az embereit, és nagyon elégedettnek tűnt magával. Aztán a nyíl belefúródott a mellkasába. Ez volt az első lövése az új íjával, és ez volt az első ember, akit rendes harcban ölt meg – és amint a parancsok leesett a földre, akkor fogta csak fel, hogy mit tett.

Ugyanabban a percben tucatnyi katona emelte fel az íját és lőtt vissza és elszörnyedve látta, ahogy az apja emberei közül páran holtan vagy sebesülten összesnek körülötte.

- ESCALONÉRT! - kiáltotta az apja.

Kivonta a kardját és rögtön támadást vezetett a hídon át, oda ahol a legsűrűbben állt az ellenség. Az emberei szorosan követték és Kyra is megragadva a botját, csatlakozott hozzájuk. Mindenképpen az apja oldalán akart harcolni.

Ahogy támadtak a Kormányzó emberei újabb tüzelésre készültek és lőttek is, újabb nyílzáport küldve feléjük.

De ekkor, Kyra meglepetésére, az apja emberei felemelték hatalmas pajzsaikat, falat emelve, ami mögé mind behúzódtak, tökéletes fegyelemben. Ő is behúzódott és hallgatta a becsapódásokat, ahogy a halálos nyilakat megállították.

Mindannyian talpra ugrottak és újra támadtak. Rájött, hogy az volt apja stratégiája, hogy közel kerüljenek hozzájuk, így nem tudják majd a nyilaikat használni. Hamarosan elérték a katonákat és egy hatalmas fémes csattanás jelezte, amikor összeütköztek, kard kardal, alabárd pajzzsal, lándzsa páncéllal találkozott. Egyszerre volt szörnyű és felemelő.

Beszorultak a hídra, nem lehetett semerre sem menni, az emberek egymás ellen harcoltak, hörgések, csapódások, csattanások hallatszottak mindenfelé. Leo egy katona lábába mélyesztette a fogait, mialatt az apja egyik embere mellette üvöltött, ahogy kard fúródott belé és ömlött a vér a száján.

Kyra látta Anvin fejét, de aztán egy katona belemélyesztette a kardját a hasába. Látta, amint apja a pajzsot fegyverként használja, eltalálva két embert olyan erővel, hogy azok átestek a korláton bele mocsárba. Sohasem látta még az apját harcolni, és lelkesítő dolog volt nézni őt. Az emberek körbevették a parancsnokot. Világosan látszott, hogy nem először harcolnak együtt. Bajtársak voltak.

Apja emberei olyan jól küzdöttek, hogy visszaszorították a Kormányzó embereit, akik nem számítottak ilyen jól szervezett ellenállásra. Ők a Kormányzóért harcoltak – aki már itt hagyta őket, míg az apja emberei az otthonukért, a családjukért és az életükért küzdöttek. A szenvedélyük, megadta nekik azt a szükséges pluszt.

Kis hely volt csak manőverezni, mikor Kyra észrevett egy katonát, aki felé tartott kivont karddal. Meg is ragadta a botját két kézzel, majd oldalra fordult és pajzsként felemelte. A katona egy hosszú karddal támadt és a lány azon imádkozott, hogy az alkani acél kitartson.

Majd a kard lecsapott és megkönnyebbülésére a bot nem törött el, jól működött pajzsként is.

Kyra megpörgette a botot maga körül és oldalról lecsapott vele a katona fejére. Az megtántorodott, majd egy rúgással újra hátrébb lökte, míg az sikítva beesett a mocsárba.

Most egy másik katona támadt rá fejszével, amivel mellette sújtott le, alig volt ideje reagálni. Elforgott és a bottal blokkolta. Vízszintesen tartotta a botját, alig tudta visszatartani a katona erejét, a fejsze egyre közeledett. Megtanult egy értékes leckét, mikor látta, hogy nem erősebb a katonánál. Nem kell erősebbnek lennie, az ő saját erejével kell harcolnia…

Vesztett az erejéből és a fejsze egyre közelebb került, Kyrának eszébe jutott Brot szerkentyűje. Megcsavarta a botot, az kettévált, ő hátrébb lépett, miközben a fejsze elzúgott, kikerülve őt. A katona ledöbbent, erre a megoldásra egyáltalán nem számított. Kyra felemelte a két fél botot és beledöfte a pengéket a katona mellébe, megölve őt.

Ekkor egy kiáltást hallott, közvetlenül maga mögül és meglátott egy csapat falusit – farmert, kőművest, kovácsot, hentest – akik kivont fegyverrel – kaszákkal, kapákkal – mindennel, amit találtak – szaladnak a híd felé. Pillanatokon belül csatlakoztak az apja embereihez, beszállva a harcba.

Kyra látta, amint Rhomak a hentes egy bárddal levágja egy katona kezét, mialatt Brine a kőműves, összezúzta egy ember mellkasát a kalapácsával. A falusiak új energiát hoztak a harcba és amilyen rongyosak voltak, úgy futamították meg a Kormányzó embereit. Szenvedéllyel harcoltak, kiengedve az évek óta felgyülemlett haragjukat. Végre esélyük nyílt arra, hogy kiálljanak magukért – esélyt kaptak a bosszúra.

Visszaszorították az ellenséget a nyers erejükkel, azok pedig fejvesztve menekültek, hátrahagyva a lovaikat is. Néhány perc intenzív harc után, ezek az amatőrök elkezdtek elfáradni és a levegő hamarosan megtelt a jajgatásukkal, amint a jobban képzett és felszerelt katonák elkezdték levágni őket. A Kormányzó emberei visszanyomultak és a pillanat öröme tovaszállt.

A híd egyre zsúfoltabb lett, ahogy újabb erősítések érkeztek. Az apja emberei kezdtek elfáradni a csúszós havon, egyre több dőlt ki közülük. A csata kimenetele kezdet megváltozni, Kyra tudta, hogy gyorsan ki kell találnia valamit.

A lány gyorsan körbenézett és támadt egy ötlete: felugrott a híd kőkorlátjára, kiváló kilátóhelyet találva néhány lábbal a többiek felett, jó célpontot nyújtott, de nem törődött vele. Ő volt csak olyan kecses, hogy felférjen ide, és elővette az íját, célzott, majd lőtt.

A kiváló szögnek köszönhetően, Kyra képes volt kilőni az egyik katonát a másik után. Megcélozta a Kormányzó egyik emberét, aki már túl közel került az apja hátához, és egy jó lövéssel eltalálta a nyakát, még pont azelőtt, hogy a kardjával lesújtott volna az apjára. Egy másikat, aki cséphadaróval hadonászott Anvin felé, a bordái között talált el.

Egyik nyilat a másik után lőtte ki, leszedett egy tucat embert mire észrevették. Érezte a nyíl suhanását az arca mellett, és látta a többi íjászt is, hogy célba vették. Mielőtt reagálni tudott volna, pokoli fájdalmat érzett a kezében, ahonnan vér serkent.

Leugrott a párkányról, vissza a küzdelembe. Csinált egy bukfencet, majd letérdelt. Gyorsan vette a levegőt, a keze pokolian fájt. Felnézett és látta, hogy újabb erősítés érkezik a hídra. Látta, hogy az embereiket visszaszorítják. Látott egy visszavonuló embert, közvetlenül maga mellett, akit ismert és szeretett, hogy a gyomrához kap, majd átbukva a korláton holtan esik a mocsárba.

Ahogy ott térdelt, egy katona tört felé, fejszével a kezében, magasan a feje felett. Tudta, hogy nem tud reagálni időben és megvédenie magát, amikor hirtelen Leo lendült előre és mélyesztette a fogait a katona hasába.

Kyra mozgást látott a szeme sarkában, amikor megfordult egy katonát látott, aki alabárddal közeledett felé, készen arra, hogy lesújtson a nyakára. Képtelen volt időben reagálni, az íját kapta maga elé, felkészült a halálra.

Egy csattanást hallott, és látta, hogy a penge megállt a feje felett – egy kard állította meg. Az apja állt felette, kinyújtott karddal, megvédve őt a halálos csapástól. Megpörgette a kardot, kicsavarva az alabárdot az ellenség kezéből, majd szíven döfte.

A mozdulat azonban védtelenül hagyta az apját, és Kyra elszörnyedve nézte, hogy egy újabb katona tör előre és megragadja az apja kezét. Felkiáltott és visszalépett, mielőtt a katona magával ragadta volna.

Ahogy ott térdelt, egy ismeretlen érzés kezdte hatalmába keríteni. Különös bizsergés kezdődött a gyomrában, ami szétáradt minden tagjába, olyan erővel ruházva fel, amit eddig még sohasem tapasztalt. Forróság vágtatott végig az erein, kitisztítva a gondolatait és újra képes volt gondolkodni. Az összes katonát egyszerre látta, és tudta, hol vannak a gyenge pontjaik, miként kell megölni őket…

Ahogy Kyra ott térdelt egy ismeretlen érzés kezdte a hatalmába keríteni: melegséget érzett, amely a gyomorszájánál kezdődött, majd sugárzott tova. Különös érzés volt, ami végtelen energiát adott neki, szétáradva a testében, végig robogva az ereiben. Nem puszta erő volt ez, képes volt újra koncentrálni. Körbenézett, olyan volt, mintha lelassult volna az idő. Egy pillanat alatt látta az összes ellenséges katonát, az összes gyenge pontjukat, és tudta miként ölje meg őket.

Kyra nem értette, hogy mi történik vele, de nem is érdekelte. Engedte, hogy az új erő átvegye felette az irányítást, megadta magát ennek az édes érzésnek, hogy tegyen vele, amit akar.

Talpra állt, legyőzhetetlennek érezte magát, és úgy érezte, hogy mindenki lassabban mozog körülötte. Felemelte a botját és belevetette magát a tömegbe.

Ami utána történt csak egy villanás volt, egy vakító homály, amit nem értett és nem is igazán emlékezett rá. Érezte, hogy az erő átveszi a kezei felett az irányítást, egy belső hang megsúgta kire sújtson le, hova mozduljon, és azon találta magát, hogy szemvillanás alatt öli az ellenséget, vágja át magát a tömegen. Az egyik katonának a fejét az oldalát találta el, majd azzal a lendülettel egy másikat torkon szúrt, majd felugrott és egyszerre két katona fejét ütötte szét. Csavarta és pörgette a botját és úgy vágta át magát a csapaton, mint a forgószél. A katonák estek jobbra-balra, egész ösvényt hagyva maga mögött. Senki sem tudta elkapni – senki sem tudta megállítani.

A fém csattanása, amikor a botjával ráütött a páncélra, messze szállt a levegőben. Minden hihetetlenül gyorsan történt. Életében először érezte, hogy egyé vált az univerzummal, úgy érezte, hogy nem kell már irányítania magát, hanem egyszerűen csak hagynia kell, hogy irányítsák. Olyan volt, mintha kívülről figyelte volna magát. Az új erő egyszerre rémítette meg és emelte a felhők közé…

Pillanatok alatt eltakarította a Kormányzó összes emberét a hídról. Arra lett figyelmes, hogy a távolabbi végén áll és az utolsó katona szeme közé súlyt le.

Szaporán lélegzett, és az idő újra gyorsan járt. Körülnézett. Látta a sérülteket maga körül, és jobban meglepődött, mint bárki más.

Mintegy tucatnyian maradtak a Kormányzó emberei közül, a híd másik végében, onnan nézték, pánikkal az arcukon, majd megfordultak és futásnak eredtek a csúszós havon.

Kiáltás hangzott és az apja vezetésével megindult egy csapat, hogy tovább űzzék őket. Lesújtottak, jobbra és balra, egészen addig, amíg senki sem maradt élve.

Kürt harsant. A csata véget ért.

Apja minden embere és a falusiak ott álltak és alig akarták elhinni, hogy megcsinálták a lehetetlent. Igazából nem tartottak semmilyen ünneplést a győzelem miatt, nem éljeneztek és kiabáltak örömükben. Ehelyett a levegőben különös csend honolt, a hangulat különösen komor volt, hisz sok kiváló testvért vesztettek el, a testeik ott feküdtek előttük. Talán ez okozta a csöndet.

De más volt az ok, Kyra tudta. Nem a halál. Hanem ő.

A csatamezőn minden szem rászegeződött. Még Leo is felnézett rá, félelemmel a szemében, mintha nem ismerné őt.

Kyra csak állt ott, még mindig zihálva, arca kipirosodva, és érezte, hogy bámulják. Csodálattal és gyanakvással néztek rá, úgy mintha idegen lenne. Mindenki ugyan azt a kérdést tette fel magának legbelül. Azt a kérdés, amire ő is tudni akarta a választ, és jobban félt tőle, mint bárki.

Ki ő valójában?

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Alec hol álomba merült, hol felébredt, ahogy a kocsiban nyomorgott, összeszorítva a többi fiú közé. Nyugtalanul aludt, borzasztó dolgokat álmodott. Látta magát, ahogy egy halott fiúkkal teli koporsóban fekszik és rácsapják a fedelet.

Ziháló légzéssel ébredt, észlelve, hogy még mindig a kocsiban van. Több helyen is megálltak, és egyre több fiú lett összezsúfolva a szűk helyen. Egész nap mentek, majd a második nap is, hegyre fel és le, ki és betérve az erdőből. Alec azóta talpon volt, hogy szembeszállt a parancsnokkal. Biztosabbnak érezte, ha ébren van, pedig a háta már rettentően fájt, de nem érdekelte. Nehezebben aludt el, ha állt. A fiú, aki megtámadta, visszahúzódott a szekér távolabbi végébe, de igazából nem bízott senkiben.

A kocsi rázkódása egyre tompábbá tette Alecet, és elfelejtette, hogy milyen a sima földön állni. Ashtonra gondolt és örömmel töltötte el, hogy legalább a testvérének nem kell itt állnia. Ez erőt adott neki, és bátorságot, hogy folytassa.

Ahogy az árnyékok egyre nagyobbak lettek, még mindig nem látszott az utazás vége, és Alec kezdte elveszteni a reményt, hogy valaha is elérik a Lángokat.

Egyre több idő telt el, és tucatnyi elbóbiskolás után, egy lökést érzett az oldalában. Kinyitotta a szemét és Marcót látta, aki a fejével intett.

Alec érezte az izgatottságot a fiúk között, és ezúttal valami mást is érzett. Mindegyik fiú felállt és egy irányba figyeltek a vasrácson keresztül. Alec is megfordult és megpróbált kinézni, de a sűrű tömeg miatt nem tudott.

- Ezt látnod kell - mondta Marco, kifelé nézve.

Helyet cseréltek, hogy Alec kikukucskálhasson. Ahogy kinézett, olyat látott, amit életében nem fog elfelejteni:

A Lángokat.

A Lángokról hallott egész életében, de sohasem képzelte azt, hogy létezhet ilyen. Egyike volt azon dolgoknak, amiket nehezen tudott elképzelni, hiába próbálta, de képzelete meg se közelítette a valóságot. Hogyan érhetnék el a lángok az eget? Hogyan éghetnének örökké?

De most ott terült el a szeme előtt, és igaz volt minden. Elállt a lélegzete. A látóhatáron, a Lángok emelkedtek, egészen az égig és a felhők miatt nem is lehetett látni a tetejét. Halotta a ropogásukat, érezte az áradó meleget még innen is. Egyszerre volt félelmetes, inspiráló és ijesztő.

A Lángoknál emberek százait látta, férfiakat és gyerekeket, akik őrt álltak, több száz láb hosszan. A látóhatáron, az út végén észrevett, egy fekete kőből épült tornyot, körülötte jó pár épülettel. Itt volt a legnagyobb a sürgés-forgás.

- Úgy néz ki, az az új otthonunk – vonta le a következtetés Marco.

Alec látta a mocskos barakkokat, amelyeket korom borított. Fájdalmat érzett a hasában, felismerve a szomorú jövőt: a pokol az élete része lett.

*

Alec megmerevítette magát, mikor a Pandesiai katonák kilökték a kocsiból a többi fiúval együtt. Néhányan rajta értek földet, és ahogy levegő után kapkodott, meglepődött, hogy milyen kemény maga a föld, pedig hó borította. Nem volt hozzászokva ehhez az északkeleti időjáráshoz, és fel is mérte, hogy a Midlandi ruhája túl vékony ide. Soliban, amely csak néhány napi lovaglásra volt innen délre, alágy talajt, zöld moha borította, sohasem havazott és virágillat szállt a levegőben. Itt hideg volt és minden kemény, élettelen – és a levegőben csak a tűz szagát lehetett érezni.

Ahogy Alec kiszabadította magát a testek alól, hátulról máris ráütöttek. Előrebukott és egy kísérőt látott maga mögött, aki úgy hajtotta a fiúkat, mint az ökröket, a barakkok felé.

Látta, hogy mögötte néhány tucat fiú esik ki a kocsiból, és nem egy közülük már meghalt. Csodálta, hogy túlélte az utazást. Minden csontja fájt, az ízületei sajogtak, és fájt minden mozdulat. Úgy érezte magát, mint aki hónapok óta nem aludt. Megérkezett a világ végére.

Recsegés töltötte be a levegőt. Alig pár száz lépésre látta maga előtt a Lángokat. Arra sétáltak, és minden lépéssel csak egyre nagyobbnak tűntek. Lenyűgözőek voltak, és ahogy a közeledtek a forróság is nőt. Tartott tőle, hogy mekkora lesz a forróság, ha mellé érnek és mi lesz, ha húszlépésnyire kell járőrözniük onnan. Észrevette, hogy a többiek szokatlan védőpáncélt viselnek.

- Látod azokat a fényeket, fiú? - kérdezte egy baljós hang.

Alec afelé a fiú felé fordult, akivel a kocsiban már összeverekedett, és most gúnyosan mosolygott.

- Amikor odatartom az arcodat, utána senki nem fog rád ismerni, még az anyád sem. Addig égetem a kezeidet, amíg csonkok nem lesznek. Értékeld, amid van, mielőtt elveszted.

Nevetett, sötét hangon, ami leginkább köhögésnek hangzott.

Alec dacosan nézett vissza, most már Marcóval az oldalán.

- Nem tudtál megverni a ketrecben - válaszolta Alec - és most se fogsz.

A fiú röhögött.

- Ez már nem a ketrec, fiú – mondta. - Velem alszol ma éjszaka. Azokban a barakkokban csak mi vagyunk. Egyik éjszaka a tetőn. Csak te és én. És nekem van időm. Lehet, hogy ma este, lehet, hogy holnap… De ezen éjszakák valamelyikén, amikor a legkevésbé számítasz rá, akkor elkaplak. Arra ébredsz majd, hogy az arcod azokban a lángokban van. Aludj jól - zárta le nevetve.

- Ha olyan kemény vagy – vágott vissza Marco, kiállva mellette -, akkor mire vársz? Itt vagyunk. Próbáld meg.

Alec látta, hogy a fiú hezitál, és visszafelé néz a pandesiai hajcsárokra.

- Majd amikor az idő megfelelő. - Ezzel el is tűnt a tömegben.

- Ne aggódj - mondta Marco. - Amikor Te alszol, én fent leszek, és majd cserélünk. Ha ez a söpredék a közelünkbe jön, akkor nagyon megbánja.

Alec bólintott a megegyezésre, boldog volt, hogy nincs egyedül. Lenézett a barakkokra és elkeseredett. Néhány lépésre a bejárattól már érezte is a testszagú bűzt, ami az épületekből áradt. Nem volt benne biztos, hogy be akar ide költözni.

Megpróbált hozzászokni a barakk sötétéjéhez, fény csak néhány magasan lévő ablakon jött be. Végignézett a piszkos padlón, megállapítva, hogy a szekér bármilyen rossz is nézett ki, ennél biztosan jobb. Gyanús arcokat látott, csak a szemük fehérje látszott. Elkezdtek huhogni, hogy megfélemlítsék őket, az újoncokat, és hogy kijelöljék a területüket, majd a barakk megtelt egyre több hanggal.

- Friss hús - mondta az egyikük.

- Abrak a Lángoknak - kiáltotta egy másik.

Alec úgy érezte, mintha letartóztatták volna őket, amint haladtak egyre mélyebbre a nagy teremben. Végül megálltak, Marco szorosan mellette, egy adag szalma előtt a földön – de már tolták is őket arrébb.

- Az az én helyem, fiú.

Alec odafordult és megpillantott egy idősebb újoncot, ahogy őt nézi, és egy tőrt szegez neki.

- Hacsak nem akarod, hogy átvágjam a torkodat - figyelmeztette.

Marco előrelépett.

- Tartsd meg a szalmádat. Egyébként is büdös.

Ketten tovább folytatta az útját a barakk belseje felé, mígnem a távolabbi sarokban Alec talált egy kis foltnyi szénát az árnyékban. Nem látott senkit a közelben, és mindketten leültek, pár lépésre egymástól, hátukat a falnak támasztva.

Alec rögtön megkönnyebbült, olyan jó érzés volt megpihentetni a lábait, és nem mozogni. Biztonságban érezte magát, hátát a falnak támasztva. Itt nem tudtak könnyedén rátámadni, és belátta a termet. Újoncok százai érkeztek, mindannyian vitatkoztak valamin, és továbbiak jöttek be. Néhányat a bokájánál fogva vonszoltak ki, holtan. A hely leginkább pokolra hasonlított.

- Ne aggódj, lesz még rosszabb - mondta egy hang.

Egy újonc feküdt az árnyékban néhány lépésnyire tőlük, akit eddig nem vettek észre. A hátán feküdt, kezét a feje alá rakta és a mennyezetet nézte. Egy szalmaszálat rágott, és mély hangon beszélt.

- Az éhség valószínűleg megöl majd - mondta a fiú sötéten. - Akik idejönnek, azoknak a felét az éhség viszi el. A betegségek megölik a többit. Ha az nem visz el, akkor valamelyik fiú öl meg. Lehet, hogy harcoltok majd egy szelet kenyérét – vagy csak minden ok nélkül. Sok út vezet a halálhoz.

Sóhajtott.

- És ha mindezt túléled - tette hozzá -, akkor a Lángok fognak végezni veled. Talán nem az első őrjáratodon, vagy a másodikon. De a trollok általában akkor törtnek át, amikor a legkevésbé várod, és ölni jönnek. Nincs mit veszteniük és nincs hová visszamenniük. Láttam egyet a múlt éjjel, amikor úgy mélyesztette bele a fogát egy fiúba, hogy a társai semmit nem tudtak tenni.

Alec egy gyors pillantást váltott Marcóval.

- Nem láttam senkit, aki egy holdnál tovább kibírta.

- De te még itt vagy – vonta le a következtetést Marco.

A fiú vigyorgott és tovább rágta a szalmaszálat, továbbra is felfelé nézve.

- Mert megtanultam, hogyan kell túlélni - válaszolta.

- Mióta vagy itt? - kérdezte Alec.

- Két hónapja - válaszolta. - A leghosszabb ideje, mind közül.

Alec elképedt. Két hónapos a legrégebbi túlélő. Ez tényleg egy halálgyár. Kezdte úgy érezni, hogy hibát követett el, azzal hogy idejött. Talán jobban járt volna, ha harcol a pandesiaiakkal még a faluban, az legalább gyors halál lett volna, otthon. A gondolatai a menekülés körül kezdtek forogni, végül is a testvére megmenekült, mi keresnivalója van akkor itt?

Azon kapta magát, hogy kutatja a falakat, keresi az ablakokat és ajtókat, számolja az őröket, törve a fejét, hogy lehet innen kijutni.

- Ez jó - mondta a fiú, miközben továbbra is a mennyezetet bámulta, de mégis őt figyelte. - A menekülésen gondolkozol. Gondolj bármire, csak erre a helyre ne. Így élheted túl.

Alec elpirult, hogy a fiú így olvas a gondolataiban, és csodálta, hogy még rá se kellett néznie közben.

- De igazából ne próbáld meg - tanácsolta. - El nem tudom mondani, hányan halnak meg minden éjszaka, a szökés miatt. Jobb ha megölnek, mintha ilyen módon halsz meg.

- Milyen módon meghalni? - kérdezte Marco. - Megkínoznak?

A fiú tagadólag rázta a fejét.

- Rosszabb. Hagynak elmenni.

Alec kétkedve nézett vissza.

- Hogy érted?

- Jól kiválasztották ezt a helyet - magyarázta. - Azok az erdők tele vannak halállal. Vadkanok, fenevadak, trollok – bármi, amit el tudsz képzelni. Senki nem élte túl.

A fiú vigyorgott és most nézett rájuk az első alkalommal.

- Üdvözöllek barátaim - mondta széles mosollyal -, a Lángoknál.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Kyra Volis szeles utcáin sétált, a hó ropogott a csizmája alatt. Kábult volt az első csatája után. Minden olyan gyorsan történt, annyi gonoszság és intenzív érzés érte, amit el se tudott képzelni korábban. Emberek haltak meg - jó emberek -, akiket egész életében ismert. Fájdalmas és szörnyű módon mentek el. Apák, testvérek és férjek fekszenek most holtan a hóban, a testüket csak kihozták az erőd kapuja elé mivel a föld túl kemény, hogy eltemessék őket.

Behunyta a szemét, és megpróbált ezektől a képektől megszabadulni.

Nagy győzelmet arattak, de ennek ellenére is megalázottnak érezte magát. Látta, hogy milyen egy igazi csata, milyen törékeny is az élet. Megmutatta, hogy milyen könnyen halnak az emberek és milyen könnyen tudja ő is elvenni az emberek életét – mindkettő rettentően zavarta.

Nagy harcos lett belőle, akivé mindig is válni akart, azonban súlyosabb teherként nyomta, mint képzelte. A vitézségért küzdött, de nem volt könnyű az út. A háborút nem lehetett kézben tartani, nem olyan volt, amit az ember csak felakaszt a falra, ha pihenni szeretne. És ezért küzdöttek a férfiak... Hol volt itt a vitézség? Most, hogy vége a csatának, hová lett?

Mindennél jobban szeretett volna foglalkozni a csodával, ami érte. A semmiből jött és ugyanolyan gyorsan el is tűnt. Megpróbálta összefoglalni, de nem tudta megfogalmazni mit érez. Mi volt ez? Honnan jött? Kyra nem szerette azokat a dolgokat, amiket nem értett, és nem tudott irányítani. Inkább lett volna kevésbé erős, csak értse meg, honnan van a tehetsége.

Ahogy sétált az utcán, próbálta összerakni a városiak reakcióit. A csata után, azt hitte, hogy pánikolni fognak, bedeszkázzák az ablakaikat és felkészülnek az erőd kiürítésére. A Kormányzó rengeteg embere halt meg, és bizonyára hamarosan visszatér Pandesia támogatásával. Egy nagy és szörnyű sereg jön majd, a következő nap, vagy azután, vagy egy héttel később – de biztosan jönnek. Olyanok ők itt, mint az élőhalottak. Hogyhogy nem félnek?

Az emberek között járkálva nem érzett félelmet. Épp ellenkezőleg, boldog, ünneplő embereket látott, akik újjászülettek, úgy viselkedtek, mint akik visszanyerték a szabadságukat. Mindenfelé cikáztak, lapogatták egymás hátát, ünnepeltek-készülődtek. Élesítették a fegyvereiket, megerősítették a kapukat, sziklákat tornyoztak egymásra, élelmet raktároztak és fontos ügyekben siettek. A volisiaknak, apja példáját követve, vasakaratuk volt. Nem lehetett őket könnyedén eltéríteni, és úgy tűnt, hogy mindig a következő konfliktusra készülnek, mindegy, hogy mik az esélyeik.

Kyra azt is észrevette, hogy amint közöttük sétált, valami miatt kényelmetlenül érezte magát: nem tetszett neki, ahogy ránéztek. Terjedt a szóbeszéd a háta mögött. Úgy néztek rá, mintha nem közülük való lett volna, pont ezek az emberek, akiket egész életében szeretet. Úgy érezte magát itt, mint egy idegen, és azon gondolkodott, hogy hol lehet az igazi otthona. De leginkább az apja titka érdekelte.

A lány átvágott a vastag falon és elkezdett felkapaszkodni a kőlépcsőkön, Leo közvetlenül mögötte haladt. Elsétált a húsz lépésenként álló őrök mellett, és látta, hogy mindegyik más módon, tisztelettel néz rá. Ez a nézés mindent megért neki.

Kyra befordult a sarkon és a távolban az íves kapu fölött, kinézett a vidékre, és meglátta az embert, akiért idejött: az apját. Ott állt, csípőre tett kézzel, néhány emberével körbevéve, az egyre növekvő hóesésben. Pislogott a széltől. Fáradt volt.

Leo előreszaladt és megnyalta a férfi kezét, az apja pedig megsimogatta a fejét.

Kyra ott állt, szemben az apjával, és nem tudta, hogy mit mondjon. Kifejezéstelenül nézte a lányát, és nem mondta, hogy haragudna rá, sem azt, hogy büszke esetleg mindkettő. Bonyolult ember volt, néha a legegyszerűbb helyzetekben is – és ezek nem voltak egyszerű idők. Arca szigorúnak tűnt, minta a hegyek, és olyan fehér, mintha hó borítaná. Úgy nézett ki, mint egy ősi kő, amit Volisban bányásztak. Nem tudta, hogy ez a hely volt olyan, mint ő, vagy fordítva.

Megfordult és kinézett a vidékre, a lány is odaállt mellé. Megosztoztak a csenden, csak a szél dalolt, míg a lány várta, hogy az apja megszólaljon.

- Gondoskodtam a biztonságunkról. Azt hittem sok-sok évig, hogy ez fontosabb, mint a szabadság – kezdte végül. - Ma rájöttem, hogy tévedtem. Megtanítottad nekem, amit elfelejtettem: a szabadság mindennél többet ér. Nagy ajándékot adtál nekem – mondta mosolyogva. - Emlékeztettél mit jelent a becsület.

A lány mosolygott, megérintették a szavak, megnyugtatták, hogy nem csalódott benne az apja, helyreállt kettejük kapcsolata.

- Nehéz látni az embereket meghalni - folytatta, visszafordulva a vidék felé. - Még nekem is.

Újabb hosszú csend következett, Kyra kíváncsian várta, hogy felhozza-e ami történt. Remélte, hogy igen, mivel beszélni akart róla, de nem tudta, hogy kezdje.

- Más vagyok, igaz apám? - kérdezte végül lágy hangon, félve a kérdéstől, de belátta, hogy a férfi nem fog rátérni magától.

Apja tovább nézte a láthatárt, míg végül finoman bólintott.

- Ez valahogy kapcsolódik az anyámhoz, igaz? – faggatta tovább. - Ki volt ő? Egyáltalán a te lányod vagyok?

Az apja felé fordult, szomorúság ült a szemében, keveredve némi nosztalgiával, amit a lány nem teljesen értett.

- Minden kérdésnek megvan a maga ideje - mondta. - Amikor készen állsz.

- Én most vagyok kész – jelentette ki. Ragaszkodott az igazsághoz.

Duncan megrázta a fejét.

- Először sok mindent meg kell tanulnod Kyra. Sok titoktól távol tartottalak - mondta, hangjában erős bűntudattal. - Fájt, hogy meg kellett tennem, de ez a te védelmedet szolgálta. Nincs már messze az idő, amikor mindent megtudsz arról, ki is vagy valójában.

Ott állt, kalapáló szívvel és meg akarta tudni, de ugyanakkor félt is tőle.

- Azt hittem, hogy fel tudlak nevelni - sóhajtott. - Figyelmeztettek, hogy eljön ez az idő, de nem hittem el. Egészen a mai napig, amíg nem láttam mire vagy képes. A tehetséged, túlmutat rajtam.

Összeráncolta a homlokát.

- Nem értelek Apám - mondta. - Miről beszélsz?

Apja arca még keményebb lett az elhatározásra.

- Itt az ideje, hogy elhagyj minket - mondta, hangja határozottan csengett, úgy, mint mikor már nem változtatja meg a döntését. - El kell hagynod Volist és meg kell keresned a nagybátyádat, anyád testvérét. Akis-t. Ur tornyában.

- Ur tornyában? - ismételte meglepve. - A nagybátyám egy Figyelő?

Az apja helyeslően bólintott.

- Sokkal több annál. Neki kell ezután képeznie, és ő, csak is ő fedheti fel a titkot, ki is vagy valójában.

Egyre inkább a hatalmába kerítette a szomorúság, amiért el kell hagynia Volist.

- Nem akarok menni - mondta. - Itt akarok lenni veled. Különösen most, ezekben az időkben.

Az apja sóhajtott.

- Sajnos ez már nem rólunk szól – sóhajtotta Duncan. – Itt már Escalon a tét. Mindenki Escalonja. A földünk sorsa a te kezedben van. Nem látod, Kyra? - kérdezte felé fordulva. - Te vagy az. Csak te vezetheted ki népünket a sötétségből.

A lány alig hitte el, amit hall.

- Mégis hogyan? – kérdezte értetlenül. - Hogyan lehetséges ez?

De az apja nem válaszolt, megint csöndbe burkolódzott, megtagadva, hogy többet eláruljon.

- Nem hagyhatlak itt, apám - kérlelte. - Nem hagylak el. Nem most.

Tovább nézte a vidéket, szomorúsággal a szemében.

- Két héten belül, amit itt látsz, meg fog semmisülni. Nincs számunkra remény. Akkor kell menekülnöd, amikor lehet. Te vagy az egyetlen reményünk, ha meghalsz itt velünk, a remény is meghal.

Kyrát bántották a szavak. Nem tudott akkor elmenni, amikor a népét halálos veszedelem fenyegette.

- Visszajönnek, igaz? – Bár kérdésnek szánta, inkább állítás volt.

- Vissza – bólintott. – Letarolják majd Volist, akár a sáskák. Minden, amit ismertél és szerettél, megszűnik létezni.

Keserűséget érzett a gyomrában, de tudta, hogy ez az igazság.

- És mi van a régi fővárossal? - kérdezte Kyra. - Mi a helyzet a régi Királlyal? Nem mehetsz Androsba és állíthatod fel újra a hadsereget?

Duncan megrázta a fejét.

- A Király egyszer már megadta magát - mondta. - Androst politikusok vezetik, nem katonák, és egyikben sem lehet megbízni.

- De biztos kiállnának Escalonért, ha Volisért nem is - találgatott a lány.

- Volis csak egy erőd – sóhajtotta. - Aminek akár hátat is fordíthatnak. A mai győzelmünk, akkora volt, amekkora. Túl kicsi nekik, hogy mindent kockára tegyenek érte.

Mindketten elhallgattak és a láthatárt figyelték. Kényelmes, hosszú csendben álltak ott egymás mellett…

Végül odafordult a lányhoz.

- Hol van most a sárkányod? - kérdezte, majd hirtelen elfordult és elsietett, ahogy már jó párszor csinálta.

Kyra egyedül maradt és a látóhatárt nézte, ugyanazon gondolkodva. Az ég üres volt, sűrű felhők gomolyogtak rajta és titkon azt remélte, hogy egyszer csak hall egy üvöltést, és megpillantja a szárnyakat a felhők felett.

De nem volt ott semmi. Csak üresség és csönd, és az apja kérdése:

Hol van most a sárkányod?

HUSZONHARMADIK FEJEZET

Alec a bordái között érzett rúgásra ébredt, majd fáradtan próbálta a kinyitni a szemét, és mozgásra bírni agytekervényeit. Kihúzta a szalmát a szájából, konstatálva, hogy arccal lefelé aludt el, és hirtelen az is eszébe jutott hol van: a barakkban. Az éjszaka nagy részét ébren töltötte, vigyázva a saját és Marco hátát. Az éjszakában mindenfelé neszek hallatszottak, ahogy a harcoló fiúk ki és becsúszkáltak az árnyékba… Több fiút is látott, akit egyszerűen kirángattat, lábbal előre. Ők már meghaltak, de előtte még a többiek lecsaptak rájuk, és elvették tőlük, amit csak használni tudtak.

Alec újra rúgást érzett, de most már figyelt és arrébb gurult, készen bármire. Felnézett és pislogva próbált hozzászokni a sötétséghez, és meglepve tapasztalta, hogy nem egy másik fiút, hanem két padesiai katonát lát. Sorban rugdosták fel a fiúkat, megragadva őket, és talpra állítva mindüket. Alec durva kezeket érzett a sajátjai alatt, érezte, ahogy felrántják, és kifelé terelik a barakkból.

- Mi történik? Mi folyik itt? - mormogta, de nem volt biztos, hogy egyáltalán ébren van.

- Ideje indulni - mondta a katona. - Nem nyaralni jöttél ide fiú.

Alec elcsodálkozott azon, hogy egy több napos fárasztó út után az éjszaka közepén kell őrjáratra mennie a Lángokhoz. Tovább botorkált. Szédült a fáradtságtól, azt latolgatta, hogy miként élheti ezt túl. Nem adtak nekik semmit sem enni, mióta megjöttek, és még mindig gyöngének érezte magát a hosszú úttól.

Előtte egy fiú épp összeesett, valószínűleg az éhségtől, vagy a fáradtságtól, nem számított igazán, hogy melyiktől – a katonák addig rugdosták, amíg mozgott. Majd otthagyták a fagyott földön, holtan, és mentek tovább.

Miután elhatározta, hogy nem akarja úgy végezni, mint az a fiú, Alec összeszedte magát és megpróbált felébredni. Marco ott jött mellette.

- Eleget aludtál? - kérdezte az széles mosollyal.

Alec komoran megrázta a fejét.

- Ne aggódj - mondta Marco. - Majd alszunk, amikor meghalunk. És hamarosan halottak leszünk.

Befordultak a sarkon mire Alec egy pillanatra megvakult a Lángoktól, amik alig ötvenlépésnyire tőlük, borzalmas hőt bocsátottak ki.

- Ha a trollok átjönnek rajta, öljétek meg őket - mondta egy birodalmi katona. – Egymást ne öljétek meg. Se pedig magatokat. Legalábbis reggelig. Szeretnénk, ha jól őriznétek ezt a helyet.

Alecet még egyszer meglökték, majd otthagyták őt is egy csapat fiúval a Lángok közelében, míg a katonák megfordultak és visszamentek. Csodálkozott, hogy miért bíznak bennük annyira, hogy máris őrségbe rakták őket, de aztán körbenézett. Mindenfelé őrtornyokat látott tele katonákkal, akik a nyílpuskáikon tartották a kezüket, és látszott, hogy alig várják, hogy valamelyik fiú menekülni kezdjen.

Ott állt, minden fegyver és páncél nélkül, és azon tanakodott, miként lehetne így hatékonyan őrködni. Arrébb pillantva látta, hogy némely fiúnak van kardja.

- Hol szerezted azt? - kérdezte a hozzá közelebb állót.

- Ha meghal valaki, vedd el tőle- felelte. – Már persze ha persze valaki más nem akarja elvenni.

Marco elkomorodott.

- Hogyan várják el tőlünk, hogy őrködjünk, ha nem adnak fegyvert? - kérdezte.

Egy másik fiú, kormos arccal, válaszolt.

- Az újoncok nem kapnak fegyvert. Azt várják, hogy meghalj. Ha még mindig életben vagy néhány éjszaka után, megtalálod a módját, hogy szerezz egyet.

Alec a Lángokat bámulta. Melegítette az arcát, és fülsiketítő ropogással égett. Próbált nem arra gondolni mi lehet a túloldalon, arra készülve, hogy áttörjön.

- Mit csinálunk egyébként?- kérdezősködött tovább. - Ha például áttör egy troll?

Egy fiú felnevetett.

- Öld meg őket a puszta kezeddel! - mondta. - Talán túléled, de az is lehet, hogy nem. Valószínűleg égni fog, és elég veled együtt.

A másik fiú hátat fordított nekik, majd a többiek is az őrhelyeikre siettek, míg Alec, fegyvertelenül, a Lángokat nézte egyre jobban kétségbeesett.

- Azért hoztak ide, hogy meghaljunk - mondta Marcónak.

Marco nagyjából húsz lépésre állt tőle, szintén a Lángokat nézte, és neki sem voltak illúziói.

- A Lángok őrzése valaha nemes dolog volt - mondta rosszkedvűen. – Mielőtt Pandesia meghódította az országot. Az őrzőket megbecsülték, jól felfegyverezték és ellátták mindennel. Ezért jelentkeztem én is önkéntesnek. De most… úgy tűnik, hogy ez teljesen más. A pandesiaiak nem akarják, hogy a trollok áttörjenek – de erre nem a saját embereiket használják. Azt akarják, hogy mi védjük meg – és ők hagynak meghalni itt minden fiút, ha kell.

- Akkor talán hagynunk kéne, hogy áttörjenek – sóhajtott fel Alec - és hagyni, hogy megöljék őket.

- Megtehetjük – ismerte el Marco. - De lerohannák Escalont és megölnék a mi családunkat is.

Csend telepedett rájuk, miközben ott álltak a Lángokat bámulva. Alec nem tudta, hogy mennyi ideje állhattak ott. Nem tudta a megoldást, de azon vette észre magát, hogy elkezdett a saját halálán gondolkodni. Vajon mit csinál most a családja? Gondolnak vajon rá? Foglalkoznak egyáltalán még vele?

Alec egyre inkább belesüllyedt a depresszióba, és tudta, hogy változtatni kellene a gondolkodásán, ha túl akar élni. Kényszerítette magát, hogy másfele nézzen, például a háta mögött lévő sötét erdő irányába. Az erdő koromfekete volt, rossz óment sejtető, az őrtoronyban lévő katonák még csak arra sem pillantottak. Helyette inkább az újoncokat és a Lángokat tartották szemmel.

- Félnek magukra vigyázni - mondta Alec levonva a megfigyelése következtetéseit. - Egyszerűen nem akarják, hogy elmenjünk. Bolondság ez az egész…

Alig hagyta el az utolsó szó Alec száját, hatalmas fájdalmat érzett a hátában, amitől előreesett. Mielőtt megtudta volna, hogy mi történt egy ütést érzett a bordái között, és a következő pillanatban már arccal a földön feküdt.

Gúnyos hangot hallott, amit rögtön felismert.

- Mondtam, hogy megtalállak, fiú…

Mielőtt reagálni tudott volna, durva kezek ragadták meg hátulról és elkezdték a Lángok felé vonszolni. Ketten voltak – a fiú a ketrecből és a barátja. Alec megpróbált ellenállni, de nem sikerült neki. Túl szorosan fogták, és egyre közelebb vitték, mígnem már az arcán érezte a Lángok forróságát.

Alec dulakodás hangjait halotta és oldalra pillantva látta, hogy Marcót összeláncolták, és két fiú tartja őt egyhelyben. Jól kitervelték az egészet. Tényleg meg akarták ölni őket. Küzdött, de nem tudott kiszabadulni. Egyre közelebb vonszolták a Lángokhoz, alig tíz lépésre voltak és a hő olyan intenzíven hatott, hogy már fájt neki, úgy érezte, hogy az arca mindjárt megolvad. Tudta, még néhány lépés, és örökre torz marad – ha nem hal meg azonnal.

Alec megbillent, de olyan szorosan tartották, hogy nem tudott kiszabadulni.

- NE! - kiáltotta.

- Ideje, hogy megfizess - susogta a fülébe támadója.

Hirtelen egy földön túli sikoltás hallatszott, és Alec meglepve tapasztalata, hogy nem ő sikoltott. A fogás enyhült a karján, majd elkezdték visszafelé húzni a Lángoktól. Ugyan ebben a pillanatban, egy teremtmény ugrott elő égve a Lángokból, és a mellette lévő fiúra esett, egyenesen a földre szegezve.

A troll, még mindig lángolva, megpördült a földön a fiúval, miközben belesüllyesztette a fogát a torkába. A fiú felkiáltott és azonnal meghalt.

A bestia őrült módjára nézett körbe, még a vörös szemei Alecen állapodtak meg. Alec megrémült. Még mindig lángolt, a száján át vette a levegőt, agyara csupa vér volt és falánk módon kereste a következő áldozatát.

Alec lába földbe gyökerezett a félelemtől, képtelen volt mozdulni.

A másik fiú szaladt, és a troll érzékelve a mozgást utána vetette magát, Alecre ügyet sem vetve. Egyetlen ütéssel letaglózta a fiút, még mindig lángolva és hátulról elharapta a nyakát. A fiú sírva halt meg.

Marco kiszabadította magát a ledermedt fiúk szorításából, megragadta a láncot és megpörgette maga körül, az egyiket arcon ütve, a másikat pedig a lába között találva el.

Harangzúgás támadt az őrtornyokban és káosz tört ki. Fiúk szaladtak fel és alá a Lángok előtt, hogy szembeszálljanak a trollal. Az azonban tovább támadott, megragadva az egyik fiú lándzsáját, közelebb húzta, majd szorosan magához ölelte, ezzel őt is felgyújtva.

- Ez a mi időnk - mondta egy sürgető hang.

Alec látta, hogy Marco is mellette fut.

- Teljesen megzavarodtak. Ez lehet az egyetlen esélyünk.

Marco a távolba tekintett, Alec követte a pillantását, és meglátta az erdőt. Meg akart menekülni.

Az erdő baljóslatúan sötét foltként húzódott a távolban. Alec tudta, hogy még akár nagyobb veszélybe is kerülhetnek, de tudta, igaza van Marcónak: ez az egyetlen esélyük. Itt csak a halál várt rájuk.

Gyorsan bólintott, majd sprintelni kezdtek, egyre csak távolodva a Lángoktól, egyenesen az erdő felé.

Alec szíve hevesen vert, arra számított, hogy bármelyik pillanatban lelőhetik egy nyílpuskával, így tényleg az életéért futott. De amikor hátranézett a válla fölött, látta, hogy mindenki a trollal van elfoglalva. Egy pillanattal később, beértek az erdőbe és elnyelte őket a sötétség. Az erdő még nagyobb veszélyeket rejtett magába, mint a barakkok, tudták, hogy itt is meghalhatnak bármelyik pillanatban. De legalább kiszabadultak.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Kyra Volis kapuján kívül állt, a téli tájat tanulmányozva. Esett a hó, az égen pedig skarlát csíkok húzódtak mintha a nap megpróbált volna keresztültörni a felhőkön. Közben ő az előtte lévő falnak támaszkodott, nagyokat sóhajtva, ledobta a következő követ. Kyra csatlakozott a többiekhez, akik a folyóparton ezekből a nagy kövekből egy újabb falat húznak fel, megvédve Volist. Ahogy a kőműves mellette elkente a vakolatot, egymás után rakta le a köveket. Már remegett a keze, muszáj volt pihennie.

Kyra több száz emberrel együtt állt a fal mellett és építették egyre magasabbra és szélesebbre, újabb gyűrűt adva az erősséghez. Mások a fal mögött ásókkal dolgoztak és új gödröket ástak, míg megint mások sírokat vájtak a holtaknak. Kyra tudta, hogy az egész hiábavaló, ez nem állítja meg a pandesiai sereget, és mindegy hogy mit tesznek, ezen a helyen fog meghalni mindenki. Ezt ők is tudták, mégis építették a falat. Legalább lefoglalták magukat, míg a halálra vártak.

Még Kyra szünetet tartott, nekitámaszkodott a falnak, a tájat nézve és eltöprengett. Még minden olyan csendes volt, a hó bebugyolált minden hangot, mintha az egész világot a béke uralná. De tudta, hogy ez csak látszat. A pandesiaiak már készülődtek. Vissza fognak térni, fülsüketítő dübörgéssel és megsemmisítenek mindent, ami drága neki. Amit maga előtt látott, csak illúzió volt: vihar előtti csend. Nehezen értette meg, hogy lehet a világ ennyire csendes, tökéletes egy pillanatig, míg a következőben káosszal és romolással telik meg.

Kyra hátrapillantott a válla felett és látta, hogy az emberek leteszik aznapra a munkát. Lerakták a vakolókanalukat és ásóikat, ahogy leszállt az éjszaka és visszatértek az otthonaikba. Füst szállt fel a kéményekből, gyertyák világítottak az ablakokban. Volis olyan békésnek, védettnek látszott, mintha semmi sem árthatnak neki a világon. Csodálta ezt az illúziót.

Ahogy ott állt, még mindig a fülében csengtek az apja szavai, hogy egyszer el kell majd hagynia őket. A nagybátyára gondolt, akivel még sohasem találkozott, és az utazásra, amely során át kell kelnie Escalonon, a Fehérerdőn Ur tornyáig. Az anyjára és a hozzá kapcsolódó titokra gondolt. Úgy hitte, hogy a nagybátya még erősebbé teszi őt és ez megrémítette.

Megfordult, a népét figyelte. Tudta, hogy nem hagyhatta őket magukra ebben a veszélyben, még ha ez az életébe is kerül. Nem az volt már, mint rég. Mint pár napja.

Hirtelen egy kellemes kürt hangja hallatszott, amely a munka végét jelezte aznapra.

- Közeleg az éjszaka - mondta a kőműves, aki mellette állt és letette a vakolókanalat. - Keveset tudunk tenni a sötétben. Meghozták a vacsorát. Gyerünk - mondta és az emberek szép sorban elindultak vissza a kapukon.

- Mindjárt jövök, egy pillanat - mondta a lány. Még ki akarta élvezni a békét és a csendet. Boldogabbnak érezte magát egyedül a szabadban.

Leo nyafogott és az ajkát nyalogatta.

- Vidd magaddal Leot – kérte. - Éhes.

Leo értette, amit mondott, mert már szaladt is a kőműves után, mikor még a lány be se fejezte a mondatot. A kőműves nevetve ment vissza vele az erődbe.

Kyra kint maradt, becsukta a szemét, hogy kizárja a zajokat, hogy elvesszen a gondolataiban. Végül a kalapácsok zaja elült és igazi béke szállt a tájra.

A látóhatárt tanulmányozta, a sötétedő erdő szélét, a gördülő szürke fellegeket, ahogy eltakarták a skarlát csíkokat. Mikor jönnek vajon? Milyen erőket hoznak magukkal? Hogy néz ki a seregük?

Meglepődött, mikor mozgást látott a távolban. Ahogy nézte a közeledő dolgot, egy lovas körvonala bontakozott ki előtte, aki az erdőből jött elő és a fő úton igyekezett az erődjük felé. Kyra elővette az íját. Teljesen felvillanyozódott, azt képzelve, hogy egy felderítő jön, a nagy sereg hírnöke.

De amint közelebb ért a lovas, nyugodtabbá vált és felismerte apja egyik emberét: Maltrent. Ügetve közeledett és egy lovas nélküli lovat vezetett maga mellett kantárszáron. Különös látványt nyújtott.

Maltren ahogy közeledett, egy pillanatra megállt előtte, és sürgetően, félelemmel a szemében nézett rá, a lány nem értette mi történik.

- Mi az? - kérdezte riadtan. - Pandesia közeleg?

Maltren kapkodva véve a levegőt ült, és megrázta a fejét.

- A testvéred – mondta. - Aidan.

Kyra szíve rögtön hevesebben vert, ahogy meghallotta legkedvesebb testvére nevét. Türelmetlen lett.

- Mi az? - kérdezte. - Mi történt vele?

Maltren visszafogta a lélegzetét.

- Súlyosan megsérült. Segítségre van szüksége.

Kyra egyre türelmetlenebb lett. Aidan? Megsérült? Agyában egymást kergették a rosszabbnál rosszabb lehetőségek, de leginkább összezavarodott.

- Mégis hogyan? – kérdezte értetlenül. - Mit csinált az erődben? Azt hittem az erődben van és készül a lakomára...

Maltren megrázta a fejét.

- A testvéreiddel ment ki - mondta. - Vadászni. Rosszul esett le a lováról, és eltörött a lába.

Kyrában azonnal cselekvéssé érett az elhatározás. Elöntötte az adrenalin és nem állt meg végiggondolni a dolgot, előreszaladt és felugrott a lóra.

Ha csak egy pillanatra is körbenéz, vagy felpillant az erőd falára, megtalálta volna Aidant, odabent biztonságban. De elfogta a félelemés nem állt meg, hogy tovább kérdezgesse Maltrent.

- Vezess hozzá!

Szokatlan kettősük elindult, egymást hajtva, egyre messzebb Volistól, miközben leszállt az éjszaka.

*

Kyra és Maltren az úton ügettek, keresztül a dombos tájon, egyenesen az erdő felé. A lány egyre nehezebben lélegzett, miközben erősen sarkantyúzta a lovát. Ideges volt, meg akarta menteni Aidant. Milliónyi rémálom keringett a fejében. Hogyan tudta Aidan eltörni a lábát? Miért mentek a bátyjai vadászni, mikor már közeledett az este, amikor az embereknek tilos volt elhagyniuk az erődöt? Nem látszott értelme egyiknek sem.

Elérték az erdő szélét és Kyra már éppen azon volt, hogy belép a fák közé, amikor azt vette észre, hogy előtte Maltren hirtelen megállítja a lovát. Ő is megállt mellette és látta, amint amaz leszáll. Követte a példáját. Mindkét ló erősen zihált. Követte a férfit az erdő felé, de a szélén megállt.

- Miért álltál meg? - kérdezte, levegő után kapkodva. - Azt hittem Aidan az erdőben van!

Kyra körbenézett és hirtelen egy borzasztó érzés lett rajta úrrá, mikor az erdőből hirtelen előlépett a Kormányzó, kéttucatnyi embere kíséretében. Halotta, ahogy a hó megcsikordul mögötte, és látta, ahogy körbeveszik őt. Mindenki rászegezte az íját, mialatt egyikük megragadta a lova kantárját. Meghűlt az ereiben a vér, amikor rájött, hogy csapdába csalták.

Dühösen nézett Maltrenre.

- Miért? - kérdezte, undorodva még a katona látványától is. - Az apám embere vagy. Miért tetted ezt?

A Kormányzó odasétált Maltrenhez és egy nagy erszény aranyat adott át neki, mialatt a férfi bűntudatosan másfelé nézett.

- Az arany nagy úr – magyarázta a Kormányzó a lány felé fordulva, gőgös mosollyal az arcán. - Mindig találsz valakit, aki megteszi bármit is akarsz. Maltren gazdagabb lesz, mint az apád valaha volt. Akit mellesleg ki fogunk űzni az erődből és megölünk.

Kyra Maltrenre pillantott, alig fogva fel a történteket.

- Áruló vagy – jelentette ki.

Amaz összevont szemöldökkel visszanézett rá.

- A megmentőnk vagyok – felelte önérzetesen. - Megölték volna az összes emberünket, köszönhetően neked. Volis most megmenekül, nekem köszönhetően. Üzletet kötöttem. Megköszönheted nekem az életüket. - Elégedetten mosolygott. - És ezért csak annyit kellett tennem, hogy átadlak nekik.

Kyra érezte, amint durva kezek ragadják meg és felemelik a levegőbe. Megbillent és vonaglott, de nem tudta lerázni őket, mert megkötötték a csuklóját majd a bokáját is és feldobták egy szekér hátuljára.

Egy pillanattal később a vasrácsok becsapódtak, majd a szekér zötykölődve elindult az úton. Tudta, mindegy, hogy hová viszik, senki sem hall majd róla többet. Ahogy beértek az erdőbe, és az est is leszállt sötétbe borítva mindent, tudta, az élte, ahogy ismerte, véget ért.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Az óriás Vesuvius lábánál hevert, több ezer kötéllel lekötve, amelyet több száz troll tartott. Olyan közel állt hozzá, hogy az agyarait egész közelről megvizsgálgathatta. A bestia felemelte a fejét, vicsorgott és megpróbált kiszabadulni, hogy megölje őt – de esélye sem volt.

Vesuvius elégedetten vigyorgott. Büszkeség töltötte el, ha hatalmat gyakorolhatott élőlények felett, és a csapdába esettek szenvedését pedig külön szerette.

Elnézve az óriást, ami a hátán feküdt a barlangban, lekötözve… A látvány egyenesen feldobta. Azzal, hogy ilyen közel tudott állni, még hatalmasabbnak érezte magát, mintha semmi sem tudná megállítani, hogy meghódítsa a világot. Végre, annyi év után valóra vált az álma. Végre képes lesz elérni élete célját: megépítheti az alagutat, amely átvezet a Lángok alatt, a nyugati féltekére.

Vesuvius gúnyosan nézte a teremtményt.

- Látod, nem vagy olyan erős, mint én, - mondta, felette állva. - Senki sem erősebb nálam.

A fenevad borzasztó hangon hörgött, de hiába küzdött. Jobbján és balján is trollok tartották a köteleket, amik bár engedtek valamelyest, de nem szabadulhatott. Vesuvius tudta, hogy sürget az idő, és ha meg akarja tenni, akkor most kell cselekednie.

Megfordult és végignézett a barlangon: munkások ezrei hagyták abba a munkát, hogy megnézzék az óriást. A távolban látszott a félig kész alagút, és Vesuvius tudta, hogy még csak most jön a neheze. Munkára kell bírni az óriást. Valahogy le kell terelnie az alagútba, hogy összetörje a sziklákat. De hogyan?

Agya fürgén kattogott a megoldáson, míg nem megfogant benne az ötlet.

Az óriás felé fordult és kivonta a kardját, amely megcsillant a barlang fényében.

- Elvágom a köteleidet - kezdte Vesuvius -, mert én nem félek tőled. Szabad leszel és azt teszed amit mondok. Összetöröd a sziklákat az alagútban és addig nem hagyod abba, még ki nem bukkansz a Lángokon túl Escalonban.

Az óriás ellenszegülése jeleként horkantott egyet.

Vesuvius a troll hadserege felé fordult, akik a parancsát várták.

- Amikor leengedem a kardomat - folytatta vidám hangon az embereinek - egyszerre vágjátok el a kötelékeit. Majd a fegyvereitekkel hajtsátok az alagút bejárata felé.

A trollok idegesen néztek vissza rá, még az ötlettől is irtóztak. Vesuvius is félt, bár sohasem mutatta volna ki. Tudta, hogy nincs más út – ennek sikerülnie kell.

Nem pazarolta az időt, határozottan előrelépett, felemelte majd elvágva az első kötelet, leengedve a kardot.

Azonnal trollok százai léptek előre és tettek ugyanígy. Az elvágott kötelek suhogása egy pillanatra betöltötte a levegőt.

Vesuvius gyorsan hátrébb lépett, de azért arra vigyázott, hogy az emberek ne vegyék észre mennyire fél. Visszament harcosai háta mögé, a sziklák árnyékába, hogy a fenevad hatókörén kívül legyen, mikor az talpra áll. Meg akarta várni mi történik.

Ijesztő üvöltés töltötte meg a kanyont, amint az óriás lábra állt, és már abban a pillanatban jobbra-balra csapott a mancsaival. Négy-négy trollt markolt fel mindkét kezével, majd felemelte őket a feje fölé és elengedte. A trollok repültek a levegőben, keresztül a barlangon, amíg szét nem lapultak a falon. Természetesen holtan.

Az óriás ökölbe szorította a kezét, majd felemelte őket magasra és lesújtott a földre. Az ökle kalapácsnak tűnt, a rémült trollok pedig a védtelen szögek voltak a szemében. A trollok az életükért futottak, de nem léptek időben. Úgy zúzta szét őket, mintha hangyák lettek volna, a barlang minden egyes csapásra megrázkódott.

Amikor a trollok megpróbáltak átszaladni a lába között, akkor kilapította őket. Amerre csapott, ölte a trollokat. Senki sem menekülhetett a dühe elől.

Vesuvius növekvő félelemmel figyelte a jelenetet. Jelzett a parancsnokának és azon nyomban egy kürt harsant.

Vezényszóra, trollok százai masíroztak elő az árnyékból, hosszú dárdákkal és ostorokkal a kezükben, hogy valahogy terelni tudják a fenevadat. Körbevették az óriást minden irányból nógatták, hogy az alagút felé menjen.

Vesuviust rosszullét kerülgette, ahogy végignézte: a terve a szeme előtt omlik össze. Az óriás hátrahajolt és egyetlen rúgással tucatnyi trollt takarított el. Megsuhintotta a kezeit és további ötven katona lapult ki. Újabbakat taposott agyon, akik ostort tartottak a kezükben. Olyan gyorsan ölte meg őket, és olyan sokat, hogy nem tudtak hozzá közel kerülni. Hasztalanok voltak az óriással szemben, hiába szerelkeztek fel rengetegen közülük fegyverekkel. Vesuvius serege a szeme előtt semmisült meg.

Gyorsan gondolkodott. Nem ölheti meg a fenevadat – élve kell, hisz szüksége van az erejére. Engedelmességre kell, hogy bírja. De hogyan? Hogyan hajthatná be az alagútba?

Hirtelen támadt egy ötlete: ha nem tudja behajtani, akkor be kellene csalogatnia.

Megragadta a maga mellett álló trollt.

- Te - parancsolta neki. - Fuss az alagútba. Tegyél róla, hogy az óriás lásson.

A katona szeme tágra nyílt a félelemtől.

- De, Uram és Királyom, mi van, ha követ engem?

Vesuvius arca grimaszra rándult.

- Pontosan ez a cél.

A katona ott állt, pániksújtottan, túlságosan félve hogy engedelmeskedjen, mire Vesuvius szíven döfte. Majd a következő katonához lépett és a tőrt a torkának nyomta.

- Meghalhatsz itt - mondta -, a tőröm pengéjétől, vagy futhatsz az alagútba és talán életben maradsz. Válassz.

Vesuvius jobban odanyomta a pengét a torkához, hogy felfogja a lehetőségeket. Megfordult és futni kezdett.

Látta, amint keresztülrohan a barlangon, cikk-cakkban szaladt át a káoszon, a halott katonák között, majd az óriás lába alatt egyenesen az alagút bejáratához.

Az óriás észrevette, és lesújtott rá, de elhibázta. Ahogy a katona futott, végül magára vonta a figyelmét – ahogy Vesuvius remélte – és követni kezdte. Keresztülszaladt a barlangon, minden lépésére beleremegett a föld, megremegtek a falak.

A troll az életéért futott és végül elérte az alagutat. Az alagút széles és magas volt, de sekély, ötven láb után véget ért, hiába az évek rengeteg munkája, így a troll hamar zsákutcában találta magát.

Az óriás üldözte őt, még csak nem is lassított. Amikor elérte a katonát lecsapott rá az erős öklével. A troll lehajolt és az óriás a sziklát találta el helyette. A föld megrázkódott, nagy robaj követte és Vesuvius csodálattal nézte, ahogy leomlik a fal, és megindul a sziklák lavinája, miközben porfelhő szabadul fel.

A troll király szíve egyre gyorsabban vert. Ez az. Mindig is erről álmodott, erre volt szüksége, amikor kitalálta ezt a tervet. Az óriás újra lesújtott, összezúzva egy újabb halom sziklát, egy jó ötvenlábnyit haladva egyetlen ütéssel – többet elérve ezzel, mint amit a rabszolgák ástak egy egész év alatt.

Vesuvius tombolt az örömtől, működött a terve.

De akkor az óriás megragadta a trollt, felemelte és leharapta a fejét.

- ZÁRJÁTOK LE AZ ALAGUTAT - adta ki a parancsot ordítva, és előreszaladt irányítani a katonáit.

Trollok százai álltak vigyázban és álltak neki tolni a hatalmas altusiani szikladarabot, amellyel lezárták az alagút bejáratát. A szikla olyan kemény volt, hogy nem akadt élőlény, amelyeik áttörhette volna. Az egymáson csúszó sziklák hangja töltötte be a levegőt, amint az alagút lassan bezárult.

Az óriás, látva, hogy bezárják, megfordult és előrelendült.

De az alagút egy pillanattal előbb záródott be, mint odaért volna. Az egész barlang beleremegett, de szerencsére a szikla kitartott.

Vesuvius elmosolyodott, az óriás csapdába került. Igaza volt, amikor kitalálta, hogy meg kell szereznie.

- Küldjétek be a következőt! - parancsolta.

Egy emberi rabszolga került sorra, akit a fogva tartói lökdöstek előre egy keskeny, nyitva maradt hasadékhoz. Az ember, miután rájött, hogy mi vár rá, megtagadta, hogy bemenjen, rugdalódzott és küzdött, de erősen verték őt, még végül keresztültuszkolták a résen, ráütve még egy utolsót.

Bentről egy elfojtott üvöltés hallatszott, a rabszolga az életéért küzdött, próbálva lerázni az óriást. Vesuvius vidáman állt és hallgatta, ahogy a csapdába esett óriás zúzza szét a sziklákat, egyre mélyebbre ásva az alagutat.

Minden egyes ütéssel mélyült az alagút – minden egyes ütés közelebb vitte őt a Lángokhoz és Escalonhoz. Rabszolgasorba veti az összes embert.

Végre, övé lesz a győzelem.

HUSZONHATODIK FEJEZET

Mikor Kyra kinyitotta a szemét: sötét volt és a hideg kőpadlón feküdt. Feje hasogatott, a teste mindenhol fájt és azon gondolkodott, hogy vajon hol lehet. Reszketett a hidegtől, a torka kiszáradt és úgy érezte, mintha már napok óta nem evett volna. Kockakőből kirakott padlót tapogatott ki az ujjaival, miközben próbált emlékezni.

Képek derengtek fel előtte, amikről nem tudta először eldönteni, hogy emlékek vagy rémálmok. Rémlett neki, hogy elfogták a Kormányzó emberei és egy kocsiba dobták, majd rácsapódott fémrács. Emlékezett egy hosszú zötykölődésre és hogy küzdött, mikor kinyílt az ajtó. Aztán fejbe verték. És utána nem maradt más, csak a sötétség.

Talpra állt, és ahogy megtapogatta a fejét egy púpot érzett rajta, így rájött, hogy ez bizony nem álom. Hirtelen megvilágosodott: elfogták a Kormányzó emberei, elhurcolták és börtönbe csukták.

A lányt mérge öntötte el Maltren árulása miatt, és dühös volt magára is, hogy ilyen buta módon hitt neki. Félt is egyúttal, mert nem tudta, hogy mi várhat itt rá. Egyedül volt, a Kormányzó őrizetében… Biztos volt benne, hogy apjának és az embereinek fogalma sincs, hogy hol van. Talán az apja azt hiszi, hogy hallgatott rá és elindult Ur tornya felé. Maltren biztosan hazudni fog és azt mondja majd, hogy Volis miatt ment el.

Ahogy Kyra a sötétben tépelődött, ösztönösen az íját és a botját kereste – de nem tudta őket kitapintani. Felnézett és látta, hogy egy fénysugár közeledik felé a rácsokon keresztül. Felült, majd néhány pillanat múlva pár katona tűnt fel. Egy hatalmas fémajtó helyezkedett el középen. Teljes csend honolt lent, csak a távolban hallatszott egy csöpögő hang, és a patkányok neszeltek a sarokban.

A falnak háttal ült, felhúzva térdeit a mellkasához, hogy melegítse magát. Becsukta a szemét és mélyet lélegzett, kényszerítve magát, hogy azt képzelje, máshol van, bárhol csak nem itt. Ahogy ezt csinálta, látta Theos izzó sárga szemeit, ahogy figyelte. Hallotta a sárkány hangját a fejében.

~ Az erő nem a békében alakul ki. A kihívások formálják. Öleld magadhoz a nehézségeket, ne félj tőlük. Csak így tudod legyőzni azokat.~

A lány kinyitotta a szemét. Kába volt a látomástól. Körbenézett és remélte, hogy Theos ott lesz előtte, de csalódnia kellett.

- Láttad őt? - kérdezte egy női hang, amely hirtelen hasított bele a sötétbe, Kyrát ugrásra készítve.

Kikerekedett szemekkel figyelt. Valaki itt van vele a cella sötétjében… Váratlan volt, de azon még jobban meglepődött, hogy női hangot hall. Vele egykorúnak hangzott, és ahogy egy sziluett kirajzolódott a sötétben, Kyra tudta, hogy igaza van: egy csinos lány ült ott. Talán tizenöt éves lehett, barna hajjal és szemmel. Haját lófarokban hordta, az arca kosszal borított, míg a ruhája rongyos. Ijedtnek tűnt, ahogy Kyrára nézett.

- Ki vagy te? - kérdezte Kyra.

- Nem láttad őt? - kérdezte amaz sürgetve.

- Kit?

- A fiát.

- Kinek a fiát? - kérdezte gyanakvóan Kyra. Kezdte idegesíteni ez a kérdezz-felelek.

A lány megfordult és kinézett a cellából, teljesen összetörtnek tűnt, Kyra el sem tudta képzelni min mehetett keresztül.

- Nem láttam senki – felelte végül.

- Ó Istenem, ne hagyd, hogy megöljenek - imádkozott a lány. - Kérlek. Utálom ezt a helyet.

A lány vigasztalhatatlanul sírni kezdett, összegömbölyödve a kőpadlón, és Kyrának majd megszakadt a szíve érte. Felállt, odament hozzá és a kezét a vállára tette, megpróbálva megnyugtatni őt.

Még senkit se látott így megtörve, látszott rajta, hogy irtózik attól a valakitől, akiről beszél. Kyrának baljós sejtései támadtak, a jövőjét illetően.

- Mond csak - kezdte Kyra. - Kiről beszélsz? Ki bántott? A Kormányzó? Ki vagy te? És mit csinálsz te itt?

Látta a horzsolásokat a lány arcán, a karcolásokat a vállán és próbált nem gondolni rá, hogy miként szerezhette azokat szegény. Türelmesen várt, hogy abbamaradjon a sírás.

- Dierdre-nek hívnak - mondta. - Nem tudom, mióta vagyok itt. Azt hiszem, egy holdtöltényi idő lehet, de elvesztettem az időérzékemet. A családomtól ragadtak el, az új törvény miatt. Megpróbáltam ellenállni és erre ide hoztak.

Dierdre a semmibe meredt, miközben újra átélte a vele történteket.

- Mindennap újabb kínzások várnak rám - folytatta. - Először a fiú volt, aztán az apja. Úgy adogattak, mint egy bábut és most… én… egy senki vagyok.

Úgy nézett Kyrára, hogy az megrémült tőle.

- Most már csak meg akarok halni - mormolta. - Kérlek, segíts meghalnom…

Kyra döbbenten nézett rá.

- Ne mond ezt – fedte meg finoman, meglapogatva a lány vállát. .

- Megpróbáltam egy kést szerezni, hogy megöljem magam, de kicsúszott a kezemből és újra elfogtak. Kérlek. Megadok neked bármit. Ölj meg!

Kyra megrázta a fejét.

- Hallgass rám – szólt rá Kyra, higgadtan. Újult erőt érzett magában, ahogy látta Dierdre helyzetét. Ez az apja erőssége volt, és a harcosok nemzedékeinek ereje, amely benne is ugyanúgy lángolt. És még ennél is több: a sárkány ereje hajtotta előre…

Megragadta Dierdre vállát és a szemébe nézett, azt akarta, hogy ő is érezze ezt az erőt.

- Nem fogsz meghalni - mondta határozottan. - És nem fognak többé bántani. Megértettél? Élni fogsz. Elintézem neked.

Dierdre úgy tűnik megnyugodott, érezve Kyra erejét, amely valami különös módon rá is átragadt.

- Bármit tettek is veled - folytatta - az már a múlt. Hamarosan szabad leszel. Együtt szabadulunk ki. Új életet fogsz kezdeni. Barátok leszünk és megvédelek. Bízol bennem?

Dierdre meglepetten nézett rá, majd nyugodtan, beleegyezően bólintott.

- De hogyan? - kérdezte. - Te még nem érted. Innen nincs menekülés. Nem érted még, hogy ezek milyenek…

Mindketten a vasajtóra függesztették a tekintetüket, ahogy az kinyílt. Kyra látta, amint a Kormányzó belép rajta, fél tucat emberrel a nyomában, és követi egy újabb ember, aki kiköpött mása neki. Ugyanazzal a hagymaszerű orral és önelégült arccal bírt, mint a Kormányzó. Harminc éves lehetett. Biztos, hogy az ő fia volt. Az apja gúnyos, buta arcát örökölte, ugyanazzal az arroganciával.

Átvágtak a tömlöcön, egészen a fémrácsokig, az embereik pedig fáklyát tartottak a kezükben bevilágítva a cellába. Kyra most először tudott körbenézni a szállásukon és elszörnyedt azon, amit látott: várfoltok voltak végig a padlón. Nem akarta tudni, hogy kik lehettek még itt előttük – és hogy mi történhetett velük.

- Hozzátok ide - parancsolta a Kormányzó.

Kinyílt a cellaajtó a katonák bejöttek, megragadták a lányt és lábra állították, a kezét pedig hátrafogták. Képtelen volt szabadulni, hiába próbálta. Odavitték a férfi elé, aki végigmérte őt, úgy, mint egy féreget.

- Nem figyelmeztettelek? - kérdezte lágyan, sötét, baljós hangon.

Kyra megrémült.

- A Pandesiai törvény megengedi neked, hogy a hajadon lányokat vegyél feleségül, de azt nem fogolyként tartsd őket – jelentette ki Kyra határozottan. - Megszegted a saját törvényedet azzal, hogy bebörtönöztél.

A Kormányzó gyors pillantást vetett a többiekre és mind nevetésben törtek ki.

- Ne aggódj - mondta, leereszkedő hangon. - Asszonyommá teszlek. Majd egy idő után. Ahogy a fiam is… És bárki, akinek azt mondom. Mmikor mind végeztünk veled, ha még nem öltünk meg, akkor megengedem, hogy hátlévő napjaidat itt töltsd lent.

Gunyoros pillantást vetett rá. Látszott rajta, hogy tényleg élvezi a helyzetet.

- Az apádról és a népedről még annyit – folytatta -, hogy nekem is van szívem: megöljük mindet az utolsó szálig. Hamarosan csak emlékek lesznek. De attól tartok még az sem. Volis ki lesz tépve a történelemkönyvekből. Egy egész hadosztálynyi pandesiai tart az embereimmel megerősítve a váratok felé.

Kyra teljesen felháborodott. Megpróbálta összegyűjteni az erejét, mint ahogy a hídon is tette, de megdöbbenésére nem sikerült. Ide-oda rángatózott, de nem tudott kiszabadulni.

- Erős akaratod van – mondta a férfi. - Ez jó. Élvezni fogom, hogy megtörhetem. Nagyon is élvezni fogom.

Megfordult és indulni készült, amikor hirtelen a kézfejével arcon csapta a lányt.

Nem várta ezt a mozdulatot, és Kyra érezte, ahogy az ütés az álkapcsát éri, ő meg elterül a földön, Dierdre mellett, mivel a katonák elengedték, hagyták elesni.

Amikor felnézett, látta, hogy mind elmennek. Amint elhagyták a cellát, rájuk zárták, de a Kormányzó még visszanézett a rácsok között.

- Várom a holnapot, hogy megkínozhassalak - ígérte gunyorosan. - Úgy tapasztaltam, hogy az áldozataim akkor szenvednek a legjobban, ha kapnak egy egész éjszakát, hogy átgondolják milyen nehézségek várnak rájuk.

Borzalmas nevetést hallatva távozott, teljesen elégedetten magával. Emberei élén elhagyta a börtönt, majd mikor a masszív fémajtó becsapódott mögöttük, Kyra úgy érezte mintha koporsóba került volna a szíve.

HUSZONHETEDIK FEJEZET

Merk napnyugtakor a Fehérerdőben sétált. Lába már sajgott, a hasa korgott, és próbálta magában tartani a hitet, hogy Ur tornya ott van a horizonton túl, bár már régen el kellett volna érnie. Megpróbált arra koncentrálni, hogy milyen is lesz az új élete, ha megérkezik, hogyan lehet Figyelő és kezdhet elölről mindent.

De képtelen volt koncentrálni. Amióta találkozott azzal a lánnyal és meghallgatta a történetét csak gyötrődött. Megpróbálta kiűzni a gondolataiból őt, de bárhogyan próbálta, nem ment. Biztos volt benne, hogy újra az erőszak útjára kell lépnie. Ha visszamegy segíteni és megölni azokat az embereket, mikor lesz vége a gyilkolásnak? Nem lesz mindjárt egy másik munka, egy másik ügy?

Merk csak ment és ment, botjával bökdösve a talajt, miközben a levelek zörögtek a lába alatt. Ideges volt. Miért kellett vele találkoznia? Elég nagy ez az erdő… Miért nem kerülték el egymást? Miért dobott az élet újabb akadályt az útjába? Dolgokat, amelyek túlmutatnak rajta?

Merk utálta a nehéz döntéseket, és utált hezitálni is, egész életében magabiztos volt és ezt az egyik legmegbízhatóbb tulajdonságának tartotta. Mindig tudta, hogy kicsoda. Most azonban nem érezte ezt. Reszketett.

Átkozta az isteneket, hogy összefutott azzal a lánnyal. Miért nem tudnak az emberek vigyázni magukra? Miért van mindig szükség rá? Ha a családja nem tudta megvédeni magát, miért érdemlik meg az életet? Ha megmenti őket, nem vár rájuk majd egy másik ragadozó?

Nem. Nem tudja őket megmenteni. Az embereknek meg kell tanulniuk megvédeni magukat.

És talán, fűzte tovább a gondolatait, talán nem véletlenül került a lány az útjába. Talán így tették próbára.

Merk az ég felé nézett, a napnyugta egy kis csík volt a látóhatáron, alig adva valami kis fényt a Fehérerdőbe, miközben sorsán töprengett.

Tesztelték.

Egy erős világ volt ez, erős ideákkal, amit ő nem szeretett. Nem szerette azt, amit nem értett, amit nem tudott irányítani, és a próbára tétele pontosan ilyen volt. Ahogy haladt előre, piszkálva a leveleket a botjával, érezte, hogy a körültekintően összerakott világa kezd összeomlani. Régebben egyszerű volt az élete, most azonban tele volt kényelmetlen kérdésekkel. Régen biztosan tudta a dolgokban, és ez mindent könnyűvé tett, most azonban minden megkérdőjeleződött. Kilépett a fekete-fehér világból, és újra egy szürke árnyalatából álló világban találta magát, ami elbizonytalanította. Nem értette, hogy mi lett belőle és ez zavarta a leginkább.

Merk felkapaszkodott egy hegyre a zörgő avaron, nehezen véve a levegőt, de nem a kimerültségtől. Amint elérte a hegytetőt, körbenézett, és mióta megkezdte az utazását, most érzett először egy kis reménysugarat. Szinte nem is hitte el, amit látott.

A látóhatáron megcsillant a lemenő nap sugaraiban. Nem volt legenda, vagy mítosz többé. Egyszeriben valósággá vált Ur tornya.

Sötét erdővel körülvett kis tisztáson emelkedett a kőből készült ötven lépés átmérőjű kör alakú torony. A legrégebbi dolog volt, amit valaha látott, régebbi, mint azok a kastélyok ahol szolgált. Misztikus, áthatolhatatlannak tetsző aura vette körbe. Érezte a hely varázslatát. A hely erejét.

Merk mély megkönnyebbüléssel sóhajtott. Megcsinálta. Most, hogy látta, olyan volt mintha egy álom vált volna valóra. Végre, volt egy olyan hely az életében, amit az otthonának nevezhet majd. Esélye lesz újrakezdeni az életét és vezekelni. Látó lehet.

Céltudatosnak kell lennie… Meg kell kettőznie lépteit, hogy még az éjszaka beállta előtt odaérjen. De most, hogy ilyen közel került, valamiért nem tudott elindulni. Ott állt, ledermedve és valami visszahúzta.

Merk körbefordult, hogy megvizsgálja a látóhatárt. A távolban, a lenyugvó nappal szemben, fekete füstöt vett észre. Olyan volt, mintha gyomron vágták volna. Tudta, hogy honnan jön. Ott van a lány, és a családja. A gyilkosaik felgyújtanak mindent.

Ahogy nézte a füst irányát kiszámolta, hogy még nem érhették el a családot. A külső földeken járhattak. De hamarosan oda fognak érni… Azonban ezekben az értékes pillanatokban még életben lehetnek.

Merk megroppantotta a nyakát. Úgy érezte, mintha egy belső harc próbálná széttépni. Ott állt, vívódásai közepette és képtelen volt továbbhaladni. Megfordult és Ur tornyára nézett, álmai céljára, és tudta, hogy előre kellene mennie. Megérkezett, piheni akart és ünnepelni.

De életében először, egy vágy egyre erősebb lett benne. A vágy, hogy önző legyen vágy, hogy kizárólag az igazság érdekében tegyen valamit. Nem pénzért, nem jutalomért. Merk utálta ezt az érzést.

Visszafordult és üvöltött, harcolt önmagával és a világgal. Miért? Miért most?

Aztán, minden józan eszét nélkülözve, azon kapta magát, hogy elfordult a toronytól és a farm felé indul. Először sétált, majd kocogott végül teljes erőből futott.

Amint futott, valami mélyen benne úgy érezte kiszabadult. A torony várhat. Ideje, hogy Merk végre jót cselekedjen. Ideje, hogy ezek a gyilkosok végre hozzájuk hasonlóval akadjanak össze.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Kyra a hideg kőfal mellett ült és véraláfutásos szemekkel figyelte a vasrácson átsütő hajnali sugarakat, míg a terem maga, halvány fényben ragyogott. Egész éjjel ébren volt, ahogy a Kormányzó megjósolta, a várható büntetés kavargott a fejében. Azt latolgatta, hogy mit csinálhattak Dierdre-vel és igyekezett nem gondolni a különböző eshetőségekre, amivel majd megpróbálják őt megtörni.

Az ellenállás és a szökés számtalan forgatókönyvét vizsgálta már meg. Hiszen harcos szelleme nem akart megtörni. Inkább meghal, de nem enged a Kormányzó akaratának. Ahogy végiggondolta a menekülés minden lehetséges módját, egyre inkább elveszettnek és reményvesztettnek érezte magát. Ezt a helyet jobban őrizték, mint bármit, amit eddig látott. Ez a pandesiai erősség a Kormányzó erődjének a közepén helyezkedett el, egy erős katonai komplexumként, ahol harcosok ezreit állomásoztatták. Távol esett Volistól, így még ha valami csoda folytán meg tudna szökni, sejtette, hogy nem jutna vissza népéhez. Elfognák vagy megölnék útközben. Abban sem volt biztos, hogy Volisban még visszavárják. Apjának valószínűleg fogalma sincs, merre lehet most. Szinte teljesen egyedül volt az egész univerzumban.

- Nem alszol? - kérdezte egy lágy hang, megakasztva őt az ábrándozásban.

Kyra átnézett a terem másik felére, ahol Dierdre ült a fal mellett. Arcát megvilágították a hajnal első sugarai. Sápadtnak tűnt, szeme körül sötét karikákkal. Teljesen levertnek tűnt, üres szemel nézte Kyrát.

- Én sem aludtam - folytatta. - Egész éjjel azon gondolkodtam, hogy mit fognak veled csinálni, azt hiszem ugyanazt, amit velem tettek. De valamiért az jobban bánt, ami veled fog történne, hisz nekem már úgyis mindegy. Megtörtem: semmi sem maradt az életemből. De neked még nem esett bajod.

Kyra egyre nagyobb rettegést érzet, miközben hallgatta. El sem tudta képzelni azokat a rémségeket, amelyeken új barátja keresztülment. Ahogy elnézte szenvedő arcát még eltökéltebben vissza akart vágni elrablóiknak.

- Kell lennie más útnak – mormolta a lány.

Dierdre megrázta a fejét.

- Nincs itt más, csak ez a nyomorult létezés. És a halál.

Hirtelen egy becsapódó ajtó hangját hallották, mire Kyra felpattant, készen állva rá, hogy szembenézzen bármivel, felkészülve, hogy halálig harcol, ha szükséges. Dierdre is talpra ugrott, majd odaszaladt hozzá és megragadta a könyökét.

- Ígérj meg nekem valamit - kérlelte.

Kyra eltökéltséget látott a szemében, és beleegyezően biccentett.

- Mielőtt elvisznek – kezdte - ölj meg. Fojts meg. Ne hagyd, hogy így éljek tovább. Kérlek. Könyörgöm!

Kyra meredten nézett rá, sajnálat bugyogott fel benne. Elűzte az önsajnálatát és minden kétségét. Tudta, hogy élnie kell. Nem maga miatt, hanem Dierdre miatt. Mindegy milyen szörnyű az élet, nem adhatja fel.

A katonák közeledtek, a csizmáik kopogtak, a kulcsok csörögtek, mialatt Kyra a lányhoz fordult, tudva, hogy nem maradt sok idejük. Finoman megragadta a vállát és a szemébe nézett.

- Ide hallgass. Élni fogsz. Megértetted? Nem csak életben maradsz, hanem meg is menekülsz velem együtt. Új életet kezdesz, amely csodálatos lesz. Bosszút állunk a söpredéken, akik ezt tették veled. Együtt. Hallasz engem?

Dierdre csak ingatta a fejét.

- Erősnek kell lenned - folytatta Kyra, egyúttal magát is győzködve. - Az élet nem a gyengéknek való. A halál, a feladás, az igen. Az élet az erőseknek van. Gyenge akarsz lenni és meg akarsz halni? Vagy erős leszel és életben maradsz?

Kyra áthatóan nézte őt. Mire a fáklyák fénye beszűrődött a cellába, végre valamit meglátott Dierdre szemében. A Remény kis szikrájának tűnt, amit egy kis biccentéssel erősített meg.

A zörgő kulcsok egyre közelebb értek, a cellaajtó kinyílt és ő a katonák felé fordult. Durva, kérges kezek ragadták meg a csuklóját, és kirángatták a cellából, majd az ajtó becsapódott mögötte. Próbált laza maradni és megőrizni az erejét. Nem most jött el a harc ideje. Egy óvatlan pillanatban kell őket elkapnia, megvárva a tökéletes alkalmat. Még egy erős ellenségnek is vannak sebezhető pillanatai.

Két katona tartotta, majd a vasajtóban feltűnt egy ember, akiben Kyra homályosan a Kormányzó fiát ismerte fel.

A lány zavartan pislogott.

- Az apám küldött hozzád – jelentette be. - De én már előtte eldöntöttem, hogy eljövök. Nem lesz boldog, amikor rájön, persze, de mit is tehetne, mikor már túl késő?

A fiú arca hideg, vonásai ördögi mosollyá torzultak.

Kyra hűvös rémületet érzett, ahogy ezt a beteg embert figyelte. Az ajkait nyalogatta és úgy vizsgálta, mint egy tárgyat.

- Látod - kezdte, előrelépve, miközben levette a szőrme kabátját. Lehelete látszódott a hideg cellában. - Az apámnak nem kell mindenről tudnia. Szeretem először megnézni, hogy mi halad itt át és te, kedvesem, egy pompás példány vagy. Jól fogok szórakozni veled. Utána megkínozlak. Életben hagylak persze, hogy valamit el tudjak majd vinni neki.

Vigyorgott és olyan közel lépett hozzá, hogy már érezte a leheletét.

- Te és én, kedvesem, nagyon hasonlók leszünk.

A fiú intett a két őrnek, mire Kyra meglepetten tapasztalta, hogy eloldják a köteleit és mindketten visszalépnek a terem egy-egy sarkába, helyet hagyva neki.

Ott állt, szabad kezekkel és fürkészve nézte a termet, felmérve az esélyeit. Két őr állt ott, hosszú karddal felfegyverkezve, és a fiú, aki sokkal magasabb és szélesebb volt nála. Nem tudott volna fölénybe kerülni, még fegyveresen sem, de az egyébként sem volt.

Észrevette a távoli sarokban a falnak támasztva a fegyvereit – az íját, a botját és a nyilait – és mindjárt gyorsabban kezdett dobogni a szíve. Mit nem adna, ha megszerezhetné őket!

- Ahh – nevetett fel a férfi. - A fegyvereidet nézed. Még midig azt hiszed, hogy túléled ezt. Látom a szemedben az ellenszegülést. Ne aggódj, hamarosan megtöröm.

Váratlanul a kézfejével megütötte, olyan erővel, hogy a lélegzete is elakadt, és az egész arca égett a fájdalomtól. Kyra hátratántorodott, majd térdre esett, vér csordogált a szájából, de a fájdalom durván magához térítette, csengett a füle. Ott térdelt, próbálva levegőt venni és felmérni, hogy mi is várhat rá, ilyen bevezetés után.

- Tudod, hogy szelídítjük meg a lovakat, kedvesem? - kérdezte a fiú, miközben ott állt felette kegyetlen mosollyal az arcán. Az egyik őr odadobta neki Kyra botját, és a fiú ugyan azzal a lendülettel, hogy elkapta, felemelte és lesújtott vele a lány hátára.

Kyra felüvöltött, a fájdalom elviselhetetlennek tűnt. Arcra borult a kövön, úgy érezve, hogy az összes csontja eltört. Alig kapott levegőt és tudta, ha nem csinál valamit gyorsan, akkor elbúcsúzhat az életétől.

- Ne! - kiáltotta Dierdre a rácsok mögül. - Ne bántsák! Engem vigyenek inkább!

De a férfi nem foglalkozott vele.

- A bottal kezdünk - mondta Kyrának. - A vad lovak ellenállnak, de ha újra és újra megütöd őket könyörtelenül, nap-nap után, egy nap behódolnak. Megtörnek. A tieid lesznek. Nincs jobb, mint fájdalmat okozni egy másik élőlénynek, nem igaz?

Kyra mozgást érzékelt és a szeme sarkából látta, hogy a férfi egy szadista pillantással újra felemeli a botot felkészülve egy még nagyobb ütésre.

Kyra érzékei kifinomultabbak lettek, és minden lelassult körülötte. Ugyanaz az érzés tört rá, mint a hídon, ismerős melegséggel a gyomorszájánál és szétsugározott az egész testében. Érezte, ahogy megtelik energiával, olyan erővel és gyorsasággal, amit eddig el sem tudott képzelni.

Képek pörögtek a szeme előtt. Látta magát az apja embereivel edzeni, előhívta a számtalan gyakorlást, hogy el tudja viselni a fájdalmat, ne bénuljon le, és a tudást, miként küzdjön egyszerre több emberrel. Anvin órákon át, nap-nap után gyakorolt vele könyörtelenül, amíg a részévé nem vált a harc technikája. A férfiakkal gyakorolt, nem számított milyen nehéz volt így, és mindez most felidéződött benne. Pontosan ilyen helyzetekre képezték ki.

Ahogy ott feküdt, legyűrte a fájdalom okozta sokkot, ahogy a melegség átvette az irányítást a testén. Kyra felnézett a fiúra és érezte, hogy az ösztönei működésbe lének. Egyszer meg fog halni – de nem itt, nem ma és nem ennek az embernek a kezétől.

Egy korai lecke ötlött fel benne hirtelen: Ha a földön vagy, az előny lehet. Minél magasabb valaki, annál sérülékenyebb. A térd egy könnyű célpont, ha a földön találod magad. Söpörd el őket. El fog esni.

Ahogy a bot újra lecsapott, Kyra gyorsan maga mellé tette a kezeit a kőre, lendületet vett, és meglóbálta a lábát maga körül, megcélozva a férfi térde mögötti részt. Minden erejét beleadva megrúgta a gyenge pontot.

Jól eső érzés töltötte el, ahogy nézte, amint támadója térde összecsuklott, ő pedig elrepült, a hátára esve a hideg kőpadlón, miközben a bot kiesett a kezéből és elgurult. Kyra nem hitte, hogy működni fog a terve, de ellenfele a koponyájára esett, és olyan hangos reccsenést hallatszott, hogy egy pillanatig biztos volt benne: megölte.

De valószínűleg a férfi legyőzhetetlen lehetett, mert rögtön felült és vérszomjas szemekkel tekintett rá, készülve a visszavágásra.

Nem várt tovább. Talpra ugrott és a bot felé szaladt, tudva, ha megszerzi a fegyvert, akkor jó esélye lehet a férfiak ellen. Amint szaladt, a másik is felugrott és elkapta az egyik lábát, megpróbálva visszatartani.

Kyra gyorsan cselekedett. Fürgeségét kihasználva úgy mozgott, mint egy macska. Kiszabadult a fogásból, és egy pördülés után mögé került és felkapta a botját.

Ott állt, bottal a kezében, óvatosan tartva maga előtt. A két őr kivont karddal közeledett, majd körbe állták, miközben ő sűrűn forgatta a fejét, mint egy sérült állat, amit sarokba szorítottak. Szerencséjére, minden olyan gyorsan történt, hogy volt ideje, mielőtt az őrök elérték.

- Ez volt életed legnagyobb hibája - mondta a Kormányzó fia. - Most már nemcsak én foglak megkínozni.

Kyra eleget hallott már belőle, és nem akarta megvárni, hogy ő üssön először. Mielőtt amaz befejezte volna a mondatot, előrelendült, felemelte és hirtelen bökött vele, mint ahogy egy kígyó támad, egyenesen a szeme közé. Tökéletes ütést vitt be, rögtön eltörött az orra, a reccsenést is hallani lehetett.

Térdre rogyott, nyöszörögve fogva az orrát.

A két őr közeledett a lányhoz, kardjukat felé tartva. Kyra egy ütéssel megállította az egyik pengét, miközben szikrák pattantak, majd rögtön megpördült és a másikat is blokkolta, pont azelőtt, mielőtt lesújtott volna. Oda-vissza ütött, egymás után blokkolva az ütéseket, amelyek olyan gyorsan záporoztak, hogy alig tudta őket kivédeni.

Az egyik őr, túl nagyot ütött és Kyra ekkor kapott egy lehetőséget. Gyorsan lecsapott a kardot tartó csuklójára, amitől az kiesett a kezéből. A kard csörömpölve hullott a földre, Kyra oldalra sújtott, egyenesen a másik őr torkára, majd megpördülve maga körül lesújtott az első őr halántékára, amitől az elesett.

Kyra mindenre figyelt: amikor az egyik őr, aki a hátán feküdt, megpróbált felkelni, ő felugrott a levegőbe, és onnan sújtott le a bot végével, egyenesen a gyomorszájára, majd utána arcon rúgta, jó időre kiütve őt. Mialatt a másik őr fetrengett, a torkát fogva, Kyra odaugrott és a feje hátulján találta el, kiütve a mozdulattal.

Hirtelen két erős kart ragadta meg. A vezetőjük újra harca készen állt és megpróbálja elvenni tőle a botot.

- Ügyes próbálkozás - suttogta a férfi. A szája olyan közel volt, hogy érezte a leheletét a tarkóján.

Kyra újabb energiatartalékot mozgósított magában, előrelendítette a kezét, összezárta a könyökét és kiszabadította magát az ölelésből. Majd megragadta a botját, megpörgette maga mögött, majd elől és beirányította a férfi lába közé.

Felnyögött és fájdalmas tekintettel az arcán rogyott térdre. Védtelen volt és látszott a fájdalom a tekintetében.

- Üdvözöld apádat helyettem is - sziszegte a lány, felemelve a botot és teljes erővel lesújtva a fejére. Eszméletlenül terült el a padlón.

Kyra nehezen lélegzett miközben próbálta számba venni a dolgokat. Három magatehetetlen férfi a kőpadlón. Ő, a védtelen lány azonban szinte sértetlen.

- Kyra! - sikította egy hang.

Megfordult és észrevette Dierdre-t. Azonnal átrohant a termen, nem vesztegetve az idejét. Elvette a kulcsokat az őrtől övéről, kinyitotta a cellát és Dierdre abban a pillanatban köré kulcsolta a karjait megölelve őt.

Kyra a szemébe nézet, hogy megbizonyosodjon, mentálisan felkészült-e a menekülésre.

- Itt az idő - mondta Kyra. - Készen állsz?

Dierdre sokkolva nézte a csetepaté eredményét.

- Legyőzted őket – állapította meg, hitetlenkedve nézve a testeket. - El sem hiszem. Legyőzted őket…

Kyra látta, hogy valami megváltozott Dierdre szemében. A félelem mintha eltűnt volna és egy erős nőt látott előtűnni valahonnan belülről, egy nőt, akit nem ismert előtte. Látva, hogy a támadói ártalmatlanok, mintha új energiával töltötték volna fel.

Dierdre felemelte az egyik kardot, majd odasétált a Kormányzó fiához, aki még mindig ájultan feküdt. Lenézett rá és arca gúnyos mosolyra rándult.

- Ezt mindazért, amit tettél velem – mormolta. Remegő kezekkel felemelte a kardot, és Kyra látta, hogy viaskodik önmagával.

- Dierdre - mondta Kyra lágyan.

A lány vadtekintettel nézett rá.

- Ha megteszed - folytatta -, olyan leszel, mint ő.

Dierdre ott állt, remegő kezekkel, miközben érzelmei viharos táncot jártak benne. Sóhajtott és leengedte a kardot, ledobva a földre. Csengve esett a lábához.

Arcon köpte a férfit, majd hátrahajolt és a csizmájával teljes erőből arcon rúgta. Dierdre sokkal erősebb személyiségnek tűnt, mint azt az előbb gondolta.

Fényes szemekkel nézett Kyrára. Ahogy az élet visszatért belé, olyan volt mintha a régi énje kezdett volna felbukkanni.

- Menjünk - mondta Dierdre. Erő csengett a hangjában.

*

Kirohantak a börtönből a korai hajnali fénybe és hirtelen Argos közepén találták magukat. A Kormányzó katonai erőssége valódi erőd volt. Kyra hunyorgott a fénytől, de örült, hogy újra napfény éri, még akkor is, ha a hideg levegő a bőrébe mart. Körbenézve megállapította, hogy egy magas falakkal körbevett udvaron vannak. A falakat csak egy erős kapu törte meg. A Kormányzó emberei még csak ébredeztek, és a barakkok körül tettek-vettek. Több ezren lehettek...

A katonák elfoglalták helyüket a falakon a látóhatárt kémlelve, senki sem nézett befelé. Senki nem várta, hogy két lány megpróbál elszökni, és ez remek előnyt biztosított számukra. Még elég sötét volt ahhoz, hogy elrejtse őket. Kyra a jól őrzött kaput figyelte az udvar túloldalán. Tudta, ha valamikor van esélyük ott kijutni, akkor az most van.

Viszont az udvar túl nagy területen terült el ahhoz, hogy gyalog akarjanak átmenni rajta. Úgy sejtette, még ha át is futnak rajta, elfogják őket.

- Ott! - mondta Dierdre egy pontra mutatva.

Kyra az udvar másik oldalára nézett, egy lovat látott kikötve. Egy katona állt csak mellette a kantárt tartva, háttal nekik.

Dierdre odafordult a lányhoz.

- Szükségünk van egy lóra – szögezte le. - És ez az egyetlen módja.

Kyra bólintott, meglepődve, hogy mennyire hasonlóan gondolkodnak. Dierdre egyre inkább okosnak, gyorsnak és döntőképesnek bizonyult.

- Meg tudod csinálni? - kérdezte Kyrát, a katona felé mutatva.

Kyra erősebben markolta a botját és biccentett.

Árnyékról árnyékra haladtak előre át az udvaron, miközben Kyra szíve egyre erősebben vert. A katonára fókuszált, aki háttal állt neki és remélte, hogy nem fedezi fel őket idő előtt.

Olyan gyorsan futott, hogy alig kapott levegőt, de vigyázva, hogy el ne csússzon a hóban. Az adrenalin jólesőn szétáradt az ereiben és felmelegítette. Végül elérte a katonát, aki az utolsó pillanatban meghallotta őket és megfordult.

De Kyra már mozgásban volt, felemelte a botját és gyomorszájon csapta őt. Ahogy térdre rogyott, a feje hátuljára csapott le újra, mire arccal a hóban végezte, eszméletlenül.

Kyra felült a lóra, majd Dierdre mögé pattant, majd mindketten bokájukat használva indulásra bírták az állatot.

Kyra érezte, ahogy a hideg szél a hajába kap, ahogy a lóval átvágtak az udvaron, a távoli kapu irányába. Vagy száz yardot kellett megtenniük, de az álmos katonák észrevették őket és utánuk fordultak.

- Gyerünk! – sürgette Kyra a lovat, látva hogy a kijárat egyre közeledik.

Egy nagy kőkapu állt előttük, a rács felhúzva, a híd leengedve. Azon túl pedig ott volt a nyílt tér. A szabadság.

Megsarkantyúzta a lovat, amikor látta, hogy a kapuban álló katona észreveszi őket.

- ÁLLÍTSÁTOK MEG ŐKET! - kiáltotta. Néhány katona odaszaladt a hatalmas hajtókarokhoz, hogy leengedjék a rácsot. Kyra tudta, ha előbb engedik le, mint odaérnek, az életüknek vége. Még húszlábnyira voltak a kaputól, és olyan gyorsan nyargaltak, mint még soha – a harminc láb nagyságú rács lassan süllyedt.

- Húzódj le, amennyire csak tudsz - kiáltotta Diedre-nek, és ő is annyi lehajolt, hogy az arca a ló sörényét érte.

A rács olyan közel esett hozzájuk, hogy Kyra nem bízott benne, hogy átférnek alatta.

Aztán, amikor már biztos volt bene, hogy meghalnak, a lovuk átcsusszant, a rács pedig becsapódott mögöttük. A következő pillanatban már át is keltek a hídon, Kyra óriási megkönnyebbülésére a szabad ég alatt vágtattak.

Kürtök hangzottak fel mögöttük, és egy pillanattal később egy nyíl süvített el a fejük mellett.

Visszapillantott és látta, amint a Kormányzó emberei elfoglalják a pozícióikat a falakon, és tüzet nyitnak. Cikkcakkban haladtak a lóval, mert még mindig lőtávolon belül estek.

Mintegy ötven láb múlva már elég messzire kerültek az üldözőiktől. Úgy gondolták, hogy a nyilak többsége ideáig már nem ér el, mikor legnagyobb rémületére, egy nyíl a ló oldalába fúródott. Az azonnal felágaskodott és ledobta őket.

Kyra világa összedőlt. Eléggé megütötte magát a földön, de szerencsére a ló pár centivel mellette ért földet.

Négykézláb állt, zavarodottan, a füle csengett. Diedre mellette feküdt ugyanolyan zavarodottan. A vár felé nézett és látta, hogy a rácsot éppen felhúzzák. Katonák százai sorakoztak fel, várva, hogy teljesen felemelkedjen és kironthassanak. Egy teljes hadsereg akarta őket megölni. Nem értette, hogyan gyűlhettek össze ilyen gyorsan, de aztán rájött, hogy azért vannak készültségben, mert hajnalban akarták megtámadni Volist.

Kyra lábra állt, elnézett a döglött ló felett, ki a nyílt síkság felé, és tudta, hogy végre eljött az idejük.

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Aidan türelmetlenül haladt az apja dolgozószobája felé, Leoval az oldalán. Baljós előérzete volt, tudta, hogy valami rossz történik. Átkutatta az egész erődöt Kyra után Leo segítségével, megnézett minden kunyhót – a fegyverraktárat, a kovácsműhelyt, a Harcosok Kapuját – és nem lelte sehol sem. Neki és nővérének, mindig közeli volt a kapcsolata, amióta csak megszületett, és mindig tudta, hogy mi történik a nővérével – és most figyelmeztető hangokat hallott belül. Hiányzott már az ünnepről is, és tudta, hogy azt sem hagyta volna ki.

És ami a leginkább aggasztotta: Leo nem volt mellette, ami eddig sohasem fordult elő. Aidan hiába kérdezte, és Leo hiába próbált valamit elmondani, nem tudtak kommunikálni. Csak követte Aidant mindenhová, és nem hagyta magára.

Aidan az egész ünnep alatt egy csomót érzett a gyomrában, állandóan az ajtó felé pillantva, hogy mikor lép be nővére. Megpróbált szólni erről az apjának az étkezés alatt, de Duncant túl sok ember vette körbe, és mindannyian a közelgő csatával voltak elfoglalva és nem vették őt komolyan.

A hajnal első sugarára – Aidan egész éjjel ébren volt – felugrott és az ablakhoz szaladt, hátha meglátja őt. De nem látott semmit. Kiviharzott a szobájából, le a folyosón be Kyra szobájába, és kopogás nélkül benyomta az ajtót a vállával. Szíve majd megszakadt, mikor az ágyát üresen találta, úgy ahogy tegnap hagyta. Tudta, hogy valami baj történt.

Aidan végig szaladt a folyosókon egyenesen apja szobájába, és most ott állt a hatalmas ajtó előtt, a két őrrel farkasszemet nézve.

- Nyissátok ki az ajtót! - sürgette őket.

Az őrök váltottak egy bizonytalan pillantást.

- Hosszú éjszaka volt, fiú - mondta az egyik. - Apád nem fog örülni, ha felébreszted.

- Ma akár harc is lehet - mondta a másik. - Pihenésre van szüksége.

- Nem mondom még egyszer – türelmetlenkedett Aidan.

Szkeptikusan néztek rá, és Aidan megunva a várakozást előrelépett és megütögette a kopogtatót.

- Hé, fiú! - kiáltotta az egyik.

A másik látva az elkerülhetetlent, megszólalt:

- Rendben, de a te bajod lesz, ha bármi is történik. A farkas kint marad.

Leo morgott, de az őr csak annyira nyitotta ki az ajtót, hogy a fiú beférjen, majd gyorsan becsukta.

Aidan apja ágyához szaladt, aki szőrmék között aludt horkolva, egy félig felöltözött lánnyal maga mellett. Megragadta apja vállát és többször megrázta.

Végül a férfi kinyitotta a szemét és úgy nézett a fiára, mint aki legszívesebben elfenekelné. Aidan azonban nem rettent meg.

- Apám, fel kell kelned most! - sürgette. - Kyra nincs meg.

Az apja fáradtan dőlt hátra, a szeme alatt véraláfutásos húzódott, mintha még mindig részeg lett volna.

- Hiányzik? - kérdezte, mély dübörgő hangon. - Hogy érted ezt?

- Nem ment vissza a szobájába tegnap este. Valami történt vele. Biztos vagyok benne. Riadóztasd az embereidet!

Az apja felült, most sokkal éberebbnek tűnt, megpaskolta az arcát, hogy kiűzze az álmot.

- Biztos vagyok benne, hogy jól van a nővéred! - mondta. - Mindig jól van. Túlélte a találkozást a sárkánnyal – gondolod, hogy egy kis hóvihar elfújja őt? Valahol ott van, ahol nem tudod megtalálni – szeret egymaga lenni. Most menj. Viselkedj rendesen, mielőtt elfenekellek.

De Aidan ott maradt, egyre vöröslő fejjel.

- Ha te nem keresed meg, megkeresem én - kiáltotta és kiszaladt az apja szobájából, remélve, hogy ezzel felpiszkálja az érdeklődését.

*

Aidan büszkén állt Volis kapuja a láthatárt fürkészve Leoval az oldalán. Kyra után kutatott. Egyre rosszabb előérzet szorongatta... Az elmúlt egy órát azzal töltötte, hogy mindenkit felkeltett a testvéreitől kezdve egészen a hentesig, hogy látták-e a nővérét. Végül apja egyik embere azt jelentette, hogy látta kilovagolni a Tövis Erdő felé Maltren oldalán.

Aidan ezután Maltren után kutatott az erődben, majd kiderítette, hogy állítólag kilovagolt reggeli vadászatra. Most pedig itt állt, Maltrenre várva, késszen arra, hogy szembeszálljon vele és megkérdezze, hol van a nővére.

Aidan ott állt, sípcsontig a hóban, reszketve a hidegtől, de nem érdekelte. Kezét a csípőjén nyugtatva várt, figyelt, mígnem meglátott valakit feltűnni a látóhatáron. Galoppozva haladt előre, az apja embereinek páncélját viselve, egy sárkány mintája ragyogott a mellvértjén. A szíve egyre hevesebben várt, amikor felismerte Maltrent.

Amaz a kapu felé igyekezett, egy szarvas volt átvetve keresztbe a lován, és ahogy közelebb ért, Aidan látta, hogy rosszallóan néz.

- Félre az útból, fiú! - kiáltott rá. - Elállod a hidat.

De Aidan továbbra is ott állt, szembeszállva vele.

- Hol van a nővérem? - kérdezte követelőn.

Maltren visszabámult rá, és egy pillanatnyi hezitálás látszott az arcán.

- Honnan kellene tudnom? - kérdezte kurtán. - Harcos vagyok. Nem követek szeszélyes lányokat.

Aidan azonban továbbra sem tágított.

- Azt mondták, hogy veled látták utoljára. Hol van? - ismételte meg határozottan.

Aidan le volt nyűgözve az erőteljes hangjától, emlékeztette őt a saját apjára, habár még túl fiatal, hogy olyan mélyen beszéljen, és karcoljon a hangjával.

Valahogy meg kell fognia Maltrent, hiszen az lassan leszállt a lováról, és elindult felé mérges villámló tekintettel, fenyegetőn. A páncélja csattogott minden lépésnél. Ahogy közelebb ért, Leo morogni kezdett, annyira fenyegetően, hogy Maltren megállt, néhány lépéssel arrébb, és a szemét Aidan és Leo között járatta.

Gúnyos mosollyal nézet le a fiúra, izzadságtól bűzlőn. Aidan, bár nem akarta bevallani nagyon félt. Örült, hogy Leo mellette állt, némi bátorságot merített a farkas jelenlétéből.

- Tudod, hogy mivel jár, ha szembeszállsz apád egy emberével? - kérdezte vészjóslón.

- Ő az apám – emlékeztette. - Kyra pedig a lánya. Hol van?

Aidan remegett belül – de nem akart meghátrálni – főleg, amíg Kyra veszélyben van.

Maltren a fiú felett nézelődött, ellenőrizve, hogy ki látja a beszélgetésüket. Megelégedésére, senki sem figyelte őket, közel hajolt a fiúhoz, majd mosolyogva mondta.

- Eladtam a Kormányzónak, egy csinos kis összegért. Áruló volt és bajkeverő, pont, mint te.

Aidan szeme kikerekedett, dühös lett az árulását hallva.

- Ami téged illet - mondta Maltren megragadva a fiú ingét és közelebb húzva őt. Aidan szíve hevesen kalapált, amint látta, hogy amaz lenyúl az övéhez a tőrért. - Tudod mennyi fiú hal meg itt a mocsárban minden évben? Nagyon szerencsétlen dolog. Ez a híd nagyon csúszós, és a part túl meredek. Senki sem gyanítja majd, hogy ez nem egy baleset volt.

Aidan megpróbált kiszabadulni, de Maltren erősen fogta. Elöntötte a pánik, amikor rájött, hogy meg fog halni.

Hirtelen Leo felmordult és Maltrenbe kapott, belesüllyesztve a fogait a csuklójába. A katona elengedte a fiút és felemelte a tőrét, hogy lesújtson vele a farkasra.

- Ne! - kiáltotta Aidan kétségbeesve.

Hirtelen kürt harsant, majd lovasok viharzottak ki a kapun, át a hídon amikor Maltren megállította a tőrt a levegőben. Aidan ahogy megfordult, rögtön megkönnyebbült, hisz meglátta apját és a két bátyját közeledni egy tucatnyi katona társaságában, akiknek az íja már Maltren mellkasára mutatott.

Aidan kiszabadult, Maltren pedig ott állt, tőrrel a kezében, félelemmel a szívében. Vöröslött a dühtől. Aidan füttyentett egyet, és Leo visszahúzódott.

Duncan leszállt a lováról előrelépett az emberei gyűrűjében, miközben Aidan feléjük fordult.

- Látod apám! Mondtam! Kyra eltűnt. És Maltren elárulta őt, eladta a Kormányzónak!

Duncan közelebb ment a feszült csendben. Az emberei körbeállták Maltrent, aki idegesen nézett körbe, majd a lovára pillantott, mintha a menekülésen gondolkodna, de egy ember odalépett és megragadta a kantárt.

Maltren rettentő idegesen nézett a parancsnokra.

- Megpróbáltál kezet emelni a fiamra, igaz? - kérdezte Duncan, miközben hidegen és keményen Matren szemébe nézett.

Maltren csak nyelt egyet, nem szólt semmit.

Duncan lassan kihúzta a kardját és Maltren torkának szegezte, halálos tekintettel.

- Most elvezetsz bennünket a lányomhoz - mondta. - És ez lesz az utolsó tetted ebben az életben.

HARMINCADIK FEJEZET

Kyra és Dierdre az életükért futottak, csúszkáltak keresztül a havas síkságon levegő után kapkodva. Sűrű párafelhő csapott ki a szájukon. Kyrának égett a tüdeje a hideg levegőtől, miközben a keze majd lefagyott, míg a botját szorította. Lovak patájának dobogása töltötte be a levegőt, és amikor visszanézett, azt kívánta bárcsak ne tette volna: a látóhatáron a Kormányzó több ezer lovasa vágtatott. Tudta, hogy nincs értelme futni. Nem látott semmilyen fedezéket a közelben, csak a nyílt pusztát. Végük volt.

Egyelőre még futottak, űzték őket az ösztöneik.

Kyra megcsúszott és arcra esett hónban, de abban a pillanatban már egy kezet érzett a karja alatt, amely húzta felfelé. Dierdre próbálta őt talpra állítani.

- Nem állhatsz meg most! – kiáltott rá. - Te sem hagytál ott, és sem foglak! Gyerünk!

Kyra meglepődött Dierdre hangjának határozottságán, úgy tűnt újjászületett, amióta elhagyta a börtönt, a hangjában remény érződött, még ha a körülmények nem is adtak rá okot.

Újból futni kezdett, mindketten siettek, hogy elérjék a hegygerincet. Megpróbált nem gondolni arra, hogy mi történne, ha a hadsereg elfogná őket, vagy elérnének Volisba, ahol lemészárolnák az embereket.

Amint elérték a gerincet Kyra megállt egy pillanatra. Innen fel tudta mérni a vidéket. Egy hatalmas fennsík terült el előttük, és szívét adrenalinlöketként érte, amikor meglátta az apját, aki száz emberével vágtatott feléjük. Alig hitt a szemének: érte jön. Ezek az emberek csak azért vállalkoztak erre az útra, erre az öngyilkos küldetésre, kockára téve az életüket, hogy megmentsék őt.

Kyra könnyekben tőrt ki. Legyűrte a szeretet ereje. Nem felejtették el. Feléjük futott, és meglátta Maltren fejét a lovához kötözve és akkor értette meg mi is történt: felfedezték az árulását és most eljöttek a lányért. Apja is hasonló módon meglepettnek tűnt, hogy itt találja őt szabadon és nem kell kiszabadítania az erődből.

Mindannyian megálltak félúton, apja leszállt a lóról és elkezdett felé futni, hogy a karjaiba zárja. Amint megérezte maga körül az erős kezeket, egyszeriben megkönnyebbült, úgy érezte most már minden rendben lesz. Sose volt annyira büszke az apjára, mint abban a pillanatban.

Apja véleménye hirtelen megváltozott, amint átnézett a lánya válla felett, és meglátta a Kormányzó hatalmas seregét. Már elérték a gerincet.

Apja gyorsan egy szabad lovat adott neki, egy másikat pedig Dierdre-nek.

- A lovad már vár reád - mutatott egy csodálatos fehér csődörre. - Most velünk fogsz harcolni.

Nem maradt több idő a szavakra, Kyra rögtön lóra pattant, ahogy az apja a sajátjára, és csatasorba álltak a többiekkel, szemben a hegygerinccel. Látta közeledni a Kormányzó embereit, az ezerfős sereget, az ő száz emberük ellen… Azonban mindannyian büszkén várták a csatát, senki sem futamodott meg.

- EMBEREK! - kiáltotta Duncan, erős hangon. - AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁGÉRT HARCOLUNK!

Hatalmas csatakiáltást hallattak, megfújták a kürtjeiket, és egyként nekiiramodtak az ellenségnek.

Kyra tudta, hogy öngyilkosság az egész. A Kormányzó ezer embere mögött, újabb ezer közeledik, és a mögött újabb ezer fő áll. Az apja, sőt az egész seregük tudta ezt. De senki sem hezitált. Ők nem a földjükért harcoltak, hanem annál sokkal drágábbért: a puszta létükért. A jogért, hogy szabadon élhessenek. A szabadság többet ért ezeknek az embereknek, mint az életük és bár mind meghalhattak, de a halál az ő választásuk lesz, szabad emberként.

Kyra az apja, Anvin, Vidar és Arthfael mellett lovagolt, teljesen felvillanyozva. Lelki szemei előtt látta leperegni az életét. Látta mindazon embereket, akiket ismert és szeretett, a helyeket ahol járt, az életet, amelyet élt, tudva, hogy most minden véget ér. Ahogy a két sereg közeledett, egyre jobban kivette a Kormányzó csúf arcát. Friss utálat áradt szét az ereiben Pandesia iránt. A vére bosszúért kiáltott.

Kyra becsukta a szemét, míg elmormolta az utolsó kívánságát.

Ha valóban az volt a jóslat, hogy én egy nagy harcos leszek, akkor most válljak azzá. Ha tényleg van egy rendkívüli képességem, akkor azt most kell használnom… Hadd, történjen meg most. Engedd, hogy összezúzzam az ellenségeimet. Csak ma, csak ezen a napon. Győzzön az igazság.

Kyra kinyitotta a szemét és abban a pillanatban egy horrorisztikus reccsenést hallott. Felállt a szőr a hátán, felnézett az égre és a látványtól elállt a lélegzete.

Theos.

Az óriási sárkány pontosan felette repült őt figyelte nagy, sárga szemeivel. Álmaiból köszönt vissza a sárkány tekintete, és örült, hogy viszont láthatja.

Kyra látta, amint az apja emberei is felpillantanak, tátott szájjal, félelemmel készülnek a halálra. De ő nem félt. Érezte a sárkány erejét, és tudta, hogy a sárkány és ő most egy egészet alkot. Áhítattal nézte, ahogy Theos feléje repül. Szárnyai akkorák voltak, hogy eltakarták a napot, és olyan sikoltást hallatott, hogy az emberek megrémültek. Annyira közel jött, hogy amikor felemelkedtek a nyeregben a sárkány karmai majdnem a fejüket érték.

Kyra követte Theos repülését, ahogy tovaszállt, majd egy kört írva le visszatért hozzájuk. Most mögöttük repült, és úgy jött előre, mintha velük harcolna a Kormányzó emberei ellen.

Szélesre tárta hatalmas állkapcsát, majd elrepült felettük, hogy ő vezesse őket, hogy ő ütközzön meg az ellenséggel elsőként.

A Kormányzó arrogáns arca a sárkány jöttére félelemmel telt meg. Eljött a bosszú…

Theos kinyitotta a száját és hatalmas fújtatások közepette tüzet okádott feléjük, lángokba borítva a havas reggelt. Emberek jajveszékelésével telt meg a levegő, ahogy a tűzvész egymás után emésztette fel a soraikat.

A sárkány újra és újra lecsapott, tüzet hányva, megölve az ellenséget az utolsó emberig. Nem maradt más csak hamu ott, ahol az előbb még emberek és lovak álltak.

Kyrán fura, szürreális érzés lett úrrá. Úgy látta, hogy a végzete bontakozik ki előtte. Tudta, hogy különbözik a többiektől. Tudta, hogy különleges. A sárkány miatta jött.

Most már nem volt visszaút: a Kormányzó emberei halottak. Pandesiat megtámadták és Escalon vitte be az első ütést.

A sárkány leszállt előttük, a hamuval borított mezőre. Mind a lány, mind pedig a harcosok csodálattal bámulták, de ő csak Kyrát nézte izzó sárga szemeivel. Felemelte és kinyújtotta a szárnyait és egy visítást hallatott, mintha az egész univerzumot be akarná tölteni.

A sárkány már tudta. A Nagy Háború elkezdődött.

A BÁTORSÁG GYŐZELME

(Királyok És Varázslók- Második Kötet)

Ez az akció dús fantasy biztos, hogy kedvére lesz azoknak, akik szeretik Morgan Rice korábbi történeteit vagy éppen Christopher Paolini Örökség tetralógiáját. A Young Adult Ficiton szerelmesei falni fogják Rice-nak ezt a legutóbbi munkáját, és még többért fognak könyörögni. The Wanderer, A Literary Journal ( vélemény a Sárkányok felemelkedéséről)

A legkelendőbb sorozat!

A Bátorság győzelme a második kötete Morgan Rice Királyok és Varázslók című epikus fantasy sorozatnak (ami az első része a Sárkányok felemelkedése).

A sárkány támadása után Kyrát egy sürgős küldetésre küldik: át kell kelnie Escalonon és fel kell kutatnia a nagybátyját a rejtélyes Úr tornyában. Eljön az ideje, hogy megismerje igazi önmagát és az anyját. Fel kell fedeznie a különleges képességét és meg kell tanulnia használni azt. Magányosan indul egy veszélyekkel teli küldetésre. Escalon tele van veszélyes kegyetlen vadállatokkal és emberekkel. Minden erejére szüksége lesz, hogy túlélje a küldetést.

Az apja, Duncan délre vezeti az embereit, Esephus nagy vízi városához, hogy megkíséreljék kiszabadítani honfitársaikat Pandesia vasmarkából. Ha sikerrel jár, el kell utaznia az áruló Harag Tavához, és onnan Kos jeges hegycsúcsaira ahol Escalon legkeményebb harcosai élnek. Szükségük van újoncokra, ha el akarják foglalni a fővárost.

Alec kiszabadul Marcótól és elmenekül a Lángoktól hogy megtalálhassa önmagát, amíg átjut a Tövis Erdőn exotikus bestiáktól üldözve. Küldetése szívszaggató utazásra viszi át az éjszakán a szülővárosába, azt remélve, hogy visszatérhet a családjához. Mikor megérkezik ledöbbenti, az amit felfedez.

Merk józan esze ellenére visszafordul, hogy segítsen a lánynak és életében először megtalálja önmagát és furcsa ügyekbe keveredik. Nem felejti el a zarándoklatát Úr tornyába, habár gyötrődni fog, mikor rájön, hogy a torony nem az, amit remélt.

Vesuvius hajszolja az óriást, és Trolljait földalatti küldetésre vezényli, hogy átjussanak a Lángok alatt, míg Theos, a sárkány saját külön misszióját járja Escalon földjén.

A Bátorság győzelme összetett karaktereivel és meghatározó légkörével sodró lendületű monda lovagokról és harcosokról, királyokról és lordokról, becsületről és vitézségről, mágiáról, végzetről, szörnyekről és sárkányokról. Ez a szerelem és a törött szívek története, az árulásé, ambícióké és árulásé. Ez fantasy a legjavából, ami egy olyan világba invitál minket kortól és nemtől függetlenül, amely utána velünk marad örökre.

A Királyok és varázslók harmadik kötete hamarosan megjelenik.

A BÁTORSÁG GYŐZELME

(Királyok És Varázslók- Második Kötet)

Morgan Rice művei

KIRÁLYOK ÉS VARÁZSLÓK

A SÁRKÁNYOK FELEMELKEDÉSE (Első kötet)

A BÁTORSÁG GYŐZELME (Második Kötet)

A VARÁZSLÓ GYŰRŰJE

A HŐSÖK KÜLDETÉSE (1 kötet)

A KIRÁLYOK SORSA (2. kötet)

A SÁRKÁNYOK SORSA (3. kötet)

A BECSÜLET SIRALMA (4. kötet)

A DICSŐSÉG ESKÜJE (5. kötet)

A HŐSIESSÉG MEGBÍZÁSA (6. kötet)

A KARDOK RÍTUSA (7. kötet)

A FEGYVEREK FOGADÁSA (8. kötet)

VARÁZSLATOK EGE (9. kötet)

A PAJZSOK TENGERE (10. kötet)

AZ ACÉL URALMA (11. kötet)

A TŰZ BIRODALMA (12. kötet)

A KIRÁLYNŐK URALMA (13. kötet)

A TESTVÉREK FOGADALMA (14. kötet)

A HALANDÓK ÁLMA (15. kötet)

A LOVAGI TORNA (16. kötet)

A HARC AJÁNDÉKA (17. kötet)

A TÚLÉLÉS TRILÓGIÁJA

AZ ELSŐ ARÉNA: RABSZOLGAKERESKEDŐK (1 kötet)

ARÉNA KETTŐ (2. kötet)

VÁMPÍRFÜZETEK

ÁTVÁLTOZVA (#1 Kötet)

SZERETVE (#2 Kötet)

ELÁRULVA (#3 Kötet)

ELRENDELVE (#4 Kötet)

VÁGYAKOZVA (#5 Kötet)

ELJEGYEZVE (#6 Kötet)

MEGESKÜDVE (#7 Kötet)

ALAPÍTVA (#8 Kötet)

FELTÁMADVA (#9 Kötet)

VÁGYÓDVA (#10 Kötet)

BEVÉGEZVE ( #11 Kötet)

Morgan Rice

Morgan Rice, a tizenhét kötetből álló bestseller, epikus fantasy-sorozat – A VARÁZSLÓ GYŰRŰJE – szerzője, az USA Today első számú bestseller írója, és számos más regénysorozat szerzője. Regénysorozatai közül kiemelendő a VÁMPÍRNAPLÓK című, jelenleg tizenegy kötetet számláló bestseller-sorozat; a TÚLÉLÉS TRILÓGIÁJA, a két kötetből álló posztapokaliptikus thriller (folytatása következik); valamint a legújabb epikus fantasy-sorozat, a KIRÁLYOK ÉS VARÁZSLÓK. Morgan művei audió és nyomtatott kiadásban is megvásárolhatók, és több mint 25 nyelvre fordították le őket.

Morgan örül a visszajelzéseknek, ezért kérjük, látogasson el a www.morganricebooks.com weboldalra, iratkozzon fel az e-mail listára, hogy ezáltal ingyenes könyvhöz és egyéb meglepetésekhez jusson! Töltse le az ingyenes alkalmazást, értesüljön a legújabb, exkluzív hírekről, és keresse bátran az írót Facebook-on és Twitteren is!