Kitobni o'qish: «Nyomor», sahifa 6

A lány behúnyta szemeit, úgy hallgatta a szavakat, melyek igazságában nem kételkedhetett.

Irtózatos dermedtség s forró érzés váltogatta egymást lelkében, testében. Szeretett volna meghalni e pillanatban, de szeretett volna élni is, de ennek a legénynek ölében.

Úgy érezte, hogy azok a szavak, melyek itt alig hangzottak el, nagyrészt az ő szivének szavai. A gyűlölet, amit eziránt az ember iránt érzett, csak burka volt forró, de elnyomott vágyának. Homályos, de erős sejtelme volt, hogy ez eddig ismeretlen, soha nem érzett, de végtelen boldogságot találna fel e legény karjaiban.

Az után, a mik történtek, kénytelen volt megundorodni magától e mindjobban erősödő érzéseért. Az őrület környékezte s a legény szavai mégis olyan jól estek neki; szótlanul el-elfúló lélekzettel, halotthalványan, csak hallgatta hallgatta…

– Isten tudja! magával szemben az én öles termetemmel is gyermeknek érzem magamat. Ha veszett életem, mulatásaim közepette csak egyszer emelte fel volna ujját: »Flóris, ezt ne tedd!« – meghunyászkodtam volna, mint gazdája szavára a feldühödt eb. Mindég olyan vágyam volt, lábai elé tenni bozontos fejemet, hogy nyakamra lépjen. A mohó vágy, mely a lánysereget felfalatá velem, mint farkas a bárányt, – magával szemben olyan szelíd volt mindég. Arról álmodoztam, eszeveszett mulatozásaim közepette a kéjektől részegen arra gondoltam: ha férje lehetnék, megcsókolhatnám kezét, élnénk együtt, csendesen… Hogy elfeledném az utczát verekedéseivel, hogy otthagynám a korcsmát bora- és leányaival, hogy lábai előtt olvasgassak érzékeny történeteket…

Maga tehet arról, ha rosszá lettem, gonosz vagyok. Magának kellett volna megváltania s hidegsége, megvetésével, csak könnyelműségem növelte őrültséggé…

Tudom, hogy nem szeretett, érzem, hogy most sem szeret, soha se is fog szeretni… Odaenged az ördögnek, hadd marjon meg, hadd faljon fel, mit bánja maga az én tönkre tett életemet!.. De nem azért mondtam én el ezeket magának, hogy szerelmeért könyörögjek, – úgy is tudom, hogy hiába! – hanem hadd tudja meg: hogy maga az én elvesztem, halálra vívó hóhérom, ezzel a gyenge kis képével, ártatlan szemei, szelid jó lelkével…

A butorok egyre pattogzottak a szobában az irtózatos melegtől. Az a kevés bor, melyet a legény poharának aljában meghagyott, szinte forrott s az elolvadt méregtől, szinte sárgára vált.

Lina hevesen, mohón kapott e pohár után s utolsó cseppig kiitta. Aztán mintha megkönnyebbült volna, felsóhajtott; arczára ismét kiült a kellemes, üde pir. Szemei újra felcsillantak, mosolygott, egyszerre nagyon víg lett. – Odafordult a legényhez s vállára tette kezét:

– Flóris, én is szeretem magát!..

A legény a földre rogyott s átölelte a leány térdeit. Nem tudott szólani s ha tudott volna is, beszédét elnyomta volna egyszerre kitörő hangos zokogása…

Lina mosolyogva hagyta lábait megölelni. Arra gondolt, hogy milyen édes meghalnia ezzel a legénynyel, ha már nem élhetnek együtt. E pillanatban elfelejtett mindent: beteg, szerencsétlen testvérét, atyja szégyenét, csak azt tudta, hogy ez a legény miatta volt szerencsétlen, gonosz s hogy szereti, imádja őt s ő is viszont érez iránta, nem ma először, hanem talán már – ha elfojtva, ha félreismerten is – de régen, nagyon régen.

Ott térdelt lábai előtt a világon a legszebb, legkedvesebb férfi s az, ki megvetéssel tiporta leánytársait, most: az ő lábait boritja csókjaival, kezéért esd…

Lehajolt hozzá, körülölelte fehér, forró nyakát s összevissza csókolta:

– Szeretlek, én is szeretlek, nagyon szeretlek…

Flóris felállt. Megcsókolta a leány kezét s halk, reszketeg hangon így szólt hozzá:

– Menjünk innen, itt nem tudnék magamnak parancsolni: jerünk az apádhoz, attól kérlek el s addig se éjem se napom, nem iszom, nem alszom, mig a pap előtt nem állunk…

– Maradjunk – szólt a lány.

Flóris felveté reá szemeit:

– Istenem, meg akarsz őrjíteni!

– Megmérgeztelek! – suttogá Lina.

A legény szivéhez kapott. Hirtelen pokoli fájdalom áradt szét teste minden részén.

– Miért?

– Mert megcsaltad a testvéremet, mérget tettem poharadba, reggelre meg fogsz halni.

Flóris irtózatos erővel szorítá magához a leányt:

– Jól van, a te kezedtől szivesen meghalok!

– S én véled leszek holttá – mert szeretlek s nem lehetek a tied.

Perczekig nyugodtak egymás karjaiban némán, csak szivök hangos verése s a lány heves lihegése hallszott.

A tánczteremből behangzott az őrületes zsivaj s a zsivajon keresztül törő víg dallamok s egy rekedt hang:

– Sák elegánt…

S egy másik:

– Csak fesztelen, csak unzsenirt…

Itt benn, a forró kis háló-fülkében az egymás keblén nyugodó szerelmesek nem hallottak mit sem. A lámpa kialudt, a kályhában a parázsból üszök lett… s az egymásba forrott, égő ajkak is kezdtek hűlni…

III

Reggel a »Riska tehén« táncztermében két halott volt kiterítve. Egymásba fonódott tagjaikat nem lehetett elválasztani. Máskülönben látszott rajtok, hogy nem birkózásban kerültek így együvé.

Béni mester, a kis mulyának látszó mosónéval csakhamar megjelent a holttestek előtt. Irtózatos düh fogta el, a mint meglátta a szederjes, merev alakokat.

Elfordítá tőlük fejét s fuldokló zokogás közt, kezeit ökölre szorítva kiáltá:

– A nyomorúlt ringyói!..

A mosóné ráborúlt leánya holttestére s zokogva csak annyit szólt:

– Én édes leányom…

És miután a holttesteket beszálliták a Rókusba, hazament: könyes szemekkel, elkínzott szívvel, de azért gyöngéden megfüröszté az újszülöttet, aztán hátra nézve a teknőben gőzölgő, az állástól megsárgúlt fehérneműekre, így szólt:

– Ó istenem! Nem tudom kiöblögetni ezeket a ruhákat, elvesztem a kuncsaftjaimat mind… mind…

VI.
Comtesse Sapho

I

Baanföldi Baan Aba gróf tizenegy község örökös ura – ezelőtt 40 évvel – ott gyunnyasztott a kerevetnek szolgáló ládán s főtt kolompért – már kihűlt főtt kolompért evett. A burgonya morzsái a kopottságtól fényes kabátjára hulltak s Baan Aba gróf, Szent-Szajol, Kis-Tarcsa s ezenkivül még 9 más község »örökös« ura – még csak ezelőtt 40 évvel – apránként, gondosan szedegette fel az apró hulladékokat s végtelen elegáncziával – de leplezhetlen mohósággal – költé el.

A szoba közepén elaggott, összetört, kopott fényében, szinte nevetséges aranyozott facsillár alatt iróasztalnak szolgáló láda előtt ült s írt egy szőke, súgár leány. Keze járt, világoskék, kedves szemeivel mereven maga elé nézett.

Valami versen gondolkozott s a készen levő strófákat kellemes, de sajátságos hangon reczitálta el magának. A legutolsó strófánál letette tollát s a ruhájáról lakmározó alak felé fordúlt:

– Mikor jön meg az Erard-féle zongora, papa? Ezt az új költeményemet szeretném zongorakiséret mellett elszavalni néked…

E pillanatban egy egér szaladt végig a szobán s egyenesen az ajtó felé tartva, rést keresett, hogy a szabadba menekülhessen.

– A nyomorúlt! ez is elhagy; – mormogá Aba gróf s az ajtó közé szorúlt egérkének kinyitá az ajtót. Majd kondor, de őszült fejét megvakarva, felelé leányának:

– Erard-féle zongora… igen… fekete ébenből, 3500 frt… rövideden megérkezik, kis lányom…

És valóban; a zongorához való taburett – kék atlaszszal bevont reneszánsz-ízlésű kis szék – s aranyozott ébenfa kotta-tartó, bár a számtalan hurczolkodástól ütött-kopottan, már ott hivalkodott a gyalulatlan ládákból álló bútorzat között s régi időkről, boldog, vagy legalább aranytól fényes napokról beszélt.

A szoba hátterében szinehagyott kartonfüggönyök szakadékain által vetetlen ágy látszott. A rokkant, csonka oroszlánlábak, melyen a rongyos, rozzant alkotmány nyugodott, csikorogtak, dülöngőztek a fényezetlen, sőt piszkos fenyő-pallón. Ha tudnám, hogy a fa is eszmél, szeretném azt mondani, hogy a rokkant oroszlánlábak azokra a perzsa szőnyegekre gondolnak, melyeken szépen kifaragott körmük puhán nyugodott egykor.

Comtesse Sapho, az a szép súgár leány, felállt és kopott ruhájában koldúsnőre, méltóságos, büszke tartása pedig egy grófnőre vallott. Határozatlan lépésekkel, tapogatózva lépett a függönyhöz, melynek elrongyolt korczait oly mozdulattal hajtá félre, mintha atlaszból volnának azok. Leült az ágy szélére s összegubbaszkodva remegett a hidegtől.

Aba gróf fel s alá járva a szobában, meg-meg állott s gyöngéden nézett didergő leányára:

– Javul-e a szemed, Ilonka?

– Mondtam papa, hogy ne nevezz engem többé Ilonkának, én Sapho vagyok… A szemem, a szemem… egy idő óta alig látok vélök… Érzem, hogy a láthatatlan hályog ereszkedik lejebb, mind lejebb… Az alakok szinét, szétfolyó körvonalait még látom, de tisztán mit sem tudok már megkülömböztetni… Aztán ez a maró levegő minduntalan kápráztatja, gyengiti, könyeket csal belé…

Ó ne hidd papa, hogy ilyenkor szivem sír. Tudom én, hogy ez a mi nyomorúságunk csak időleges s ha epedő vágygyal gondolok is vissza arra az időre, midőn saját palotánkban bőségben, királyilag éltünk, azért nem keserít el az a nyomor, mely most ölel bennünket, az a száraz kenyér, mely alig akar ajkamban megnedvesülni… Érzem, hogy ez a 3 éves kín nem tart már sokáig, bízom az istenben, bízom te benned…

Aztán én nem is érzem itt magam rosszúl. Bár itt vagyok veled, még sem vagyok itt. Ez az aranyos csillár visszavisz régi kis szobámba. Régi kis szobámban illatos hálófülkébe… A menyezetes ágy előtt látom könyves-asztalomat, a sarokban virágaimat s a nyitott ablakon beözönlő fűszeres illatokat, melyekkel a park fenyő-virágai köszöntenek… Ah, én grófnő vagyok itt is. Tudd meg, hogy én herczegek s herczegnőkkel beszélek, leülök asztaluknál, mulatok mulatságaikon. Felidézem ezt az egész világot képzeletemben s míg megírom róluk történeteim, dalaimat: addig velem vannak; de nem tudnak elhagyni azután sem. A költészet lebilincseli őket. Boldog vagyok. Van vágyam, van czélom s ezeket oly világosan látom magam előtt, hogy úgy tetszik, mintha egészen beteltek volna már is…

Csak egy emlék keserít. Mintha ma is látnám – tudod még akkor épek voltak szemeim – midőn rádrohantak az uralkodó hatalom emberei, elkobozták jószágaidat, elvették legutolsó bútorod s kivitettek palotádból… Azt hiszem, tizenöt éves voltam akkor. Vagy tizenhat? Egyszerre kinn voltunk az utczán… Szegény mama, ő meghalt bánatában…

Téged sajnállak. Te nem erre a nyomorra vagy teremtve. Hanem, nemsokára megváltozik az uralkodó hatalom s téged visszahelyeznek birtokaidba, melytől hazafiságod miatt fosztottak meg… Mikorra várod a kormányváltozást?

– Mindennap. Hanem ha akarom, még már ma ismét a régi úr leszek. Csak egy levélkét kell írnom a miniszterelnökhöz, ilyen tartalommal: »Belátom, hogy vétettem önök ellen; megváltoztak elveim s önök közé állok!« – Akarod ezt, Sapho?

– Inkább haljunk meg éhen papa, mintsem hogy lemondj elveidről…

Aba gróf hevesen ölelé meg leánya megsoványodott, de még mindég szép nyakát. A leány atyja keblére rejté szelíd, de mégis büszke szép fejét:

– Hanem éhes vagyok egy kissé papa; nincs egy kis kenyér?

– Nem hozott a kenyeres asszony; elfeledte. Pompás burgonyát küldött a vendéglős »à la anglesse« – eszel?

Comtesse Sapho falatozni kezdett. És midőn elkölté vacsoráját, megcsókolva atyja homlokát, aludni tért.

Estve 9 óra felé járt az idő. Aba gróf egy lóczára hajtá fejét. Nem akart aludni, de nem is tudott volna. Egyáltalán pórias szokás éjfél előtt elaludni s ő nem is tudá grófi hajlamait levetkőzni.

Sylvester estvéje volt. Gróf Baan emlékezett három év előtti Sylvesterjére. Monakóban a kártyaasztalnál… Ekkor veszté el legutolsó negyvenezer frankját. A rimánkodásra kapott vissza belőle annyit, amennyiért haza Magyarországba utazhatott. Még elég korán jött arra, hogy javainak árverésén jelen lehessen. Az adósságok lassanként felemészték milliónyi értékű vagyonát. Felesége – egy báró Panáry-leány – öngyilkossággal menekült a szégyen s a nyomor elől… Szegény kis Ilonával nem lehetett közölni az igazságot. A gyenge szervezetű leányt megölte volna a rettenetes való. Aba gróf úgy találta ki a »jószág-elkobzás« meséjét. S a fájós szemű kis leány képzelgősen szentimentális lelkülete hajlandó volt elhinni e hazugságokat. Egy képzelt világban élt s jól esett, ha más e képzelt világot még bővítette…

Aba gróf csalta leányát, bár ő nagyon is tisztában volt a valósággal; különösen most, hogy belátta küzdelmeinek haszontalanságát. Akarata, teste belefáradt a küzdelembe. S mig leánya estvéli imáját imádkozá rozzant ágyában, egyetlen s utolsó kincsét: megtöltött revolverét mohó, mégis kínos érzéssel szorítá meg zsebében.

Három évi küzdelem után ma már szilárdul meg volt győződve arról, hogy elébb-utóbb éhen kell elvesznie, ha csak maga nem veszti el magát előbb. – Egész életében a pénzköltésben gyakorolta magát s most vénségére nem tudott megtanulni pénzt szerezni. Semmi néven nevezendő mesterséget nem tanult, nem tudott; ha csak grófi voltát nem vesszük mesterségnek. Három nyelvet beszélt ugyan: magyarúl, németül s francziáúl; de jól egyiket sem tudta. Irása is egészen »grófias« vala, ép úgy, mint gondolkodása; tehát mind a kettő blazírt, hanyag, szórakozott. – És mégis: tönkrejutása után kevés időre reménye volt ahhoz, hogy a miniszterium – tönkrejutott arisztokraták dajkálója – behelyezi valami sinekurába… vagy valahová jószágigazgatónak nevezi ki. De az ellenzék egyik Kátója – »egyik«, mert sokan voltak! – neszét vevén a dolognak, dörgő s akkor nagy zajt csapott, interpellácziót intézett a miniszter úrhoz. A Baanföldi Baan Aba gróf múltját szellőzteté s oly adatokat hozott napvilágra, hogy a miniszter Aba gróf alkalmaztatását kénytelen volt desavuálni. Sőt kijelenté, hogy Aba grófot nemcsak hogy jószágigazgató, de még írnoknak sem nevezte volna ki. Az ellenzék »egyik« Kátója köszönettel vevé tudomásul a miniszter válaszát, bár magában dühösködött, hogy filippikája megtört a miniszter taktikáján. Az egész dolognak Aba gróf ivá meg a levét. Szellőztetve lőn múltja, mely épen nem volt tisztességesnek mondható. Nem követett el – nem volt addig rászorúlva ilyesmit elkövetni, – melyért a btkv. nevében szólíthatták volna felelősségre, de nagyon is sok olyasmit tett, melyért általános megvetés szokott az osztályrész lenni, a mi külsőleg olyan moralis társadalmunkban. Különben, ha 1792-ben s franczia grófnak él, ha száz élete van is, a lámpavasra kerül…

Aba gróf nem született becsületes embernek. Őse is árúlásért kapta a grófi koronát; mért lett volna jobb »dicső« ősénél ő? Hanem az szép volt még tőle, hogy belátta, mikép becsületes embernek nem született. Sőt ezt a véletlent sajnálta is mostan. Ha becsületes múltja volna, hát most nem fordúlna el tőle – leányán kivül – mindenki. Az ember végtére nem is tudja, mire jó a becsület! Az arisztokraták, kik különösen színére oly sokat adnak e portékának, ajtót mutattak neki. Famíliája kihalt, ő volt az utolsó Baanföldi Baan. És ha lett volna is rokona? Hisz még közönséges emberek között is megtagadják a szegénynyé vált rokont, hát még ott, hol a családiasságnak nyoma sincs: az arisztokratáknál!?

Aba gróf végtére is kénytelen volt felcsapni írnoknak a kataszternál. Meghamisította okiratait: kitörölte belőlük a grófi jelzőt. Mégis megkérdezték: nem rokona-e a hirhedt Baan grófnak. »Nem hallotta még nevét sem említeni!« – felelé Baan gróf. És talán diplomatikusan cselekedett ez egyszer; de később még sem elég okosan viselkedett s elébb-utóbb elárulta magát grófi gőgje s ügyetlensége által. Elküldték. Mit volt mit tennie: folyamodott a legutolsó kenyérhez és ujságíró lett. Egy hyper-demokratikus zúglap közölte irtózatos nyelven írott nézeteit a magas és nem magas politikáról. Egy időben azonban egyszerre feltünően okos czikkeket írt; a dolog feltűnt, a turpisság kisűlt: a gróf egy általánosan ismert német lapból plagizált. A dolog beszéd tárgya lőn, sőt egy republikánus – ki vezérczikkeit nem a közeli s banális német, de a távolabbi s intelligensebb angol sajtóból lopta – nagy zajt csapván belőle, felhasználta az alkalmat egy nagy szenzácziót keltő czikk irására! »A sajtó elsekélyesedése« – czím alatt.

És Aba gróf ismét kenyér nélkül maradt. Nem mutogatta többé dörgedelmes czikkeit szegény comtesse Saphonak, ki szilárdul meg volt győződve édes atyja lángeszéről…

A »lángész« azonban nem hagyta magát. Ujra kenyér után nézett. Beállt egyik hordár-egyletbe pátronusnak s bankot alapított nekik: »Munkás méhek kasa« czím alatt. A bank gyöngyen virágzott – és mint minden virág – elvirágzott; prózában szólva: megbukott. Aba grófot a némi merész fináncziális műveletek miatt setétre akarták tenni, de bizonyitékok elégtelensége miatt végtére is felmentették, de ismét kenyér nélkül maradt.

Tehát eljött az idő, hogy »feltalálóvá« legyen. Mész-, faggyú- s viaszkeverékből egy kenőcsöt alkotott s elnevezte szakállhagymának. »Gróf Baan Aba szakállhagymája«, igy szólt a czím egy rengeteg 9 ágú korona alatt – az ujságok hirdetési rovataiban. De egy, szintén szakállhagymát gyártó tanár napnál világosabban megmagyarázta a közönségnek, hogy a gróf szakállhagymája milyen haszontalan s hozzá mily ártalmas mixtum és a gróf a világon a legnagyobb csaló. Eme utóbbi szavak miatt oszt a gróf sajtópert indított a tanár ellen. Egy fiatal, feltünésre vágyó ügyvéd drágán fizette ugyan meg neki, hogy reá bízta védelmét, de védőbeszéde elhasalt, a tanárt felmentették, a »csaló« Aba grófon száradt a temérdek szakállhagymával együtt, melyre többé nem szállott egy tudatlan csíz sem…

És elkezdődtek a nyomor borzalmas napjai és úgy látszik, nem akartak véget érni. Az utolsó ép butordarab is a zálogházba vándorolt. A revolveren kivül nem volt értékesíthető tárgya Aba grófnak.

A tizennégy uradalom gróf ura – ezelőtt negyven évvel – arra gondolt: hogy e tárgyát is értékesítse. Milyen pompás eszköz: egy csattanás és vége van miden »Szakállhagymás« históriának. Aba gróf pedig unta már ezeket a dolgokat. Beléjök fáradt. Vágyott a nyugalom után. Zsebében a forgó pisztoly egyre ajánlotta magát: »a nyugtalan vérkeringés biztos arkánuma vagyok én…!«

Már késő éjre járt az idő. Comtesse Sapho nyugtalanúl hánykolódott ágyában. A szobában nem volt épen meleg a levegő. Az egyetlen pohárban álló viz az ablak deszkáján tán befagyó félben is vala… Comtesse Sapho elfojtott zokogása hallatszott fel az álmatlan éjben…

– Mért sírsz kis lányom?..

– Ó nem a szivem sír, papa…

A gróf kivette zsebéből a revolvert s egy ládába tette. Szerette leányát. Hát tulajdon édes magát se szeretné az ember? Elhatározta, hogy ennek kedvéért még vár egy kissé az öngyilkossággal. Azonfelül még bizott valami véletlenben, mely kiemeli a hinárból. Magára fekteté – a minek alant kellett volna lennie – azt a reves szalmazsákot s igyekezett elaludni. Nehezen jött az álom szemeire. Hozzászokott volt kapuczinerezni lefekvés előtt s már 4 hónapja kávét sem látott. Azonfelül a szegény kis Sapho benn-bennszakadó sírása nagyon kellemetlenül hatott reá. Sejtette okát; e kínos napon elfeledte megmondani a kicsikének, hogy találkozott eszményképe, Barna báróval s hogy ez üdvözli őt… s alig várja, hogy tiszteletét tehesse…

Megmondta hát most ezt a mindennapon elmondott hazugságot.

És szavaira csakhamar végleg benszakadt a szegény kis lány zokogása…

– Óh, ne hidd papa, hogy a szivem is sír, midőn szemeim könyeznek!.. – szólt és elszenderülve, boldog, kéjes álmok tették könnyüvé fantasztikus, ártatlan lelkét.

Csend lőn a barlang-hideg szobában. A gróf Baan-család bár úgyszólván dermedt tagokkal, de mélyen aludt…

II

Aba gróf kiszaladt a vizvezetékhez s megmosakodott, a »kilenczágú grófi-koronás« szakállhagymával kicsapta már őszülő bajuszát, gondosan megfésülködött s miután halántékára egy csomó hajat odapomádézott, még csak a comtesse Sapho keztyűjét kereste meg.

Mert vajjon jónevelésű ember fogadhat-e hölgylátogatót keztyű nélkül?..

A gróf gyomra korgásából gyanitotta, hogy immár bizony délfelé jár az idő. És a szegény kis grófkisasszony még mindig aludt.

– Szerencsére! – gondolá gróf Baan s összevonta leánya ágyának szegényes függönyét. Aztán valahonnan egy könyvet vőn elő s olvasni kezdett. De nem a könyvet, hanem a kezében levő és ép az imént kapott kis látogatójegyet olvasá: »Wrabély Leontina, a népszinház tagja óhajtja ma délben tiszteletét tenni«.

A dél itt volt s kopogtak az ajtón. A szinésznő lépett be. Kicsiny, szűkvállú, satnya barna hölgy. Kihívóan és mégis elegánsan öltözködve. Az a pikantéria, mely nagyon is tökéletlen szépségét pótolta a férfiak előtt, még franczia kalapjának szalagcsokrán is elömlött. A mint belépett, kicsiny, de szúrós fekete szemeivel azonnal kacsintott egyet-kettőt. És pedig ama ismeretes módszer szerint, melyet egy még mindig divatban levő szinésznőnk meghonosított a szinfalak között s azokon kivül.

Aba gróf adta a tudományos búvárlataiba elmerült, szórakozott férfiút…

– Méltóztassék helyet foglalni, ámbátor egy szegény, tönkrejutott – költséges, tudományos búvárlatai által elszegényült – grófnál bajosan leli fel azt a kényelmet, mely a társadalom új arisztokratáit, a művészeket méltán megilleti.

A szinésznő nem óhajtott e kérdés részletes tárgyalásába bocsájtkozni s azonnal a tárgyra tért:

– Kegyed 2344?

– Igen.

– Tehát gróf Baanföldi Baan Aba; lesz szíves czímére vonatkozólag valami okiratot előmutatni.

Megtörténik.

– Hajlandó vagyok kegyeddel tárgyalásba bocsátkozni ama hirdetése fölött, melyet a »Testvériség« legutóbbi számában olvastam. Gróf úr, a mint írja, hajlandó bármily állású nőt feleségül venni, ha az tizezer forintnyi hozományt hoz a házhoz?

– Szolgálatára!

– Nos, én kedvezőbb ajánlatot teszek önnek. Nőül vesz engem, együtt lakunk, ha úgy tetszik együtt étkezünk s én mindaddig, míg élek – s ön él – ezerkétszáz forintnyi évjáradékot biztosítok önnek.

Aba gróf kezét nyujtá:

– Az alku áll. És mik az ön feltételei?

– Lakásunkat Bécsbe tesszük át, hol az operához szerződtettek másodosztályú coloratur-énekesnőnek. Gróf úr két szobát kap saját kényelmére s egyáltalán és sohasem háborít engem. Velem szemben jogai nincsenek, csak a világ előtt; azontúl a magam ura vagyok. – Megértett?

– Igen. Ön grófnő akar lenni. Férjes nő, hogy fokozza az ingert s méltóságos asszony, hogy fokozza az árt; magyar mágnásné akar lenni, hogy keresett hölgy legyen. – Teljesen megértettem önt. Beszélhetünk egymással egész világosan. Nagysád aranyos ölébe akarja összehordani a császárváros aranyát s én nem akarok éhen halni. – Az alku áll. Hanem nekem egy hajadon leányom van. Comtesse Sapho. Neki velem kell maradnia.

– Szép?

– Szent. – A szegény kicsike beteges egy idő óta, hályog képződik szemén, alig lát… Költeményeket ír s egészen ártatlan. Nem fogja önt feszélyezni. Képes lesz önt anyjaként szeretni, főkép – és a mi szükséges – ha a valót elfödjük anélkül is gyenge szemei elől. Ezt bízza reám…

– Nos jól van, legalább házikisasszony lesz… És mindenekfölött ártatlanságával nimbus felettünk…

Comtesse Sapho felébredt hideg fekhelyén. Az éjjel meghűlt s rekedt hangon szólott ki apjának:

– Ki az, papa?

A gróf a szinésznőhöz fordult:

– Bemutathatom önt, mint jegyesemet?

– Igen.

Egy hónap mulva Wrabély Leontine, mint gróf Baanföldi Baan Abáné szerepelt a bécsi opera színlapján. Mindenesetre többet a színlapján, mint a színpadán. Nagyon gyakran el volt rekedve.

Comtesse Sapho boldog volt. A szinésznő, kiben – sajátságos bár – nem veszett ki minden szemérem, alig győzte elvonni kezeit a szegény kis comtesse csókjai elől.

Viszontszolgálatul azonban Barna báróról beszélt neki, arról a Barna báróról, ki gyermekkora óta álomvilágának központja volt s kiről atyja azt hazudta neki, hogy mindennap kérdezősködik róla, szerelmes belé s ha eddig nem kereste fel – bár ide Bécsbe is utána jött – annak egyedül az az oka, hogy a báró katona s okvetetlenül börtön volna az osztályrésze, ha megtudnák, hogy a kormány ellenségével – már mint Aba gróffal – egy követ fújva, azt lakásán is felkeresi…

»Mivelhogy az Aba gróf jószágait még most sem adták vissza, a kormány még most sem változott, de talán már holnap… holnapután…

Hanem azért fellelte Aba gróf azt a hölgyet – azt az előkelő hölgyet – ki őt még fiatal korában szerette s most balszerencsében keze, szive s vagyonával ajándékozta meg!..«

És szegény kis grófné írta tovább költeményeit. Ábrándozott egy közeli boldogságról s képzelme által megalkotott hőséhez platonikus dalokat írt, míg a szomszéd szobában atyja új barátjaival zajongva kártyázott s míg a másik teremben »édes anyja« a legfényesebben igazolá a művésznő erejét… s a hol álmainak örökös középpontja a deli Barna báró: a művészet erejét bámulta s élvezte…

Irta s szavalta tovább – most már zongorakiséret mellett – költeményeit…