Hallatlan kiváncsiság

HALLATLAN KIVÁNCSISÁG!

Bizony a karácsonfát a gyermekek meglátták.

Az apa ismerős székelytől vette a piacon és csak hazaküldte.

– Adja csak be a konyhába!

A két gyermek éppen ott volt. (Janika ötéves, Mancika négyéves.) Csak elámultak a nagy zsámolyka-lábu fenyőfán. Azelőtt Jézuska hozta a karácsonfát, nem székelyember. Éshát a karácsonfa ezelőtt tele volt gyertyácskával és csillogó ajándékkal.

Az anya meg is zavarodott.

– Az idén előreküldték a fát, – magyarázta a gyermekeknek, – és Jézuska majd itt rakja rá az ajándékokat.

A gyermekek elfogadták ezt a magyarázatot. Az utóbbi hónapokban sok mindenféle szokatlan történt velök.

Különösen Pistukának a távozása.

Pistuka ikertestvére volt Janikának, éshát már a mamuka keblén összeszoktak. El se lehetett képzelni, hogy valaha az életben elválnak. Egy órára se lehetett elképzelni, hogy elválnak.

Az őszszel aztán mi történik:

Pistuka egyszercsak hallgataggá válik. Se étel, se játék nem kell neki. Szédül a feje, és tüzes-meleg a homloka. A kezecskéje is. A házban orvos bácsi jelenik meg. Pistukát beviszik apukának a dolgozó szobájába. Ott le is fektetik. Vaságyacskát hoznak, abba fektetik.

Janika aggodalmasan nézi és hallgatja, hogy mik történnek Pistukával? Csak Mancika játszik tovább: öltözteti a bábuját, mintha semmi se történt volna.

Mikor az orvos bácsi eltávozik, Janika felnyullászkodik a kilincshez: most már talán be lehet menni Pistukához?

Anyuka azonban visszaparancsolja:

– Mit akarsz? Látod, hogy fekszik.

– Én is fekszek.

S a beteg megszólal:

– Hadd jőjjön be Janika.

– Nem szabad!

S mamuka ráfordítja a kulcsot az ajtóra.

Janika elszontyolodik. Mancival ő egymaga nem tud játszani. Egy óra múlva odamegy megint az ajtóhoz. És kiált:

– Pistuka!

– No? – hangzik bágyadtan belülről.

– Soká fekszel még?

– Nem tudom.

– Ne feküdj sokáig.

– Nem is.

A beszélgetésnek mamuka vet véget:

– Mit kiabálsz itt? Zavarod a szegény beteget!

Mamuka igen haragos. És a szeme csupa könny.

Délben megérkezik apuka. Professzor ő a gimnáziumban. Aki professzor, mindent tud. De itt olyasmi történt, amiben ő sem bizonyos, mert igen csóválja a fejét, és igen gondolkodik.

Délben megszólal Janika:

– Pistuka nem eszik velünk?

– Nem.

– Mikor mehetek be Pistukához?

– Majd ha meggyógyul.

– Mikor gyógyul meg Pistuka?

– Majd az orvos bácsi megmondja.

Az orvos bácsi el is jár a házhoz. Kétszer is egynap. Aztán háromszor is. Pistuka már nem felel, ha Janika kiált az ajtónál. Mamuka egyre többet sír.

Egyszer aztán apuka is sír, és azt mondja:

– Most már bejöhetsz Pistukához.

Hát csuda azt látni: két igen nyúlánk gyertya… Sok virág között kis ezüst koporsó… Kis ezüst koporsóban Pistuka.

Az-e?

A cseléd fölemeli Janikát.

Hát csakugyan Pistuka. A szeme be van hunyva, és az arca igen fehér.

– Pistuka, – szólítja halkan a kis testvér.

Pistuka azonban nem nyitja ki a szemét.

És nagy a sírás a házban mindenfelé: szobában is, konyhában is.

– Nincs többé testvérkéd! – sírja mamuka.

Janika is sír, dehát reméli, hogy majdcsak történik valami, és Pistuka megint fölkel.

Másnap azonban beszögezik Pistukát és elviszik. Szép hintón viszik, éneklések és beszédek között. Gödörbe bocsátják a temetőben.

– Vess rá te is egy marok földet.

Janika csak akkor látja, hogy igazán nem lesz többé testvérkéje. Sír és napokig sír. Játékra nincs kedve.

– Kivel játszszon?

Csak Pistukával lehet játszani, – Pistuka meg nincs többé.

Ha nem sír is, üldögél, mint a beteg madár.

És semmi ajándék, semmi kedveskedés meg nem vígasztalja.

– Mér halt meg? – kérdezi szomorúan, – mér halt meg?

– Isten vette el.

– Mér vette el az Isten?

– Hogy angyalka legyen.

– Hát akkor én is…

Mamutra sírva ragadja karjai közé:

– Nem, te nem!

Mindezek zavaros ügyek és gondolkodásra késztők. Janika naphosszat üldögél a zsámolyon, és bágyadtan néz maga elé, mint a lógófejű vének.

Mégis az, hogy angyalka lett a testvérkéjéből, valamennyire megnyugtatja. Látta már a nyáron a csillagokat az égen. Akkor mondták neki, hogy azokon túl laknak az angyalok. Hát Pistuka is már ott lakik, és ő is angyal.

És Janikának lassankint megtér az étvágya is, és játszik, – amennyire lehet, – Mancikával.

A karácsonfa tehát megérkezett volna egyelőre pőrén. Be is állították apukának a dolgozószobájába. Dehát még karácson három alvás. Azalatt sokat tünődhetnek, hogy milyen lesz majd a nagy karácsonfa? Milyen lesz, ha majd Jézuska megrakja ajándékokkal.

Az már magában is örvendetes bizonyosság, hogy a fát előreküldte. Az utóbbi hetekben nem egyszer történt, hogy mamuka kétségeskedett a karácsonfa megérkezésén. Mindig kétségeskedett, valahányszor játék közben megkülönböztek és Mancika panaszkodott. Hiába: Mancika a gyöngébb fél és igen árulkodó természetü, és két oktávval feljebb rí, mint az ügy természete szerint ríhatna. Janika bele is zavarodik mindig a mentegetődzésbe: neki is két oktávval feljebb kellene mentegetődznie, de a tulságoskodást csak a hosszúhaju érti. Hát csak ennyit tud mondani:

– Mancika kezdte…

Mamuka igen haragszik:

– Nohát nem kaptok karácsonfát, – mondja határozottan, – Jézuska csak a jó gyermekeknek hoz, tudhatjátok.

A két gyermek elszontyolodik. Dehát hiába: vannak olyan percek, hogy teljesen megfeledkezik a gyarló ember a karácsonfa feltételeiről.

Node hálistennek, Jézuska figyelmét mégis csak elkerülte valahogyan a sok rosszalkodás. Most már apuka se kétségeskedik. Sőt délben meg is kérdezgeti:

– Mit szeretnél, hogy hozzon a Jézuska.

– Konyhát, – mondja Manci.

– Csákót és kardot, – mondja megvidámultan Janika.

– Képeskönyvet, – mondja Manci.

– Nekem is. Amelyikben oroszlán is van, olyat.

– Az enyimbe páva legyen és trucc.

Apuka rábólint:

– No csak imádkozzatok este szépen, és kérjétek a Kisjézuskát, hogy hozzon.

S a két gyermek imádkozik is az ágyban:

– Édes Jézuska, hozz nekem konyhát és sok főzőedényt, és kis mozsár is legyen benne, és tésztareszelő, és képeskönyv, amelyikbe trucc meg páva.

– Édes Jézuska hozz nekem csákót és kardot, és hintalovat, és puskát. Mert én mindig jó leszek. Oroszlánt is a képeskönyvbe, ahogy ordít.

Végre az utolsó alvásból ébrednek.

– Ma fog jönni?

– Ma.

A két gyermek igen nyugtalan. Játszanak, az építőszekrénnyel játszanak, de csak mintha fizetésért játszanának. Mancika szokatlanul szemtelen. Janika már már neki is görbíti a tíz ujját, hogy a hajába kap, de szerencsére még a kellő pillanatban rezzen eszébe a karácsonfa…

– Megállj, iszen, – mondja, – majd holnap!…

S enged Mancikának. Építenek tovább unalommal.

Délután azonban már éppenséggel érdektelen minden játék. Mindegyre kérdezgetik:

– Soká lesz még este?

Apukával is szeretnének beszélgetni, kérdezgetni mindenfélét a karácsonfa felől. De apuka csökönyösen bezárkózik a dolgozószobájába. Ha ki is lép, ráforditja a kulcsot.

Pedig valahányszor kilép, Janika egyszerre ugrik és robog eléje az ebédlőszobán át.

– Itt van már?

– Mondtam, hogy ne nyugtalankodjatok. És idejönnötök nem szabad!

S titokzatosan suttogja:

– Az angyalkák már itt vannak: dolgoznak a karácsonfán.

A két gyermek szent megrettenéssel bámul.

– Az angyalkák?…

– Csitt! Nem szabad róla tudni. Csak éppen, hogy titkon mondtam. Huzódjatok vissza a szobába! Ki ne mozduljatok onnan, mert az angyalkák nem szeretik.

A két gyermek visszavonul. Főzni próbálnak a Mancika konyháján, de Mancikát magát sem érdekli most a főzés. Hiába, nem lehet játszani, nem lehet. Apuka szobájában vannak…

Röpködnek-e vajjon?

Röpködnek, bizonyosan röpködnek, merthiszen szárnyuk van. Ha az ebédlő-szobában szabadna játszani… de nem szabad.

Janika különösen izgatott. Fel és alá jár a szobában. Az ablakon is kipillant. Odahuzza a széket és feltérdel: néz, néz ki az ablakon rézsút, hogy az orrocskáját majd széjjelnyomja, – néz apuka ablakja felé. Megint lekászolódik, visszatér az ajtóhoz. Felnyul a kilincsre, megnyomja. Újjnyira nyitva hagyja az ajtót és fülel, fülel, néz az ebédlő-szobán át az apuka ajtajára.

Olyan érdekes ajtó nem volt még a világon soha!

S a titokzatos ajtó megint nyílik. Apuka kilép. A tiz ujja maszatos, aranyporos. A szeme könnyes. A konyhába igyekszik. Amint Janikát meglátja, rögtön bezárja az ajtót. A kulcsot is levonja.

– Mars be!

Janika visszavonul.

Apuka sokáig künn időz. Mikor visszatér, Janika egészen ott áll lábujjhegyen a titokzatos ajtónál, és hallgatódzik.

Apuka a fejét csóválja.

Janika lábujjhegyen fut hozzája.

– Apuka, én csak…

– Hát nem várhatsz? Hiszen már mingyárt alkonyodik!

– De apuka én…

– Micsoda erőszakos ember vagy te! Mars be!

És toppant is haragjában.

– Apuka, – könyörög remegve Janika, – csak egy picit… egy picikére talán… nyitva hagyhatná az ajtót…

Szinte egész testében reszket. A szeme csupa tűz és esdeklés.

Apuka azonban hajlíthatatlan.

– Nem szabad, no nem szabad. Hallatlan kiváncsiság! Hányszor mondjam még, hogy az angyalkák nem tűrik! Értsd meg, hogy az angyalkák nem tűrik!

– De én csak éppen, hogy csak egy picit, egy igen picit benéznék, hogy… hogy… csak azt nézném, hogy… hátha köztük van Pistuka is?

A MAZSOLA

Dódi 4 éves.

Gizi 4 éves.

Selypitve beszél mind a kettő.

– Dódi.

– No.

– Dódi kelj fel.

– Minek?

– Reggel van.

– Nem.

– De kelj fel.

– Még alhatnám.

– Ne aludjál.

– De alszom.

– Ne aludjál.

– Csak azért is.

– Játszunk.

– Mit?

– Te légy Feri bácsi, én leszek a Rózsi néni.

– Jó.

– Hát kezdd.

– Kezit csókolom, jó estét kivánok, Rózsi kisasszony.

– Jó estét Réz úr.

– Hogy van, Rózsi kisasszony?

– Köszönöm, jól, Réz úr.

– Ma szép idő van, Rózsi kisasszony.

– Szép, Réz úr.

– A csillagok ragyognak, Rózsi kisasszony.

– Ragyognak, Réz úr.

– Olyan szépek, mint a maga szemei.

– Ne izéljen, Réz úr.

– Én inkább nézem a maga szemeit Rózsi kisasszony, mint a csillagokat.

– De furcsákat mond, Réz úr.

– Tudja mit, Rózsi kisasszony?

– Mit Réz úr?

– Csókoljuk meg egymást.

– No nem!

– Engedje meg.

– Nem szabad, Réz úr.

– Miért nem kisasszony?

– A mama meglátja.

– A konyhában van.

– A gyerekek itt vannak, Réz úr?

– A gyerekek? Dódi, Giza gyertek ide. Madár van a zsebemben. Püj püj-püj-tyin-tyin-tyin! De szép kis aranyos madár. Dugjátok csak ide a fejeteket a kabátom alá.

– Jaj, de huncut maga Réz úr.

– Csitt. No most hamar.

– Czp-czp-czp. Jaj, a gyerekek! Láttatok valamit?

– Láttunk.

– Mit láttatok?

– Azt, hogy csókolództatok.

– Meg ne mondjátok a mamának!

– De megmondjuk.

– Kaptok cukrot.

– Nem kell.

– Kaptok piros tojást.

– Nem kell.

– Hát mi kell, az Isten áldjon meg benneteket.

– Nekünk az a kifli kell.

– Melyik kifli?

– Ott fenn.

– De hiszen az a holdvilág.

– Az kell.

– Azt nem lehet levenni.

– De lehet.

– Nem lehet, mert az égen van.

– Eredj föl a létrán.

– Nem megyek föl.

– Hanem most jut eszembe, hogy délelőtt pákoszkodtatok. Ki lopott mazsolát a kamarában? Te loptál, Dódi!

– Én nem loptam.

– Te is loptál, Gizus.

– Én se.

– Mindegy. Megmondom a mamának.

– Jaj, Rózsi néni, ne mondd meg, nem tesszük többet.

– Jaj, Rózsi néni, csak most az egyszer ne mondd meg.

– Ha ti hallgattok, én is hallgatok.

– Hallgatunk, Rózsi néni.

– Soha többé nem árultok el?

– Soha. De te se árulj el.

– Nem. Ne féljetek.

Egy percnyi szünet után.

– Dódi.

– No.

– Gyerünk mazsolát lopni.

– Gyerünk, Rózsi néni nem mer elárulni.

MEGFAGYOTT GYERMEK

Megható novella.

Egyedül vagyok. Este van. A kályhám dorombol. A szél havat csap olykor az ablakomhoz.

Mához egy hétre karácson.

Még önnek kell irnom valamit tisztelt szerkesztő uram, ami nem hosszú, nem rövid. Kánikula nem izzasztja benne az alakokat. Ellenben hó, hideg bőven jut nekik. Hideg csikorog és a szél őrülten tombol benne, mint ez egy téli novellához illik is. Tudom továbbá, hogy egy szép asszony vagy egy szép leány tetszik önnek s az ön véleménye szerint valami ügyes vonatkozás a karácsonra mindig jóhatásu. De a legeslegfőbb kellék az, hogy a novella olyan legyen, hogy karácsonra kész legyen.

Valami névtelen borzongás futkároz rajtam, valahányszor kitűzött napra kell irnom. Ma este is úgy voltam. A pipám füstjén keresztül némi aggodalommal néztem a semmibe. A semmi jó novellaraktár, csak el kell találni a nyitját.

A kályha gúnyosan nézett rám a két vörös szemével és rekedten nevetett.

Egyszer csak kinyilik az ajtóm és beballag egy kis rongyos, idegen gyerkőce.

Hogy téved ez ide?

Hogy jött be az ajtón?

Mondom, rongyos volt a nyomorult kis ördög. A haján hó fehérlett. Azt sem lehet mondani, hogy cipője van, de azt sem hogy nincs. Keze, lába kék. Egyet-kettőt ugrott a szobám közepén és hozzácsapkodta a tenyerét a vállaihoz. Azután a kályha elé állott, és felém fordulva, nézett halványan, szomorúan.

– Honnan jöttél, kis barátom?

– A temetőből.

– Mit kerestél ott?

– Az anyácskám sirját.

– Anyácskád sírját? Minek kerested te az anyácskád sírját?

– Mert muszáj.

– És megtaláltad?

– Meg.

– Ily késő éjszakán én jártam künn a temetőn. Az óra már éjfélt ütött, a föld már néma lőn.

– És apád?

– Apám többek között hajós volt. Leütötte a hajókötél.

– És anyád?

– Anyám többek között mosónő volt. Éjszakai munkában meghűtötte magát.

– És te?

– Én a megfagyott gyermek vagyok.

– Micsoda megfagyott gyermek.

– Az, aki többek között karácson éjszakán a szélben az utcasarkon gyufát árul. (Ott az arcképem a falon.) Gyufát árulok, mikor tudom, hogy senki sem vesz gyufát.

– És?

– Ki keresem a leghidegebb és leghavasabb utcasarkot, ahol a szél tombol s amelyet a kutyák is kerülnek s ott megfagyok.

– Deiszen azt mondtad, hogy a temetőből jösz?

– Ma este onnan. Ma este ott fagytam meg.

– Hát hányszor fagysz te meg egy esztendőben?

– Magyarul?

– Mondjuk, hogy magyarul.

– Körülményektől függ. Van úgy, hogy csak hétszázszor fagyok meg. Németül már megfagyok másfélezerszer is így karácson előtt. Francia megfagyásaim száma meghaladja a négyezret. Angolul meg legalább is tízezerszer fagyok meg minden decemberben.

– Dehát mi a manónak foglalkozol te megfagyásokkal?

Vállat vont. Aztán a hátát a kályhához közelebb tartva, egykedvüen felelte.

– Élni csak kell valamiből.

A PINTYŐKÉK

Mozgó-fénykép-fölvétel a Siralom völgyéből.

Reggeli óra a városházán, – egy alföldi városban.

A rendőrség folyosója a legmozgalmasabb. Kedvetlen arcú panaszosok; földre bámuló panaszlottak; fáradt arcú rongyos csavargók, akiket éjjel a hidak alól húztak ki; festett képü esti denevérek; egy mezitlábas álmos koldus; egy félszemre bekötött fejü és karcolt orrú parasztasszony.

Az ajtón komoly betük:

Kihágási biróság.

A komoly ajtó előtt Vicián őrmester: kis peckes, deres ember, magassarku csizmában. A hóna alatt nagy kékkönyv, – a Rabok könyve.

A folyosó ablakán át beszálló júniusi verőfényben aranypor gomolyog.

És csend.

Egy suszterféle aggódó szemü ember pólyás csecsemőt tart a karján. A zsebéből szoptatós üvegnek a gumija lóg ki. A lábaszára mellett egy négyéves szöszke fiúcska, meg egy hároméves még szöszkébb úri leányka. Fehér almaképüek. A fiúcska bársonyruhás és tányér-galléros, de meztelen a lábacskája. A leányka térdig-szoknyás és sárgacipős.

Mind a kettő félő szemmel bámul a kapitány ajtaja előtt ácsorgó csoportra.

A leányka felnéz az emberre, mintha toronyra nézne a torony tövéből:

– Hoz cukrot a mama?

A fiúcska is felnéz:

– Hol a mama?

Az ölbeli apróság nyefeg.

A három kis úri gyermek bizonyára nem azé az emberé. Borzas varju mellett sárga kiscsirkék.

Állnak, várnak a verőfényes ablakboltozat alatt. Senki se halad el mellettök, hogy egy percre rájok ne csodálkozzon.

– Kié ez a két gyönyörü?

– Egy asszonyé, – feleli mogorván a varjú. – Le van tartóztatva…

A két csirke félve simul az ember lábaszárához.

Aztán megint ujra-kezdődik:

– Milyen cukrot hoz a mama?

– De soká nem jön.

– Ne nyugtalankodjatok! – mordul le a varju. – A mama már jön. Lent jön valahol az utcán. Neked Gyuszi mézeskalács-huszárt hoz. Neked Irma cukorbabát. Hogy az Isten akárhová tegye!…

A félszemre bekötött fejü parasztasszony elgyönyörödve néz a két gyermekre. Elővonja a hóna alól a motyóját, és arasznyi hosszú szentjánoskenyeret vonszol ki belőle. Háromfelé töri.

– Netek édeskék, egyetek!

Egy betegszinü ügyvéd andalog a folyosón, az is megáll a gyermekek előtt. Csodálkozva néz. És szól az embernek:

– Tán ezeket is dróton fogta?

– A zselléremé, – feleli kedvetlenül az ember. – Egy asszonyé. Hogy az Isten akárhova tegye!…

Az ügyvéd odább andalog. Az utcai lányok közül elvigyorodik az egyik.

– Hisz ez a pecér!

Egy molnárszín-ruhás agg öregúr jelenik meg a folyosó végén. Keztyűs, és komolyan pislog a pápaszemén át. Laposra vasalt nadrágja ide-oda leffen sovány lábaszárán. Ezüst fogantyús botja egyet-egyet koppan a folyosó kockás kövein.

Megáll és a földre bámul.

Mögötte egy zöld-nagykendős púpos öregasszony csoszog. Az is megáll, míg az öregúr bámul. Aztán, az öregúr tovább indul, az öreg zöldkendős is a nyomában csoszikál.

A beteg ügyvéd már visszafelé andalog. Köszön az öregúrnak és kezetnyujt:

– Jóreggelt tanár úr! Tán ügye van itt?

Az öregúr kedvetlenül legyint:

– Boszantó! Megloptak! Kedves emléktárgyam volt. A tanítványaim adták! Gaz nép! Elfogattam. Behozattam.

A városház tornyán méltósággal kong-kong a kilenc. A folyosón egy szürkeszakálu és szelid-arcu úr jelenik meg. Fekete szalmakalap a fején, elefántcsontos bot a kezében. Rövid szakála kétfelé van az állán fésülve. A rendőrök szalutálnak neki.

A kutyapecér is előbbre lép:

– Kapitány uram… ezek a gyerekek… Mit csináljak ezekkel a gyerekekkel?

– Mingyán, mingyán! Csak sorjába.

Köszön az öreg tanárnak és az ügyvédnek. Vicián őrmester benyitja az ajtót, s nyitottan hagyja. Szalutál.

A kapitány bebocsátja maga előtt a tanárt. A zöld-nagykendős öregasszony is besurran a kapitány mögött. Az ajtósarokba áll és tisztelettel köhécsel.

Árnyékos, hűvös szoba. A padlón öntözésnek a kígyóvonalai. Dohányszag.

A kapitány lerakja szép nyugodtan a botját, kalapját. Az asztali csengőt megrázza.

A mellék-szobából Mihálovics irnok lép be, – alázatos pillantásu kis fakó ember. Kívülről a könyves őrmester.

– Tehát az az asszony, – kezdi hivatalos egykedvüséggel a kapitány. – Hozza fel Vicián azt a tolvaj asszonyt, akit a tanár úr panaszol.

Leülteti a tanárt a barna viaszosvászon diványra.

S pipát vesz fel az asztalról, hosszú szárut, ezüstperemest. Tömi gondosan. Gyujtja figyelemmel.

– Más nem veszett el? – kérdi a közepén folytatva az előtte való napi panasz-ügyet.

– Csak a szopóka, – feleli a tanár.

– Csak a szopóka, – ismétli visszhangként a kapitány, miközben szórakozott arccal néz az aktába.

A tanárt érzékenyen érinti ez az egykedvüség.

– Csak a szopóka, – mondja indignálódva. – Csak a szopóka, de kedves emlék. Mondtam… Ha gyermekem halt volna meg, nem sajnálnám talán annyira…

És megdörzsöli ráncos vén homlokát.

– Tehát csak a szopóka, – ismétli a kapitány.

– Hát a tojás? – szólal meg a fogatlanok sápogó hangján a zöldkendős asszony, – három tojás, meg az aszalt cseresznyéből azon melegen elvitt az a gyüttment legalább is három marokkal. De talán négy is volt. Az egész télre való…

– Maga hallgasson, Borcsa, – szól rá szeliden a tanár. – Tojás meg cseresznye az nem érték.

– Nem érték? – képedezik az asszony. – Magának az nem érték? Három napig rakom a remibe. Tisztogatom, szárítgatom, vesződök vele. Az a tanár úrnak nem érték?

A tanár rázza a kezét:

– Hallgasson. Maga hozta azt az asszonyt. Azt mondta: Végre megtaláltam, aki nekünk való.

– Hát ki is gondolta volna tekintetes kapitány úr, – sápog az asszony még boszusabbra gerjedő hangon. – Ahogy bemegyek a templomba, hogy hamarosan elmondok két miatyánkot, – egyet magamért, egyet a tanár úrér, – hát ott eregeti a könnyét az az asszony a Mária-kép előtt. Hogy aszongya:

– Mária! Mária…

Megesik a szívem rajta. Hogy csak magunk vagyunk a templomban, megszólítom, hogy mondok:

– Mi baja lelkem? Ihi-khihi… Ihi-khihi…

S a történet köhögésbe fullad.

A tanár leveszi a pápaszemét és gondosan törölgeti a zsebkendőjébe. Hogy az asszony elakad, nyugodtan folytatja:

– Mert tetszik tudni, hogy ez a tisztes aggnő már harmincegy éve gazdasszonyom, segítőt akarunk, azaz hogy keresünk, – akarunk germanizmus, – mert ez a tisztes aggnő már nem látja a pókhálót. Lóg a plafonról, – nem látja. Lóg a szekrényről, nem látja. Hiába: a vén szem gyönge. Betálalja a legyet is a levesben…

– Az megesik, – vág közbe cikogásában is a tisztes aggnő.

– Megesik, – hagyja rá jóakaratuan a tanár. – Ámbár mindennap… És tegnap kettő. Nem vagyok én fecske. Tehát ez a becsületes aggnő, régi gondviselőm, szakácsném, inasom stb. egyszemélyben…

Az ajtó nyilik, s az őrmester beereszt rajta egy kék-bluzos és sárgaövszíjjas fiatal úri forma asszonyt. Sovány, májfoltos, kishomloku nő. A fején divatjamult Nitouche-kalap. A lábán félretaposott sarku sárga félcipő. Apró szemét ólomszín árnyék környezi. Sír.

– Ilyen szégyen!… Ilyen szégyen!…

A kapitány már a karosszékében ül, és nyugodtan pipázik.

– Magára az a vád, hogy néminemü szabálytalanságot követett el. Ugyanis…

Beleforgat az előtte heverő iratokba, s folytatja:

– Ugyanis: szekrényt tört fel, és ellopott egy borostyánkőből való szivarszipkát.

– Én? Az a mindenható Isten tudja…

– De a tanár úr is tudja. Szekrényfeltörés… Ezér legalább is három hónapot fog ülni, atteremtésit.

A tanár haragosan koppantja a botját a padlóhoz:

– Megtanítják!…

A tisztes aggnő összecsapja a kezét:

– Ilyen!…

A vádlott asszony kinlódó szemmel tiltakozik:

– Én a szekrényt nem… Hiszen benne volt a kulcs mindig…

A kapitány a fejét rázza:

– Minek magának a szivarszipka? Szivarozik maga?

– Oh Istenem… Én oly ártatlan vagyok…

– Hát akkor minek vitte el a szipkát? Vicián küldjön át a zálogházba, hogy tett-e be oda valaki tegnap vagy tegnapelőtt egy borostyánból való szivarszipkát?

Az asszony szinte kiáltva tiltakozik:

– Én nem vittem el! Nem tudok róla! Én kérem úri családból származtam…

– Az, – sápog rá az öreg nő, – teherhajón jött ide Szolnokról. Ingyen hozták. Maga beszélte. A sót összesöpörte a tenyerével a bótban a fődrűl, a poros pallórúl. Ezt meg a Vica látta, az adótisztnénak a szógálója.

– Maga hallgasson! – szól rá a kapitány.

S a vádlottra néz:

– Tehát nem maga vitte el.

– Neeem; kapitány úr. A mindenlátó Isten…

– Dehiszen más nem járhatott ott! A tanár úr panasztétele szerint…

S a papirosra néz.

– Mondjuk csak panasznak, – szól csendesen a tanár a mutató ujját megemelintve. – Tétellel germanizmus.

– Tehát panasza szerint: ő a belső lakosztályban…

– Szobában, – javít ismét a tanár.

– Tehát szobában ült. Kis Borbála gazdasszony pedig a konyhán foglalatoskodott. Maga akkor takarítással bizatott meg a gazdasszony által.

– Volt megbizva, – morog a tanár. – Be kell csukni a bestiát!

S fejet ráz:

– A kell is germanizmus.

– Úgy, úgy! – sápog Borbála asszony.

A kapitány türelemre intő kézmozdulattal:

– Előbb meghallgatjuk kérem. Tövirül-hegyire.

– Tiszta ártatlan vagyok, – szakadoz fel a szó a vádlott melléből. – Ez a vén satrafa…

– Sátorfa! – javít a tanár.

Borcsa asszony meghördül. De a köhögés épp a torkán van, hát a szó bennreked.

Az őrmester belép:

– A zálogost épp az útcán találták, jelentem alássan. Bejőjjön?

A tanár a fejét rázza, de mielőtt szólhatna, az őrmester vissza kilép a folyosóra, s a helyén egy rövidre nyirt haju potrohos úr állapodik meg. Vastag gyűrű az ujján, vastag aranylánc a potroha fölött. Fekete gurgula szeme keleti utazásokat juttat az embernek az eszébe.

– Hivatni méltóztatott?

– Ismeri ezt az asszonyt?

A gyűrűk és láncok embere a szeméhez ernyőzi a kezét, s rásunyorit az asszonyra.

– Mintha láttam volna kérem.

– Valami dohányzószert nem tett zálogba ott?

– De igen, igen: egy borostyán-szipkát. Éppen itt van nálam. Nyolc koronát adtam rá.

S a felső zsebébe nyúl. Arasznyi hosszu vöröstokos szipkát von elő. Szétpattantja a tokot, s az asztalra teszi.

A tanár fölkel, s a botjára támaszkodik:

– Csak nem szítt tán belőle?

– Nem, kéremalássan, nem.

– Ez az! – sápog Borbála asszony.

S a szeme boszúsan villog a vádlottra.

– Tehát ez a nő volt? – Biztosan emlékszik?

– Ez volt.

A vádlott asszony a szemére nyomja a zsebkendőt és zokog.

– Istenem, Istenem… olyan nyomorúságba keveredtem… És gondoltam, nem kérek előleget, mert azt nem szeretik… És a gyermekeim… óh a szegény kicsinyek… A Tiszába hányjam-e őket, mint a macskakölykeket?… Az egyetlen jó uram három hónapja halt meg. Csak pallér volt szegény. Annyi pénzünk se maradt, hogy gyászruhát csináltathattam volna… Két évig betegeskedett… Ki gondol az özvegyen maradttal? Meg a kis árvákkal? Az Isten? Nohát akkor engem az Isten juttatott ide. Tegnapelőtt egy fazék tej kellett volna. A gyerekek csak száraz kenyeret ettek reggel. Istenem, – így imádkoztam, – egy kis tejrevalót engedj szereznem! És akkor láttam meg a drága szép szert a szekrényben. A kulcs benne volt. Gondoltam: ugyse szivarozik a tanár úr, ha el van téve… és mihelyt az első pénzt megkapom a tanár úrtól, kiváltom, visszalopom…

Mindez keserves zokogás-zihálás közben adódik elő. A kapitány ezalatt hivatalos hangon diktálja mondatonkint az itéletet. Tatik-tetik minden mondat. De a tanár már nem javít. Borcsa asszony is haragos szemmel lesi az itéletet.

Azonban még sok tatik-tetik következik addig Mihálovicsnak buzgón serceg a tolla. A kapitányt meg nem érdekli az asszony élettörténete, hogy hogyan jött el Szolnokról egy kis batyuval és három gyermekkel. Hogyan kapott végre szállást a kutyapecérnél (óh jaj) előpénz nélkül. És hogy az az ember hogyan gondozza a gyermekeit, míg ő dolgozni jár.

– Ha az a jó ember nincsen…

A kapitány emelt hangon végzi:

– Minek okáért nyolc napi elzárásra és a nyolc korona megtérítésére itéltetik.

Az asszony térdre rogyik:

– Kegyelmezzen meg biró úr! A kicsinyeim… óh a kicsinyeim…

Borcsa asszony haragosan néz:

– Csak?

A tanár is elégedetlenül rázza a fejét.

A biró vállat von.

– Kérem, ha nem a 126. paragrafust veszem, az asszony hónapokig itt lesz zárva. A szipkát élvezeti cikknek minősitettem.

– Legalább a gyermekeimnek hadd szóljak kérem, annak az embernek, aki áll az ajtó előtt. A pecér…

– Vicián küldje be a pecért.

Az ajtó kitárul. Az asszony ott térdeltében a gyermekei felé tárja a karját.

A két gyermek az anya láttára nagyörvendezve, vigan berobog.

– Mama! Mamuka!…

S a nyakába esnek.

– A mézeskalács-huszárt…

– A cukorbabát…

– Óh édes pintyőkéim! Kis pintyőkéim!… (S a csecsemőért nyúl. Szerető pillantást vet könnyharmatos szemével a picire, és hálásat a pecérre.) Ha ez az angyali ember nem volna… Ez a pecér úr… ez az én őrzőangyalom!…

A pecér meghatottan pislog a zsebéből kilógó gumicsőre.

A kapitány lágy füstöket bodorít.

Az irnok a tollára vastagodott tintát vakargatja a penicilusával.

A tanár fölkel és megrázza a fejét:

– Visszavonom a panaszt! Ezennel visszavonom! A nyolc koronát is megfizetem.

– Hogyisne! – hördül meg Borcsa asszony. – De már azt nem…

A tanár boszúsan dobbant:

– Hallgasson maga vén satrafa! Vén satrafa!