Kitobni o'qish: «Egri csillagok», sahifa 4

11

Gergely azt hitte, álmodik. Ahogy ott poroszkált Dobó mellett a kis fürge török lovon, azon tűnődött, hogy hogyan került ő bele ebbe a nagy dicsőségbe.

Hol a lovat nézte, hol a szép kardot. A lovat meg-megsimogatta, a kardot ki-kihúzta. Ha véletlenül törökre bukkannak, és Dobó azt mondja neki: vágjad, Gergő! – hát az is bizonyos, hogy Gergő nekivág most akár egy hadseregnek!

Immáron alkonyodott. Az eget pikkelyes felhők borították, s ahogy a nap aranyozni kezdte az eget, olyanná vált az, mintha pikkelyes aranyból volna az egész égboltozat.

Ahogy lefelé ügetnek a kanyargós úton, a Dobó lova egyszer csak megáll. A fejét fölemeli. Fúj, és nyugtalanul kapálja a földet.

Dobó visszatekint.

– A lovam törököt érez – mondja a fejét rázva —, álljunk meg.

Induláskor két katonát bocsátott előre. Azokat várták. Néhány perc múlva mind a kettő vágtatást tért vissza.

– Lenn a völgyben egy török csapat jön az országúton – jelentette az egyik Dobónak.

– Katonai rendben jönnek – mondotta a másik.

– Messze? – kérdezte Dobó.

– Jó messze. Mikorra ideérnek, beletelik két óra is.

– Mennyien lehetnek?

– Vannak azok kétszázan is.

– Az országúton jönnek?

– Az országúton.

– Rabokkal azok is?

– Rabokkal és sok szekérrel.

– Az a Kászon utócsapata – felelte Dobó. – Mindegy: megtámadjuk őket.

Az országút szélesen kígyódzik fel a Mecsekre. Dobó kinézett a csapatának egy olyan helyet, ahol az út kanyarulatát kiálló szirt szegi meg. Ott jól elrejtőzködhetnek, s meglephetik a törököt.

– Nem vagyunk kevesen? – kérdezte egy szeplős, szőke, fiatal katona, akiről az első szempillantásra lehetett látni, hogy bársonyban nevelkedett.

– Dehogyis, Gyurka – felelte Dobó elmosolyodva. – Mikor ilyen hirtelen rájuk esik az áldás, nincs idejük olvasni, hogy hányan vagyunk. Be is sötétedik akkorra. Aztán, ha mind le nem vághatjuk is őket, hát elég lesz az, hogy széjjelfutnak. A falvakban aztán egyenkint majd elbánnak velük.

A volt rabok akkor tűntek elő egy kanyarodásnál hosszú kocsisorban.

Dobó hozzájuk futtatott egy katonát, és azt izente nekik, hogy forduljanak vissza Pécs felé; onnan tartsanak keletnek, nyugatnak, csak északnak meg délnek ne.

Látni lehetett, hogyan ér hozzájuk a katona, hogyan áll meg a kocsisor, és hogyan fordulnak meg egyenként, és hogyan fordul az egész sor visszafelé.

Dobó Gergelyre nézett.

– Az ördögbe is – mormogta kedvetlenül —, hova tegyem ezt a gyereket?

12

A pap magára maradt a törökkel.

A török állt a cserfánál, és a fűre bámult. A pap a lándzsára támaszkodva állt előtte tízlépésnyire.

A kocsizörgés darabig még hallatszott, aztán az erdei csendesség vette őket körül.

A török akkor fölemelte az arcát.

– Mielőtt megölnél – mondotta sápadtan —, hallgasd meg egy szavamat. A derekamon az öv tele van arannyal. Az ilyen nagy zsákmányért megteheted azt, hogy el is temess.

A pap nem felelt. Csak nézte a törököt egykedvűen.

– Ha felakasztottál – folytatta Jumurdzsák —, áss nekem sírt itt a fa alatt, és tégy belé ülőleg. Fordíts arcommal Mekka felé. A pénzemért megteheted.

Aztán nem beszélt többet. Várta a papot meg a kötelet.

– Jumurdzsák – szólalt meg végre a pap —, hallottam tegnap, mikor azt mondtad, hogy az anyád magyar nő volt.

– Az – felelte a török megelevenült nézéssel.

– Eszerint te félig-meddig magyar vagy?

– Az – felelte a török.

S a földre fordította a tekintetét.

– A törökök téged elraboltak gyermekkorodban?

– Eltaláltad, uram.

– Honnan?

– Már elfelejtettem.

– Hány éves voltál?

– Igen kicsi.

– Apádra nem emlékszel?

– Nem.

– Arra se, hogy mi volt a neved?

– Arra se.

– Semmiféle név nem jut eszedbe a gyermekkorodból?

– Nem.

– Különös, hogy a beszédet nem feledted el.

– A janicsárodában sok magyar fiú volt.

– Nem ismertél egy laki gyereket, Imre nevűt, Somogyi Imrét?

– Úgy rémlik, mintha ismertem volna ezt a nevet.

– Kerek fejű, fekete szemű, kis, testes fiú volt, mikor elrabolták, s mindössze ötesztendős. A bal mellén egy lóhere alakú anyajegy, mint nekem.

A pap széjjelvonta a mellén az inget: lóhere alakra csoportosult három lencsét mutatott a válla és a mellbimbó között.

– Ismerem azt a fiút – mondotta a török. – Gyakorta láttam ezt a jegyet, mikor mosdottunk. Csakhogy most más a neve: Ahmed vagy Kubát, valami ilyenféle török név.

– Hát nem jártok együtt?

– Néha együtt, néha nem. Ő most Perzsiában hadakozik.

A pap föl és alá járt a török előtt. Egyszer csak rákiáltott:

– Hazudsz!

És élesen a szemébe nézett.

A török lesütötte a szemét.

– Mindegy – szólt a pap ismét nyugodt hangon. – Én nem öllek meg.

– Ó, uram! – kiáltott a török térdre borulva. – Lehetséges ez?

– Lehetségesnek lehetséges, de hogy okosságnak nem ostobaság-e, az más kérdés.

– Irgalmazz, kegyelmezz meg nekem! Vedd el mindenemet, és tégy raboddá! Az eb nem olyan hű, mint én leszek hozzád!

– Csak az a kérdés – szólt a pap —, hogy ember vagy-e te vagy fenevad. Ha én téged elszabadítalak, ki kezeskedik arról, hogy megint nem ölöd és fosztogatod az én szegény nemzetemet?

– Allah verjen meg engem minden ostorával, ha valaha kardot fogok!

A pap a fejét rázta.

A török folytatta:

– Megesküszöm neked a legrettenetesebb esküvel, amit csak török mondhat.

A pap összefonta a karját, és a szemébe nézett a rabjának.

– Jumurdzsák, te itt a halál küszöbén térdelve diskurálsz velem, és engemet bolondnak gondolsz. Avagy azt véled, nem tudom én, mit mond a Korán a gyaurnak tett esküről?

A török homlokát kiverte a verejték.

– Hát mondj, uram, te valamit. Mondj akármit, az meg van téve.

A pap az állát a kezén nyugasztva gondolkozott. Aztán így szólt:

– Minden töröknél van valami amulett, ami védelmezi őt a harcokban, és segíti a jó szerencsében.

A töröknek lecsüggedt a feje.

– A pénzed nem kell – mondotta a pap. – Azt az amulettet kívánom tőled.

– Nyúlj a mellesem alá – rebegte a török —, a nyakamon lóg.

Fölemelte a fejét. A pap csakugyan ott találta a kis kék selyemzacskóba varrt amulettet. Leszakította az aranyláncról, és zsebre tette.

Azután a török háta mögé lépett, és elvágta a lábán, kezén és karján általcsomózott kötelet.

A török lerázta a két kezéről a köteleket, és hirtelen megfordult. Szeme a tigris sárgán égő tekintetével villant rá Gábor papra.

Azonban a pap már akkor nekitartotta heggyel a lándzsát, és mosolygott.

– Nono, Jumurdzsák! Vigyázz, bele ne szúrd az orrodat!

Jumurdzsák dühében szinte lángot fújva hátrált a pap előtt. Mikor már vagy húszlépésnyire volt tőle, gúnyosan rikoltott:

– Tudd meg, ki volt a markodban, ostoba gyaur! Én ama híres jaja pasi Oglu Mohamed fia vagyok. Kaphattál volna értem zsákkal az aranyból!

A pap nem felelt. Megvető pillantást vetett rája, s a lándzsáját a kocsijára dobta.

13

A nap éppen elsüllyedt az éghatáron, mikor Gábor pap a kocsijára ült, és rátért az országútra.

A rabtársak kocsisorának a végét még látta, amint lefelé mentek Pécsnek, de azt gondolta, hogy az csak az egyik rész; a többi északnak ment.

Az utat ismerte hazafelé. Nincs is más országút arra, csak az az egy: Pécstől Kaposváron át Székesfehérvárra, onnan meg Budára. De ő csak Lakig megyen rajta, a Bakics Pál kastélyáig. Ott egy kis keskeny kocsiúton nyugatnak fordul majd a Balaton felé. Ott az ő faluja egy nyírfaliget alatt.

Mennyire örülnek és csodálkoznak majd a hívei, ha meglátják, hogy megmenekült!

Leszállt, és kereket kötött. Jókedvűen megveregette mind a két lónak a pofáját, aztán újra felült, s nekiereszkedett a kocsival a lejtőnek.

Hanem az országutat a Dobó csapata állta el.

– Minek fordultál vissza? – kérdezte az egyik katona, mikor megismerte, hogy a rabok közül való.

A pap nem értette a kérdést.

– Jön a török – magyarázta a katona —, arra lesünk itt. Hát csak fordulj meg, és siess Pécsnek, mint a többi.

– Megállj, édes papom! – szólt Dobó.

S odalovagolt.

– Melyik a te falud?

– Kishida – felelte a pap.

– A Balaton mellett?

– Ott.

– Arra kérnélek, vidd el magaddal ezt a kisfiút, és mihelyest lehet, küldd át nekem Török Bálinthoz Sziget várába.

– Szívesen – felelte a pap.

– Attól tartok, hogy valami baja történik – magyarázta Dobó. – Mink itt szétriasztunk egy jókora török csapatot, aztán, látod, valamelyik megsebezheti.

A pap megfordította a kocsiját.

– Felülsz – kérdezte Gergőtől – vagy a lovadon maradsz?

– Majd a kocsi mellett megyek – felelte búsan a gyerek.

Mert ha várta is a véres küzdelmet, Dobó mellett biztonságban érezte magát. Hogy öldöklés lesz? A török nem ember, csak országpusztító fenevad. Gyermekszívvel is gyűlölte már őket.

Dobó lehajolt a lován, és megcsókolta Gergőt.

– Isten áldjon meg, kis katonám – szólott —, tudom, hogy szeretnél velünk lenni a harcban, de még csizmád sincsen. Hát csak eredj a tisztelendő úrral, aztán egynéhány nap múlva találkozunk.

A pap eloldotta a kerékkötőt, s közibe vágott a lovaknak.

Gergő búsan poroszkált a kocsi után.

14

Már jól beesteledett, mikor a kocsi elhaladt a pécsi vár mellett.

Nem szállottak meg. A pap azt akarta, hogy másnap délelőtt otthon legyenek.

Az egész Mecseket meg kellett kerülniük.

Éjfél felé kisütött a hold, és világított nekik a keskeny, agyagos kocsiúton.

Gergő akkor már mindenütt elöl lovagolt, és mikor rossz hidat értek, megkiáltotta a papnak.

Éjféltájon egy csárdaféle épület fehérlett előttük.

– Nézz be, fiam – mondotta a pap —, csárda-e vagy másféle ház! A lovakat itt megetetjük.

Gergő belovagolt az udvarra, s néhány perc múlva visszatért.

– Üres ház – mondotta —, az ajtaja sincs becsukva.

– Mindegy – felelte a pap —, itt megetetünk.

S befordult a kocsival az udvarra.

Egy fehér, kis, lompos kutya csahított eléjük. Kívüle senki sem jelentkezett.

A pap leugrott a kocsiról, s bejárta a házat.

– Adj’ isten! Ki van itthon? – kiáltozta be ajtón, ablakon.

A ház sötét volt. Senki se felelt. Az ajtók tártan-nyitottan. A küszöbön egy széttört szekrény. Itt bizony török járt.

– Hát biz itt magunk vagyunk – szólt a pap, hogy visszatért. – Legelsőbben is a kutat nézzük meg, mert nekem még ég a bőröm.

Lebocsátotta a vödröt, és vizet húzott fel. Azután keresgélésbe fogott a kocsiján.

Volt ott mindenféle: ágynemű, gabona, láda, faragott szék, egy hordó bor meg telt zsákok. Az egyik zsák puha volt. Azt kibontotta. Az volt benne, amit keresett: fehérnemű.

Egy kendőt meglocsolt a vödörből, és derékig levetkezett. Körülborogatta magát.

Gergő is leszállt. Odavezette lovát a vályúhoz. Megitatta.

A pap azután enni adott a lovaknak, s hogy az egyik zsákban kenyeret tapintott, azt maguknak bontotta fel. – Éhes vagy-e, fiam?

– Éhes vagyok – felelte a gyermek.

A pap kihúzta a kardját, de mielőtt megszegte volna a kenyeret, fölemelte az arcát az égre.

– Áldott a te neved, Uram! – kiáltotta meleg és hálás hangon. – Kiszabadítottál a láncokból, és megadtad a mi mai kenyerünket.

Az ég tiszta volt és csillagos. A hold fénnyel telt, fehér lámpagolyóként függött az égboltozat közepén, és világított a vacsorához.

A kút kávájára ültek, s ott falatoztak. A pap olykor a kutyának is vetett. Gergő meg a maga lovának törte és adta a kenyere felét.

A távolból ekkor halk dobogás hallatszott. A két evő felfigyelt. Szájuk megállott a mozgásban.

– Lovas jön – vélekedett a pap.

– Egy – felelte rá Gergely.

S tovább ettek.

A dobogás lassanként robogássá erősödött a száraz kocsiúton. Egynéhány perc múlva odaérkezett maga a lovas is.

Meglassította a lovát a csárda előtt, és belépett az udvarra.

– Mubarek olszun! – kiáltotta a papnak rekedt hollóhangon.

Töröknek nézte, hogy a fején ott fehérlett a vizes kendő.

– Magyar vagyok – felelte a pap fölemelkedve.

Megismerte Mórét.

Gergő is megismerte. Összeborzongott.

– Ki van itt? – kérdezte Móré, miközben lefordult a gőzölgő paripáról. – Hol a gazda?

– Nincs itt más, csak én meg ez a kisfiú – felelte a pap. – A ház gazdátlan.

– Nekem ló kell – szólt nyersen Móré. – Pihent ló.

A pap vállat vont.

– Itt bizony alig akad.

– Nekem sietős az utam. Pénzem nincs. Keresztények vagyunk. Ide a lovadat!

Egy pillantással végigmustrálta a két lovat. A harmadik, a Gergelyé, az árnyékban legelt. Kicsi ló volt: hitványnak látszott. Móré feleletet se várt, csak eloldotta a rudast a kocsitól.

– Hohó – szólalt meg a pap —, legalább azt mondd meg, miért futsz!

Móré nem felelt. Rávetette magát a parasztlóra, és tovaszáguldott.

– No – mormogta a pap —, ez ugyan rövidesen csinál lóvásárt.

Ahogy megmozdult, megérezte, hogy valami kicsúszott a zsebéből. Fölvette és megbámulta. Aztán, hogy rátapintott, eszébe jutott, hogy a török talizmánja az.

A kis selyemzacskóban valami keménykedett. Fölhasította a kardjával, hát egy gyűrű fordult ki belőle.

A gyűrű köve szokatlanul nagy, négyszögletes fekete kő, vagy sötét gránát vagy obszidián, nem lehetett megismerni a holdvilágnál. De azt tisztán lehetett látni, hogy valami halványsárga kőből hold van rajta meg körülötte öt apró gyémántcsillag.

A zacskó belsejében is tündöklött valami: ezüstfonalakból varrt török írás.

A pap értett törökül, de a török írásjegyeket nem ismerte.

Ránézett Gergőre. A fiúcska a fehér ruhás zsákon aludt már édesen.

15

Milyen vidáman, pompásan sugárzik le a nap az égről! Pedig a Balaton körül nem láthat egyebet, csak szenes háztetőket, szanaszét heverő holtakat, letiport vetéseket.

Ó, ha a nap az Isten arca volna, sugarak helyett könny hullana a földre!

A pap előre tudta, hogy az ő faluja is fel van dúlva. Mégis, ahogy fölértek a dombra, s a kerti fák lombjain túl előmeredt a kormos, tetőtlen torony, elvizesedett a szeme.

El volt pusztulva az egész falu. Sehol egy ép tető, sehol egy ép kapu. Az udvarokon bútortöredékek, hordódongák, liszthulladék, holt emberek és holt állatok.

És sehol egy élő ember. Csak néhány gyáva kutya, amely elinalt a veszedelemben, s visszatért a veszedelem után, és egynéhány baromfi, amely el tudott szárnyalni a rablók keze elől.

A pap leszállt a kocsijáról, és levette a süvegét.

– Vedd le te is a süvegedet, fiam – mondotta Gergelynek. – Halottak faluja ez, nem eleveneké.

Leszállt a kocsiról. A lovakat vezetve haladtak beljebb.

Egy nagy hajú, ősz paraszt égbe néző arccal, keresztben hevert az úton. Holt kezében még mindig tartotta a vasvillát.

– A bíró – mondotta a pap. – Szegény András bácsi!

Megfogta a halott karját, és elvonszolta az útból, hogy a lovak elmehessenek mellette.

Egy másik fiatal paraszt derékban megtörve lógatta holt fejét a kerítésen le az utcára. Mintha nézné a saját vérét, amely a fejéből a földre csurgott, s megfeketedett ottan.

A disznója ott legelt mögötte az ágytollal ellepett udvaron. A disznót nem bántja a török.

És egy meztelen csecsemőgyerek is ott hevert a közelében a kapu mellett. A mellecskéjén tátongó seb.

A pap fogta a lova kantárát, és vezette. Nem nézett már se jobbra, se balra, csak az utat nézte, amelynek a pora sárgállott a napfényben.

Végre a paplakhoz értek.

Annak sincs teteje. A megszenesedett, fekete ollófák nagy A betűket formálva meredeznek a tető araszos hamuján, s az utcai ablak fölött fekete a fal a láng nyomaitól.

Akkor gyújtották fel azt a házat, mikor őt forró vízzel öntözték, hogy adja elő a templom kincseit.

A pad még ott áll az udvar közepén. Körülötte a nagy diófa láda töredékei, könyvek, gabonahulladék, elgázolt szobai virágok, széklábak, edénycserepek. S a lábatörött asztal mellett egy fekete ruhás öregasszony, aki hanyatt fekszik, a két karját szétnyújtva. S fekete vértócsa van körülötte.

Az a papnak az édesanyja.

– Itthon vagyunk – mondotta a pap, Gergelyre fordítva könnyekben ázó orcáját.

16

Temettek két napon át szünet nélkül. A pap levette a kocsija oldalát, és három-négy halottat vitt egy-egy fordulóval ki a temetőbe.

Gergő mindig a kocsi előtt járt. Az oldalán a kard, amit Dobótól kapott, kezében a temetői kereszt. A pap hol énekelve, hol imádkozva vezette a lovakat. Neki is ott volt a kard az oldalán.

Odakünn betakarta a halottakat gyékénnyel, hogy a hollók vagy varjak ne férhessenek hozzájuk, s meg-meg visszatért.

A harmadik nap délelőttjén egy parasztasszony meg egy gyermek jelent meg, a faluban. Azok a Balaton nádasában bujdostak. Este meg két férfi tért haza.

Azok ásták aztán meg a sírokat, és velük ásott a pap is.

Csak mikor a halottakat eltakarították, akkor kezdett a pap ahhoz, hogy a hajlékát, ahogyan lehet, rendezze.

A házban három szoba volt, de mind beszakadt az égésben.

Az utcai szobát tetőzte be először a pap deszkával, hogy az eső ellen védve legyenek. Aztán egy szekrényt igazított össze, és Gergellyel hordatta bele az udvaron heverő könyveket.

Gergelynek a sok szomorú munka után tetszett a könyvhordás. Egyik-másik könyvet meg is forgatta, hogy képesek-e. Valami öt képes volt köztük. Az egyikben mindenféle bogár volt, a másik meg tele volt virágrajzzal.

Mindössze tán harminc pergamenkötésű könyv volt a papnak a könyvtára.

Az asszony ezalatt a konyhát is összerendezte, és főzött. Cukorborsót főzött hús nélkül, meg tojásos rántott levest.

Két tál étel egy egész falunak!

Ebéd után a pap kissé fölépült a bágyadt szomorúságból.

Kivezette Gergelyt a kertbe, ahol egy kis kápolnaforma méhes állott. Annak az ajtaját is felszakították a törökök, de mert nem láttak benne egyebet, csak lócát, egy kis tűzhelyet meg egy bakasztalt s holmi hosszúkás üvegeket, nem is romboltak benne semmit.

Az üvegek kémiai kísérletekhez valók voltak. A pap szinte csodálkozva nézett, hogy nincs bennük kártétel.

Akkor egy asszony lépett be a kertajtón. A kötényében hozott egy holt gyermeket – olyan egyévesformát. Az arca vörös volt a sírástól.

– A Jánoskám – mondotta sírásnak eredve.

– Eltemetjük – felelte a pap.

És föltette a süvegét.

Gergely is fölvette a keresztet, és megindult előttük.

– Elrejtettem őt – beszélte sírva az asszony —, elrejtettem ijedtemben a gabonaverembe. Aztán én is elfutottam. Éjjel vissza akartam jönni, de akkor egy másik pogány csapattal találkoztunk. Az egész nádast fölverték. Isten tudja, kiket vittek el, kiket öltek meg. Mikorra visszajöhettem, az én Jánoskámat így találtam. Ó, Isten, Isten! Mért vetted el tőlem?

– Ne kérdezd az Istent – felelte a pap a földet ásva. – Az Isten tudja, mit csinál, te pedig nem tudod.

– De hát mért született, ha így kellett meghalnia!

– Nem tudjuk, mért születünk; és nem tudjuk, mért halunk meg – szólt a pap tovább ásva. – Ne szólj többet az Istenről.

Az anya leoldotta a kötényét, és azzal együtt tette a gyermeket a földbe.

– Még ne! – szólt fuldokolva a papnak.

Füvet és virágot szaggatott. Azt szórta a gyermekére. Közben sírt, jajgatott:

– Ó, hogy a földnek kell tégedet adnom! Nem ölelsz meg többet kicsi kis kezeddel! Nem mondod többet ezt a szót: anyákám! Ó, hogy azok a piros rózsák elhervadtak gyönge kis arcodon! Ó, hogy azt a szép szöszke hajadat meg nem simogathatom többé!

És a paphoz fordulva siránkozott tovább:

– Milyen szép szeme volt! Ugye, milyen szép barna szeme volt! Hogy tudott vele nézni, milyen kedvesen! Ó, drága lelkem, nem nézel reám többé sohasem!

A pap eközben behányta a földet a sírba, és meghalmozta, körülveregette az ásóval. Aztán erős ágat tört a temető szélén egy bodzafáról, kereszt alakú ágat. Letűzte fejtől a halmocskára.

– Ó, hogy az Isten elvett téged tőlem! – sírta az asszony.

És átölelte a halmocskát.

– Az Isten elvette, az Isten vissza fogja adni – vigasztalta a pap.

Az ásót és kapát a vállára vetette. Bólogatva beszélt tovább:

– Némelyek előremennek, és várják azokat, akiknek dolguk van még a földön. Néha a gyermek megy előre, néha a szülő. De a Teremtő úgy osztotta be, hogy aki csillagok fölé kerül, legyen, aki várja őt ottan.

Hazaindultak.

Az asszony csöndesen sírdogálva követte a papot, s hogy a pap elhallgatott, újra zokogott:

– Milyen szép szeme volt! Ugye, tisztelendő uram, milyen szép barna szeme volt!

17

Másnap lóra ültek, és megindultak le délnek, Sziget várába.

Felhőtlen, meleg nap volt az. A feldúlt falvakban mindenütt temettek, és házakat zsúpoltak. Némelyik faluban csak egy-két ember lézengett, mint az övékben. Az olyan falvak népét elhajtották a törökök.

Mikor elérték a szigetvári nádast, a pap fölnézett.

– Az úr itthon van.

– Itthon? – kérdezte csodálkozva a gyerek. – Honnan tudja?

– Nem látod a zászlót?

– Ott a tornyon?

– Ott.

– Vörös és kék.

– Az úr színei. Azt jelentik, hogy az úr itthon van.

A náderdőbe értek, és egymás mellett lovagoltak tovább.

A pap ismét megszólalt:

– Te fiú, nem gondolod-e, hogy Dobó meghalt?

– A harcban?

– Ott.

Gergely nem gondolta. Dobó őszerinte legyőzhetetlen volt. Ha egymaga vág is neki a török hadnak, Gergely nem csodálkozik rajta.

– Ha meghalt volna – szólt a pap —, én szívesen fogadlak fiamnak.

Ráugratott az első fahídra, amely a vízen át magas cölöpökre épült, s a külső várba vitt. Átmentek az újvároson, aztán megint egy rövid fahidat értek. A fahíd az óvárosba nyúlott. Csak imitt-amott lézengett benne egy ember. A kettős tornyú templom előtt három gyümölcsöskofa üldögélt, s mind a három cseresznyét árult. A templom ajtaját vasalták.

Ott megint egy híd következett, de már az hosszú és széles híd volt, s a víz alatta mély.

– Most érünk a várba – mondotta a pap. – De ideje is.

És gondosan körültörölte az arcát a zsebkendőjével.

A várkapu tártan állt. A tágas udvaron egy porfelhőben veszettül robogó páncélos embert pillantottak meg, azután egy másodikat, amint szembe nyargalt.

A két páncél egyforma alkotású, a két ló szügyén is egyforma vért. Csak a két sisak különbözött: az egyik sima volt és gömbölyű, a másik tetején ezüstös medvefej csillogott.

– Az az úr – mondotta a pap —, az a medvefejes.

A két lovas karddal rohant egymásnak, s hogy összeroppantak, a két ló egymásnak ágaskodott.

A két páncélos meg úgy rácsattogott egymásra, hogy a kardok szikrát hánytak.

– Buzogányt! – kiáltotta a medvefejes, amint a lovak eltágultak egymástól.

Az arcát nem lehetett látni sem az egyiknek, sem a másiknak. Mert olyan sisak volt rajtuk, amely az arcot is takarta.

Az ajtóból a kiáltásra egy kék-veres ruhás apród futott elő, és két egyforma rézfejű buzogányt és két vaspajzsot nyújtott fel a hadakozóknak.

Azok újra egyet kanyarodtak a lovukkal, és az udvar közepén rontottak egymásnak.

S sima sisakos sújtott először.

A medvefejes a feje fölé kapta a pajzsot. Akkorát zördült az, mint a repedt harang.

Ugyanebben a pillanatban úgy sújtotta fejbe a medvefejes az ellenfelét, hogy a sisakja behorpadt.

Erre a sima sisakos visszarántotta a lovát, és eldobta a fegyvereit.

A medvefejes leemelte a sisakját. Nevetett.

Telt arcú, barna férfi volt. Hosszú, tömött, fekete bajusza mind a két arcához hozzá volt lapulva a sisak nyomásától, s a bajusza egyik szárnya felért a szemöldökéig, a másik lelógott a nyakáig.

– Bálint úr – mondotta a pap a fiúnak tisztelettel. – Ha ide néz, vedd le a süvegedet.

Azonban Török Bálint nem nézett feléjük.

Az ellenfelét nézte, akinek a fejéről a szolgák levonszolták a sisakot.

A lovas, amint nagy nehezen leráncigálták a fejéről a sisakot, legelőször is három fogát pökte ki az udvar kavicsos porondjára, aztán törökül káromkodott.

A kapu alól valami nyolc török rab bújt elő. Segítettek neki a páncélból való kibontakozásban.

Hát ez is csak olyan török rab volt, mint a többi.

– No, melyiteknek van még kedve a mérkőzésre? – kurjantott a lovát ugratva Török Bálint. – Aki legyőz, szabadság a jutalma.

– Én – szólt egy izmos, ritka szakállú török. – Ma talán szerencsésebb leszek.

Magára öltötte a nehéz vasruhát. A társai összeszíjazták rajta hátul a vasakat. Sisakot nyomtak a fejére, és másik lábvértet a lábára. Mert a lába nagy volt a töröknek.

Azután emelőrudakkal segítették fel a lóra. A kezébe pallost adtak.

– Bolond vagy te, Ahmed! – kiáltotta vígan Török Bálint. – A pallos nem páncélhoz való szerszám.

– Már én csak így szoktam – felelte a rab. – Ha így nem mersz, uram, másképp meg se próbálom.

Törökül beszéltek.

Bálint úr visszacsatolta a sisakot a fejére. Ő csak a könnyű karddal malmozott nyargaltában az udvar körül.

– Rajta! – kiáltotta aztán, a középnek rohanva.

A török előrehajolt a nyeregben. A pallost két kézre fogva rohant Bálint úrnak. Mikor összeértek, fölemelkedett, és iszonyú sújtásra huzakodott.

Azonban Bálint úr is értette ezt a mesterséget. A pajzsával fogta fel a török iszonyú vágását, s abban a pillanatban megkapta a török karját: lerántotta a lováról.

A török féloldalt zuhant a porondra, s porfelhő gomolygott körülötte.

– Elég volt – szólt Török Bálint, a sisakrostélyt felcsapva. – Holnap, ha itthon leszek, megint mérkőzhettek velem.

– Nem igazság! – kiáltotta a török, amint kimarjult kézzel föltápászkodott.

– Mért ne volna igazság? – kérdezte Bálint úr.

– Nem illő lovagtól, hogy kézzel rántsa le az ellenfelét!

– Hiszen te nem vagy lovag, ebadta pogánya. Majd bizony tőletek tanulok én lovagságot! Ordináré rablók!

A török duzzogva hallgatott.

– Csak nem nézitek tán lovagi mérkőzésnek, hogy én veletek kiállok – folytatta kiabálva Török Bálint. – Nézze meg az ember a sok rongyosát!

– Uram! – kiáltott egy sovány, szürke szakállú rab. – Ma megint mérkőznék veled!

Az udvaron állók nevetésre fakadtak.

– Persze, most az hiszed, elfáradtam. No de legyen meg az örömöd!

S újra a fejébe nyomta a sisakot, amelyet az imént már az ölébe eresztett.

– Hányadszor verekszel velem, Papagáj?

– Tizenhetedszer – felelte siralmasan a papagájorrú török rab.

Török Bálint fogta a sisakját, és eldobta.

– No – azt mondja —, ennyit a javadra az erőmből. – Lássuk!

Szembetűnő volt köztük az erőkülönbség: Bálint úr jól megtermett, javakorú ember; csupa izom és mozgékonyság. A török körülbelül ötvenéves, izomtalan, görbe hátú ember.

Kopjával csaptak össze. Bálint úr mindjárt az első összecsapásnál úgy kivetette a nyeregből, hogy a török bukfencet vetett a levegőben, s puff le a porba!

A szolgák, apródok és rabok egyaránt kacagtak.

Bálint úr lehajigálta magáról a pajzsot és vaskesztyűt, s leugrott a lováról, hogy az apródok a többi vastól is megszabadítsák.

Papagáj ezalatt feltápászkodott.

– Uram – sírta, Török Bálint felé fordítva véres orcáját —, bocsáss engem haza! Özvegyem, árvám két éve vár otthon!

– Miért nem maradtál otthon magad is, pogány! – felelte bosszúsan Török Bálint.

Mindig megbőszült, ha a rabok kegyelemért könyörögtek.

– Uram – kiáltotta a rab a kezét tördelve —, essék meg rajtam a szíved! Szép kis fekete szemű fiam van! Nem láttam két esztendeje.

És térden csúszott Bálint úr elé.

Leborult a lábánál a porba.

Bálint úr kendővel törülgette az orcáját.

– Bár minden gaz török itt volna láncon, a császártokkal együtt, rablógyilkos zsiványok!

S odább lépett.

A török port markolt föl a földről, és a port Bálint úr felé szórva üvöltötte:

– Hát verjen meg Allah, te rothadt szívű gyaur! Bilincsben őszülj meg! Özvegyed, árvád legyen, mielőtt meghalnál! Tanítson meg Allah háromszor úgy sírni, mint ahogy én sírok, mielőtt a pokolra löknék a lelkedet!

S hogy így átkozódott, a könny ömlött a szeméből, és vérré válva csurgott le zúzódott orcáján.

A szolgák elhurcolták a dühtől tajtékzó pogányt, és a kúthoz vitték, ahol irgalmatlanul megmosták.

Török Bálint hozzá volt már szokva az ilyen jelenetekhez. Bosszantotta. De sem a szép szó, sem az átkozódás nem oldott az ő várában láncot.

Elvégre is minden rab minden időben és minden helyen szabadságért sír, csakhogy az egyik hangosabban, mint a másik. Gyermekkora óta élt ilyen rabkönyörgések közt Török Bálint, és hát abban az időben a rabokat a belső gazdaság értékei közé számították. Kit pénzen váltottak ki, kit cserébe magyar foglyokért. Hát hogyan is lehessen azt gondolni, hogy egy ellenséges rabot csak úgy Isten nevében eleresszenek.

Tartotta a hátát, karját, hogy az apródok lekeféljék. Aztán a bajszát bosszús pirossággal sodorgatva lépegetett a paphoz.

– Kedves papom, az Isten hozott! – mondotta a kezét nyújtva. – Hallottam, micsoda forrázáson estél keresztül. Sebaj, páterkám, legalább új bőröd nyől, mint a hernyónak.

– Nagyságos uram – felelte a pap, a kezében tartva a süvegét —, az én bőröm az a legkisebb baj. Nagyobb baj az, hogy elvitték, leöldösték az eklézsiámat. Szegény anyámat is megölték.

– Hogy a kutya egye meg! – duhogta Török Bálint visszafordulva. – Az egyik átkoz, hogy nem eresztem el, a másik meg oktat, hogy mi a lovagiasság.

A pap hallgatott.

– Kiállok vele pallossal – folytatta a paphoz fordulva —, nekem ront, mint valami hóhér. Ez neki lovagi játék. Hanem mikor én lerántom, akkor még neki áll feljebb.

Bosszúsan húzott egyet a nadrágja szíján, s vörös volt, mint az a medve, amely címerként ágaskodott a kapuján.

Aztán a fiúra nézett.

– Hát ez az? – kérdezte csodálkozva.

– Szállj le hamar – szólt Gergőre a pap. – Vedd le a süvegedet.

A kis mezítlábas, kardos gyerek hasra feküdt a nyergen, és lecsúszott a lóról. Megállott Török Bálint előtt.

– Ezt a lovat szerezted te? – kérdezte Török Bálint.

– Ezt – felelte büszkén a gyerek.

Török Bálint kézen fogta, és olyan sebesen vitte a feleségéhez, hogy Gábor pap alig bírta őket követni.

Az asszony – patyolatarcú, szép, szőke teremtés – a belső vár kertjében ült egy malomkő asztal mellett. Befőtteket kötözött ott szilkékbe, csuprokba. Egy fehér kezű, reverendás pap is dolgozott velük, a várnak a plébánosa. Közelükben meg egy ötéves és egy hároméves fiúcska játszadozott.

– Kata lelkem, nézzed csak – kiáltott Török Bálint nevetve —, a Dobó apródja!

Gergő kezet csókolt. A kék szemű, kis sváb asszony mosolygó csodálkozással nézett rá. Aztán lehajolt, és megcsókolta az orcáját.

– Ez? – kérdezte a plébános is elbámulva. – Hiszen ez még szopik.

– Szopik ám, török vért – felelt a vár ura.

– Éhes vagy-e, kis katonám? – kérdezte az asszony.

– Éhes vagyok – felelte Gergő. – De előbb Dobó úrhoz szeretnék menni.

– Tyűh, fiam, az nem lehet – szólt Bálint elkomolyodva. – Az urad sebesülten fekszik…

S Gábor paphoz fordult:

– Még nem tudod? Nekirontott ötvenedmagával kétszáz töröknek. Egy török úgy belevágta a dárdáját a combjába, hogy a nyereg fájában állott meg a vasa.

– A dárda vasa.

– Az. Bele is törött.

– Én húztam ki! – dicsekedett a plébános.

– Te hát – szólt Török Bálint —, hanem úgy húztad, mint a répát szokás.

– Úgy húztam, úgy húztam… Hát hogy húztam volna másképp?

– És nem esett le? – kérdezte Gábor pap.

– Fenét esett – folytatta Bálint úr. – Levágta a törököt, és hazaügetett nyereghez szegezetten.

Gergő sápadtan hallgatta ezt. Bánta, hogy ő nem volt Dobó mellett. Ő levágta volna azt a törököt.

– Eredj – mondotta a plébános —, játsszál az úrfiakkal.

A két kis fekete hajú gyerek már akkor ott bámulta Gergőt a Kata asszony szoknyája mellől.