Kitobni o'qish: «Nyomor», sahifa 7

III

Magány. – Comtesse Sapho teljesen boldognak érezte magát, hogy ebben az egész házban egyes-egyedül lehetett. Az emberek – bár hogy szeressük is őket – megmaradnak embereknek; testies mivoltukkal megakadályozzák a szabad repülést…

A kis grófkisasszony légies valója most zavartalan fürödhetett kedvencz elemében, ama ábrándokban, melyek oly változatosak, mint a nyári fellegek, de oly távol is vannak a földtől és minden szilárdabb anyagtól, mint azok a határozatlan gomolygó – foszló, tömörülő – eloszló, rövidéletű, hamis szinű vízpárák…

Sapho becsukta az ablaktáblákat, bár kellemes őszi est volt, de hát a nyitott ablakon által a felül már fekete, de alól még rézvörös ég tolakodott volna hozzá s ő egészen magán akart maradni.

Nem volt hideg s mégis vékony hasábfákat dobott a czifra vaskályhába, melynek ajtaját nyitva hagyá, hogy fájós szemeivel láthassa a nyelvelő lángokat, hallhassa a vizes fa sustorékolását… Tudta, hogy a tűz, a lángok könnyűvé teszik a lelket, mint valami léghajót s szárnyat adnak a gondolkodásnak.

Leontine mama szobája anélkül is nem annyira szoba, mint kis paradicsom volt. Egy illatos berek, valamelyik délövi szigeten. Középen a mindig megvetett, illatokat terjesztő ágy. Függönyének párkányzatán, Bokacscsióból vett idézettel. Egyik fülkében kánák, fikusok s kameliabokroktól elrejtett, ott állott valami harmoniumféle önműködő hangszer, melyet csak fel kellett húzni, hogy órákon által Chopin és Strausz legdallamosabb valczereit hangozzák. Comtesse Saphot éjjelente gyakran felkölték e hangok; ilyenkor átszólt a szomszéd szobában alvó édesatyjának:

– Mama még ébren van?

– Igen, tanul, dolgozik; – felelt a gróf érdes hangján.

Sapho felhúzta a hangszert. Mamája egy órával előbb atyjával estélyre távozott. – Aba gróf ma lépett be ismét a főrangú társaságba s magával vitte nejét is. Kora reggel lesz, mikor hazatérnek.

Az estve némasága, a félhomály, a kályhában pattogó tűz, melynek lángnyelvei mindenféle bohókás árnyakkal termékenyitik meg a hálószoba vörösbőr-tapettáit, a déli növények közül kihallszó lágy zene –: mindezek egy óriási szárnyat adnak a kis grófkisasszony gyenge hóna alá s visszarepitik a multba.

Haza Szent-Szajolba, a hol 15 éves korában elsődszörre ülték meg tánczczal, vigalommal születése napját… Kinn a vadaskertben, topolya-fák alatt üritették érte sok és ékes szóval a színbort hölgyek és férfiak…

Hanem az az egypár szó, melyet nem is hangosan, de titkon fülébe súgva mondott egy férfiú, az egyedüli férfiú többet ért valamennyinél; pedig milyen egyszerű szavak:

– Legyen mindig ilyen kedves s szeresse mindenki úgy, mint én…

Sapho mint akkor, ma is elpirul, ha e szavak eszébe jutnak. S milyen gyakran jutnak eszébe! Ezek a határozatlan gyenge szavak talán egy édeskés bók, – ez az ő »erős vára«, melyre szorgalommal, szeretettel, szenvedélylyel – mániával épít.

És ha Barna báró nem mondja meg e szavakat, akkor más valamit keresett és talált volna a kis comtesse, hogy elhitesse magával annak a férfiúnak szerelmét, ki alig gondolt rája valaha, ma meg tán már azt se tudja, hogy élt-e s ha igen, él-e még a szentimentális kis leány.

Comtesse Saphonak szüksége volt arra, hogy azt, a kiért egy határozatlan, de végtelen érzéssel égett: magába szerelmesítse és gazdag képzelőtehetsége szivesen vállalkozott e feladatra. És Aba gróf látván, hogy lánya nem annyira élőből, mintsem inkább képzelődéseiből él; élővel jó időn át különben is vajmi gyengén láthatván el leányát –: hát növelte képzelődését s telehazudta szavainak hitelt adó leánykája fülét s utóvégre is elhitette vele, hogy Barna báró határozottan szerelmes belé s hogy egy napon – talán nem is sokára – megjelen előtte, hogy kezeiért esdekeljen.

Comtesse Sapho minden napon várta e napot. Örült, ha estve lett, hisz az éj után egy új nap következik, melyen hőse minden valószinüség szerint meg fog jelenni. Ezen nap is elmúlt és új éj következett be, és a szegény grófkisasszony ismét örült a holnapi napnak, mely az ő napja leszen bizonynyal… És így multak a napok – és így multak az évek, az ő napja még mindig nem következék el, bár voltak perczei, a mikor csodálatosan élénk előérzete támadt, hogy im mindjárt belép, a kit egyre, a kit hiába vár; de az ajtó nyilt s míg a szegény leány idegein végig rohant a forró láz s míg ő fájós szemeivel már ama daliás alakot vélte látni: felhangzott valami házaló kereskedő alázatos hangja: »nem tetszik strimpflit, zsebkendőt, téli nadrágot venni?!« Vagy legjobb esetben a milimári hadonászott előtte: »Hát a tejpénz? lelkem, magok nem grófok, hanem csalók…!«

Comtesse Sapho nem volt ama költők közül való, kik mindjárt elcsüggednek, szídják a teremtést, megutálják az életet, ha vágyaik tárgya menten, a mikor kivánják, nem hull az ölükbe. Ő bár mind izgatottabban, mind roncsoltabb idegekkel, de várt, remélt, bizott egyre.

Nem érintkezve sem férfiak, sem nőkkel, a mindennapi élettől már-már egészen elhomályosuló szemei miatt elzáratva: egy sajátságos s túlzott képet alkotott magának a szerelemről. A lelki és testi egyesülést valóban oly teljes tökéletesnek gondolta, mint azt egynémely regényben hazudja a költő. S magáról a nemi élet mysteriumairól – melyekkel sokat és szivesen foglalkozott – oly képzetei voltak, mint a 6–7 éves gyermeknek a születésről. Valóban e kis mazna leány újra teremté magának a világot s ebben élt, ebben uralkodott s ettől várta boldogságát. – Alkotott magának egy új paradicsomot – persze sátán nélkül – s ebbe belehelyezé magát Évának, Dömény Barna bárót pedig Ádámnak. De Ádám a dsidások tisztí ruháját viselte s öve körül kard, – nem fügefalevelek valának felkötve…

A grófkisasszony – Éva, minden perczben e kard csörrenését vélte hallani. Olykor tán hallott is ilyesfélét, de a kardcsörrenés a Leontine mama szobájában halt el…

Most is úgy rémlik neki, mintha hallaná… Visszafojtja lélekzetét. – A kardcsörgés, léptek zaja csakugyan mind közelebb-közelebb hallszik… Kopogtatnak szobája ajtaján, az ajtó megnyilik s Barna báró áll a leány előtt…

És ez nem folytatása az iménti álmok, ábrándoknak, ez maga a valóra vált álom. A szobában sötétség, csak ott egy darabka tér a kályha előtt van megvilágítva. Barna katonás-vidoran ott áll meg. Comtesse Sapho azonnal megismeri, bár csak halvány körvonalait látja a magas, erős alaknak. Csak megférfiasodott, a mióta nem látta.

A látogató katonásan köszön. Még sapkáját sem veszi le. – Sajátságos? Hanem talán ezt így szokták a katonatisztek?!..

Sapho nem volt valami nagyon meglepetve; évek óta várta ezt a látogatást. Százezerszer maga elé képzelte, egészen így, a hogy most történik. Csak arra nem gondolt, hogy képtelen lesz majd egy szóval is köszönteni a régen várt kedvest… Ó, pedig mennyi mindent összegondolt, hogy mit fog annak legelőszörre is mondani.

Barna félrecsapta fején a kalapot s megállt a szoba közepén, kissé keresztben álló szemeivel a sarokba tekintve, hol egy mereven ülő női alakot – Saphot – látta –:

– Jó estvét viola… úgy-e nem is vártál ma estvére? Hej, régen nem láttalak, de nem lehetett eljönnöm, most is a fiúktól szöktem ide hozzád… Észrevették, hogy szököm, tele pezsgős palaczkot dobtak utánam, a lábamat érte épen, azért nem tudok valami nagyon egyenesen állani…

Comtesse Sapho válaszolni akart, de nem tudott. A hozzá intézett szavak egészen elfoglalták. Fel sem tűntek neki a kétségkivül mámoros – de nem szerelmi mámoros – hangon elmondott szavak sajátosságai. Úgy tetszett neki, mintha az a 4 év előtti idő, midőn Barnával legutoljára beszélt, csak az imént lett volna s most társalgásuk folytatódnék…

– Ah, hát magácska meg se szólal, talán nem várt? pedig én úgy gondoltam, hogy most teljesen magában, elfoglalatlanul lesz… Vagy mást várt? Mondja, hadd távozom.

Szegény kis grófkisasszony még mindig a hozzá intézett kedves szavakkal volt elfoglalva s ismétlé azokat magában: »jó estvét viola… régen nem láttalak, nem lehetett eljönnöm… talán mást várt…?«

Comtesse Sapho alig tudta kinyögni:

– Nem!..

Barna elkaczagta magát. Nagyon sajátságosan kaczagott, majdnem úgy, mint a ki több pezsgőt iszik, mint a mennyit a józanság elbír, de kevesebbet, mint a mennyitől megrészegszik az ember…

– Hát szeret-e még?

– Igen!.. volt a halk válasz.

– Akar-e enyém lenni?

A leány válasza zokogásban fúlt el. Minden úgy ment, a mint elképzelte, mégis a világossághoz nem szokott szemei elkápráztak, a mint ily közel látták előttök a mindenható fényességet… Ó, mily kedves volt előtte ez a férfi, mily lebilincselő hatalmas alakja, mily bájos, könnyed behizelgő gondtalan beszéde… Óh, ha most tudná neki mondani a szegény kis grófkisasszony azt a költeményt, mely arról szól, hogy tán már bölcsőjében rinogva, mint gyermek is szerette őt és hogy várta egyre, mind várta, mindig várta…

De nem tud szólni, csak zokog, csak zokog.

A báró ismét elneveti magát –:

– Ah, tán fáj valamije, kicsikém… nem is tudtam, hogy ilyen érzékeny, különben régebben eljöttem volna megvígasztalni… Hisz én úgy szeretem… akar? – legyen az enyém… ma és mindig…

Sapho nem tudta magát tovább türtőztetni: oda vetette magát a hozzá közeledő férfi keblére; az pedig magához szorítá olyan hevesen, olyan sajátságosan –:

– Gyujtsunk lámpást violám, szeretném látni azt a rég nem látott édes kis képét… Aztán bajos is sötétben csókolózni… a ruhára téved s a száj haragszik meg érte…

Barna gyufát vett ki zsebéből s meggyujtá a lámpást. Egy pillanatra behúnyta a fény elől szemeit s a aztán kinyitá.

Csodálkozva, merően nézett a kis sáppadt Saphora, aztán elpirult s zavarában hebegni kezdett…

– Hát nem Leontin…? hol van Leontine… Ki ön, drága nassám…?!

A szegény leány alig tudta mi történt, alig tudta mit felel –:

– Sapho vagyok… az ön Saphoja…

– A görög költőnő…? Nem emlékszem, régen lehetett szerencsém… a lesposi Sapho… az eryngium hires gyökere…

Te kis frajla, nem a Leontine szobalánya vagy te.

És azután a hályog mind lejebb-lejebb ereszkedett a comtesse Sapho világoskék, kedves szemein. Még alig volt husz éves s már virágok helyett csak egy óriási határnélküli sötétséget látott… Hanem hallása mind-mind éberebb, élesebb lőn. A legkisebb neszre összerezzent s bezárta szobáját s még atyját se ereszté be magához.

Különben Aba gróf is sajátságos változást vett észre leányán: az néha napokig nem szólt hozzá s a szinésznőt sem nevezé többé anyjának. Sőt ha olykor-olykor kénytelen volt ezzel találkozni: nagyon vigyázott, hogy még ruhája se érjen hozzá.

Szegény comtesse Sapho hanyatlott erősen; huszonhárom éves korában már vén kisasszony volt: beszélgetett enmagával s szerette a rikító ruhákat… Gazdag, hosszú szőke haja növekedett csak s ifjonti üdeségével a száraz kocsányon tüneményszerüleg kihajtott virágra emlékeztetett…

– Mid fáj, kis leányom? – kérdé olykor Aba gróf s megsímogatá puha, fényes hajzatát –:

A leány nem felelt s kibontakozott atyja karjai közül.

– Talán a szemed… nem látsz jól…

A kis grófkisasszony azt gondolta magában: »ó, bár ne látnék!« De hallgatott, mindig hallgatott s mig atyja a semmittevésben – melyet jólétnek nevezett – mind jobban neki tellett: az ő büszke alakja, egyre száradt, esett összébb-összébb: de elhervadva, összetörve: irta s szavalta tovább költeményeit…