Kitobni o'qish: «A Kiràlyok Sorsa »

Második Fejezet

Thor megragadta az előtte lévő vastag faajtó vasból készült kopogtatóját, és teljes erejéből maga felé húzta. Az ajtó lassan, nyikorogva nyílt ki, és a fiú előtt feltárult a király hálószobája. Bement a helyiségbe, de libabőrös lett, amint átlépett a küszöbön. Sűrű sötétséget érzékelt odabent, ködként ülte meg a helyiséget.

Thor egyre beljebb ment a szobában, hallotta a fal mentén lobogó fáklyák sercegését, miközben a padlón heverő, görnyedt test felé haladt. Már megérezte, hogy a király az, hogy meggyilkolták… hogy ő, Thor, elkésett. Nem értette, hol lehetnek az őrök, miért nem siet senki az uralkodó megmentésére.

Thor lába elgyengült, ahogy megtette az utolsó lépéseket a holttest felé; letérdelt a kőre, megragadta a máris kihűlt tetem vállát, és maga felé fordította a férfit.

Tényleg MacGil volt az, egykori felséges ura, tágra nyílt szemmel, holtan.

Thor felnézett, és látta, hogy egyszeriben mellettük termett a király egyik szolgája. A férfi egy nagy, ékkövekkel kirakott kelyhet tartott a kezében, amelyet Thor felismert a lakomáról. A színarany serleget rubinok és zafírok sorai borították. Miközben Thorra bámult, a szolga lassan a király mellkasára öntötte a kehely tartalmát. A bor a fiú arcára fröccsent.

Thor rikoltást hallott, a hang irányába nézett, és a sólymát, Estophelest pillantotta meg: a király vállán üldögélt, lenyalogatta a bort az arcáról.

A másik oldaláról is hangot hallott, és odafordulva Argont látta meg. Az öreg föléje magasodott, szigorúan nézett le rá. Egyik kezében a csillogó koronát tartotta. A másikban a botját.

Argon melléje lépett, és határozottan Thor fejére helyezte a koronát. A fiú érezte nagy súlyát, ugyanakkor a korona pontosan illett rá, a fém tökéletesen ölelte körül a fejét. Ámulva nézett föl Argonra.

– Most már te vagy a király – jelentette ki a varázsló.

Thor pislogott, s amikor kinyitotta a szemét, ott állt előtte az egész légió, minden Ezüstlovag: a több száz férfi és fiú mind a király hálószobájában szorongott, őt figyelve. Aztán egy emberként letérdeltek, és fejet hajtottak előtte, arcuk szinte a földhöz ért.

– Felséges királyunk! – zengték kórusban.

Thor felriadt. Zihálva ült fel, és körülnézett. A helyiség sötét és nyirkos volt, s a fiú rájött, hogy kőpadlón ül, háttal a falnak. Hunyorgott a sötétben, vasrácsokat látott a távolban, és mögöttük egy fáklya reszkető fényét. Aztán eszébe jutott, hol van: a kastély börtönében. Ahová a lakoma után hurcolták.

Emlékezett az ütésre, amit az egyik őr mért rá, és rádöbbent, hogy nyilván elvesztette az eszméletét, de fogalma sem volt, mennyi időre. Kihúzta magát, még erősebben zihált, próbálta elűzni a rémálmot, ami teljesen valóságosnak tűnt. Imádkozott, hogy ne bizonyuljon igaznak, hogy a király ne legyen halott. Eszébe vésődött a halott uralkodó képe. Vajon tényleg látomása volt? Vagy csak képzelte az egészet?

Valaki megrúgta a talpát, és ahogy felnézett, látta, hogy áll mellette valaki.

– Na, csak felébredtél végre – szólt az idegen hangja. – Már órák óta várok.

A félhomályban Thor egy kamasz fiú arcát vette ki, nagyjából vele egyidős lehetett. Vékony volt, alacsony, beesett és himlőhelyes arcú – ám zöld szemében kedvesség és intelligencia villant.

– Merek vagyok – mondta. – A cellatársad. Téged miért csuktak le?

Thor igyekezett összeszedni magát. Hátradőlt a falnak, a hajába túrt, és próbált gondolkozni, összefűzni az emlékfoszlányokat.

– Azt mondják, meg akartad ölni a királyt – folytatta Merek.

– Tényleg meg akarta, és darabokra is szaggatjuk, ha valaha kikerül a rácsok mögül – acsargott valaki.

Csörgés-zörgés kórusa tört ki, bádogbögrék csattogtak a vasrácsokon, és Thor felnézve azt látta, hogy az egész folyosót cellák töltik meg, groteszk külsejű foglyok dugják ki a fejüket a rácsok közül, s a pislákoló fáklyafényben mind rávicsorognak. Legtöbbjük borotválatlan és foghíjas volt, néhányan úgy festettek, mintha évek óta idelent senyvedtek volna. Borzalmas látvány volt, és Thor ráerőltette magát, hogy fordítsa el tőlük a fejét. Tényleg idelent kötött ki? Csak nem itt ragad örökre ezekkel az alakokkal?

– Ne foglalkozz velük! – nyugtatta Merek. – Ebben a cellában nincs más, csak te meg én. Nem juthatnak be. Engem pedig cseppet nem zavar, ha megmérgezted a királyt. Szívem szerint én is megmérgezném.

– Nem mérgeztem meg a királyt! – tiltakozott Thor felháborodottan. – Nem mérgeztem én meg senkit. Megmenteni próbáltam a királyt. Csak annyit tettem, hogy kiborítottam a kelyhét.

– És hogy jöttél rá, hogy a kehelyben méreg van? – süvöltötte egy hallgatózó rabtársuk a folyosó egyik cellájából.

– Talán varázslattal?

A folyosó egész hosszában visszhangzott a gúnyos röhögés.

– Biztos médium! – kiáltotta valaki csúfolódva.

A többiek nevettek.

– Nem, csak ráhibázott! – bömbölte valaki, a többség nagy örömére.

Thor mogorva képet vágott, dühítette a vádaskodás, legszívesebben minden rágalmat megcáfolt volna. De tudta, hogy csak az idejét vesztegetné. Egyébként sem szorult rá, hogy az ártatlanságát bizonygassa ezeknek a bűnözőknek.

Merek figyelmesen nézte, arckifejezése nem volt olyan kétkedő, mint a többieké. Úgy festett, mintha rágódna valamin.

– Hiszek neked – szólt végül halkan.

– Tényleg? – kérdezte Thor.

Merek vállat vont.

– Végül is, ha meg akarnád mérgezni a királyt, miért lennél olyan ostoba, hogy figyelmezteted? Merek megfordult, arrébb lépett, visszatért a cella másik

felébe, háttal a falnak dőlt, majd leült Thorral szemben. Thor nagyon kíváncsi lett.

– Na és téged miért csuktak le? – kérdezte.

– Tolvaj vagyok – felelte Merek, némileg büszkén.

Thor meghökkent; még sosem volt egy tolvaj, egy igazi tolvaj társaságában. Neki magának soha életében nem jutott eszébe ellopni valamit, így újra és újra megdöbbentette a felismerés, hogy egyesek ilyesmire vetemednek.

– Miért lopsz? – faggatta a fiút.

Merek vállat vont.

– A családomnak nincs élelme. Muszáj enniük. Iskolázatlan vagyok, nem tanultam semmilyen mesterséget. Csak a lopáshoz értek. De nem szoktam értékes holmikat meglovasítani. Leginkább csak élelmet. Bármit, hogy etetni tudjam a családomat. Éveken át megúsztam. Aztán elkaptak. Igazából most már harmadszorra füleltek le. A harmadszori kihágás a legrosszabb.

– Miért? – kérdezte Thor.

Merek hallgatott, majd lassan megcsóválta a fejét. Thor látta, hogy könny szökik a szemébe.

– A király törvénye szigorú. Nincs kivétel. A harmadik kihágásnál lecsapják a kezed.

Thor elszörnyedt. Lepillantott Merek kezére: még mindkettő megvolt neki.

– Még nem jöttek értem – magyarázta Merek. – De hamarosan fognak.

Thor rémesen érezte magát. Merek elfordította a fejét, mintha szégyenkezett volna, és a másik fiú is így tett, gondolni sem akart a hallottakra.

Thor a tenyerébe temette az arcát. Hasogatott a feje, de igyekezett összeszedni a gondolatait. Az elmúlt néhány nap igencsak viharosra sikerült, rengeteg minden történt vele, rém gyorsan. Egyrészt sikerélménye volt, igaza lett: előre látta a jövőt, megjósolta MacGil megmérgezését, és meg is mentette az uralkodó életét. Talán a sorsot mégis meg lehet változtatni… talán a végzetet meg lehet másítani. Thort elöntötte a büszkeség: megmentette a királyát.

Másrészt viszont itt kötött ki, a börtönben, képtelenül arra, hogy tisztázza magát a vád alól. Odalett minden reménye és álma, esélye sem maradt, hogy beálljon a légióba. Szerencsésnek mondhatja majd magát, ha nem kell idelent töltenie élete hátralévő részét. Elkeserítette a gondolat, hogy MacGil, aki apaként fogadta őt szívébe, az egyetlen, akit Thor valóban az atyjának érzett, most orgyilkosnak véli. Kínozta a tudat, miszerint Reece, a legjobb barátja talán elhiszi, hogy megpróbálta megölni az édesapját. Még ennél is rosszabb volt elképzelnie, mit gondolhat Gwendolyn. Eszébe jutott legutóbbi találkozásuk – mikor kiderült, hogy a lány azt hiszi, Thor gyakran mulatja az időt bordélyházakban –, és úgy érezte, mindent elvettek tőle, ami jó volt az életében. Nem értette, miért történik vele mindez. Elvégre ő mindig is csak jót szeretett volna cselekedni.

Fogalma sem volt, mi lesz vele; nem is érdekelte. Nem akart mást, csak tisztázni az ártatlanságát, hogy az emberek tudják, esze ágában sem volt bántani a királyt; hogy valódi varázsereje van, hogy tényleg látja a jövőt. Fogalma sem volt, mi lesz vele, de azt az egyet tudta: ki kell jutnia innen. Valahogy.

Mielőtt befejezhette volna ezt a gondolatmenetet, hallotta, hogy jön valaki, súlyos léptekkel dübörög feléjük a folyosó kőpadlóján; kulcscsörgés ütötte meg Thor fülét, majd pillanatokkal később megjelent a tagbaszakadt börtönőr, aki lerángatta ide a fiút, aztán kiütötte. A férfi láttán Thornak megfájdult az arca, most először érezte meg sérülését, és a rosszullét környékezte az undortól.

– Nocsak, itt a kisfiú, aki megpróbálta megölni a királyt – az őr fenyegető képet vágott, miközben elfordította a vaskulcsot a zárban. Több hangos kattanás után megragadta a rácsokat, és kinyitotta a cella ajtaját. Fél kézzel bilincset szorongatott, az övéről egy kis fejsze lógott. – Majd megkapod te is a magadét – vigyorgott gúnyosan Thorra, majd Merekhez fordult –, de most rajtad a sor, te kis tolvaj. Harmadik vétség – mondta gonosz mosollyal –, nincs kivétel.

A fiúra vetette magát, durván megragadta, a háta mögé rántotta az egyik karját, és rákattintotta a bilincset, amelynek másik végét a falból kiálló egyik karikára csatolta.

Merek üvöltött, vadul rángatta a bilincset, próbált elszabadulni, de hasztalan küszködött. Az őr mögéje lépett, átnyalábolta, hogy lefogja, majd megragadta szabad karját, és egy kiszögellésre szorította.

– Végre megtanulod, mi jár egy tolvajnak! – vicsorgott.

Kirántotta a fejszét az övéből, és a feje fölé emelte, tátott szájjal acsargott, kilátszottak ronda fogai.

– NE! – kiáltotta Merek.

Thor rémülten ült, dermedten bámulta, ahogy az őr lesújtott a fejszével, egyenesen Merek csuklója felé. Rádöbbent, hogy a szegény fiú kezét másodperceken belül le fogják vágni, vagyis egy életre megnyomorodik, csak mert némi élelmet lopott, hogy etesse a családját. Nem bírta elviselni ezt az igazságtalanságot, tudta, hogy nem engedheti. Ez így egyszerűen nem igazságos.

Érezte, hogy egész teste felhevül, fellángolt benne valami, a talpától egészen a tenyeréig áradt. Érezte, hogy lelassul az idő, érezte, hogy gyorsabban mozog, mint az őr, érezte minden másodperc minden töredékét, miközben a fejsze mintha megdermedt volna a levegőben. Thor megérezte a tenyerében az izzó energiagömböt, és az őrre hajította.

Elámulva figyelte, ahogy a sárga gömb kirepül a tenyeréből, áthasítja a levegőt, fénycsóvája bevilágítja a sötét cellát – és egyenesen a porkoláb képébe csapódik. Fejbe vágta a férfit, aki abban a pillanatban elejtette a fejszéjét, átvetődött a cellán, a falnak vágódott, és összeesett. Thor az utolsó pillanatban mentette meg a tolvajt, mielőtt a fejsze foka lesújtott volna a csuklójára.

Merek tágra nyílt szemmel bámulta a fiút.

A porkoláb megcsóválta a fejét, és kezdett feltápászkodni, hogy elkapja Thort. A fiú azonban érezte, hogy csak úgy lángol benne az erő, így amint a börtönőr talpra állt és feléje fordult, Thor nekiiramodott, felugrott, és mellkason rúgta. Még soha nem tapasztalt erő öntötte el, csont ropogását hallotta, ahogy rúgása ismét a levegőbe lökte a férfit, aki a túlsó falhoz csapódott, és a padlóra rogyott, ezúttal tényleg ájultan.

Merek csak állt ott, döbbenten, ám Thor pontosan tudta, mit kell tennie. Megragadta a fejszét, a fiúhoz sietett, a kiszögelléshez nyomta a bilincset, és lesújtott a fegyverrel. Szikrák röppentek a levegőbe, ahogy a lánc elhasadt. Merek összerezzent, majd felemelte a fejét, látta, hogy a lánc a lábához hullik, és rádöbbent, hogy szabad.

Tátott szájjal bámulta Thort.

– Fogalmam sincs, hogy háláljam ezt meg – szólt. – Nem tudom, hogy csináltad, bármi is volt ez, bárki is vagy te… bármi is vagy… de megmentetted az életem. Az adósod vagyok. És én az ilyesmit nagyon komolyan veszem.

– Nem tartozol nekem semmivel – felelte Thor.

– Dehogyisnem – vágta rá Merek, majd kinyújtotta a kezét, és megragadta a fiú alkarját. – Most már a fivérem vagy. És le fogom róni a tartozásom. Egy szép napon valahogy még meghálálom ezt neked.

Azzal sarkon fordult, a nyitott cellaajtó felé sietett, aztán végigrohant a folyosón, miközben a többi fogoly egyre csak kiáltozott.

Thor az ájult porkolábra majd a cella nyitott ajtajára pillantott, és tudta, hogy neki is cselekednie kell. A foglyok egyre hangosabban kiabáltak.

A fiú kilépett zárkából, körülnézett, és úgy döntött, hogy az ellenkező irányba szalad, mint Merek. Úgy legalább nem kaphatják el őket egyszerre.