Kitobni o'qish: «Nyomor», sahifa 4

II

Nini, egészen magamra hagytak: elfeledkeztek rólam… Mintha álmos volnék; lankasztó tűz éget…

De mit is akarhatott Brand úr mondani a Rózi kisasszonynak? Sajátságos emberek!

Ébren vagyok, vagy álmodom? Milyen furán érzem magam, talán a láz fogott el ismét…

– Igen, a láz!

Feltekintek. Kopott, kicsiny veréb ül a lépcsőerkély vasán, épen velem szemben helyezkedett el. Ő felelt?

– Igen én válaszoltam – csicsergé kitalálva gondolatomat s szemembe nevetve a kis kobold.

– Mit akarsz?

– Éhes vagyok, eljöttem mesét mondani, én vagyok a veréb, a ki mindent tud, mindent lát s mindent kicseveg… Hi! hi! hi! a kis Brand megint csak nem merte megszólítani Rózi kisasszonyt!

Ismered-e a kis Brandot? A vén dörmögő búzakereskedő segédjét?

Tudod, őt tulajdonképen nem is Brand Pepinek, hanem Brand Flórián H. – nak hívják. Szegény alighanem morva; nem hiszem, hogy ez valami kellemetes volna rá nézve. A segédek mindég figurázzák érte s azt mondják, hogy az apja köszörűs volt.

De azt én nem tudom biztosan; az bizonyos csak, hogy nem volt úrfajta. Minden emléke egy kis férfi aranyfüggő, melyet balfülében visel, mint a talián verklisek.

Elég az hozzá, hogy kevés embert ismerek, a ki olyan fura volna, mint Brand úr. Kis egérfogaival mindég rágicsál valamit; búzaszemeket fal a zsebéből, mint valami czinege, mintha csak kartársam volna!

A haja már bizony szürkés, de tömött kis kecske-szakálla azonképen sárga, mint ezelőtt 20 évvel, a mikor beállott ebbe a »pornyelető« üzletbe magazinőrnek.

Szegény vén fiú, soha se tudta többre vinni ennél, pedig olyan veszettül becsületes, rendes volt s olyan hű, mint egy kutya! Ki tudja, talán ez is volt a bibi, ez, meg az, hogy Pepi úr semminemű »kereskedő-genievel« nem bir. Már a mázsálóhoz sem meri állítani a seff, olyan ügyetlen, hogy egy negyedmázsa búzát sem mer lopni az eladótól.

Különben mit csiripelek én neked itt mindent össze-vissza! Hisz ismered?!

Lehetetlen, hogy ne ismerjed! Hisz itt az udvartokon tesz-vesz, szaladgál hajnaltól-napestig. Hisz gyakran még ebédre is itt marad az üzletben. Néha mikor elfogy az a papir zsebéből, a mit ti pénznek hívtok s melyért cserébe odaadnátok lelketeket, ha az úristen puszta »truczczotokra« olyan erősen nem ragasztja testetekhez.

A kis Brandnak pedig gyakran nincs pénze. Csupa »pech,« csupa »pech«! szokta az öreg morogni, ha az ingeit ellopták s újat kellett vennie, ha a mellényzsebéből kivették az aprópénzt s fapitykét tettek helyébe. Ki tehette volna más, mint az ő utálatos szobaasszonya, ki mindig pénzt kér tőle kölcsön s a kinek ő még sem tud felmondani. Nagyon jól esik a vén segédnek, hogy van egy ismerőse ebben a bűzös nagy városban, a kivel kiülhet estenden a gangra s elpanaszolhatja az ő nagy szomorúságát: »Meghalt a nagybácsi, szegény igen gazdag úr volt, magánlakást tartott s meg kellett halnia gyomorhurutban!«

Minden vasárnap s néha csütörtökön este is elbeszéli ezt a kis Brand s ímmár tíz éve a kövér szatócsné azt feleli rá, hogy: »Hajh, hajh, csak nem hall az ember jót!«

Nagyon jól is esik az a részvét az ilyen magányos embernek…

Ugy is látszik, hogy Brand Pepi ragaszkodik a kövér szobaaszonyhoz, pedig bensejében gyűlöli azt s szivesen ott hagyná, ha nem félne a rosszabb helytől. Igen, gyűlöli, nem azért, mert mindjárt veszekszik, ha a gyorsfőzőjében egy kis hagymát pirít, (nagyon szereti a pirított hagymát: húst képzel melléje!), hanem inkább azért, mert olyan tiszteletlenül beszél a »Rózi« kisasszonyról. Pl. így: »hát a hering mit csinál?« »Beszélt már a heringgel?« Ez utóbbit különösen akkor mondogatja, ha a kis Brand megáll a puszta fal előtt, irónnal egy pontot pingál rá, aztán szemeit behúnyva, mutatóujjával a pontot keresi, miközben igyen morog: »Ha eltalálom a pontot, megszólítom még máma!« Úgy tíz éve folytatja immár Brand Pepi ezt a játékot s tíz év óta gyakran el is találta a fekete pontot, mindazonáltal nincs mersze az a bizonyost megszólítani…

Pedig majdnem minden éjjel azt álmodja, hogy megszólította, beszélt vele és ő biztatta… Egyszer azonban – no ez bizonynyal hibás álom volt – kiforrázta szobájából, mondván neki: »Ó maga élhetetlen nyámnyila, maga még házasodni akar…!« Ezen az éjjelen úgy vaczogott a vén Pepi még aránylag erős fogazata, hogy a szobájában lévő hónapos ágy bérlője – egy különben jószívű »tisztitó-szappankészítő« ex-kellner – ijedve ugrott fel és segélyére sietett…

Egyáltalában bajos állapot vele egy szobában hálni: tele van hangos álommal mindig. Úgy megsír néha, mint valami szopós gyerek, olykor meg kaczagástól reng a kis szoba. Vagy nyöszörög s gügyög, fél.

Ébren azonban olykor szörnyű bátorság szállja meg, felölti attól a szegény nagybácsitól reámaradt szalonkabátot, melynek ujja térdeig ér, tiszta zsebbelit vesz ki a siffonérból s azt a hátsó zsebbe csapva, csücskét amúgy úrias módra kicsüngeti s állásba helyezve magát, beszélni kezd:

– Rózi kisasszony, Rózi kisasszony, álljon meg, valamit akarok mondani… Hm, hm… Mi egészen egymáshoz valók vagyunk, árva vagyok én is, árva ön is… Jó volna, ha mi egybekelnénk. Ön szabász s harmincz forintja van havonta, én segéd vagyok és egy hónapra negyven forint a bérem… Tegyük össze… tegyük össze…! Igen jó volna, ha mi egybekelnénk… Vagy ön nem szeret engem?..

Ezek a magánbeszédek rendszerint akkor szoktak megesni, ha a kis Brand vacsorája mellé vagy egy-két pohár sört iszik és a szobaasszonya nincs otthon.

És Rózi kisasszony? Ő is tiz éve várja, hogy a kis Brandnak azt felelhesse:

– Igen, Brand úr, keljünk mi egybe… Ön segéd és még utazó is lehet, önnek negyven frtja van havonta, nekem harmincz… Vegyünk egy szobát s egy konyhát bérbe, én főzök önnek s mosok, vasalok önre… Vagy ön nem szeret engem?..

… Hi-hi-hi, a kis Brand megint nem merte megszólítani a Rózi kisasszonyt.

A kopott veréb ezzel egyet csipegett és elszállt.

III

Úgy látszik, megártott az ablaknál való időzés. Csuda történt, az orvos igazat mondott!

Ujra az ágyat kell őriznem… Sívár, unalmas órák, milyen jó volna kint, vagy legalább az ablaknál; talán eljönne megint a mesemondó kopott veréb?

Csúf kis állatja, mind csak emlékszem rá! Élő volt, vagy a láz álomképe? Oly gúnyosan csevegte a szomorú dolgokat…

Homály a szobában, sötétség künn. Sötétség és csikorgó hideg. Valaki nyitva hagyott egy ablakszárnyat, mind beáramlik rajta a fagyasztó szél. Álmos vagyok és fázom.

– Én is!

Kiáltá – megzörgetve ablakom – a kis kopott állat s egyet rebbenve a mesemondó veréb állott velem szemben. Ezúttal már be sem mutatá magát, hanem nyomban elkezdett fecsegni:

A kis Brand végre elhatározta magát! Akár hiszed, akár nem, felvette az új papir-kézelőket s azt a szép, felálló papir-gallért, a mit még tavaly vett.

A kövér szobaasszonynak azt mondta, hogy: »megyek a város-erdőbe a hattyúkat étetni!« Pepi úr hazudott, egyenest a virágárúshoz ment: »Rózi kisasszonynyal szereti a virágokat…« Onnan egy hatalmas őszi rózsabokrétával lépett ki.

Vasárnap délután volt. Özönlött a nép az utczán, tarkán, czifrán, vígan… A kis Brandnak remegett a teménytelen nagy csokor a fázó kezeiben: »Mit fog mondani a Rózi kisasszony?!«

Még nyitva volt egy-egy bolt, nagy tükörüvegű kirakatával, a vén segéd megnézte magát mindenikben… Nem tagadhatta: tetszett magának egy kissé. Jól állt deres arczához a szalonöltözet kopottságtól zöldbe hajló, fekete színe. S a kipomádézott, peczkesen álló kecskeszakáll – úgy tetszett néki – mintha növelné tekintélyét… Azonfelül egy igen szép kékszín nadrágot, melyet az első segédtől vett kölcsön – halmozott el magában dicséreteivel.

Egészben s általjában a kis Brand meg volt magával elégedve, mindazonáltal szorongott egy kissé. Egy pillanatban látta, a mint Rózi kisasszony hadonász kezeivel s megparancsolja a házmesternek: »Vesse ki a tolakodót!« E rémképekre szinte könyezni kezdett s meggyorsítá lépteit. A másik pillanatban úgy érezte, hogy egy édes forró valami – a Rózi kisasszony keze – fogja, öleli át nyakát s füleibe szerelmes szavakat súg: »Igen, Brand úr, keljünk mi egybe…!«

Meghökkent, a mint észrevette, hogy ott van annak a háznak kapujánál, hol Rózi kisasszony lakik. Nem mert bemenni s nem akart eltávozni. Csak most fogta fel egész teljében vállalkozásának merészségét. De hogy is vetemedhetett reá? kérdezte önmagától! Isten bizony, nem tudta a kis Brand, csak azt érezte, hogy okvetlenül beszélnie kell a Rózi kisasszonynyal. Hisz már negyednapja nem látta se menni, se jönni a varróba s haza. Mit csinálhat otthon? Nincs-e valami baja, vagy… Itt a szerelemféltéshez hasonló érzés bukkant fel lelkében: »hátha valaki megelőzte; bizony megérdemelné… tiz éve gyűjti a bátorságot és…!« Ez a gondolat-menet elhatározásra birta s felszaladt a piszkos lépcsőn; kopogtatott. Szűk, piszkos konyhába lépett. A falon nagy olajnyomatú aranyrámás képek, legyek kedvencz tanyája, meg egy rozsdás habverő. A ronda helyiség nyüzsgött a sok czifraruhás hölgytől, egyik keztyűjét húzta, másik harisnyáját igazgatá meg. A harmadik meztelen mellét hajporozta be egy óriási eskátulyából… Valamelyiknek a gavallérja a vizes ételmaradékos asztalhoz támaszkodva, nézte őket. – Mindnyájan vihogtak, kaczagtak, fecsegtek. A Reismayer-familia volt, kitől Rózi kisasszony egy alkovent birt bérbe. Épen sétálni indúltak, a kis Brand nagyon megijedt tőlük s fogvaczogva kérdé Rózi kisasszony szobáját.

A familia egyik hölgye, miután csak úgy általánosságban – ámbár egy kissé gúnyosan – megjegyzé, hogy: – »Nini, a Rózi fraila már férfi-látogatókat is fogad!« – rámutatott egy szintén szűk s bűzös szobácskára, melyből széles üvegajtó nyílt a «hering» lakosztályába.

A kis Brand nagyon neki volt tüzesedve, úgyszólván öntudatlan állapotban vala s minden kopogtatás nélkül nyitott be a lefüggönyözött alkovenbe.

Ott künn még világos nappal volt, itt már lámpás égett. Füstjétől nehéz volt a 4–5 lábnyi lyuk levegője, lobogó halvány lángjától csak némi világ, sápadt, reszkető fény derengett az ágyon s az abban fekvő alakon. A falak sötétek voltak s helyenként korom-fekete pontok surrantak rajta által: svábbogarak indultak éjjeli vadászatukra.

Rózi kisasszony aludott, a mint a kis Brand belépett. Az megállt ágya fejénél s nézte, nézte. Jól látta, hogy az alvó nem természetes ok, hanem gyengeség miatt alszik. Betegség volt irva a fáradt kicsiny arczra, melynek fájdalmas mosoly adott egy kis barátságos kifejezést.

A vén segédet végtelen rokonszenv fogta el, rokonszenv, szánalom s szerelem egyszerre. A takaró félrecsúszott az alvóról, fogta s visszaigazítá reája. Erre felébredt az.

Valami nehéz álomból ébredett s most, hogy a vén segédet látta maga előtt – azt hivé, hogy az álom folytatódik, de szépen, békítőleg.

Megtörlé beesett szemeit s körülnézett a szobában. A szoba a régi volt; a rideg, kietlen, nedvesség és penésztől büzhödt homályos alkov. De mintha még sem volna egészen olyan…

A mellbeteg szerfölött éles szaglási képességével megérezte a szobába hozott virágok gyenge illatát. – Ébredett.

A vén segéd ott állt előtte, mereven, a legnagyobb zavarral, hangtalanul. A lány rámosolygott, aztán elpirult. De nem volt valami nagyon meglepődve.

Várta. Tudta biztosan, hogy el fog jönni; habár volt idő, midőn eme életét fentartó hite gyengült, elpárolgott. Egy órával előbb már nem is számolt rá többé. Tisztában volt azzal, hogy igy kell megdögölnie! igy… s a nélkül, hogy boldog volt volna!

Nem tudott egy szót sem szólni. Valami megnevezhetlen érzés könyeket fakasztott szemeiből.

A kis Brand utoljára is oda bátorkodott lépni hozzá.

Nem sikoltá el magát, rá mosolygott a kis Brandra:

– Jó napot Brand úr, rég nem láttam önt!

A kis Brand motyogott valamit s átnyujtá a csokrot. Rózi kisasszony ismét mosolygott:

– Milyen jó ön, Brand úr!

– Szót sem érdemel, Rózi kisasszony!

Aztán egy darabig némán néztek egymás szemeibe.

A kis ember utoljára is neki tüzesedett; orvosságos üveget vett észre egy vakablak polczán:

– Beteg ön, Rózi kisasszony?

– Igen, egy kissé; megártott a plissé-munka, no majd kiheverem… Szép idő van odakint Brand úr?

Ma jól érzem magam, azt hiszem, egy kis séta jót tenne…! Szokott ön sétálni Brand úr?

– Nem igen, nincs kivel!

– Bizony nekem sincs!

– Brand úr, én sokszor gondoltam önre!

– Én tíz éve mindig!

– Mílyen jó ön…

– És ön milyen szép.

Megint elhallgattak. Brand Pepi közelebb vitte székét a kisasszony ágyához s kezébe fogta annak hosszú, sárgás kezét. Bizony nem vonta az el, hanem szorongatta, melengette hosszan.

– Nini, milyen hideg az ön keze!

A vén Pepinek eszébe jutott valami mondóka erre, a mit az üzletben hallott. Hebegve bátortalanul ejté ki:

– Meleg a szerelmem!

Erre oszt’ mindketten felkaczagtak.

– Csodálatos, mily jól érzem magamat, mióta ön jött! Máskülönben oly rossz itten! A Reismayerék mindég fenyegetődznek, hogy felmondanak. Nem szeretik, hogy gyengélkedem; ők oly egészségesek… Különben, ha jobban leszek, én mondok fel nekik. Magam veszek ki egy kis lakást: egy szoba s konyhát. – Mit mond ön hozzá, Brand úr?

– Vegyük ki együtt!

Rózi kisasszony ravaszul mosolygott.

– Mit gondol ön, Brand úr?

– Azt, hogy keljünk mi egybe! Én elvenném önt Rózi kisasszony, mert szeretem… Vagy ön nem szeret engem?

– De igen, én is szeretem önt Brand úr! Igen, igen régen, régen szeretem… A mikor csak láttam – és mindig láttam, mert mindig lestem – egyre csak az jutott eszembe: hogy íme, egy teljes korú férfi, ki boldoggá tehetne engem. Ön mindég oly tiszta s rendesnek tűnt fel nekem, mintha csak skatulyából vették volna ki… Aztán oly illedelmesen szívesen köszönt, hogy hangja, alakja elkisért utamon s attól féltem, annak örültem, hogy követ, jő utánam haza ki a Rákos útra…

A két vén személy arczán egy-egy köny pergett alá.

– Igen, mi össze fogunk kelni:

Meg-meg csend lett a kis alkovenben. Csak a vén segéd ajkczuppanása hallatszott, a mint csókokba füröszté a hosszú fáradt kezet.

Rózi kisasszony fel akart emelkedni egyik karjával – kiaszott, forró karjával átfogta a kis ember nyakát – de ismét visszahanyatlott.

– Még gyenge vagyok egy kissé, de érzem, hogy holnap már meggyógyulok… Olyan jó kedvem van Brand úr, szeretnék tánczolni!

– Nem, nem, megtalálna ártani; izzadja ki előbb magát Rózi kisasszony, aztán jó lesz minden… Fő, hogy kiizzadja magát, magamról tudom, hogy csak az használ!

– De mikor oly víg vagyok! Hol veszünk lakást, Brand úr?

– A Ferencz-városban.

– Nekem harmincz forintom van minden hóban.

– Én negyvenet kapok!

– Ujjé, akkor sok pénzünk lesz! – Veszen ön nekem fazekakat, Brand úr, a miben főzhessek?

– Igen és egy mosóteknőt is.

– Milyen, milyen jó lesz!

– Vannak még szülei, Rózi kisasszony?

– Óh, rég nincsenek, alig ismertem őket!

– Nekem nemrég halt meg egy gazdag nagybácsim, némi bútorneműt hagyott reám.

– Saját bútoraink lesznek!

– Egy nagy- és egy gyermekágy is!

A két vén cseléd elmosolygott s elpirult. Aztán a kis Brand megcsókolta Rózi kisasszonyt, az meg visszaadta – bágyadtan, gyengén. Szeme alatt a két halvány piros folt rózsaszínűvé vált. Erősen követte a vén segéd utasítását, izzadott ugyancsak. A melle meg oly sajátságosan zsizsikelt.

Mindazonáltal mosolygott és beszélt tovább, ámbár folyton gyengülő hangon.

– Szeretném, ha nem soká húznók az esküvőt.

– Igen, igen gyorsan meg kell lennie! Jövő vasárnap ki fogom hirdettetni… Nem akarja, hogy eljegyzési jegyet nyomassak? Negyven krajczárért százat, így: »Bezeg Róza k. a. s Brand József úr jegyesek!«

– Önnek kell az első helyen állani: »Brand József úr…« De várjon, én felkelek s elmegyek önnel a nyomdászhoz… Egészen jól érzem magam, segítsen egy kissé felöltözködnöm.

– Nem, nem, maradjon ön, hisz még oly gyenge.

– De el fogják rontani, ön legyen elől…

Rózi kisasszony újra fel akart emelkedni, de nem sikerült. Behúnyta szemeit s a kis Brand fejét odavonta tüzes, lázban égő arczához.

– Beszéljen valamit…

A kis Brand elkezdett beszélni:

– Ön bizonynyal tud májas haluskát készíteni, én igen szeretem azt… Este együtt fogunk sétálni… Délután vajas kenyeret fogok önnek felvinni a műhelybe, hogy fogják irigyelni önt! Otthonunk lesz, édes, édes otthonunk… Szeretni fogjuk egymást, úgy, mint most, nagyon, nagyon… És én még utazó is lehetek! Akkor oszt’ eljön velem útra, erdős hegyek közé, faluba; vidéken friss tejet iszunk, saját kezeinkkel szakasztjuk a szőlőt…

Mit szólna ön, ha egyszer csak azt mondanám a vidéken: Rózi írok a seffnek, nem megyünk fel többé a fővárosba! Tudom, hogy örülne ön neki, ha itt hagynók, örökre elhagynók ezt a bűzös háztömeget, melyben az emberek, mint a köbül épült házak s a házak: mint a kőbül levő rossz emberek, – szűk udvaraikkal, – megfojtják szegény lakójukat…

– Ah a vidék, a vidék! oda vágyom, oda megyünk…

– Boldog lenne-e ön ott Rózi kisasszony?

Rózi kisasszony alig hallhatólag felelt reá:

– Milyen jó lesz! Milyen jó lesz!

Valami azonban mintha közbe kiálltott volna: »nem, nem lesz jó, nekem nem tetszik!« Talán a sors, ez a szörnyű, törvény nélküli törvény, mely a boldogság nyomán baktat s reá sandalit: »nem, nekem nem tetszik!« A véres nyomú fátum mely vadállat talpaként nehezedik az emberiségre!?..

Ki tudja ki volt, a rövid eszű veréb nem tudhatja azt…!

Olcsó petróleum égett a csorba lámpában s fekete csíkokat rajzolt a padmalyra. A lámpa-üveg fölött a fekete kerek folt koromból, körülötte a sötét sugarakkal, olyan volt, mint egy fekete nap, vagy egy óriási pók, kötélszerű hálójával áldozatra várva.

Az alkov levegője tömött volt és oly bűzös, mint egy kazamátáé. Petróleum nehéz fojtó szaga hatott át minden atomot. A nyirkos levegő izzott a penészes falakon kiszivárgott nedvesség úgy tündökölt, mint valami ezüst lap.

Rózi kisasszony melle rendellenesen és zajjal zihált.

– Brand úr, oly könnyen érzem magamat, oly jól, mint még soha. A műhelyeinkben olykor majd megfúltam s kértem a Bettit, ereszszen az ablakhoz… Tudja, az a molett szöszke… De nem engedett a helyére; egyre onnan leste a szeretőjét… Brand úr, volt-e már önnek szeretője?

A kis Brand elpirult:

– Nem; soha még! És önnek?

– Nekem sem… de –

A szegény leány hangja bennszakadt, arczára mondhatatlan ijedtség kifejezése szállott:

– Ne hagyjon ön engem elaludni, Brand úr!

Szempilláit valami láthatatlan erő mintha lefelé tolta volna.

– Nem, nem akarok elaludni… hisz oly szép az ébrenlét s oly sötét az álom…

A vén segéd úgy vélte, hogy valaki halkan, udvariasan kopog az ajtón; odament és kinyitotta. Nem volt ott senki, csak egy kóbor súgár suhant be s csakhamar eltűnt.

A láthatatlan erő vonta, mindjobban vonta lefelé a beteg leány vörös szemhéjait… Itt volt az agonia.

– Nagyon sokszor éreztem én már az élet könyörtelen súlyát, átkoztam az életet és… és volt idő, mikor számolni akartam vele… »Hányódva, egyedül, szerető sziv nélkül, biztam: vártam önre…«

Itt van, nagyon jól tette, hogy eljött, tovább már nem tudtam várni, pedig oly szép az élet… A szabadban, párosan szeretve… Jőjjön közelébb, nem látom önt, ne hagyjon el, mig fel nem gyógyulok… félek, hogyha elhágy, nem jön többé vissza… Itt van? Mily forró az ön keze… Csókoljon meg, csókoljon meg! Engem úgy sem csókolt meg még senki…!

Az udvarra kintornát görditettek. A csonka verklis rákezdte valami kopott operettből:

»Voltam király Beotiában…«

A kis Brand a beteg leány füléhez tartá ajkait s oda súgta neki:

– No lám, már izzad… minden jól lesz! De milyen hideg az ön homloka… Vagy ön nem hallgat rám, alszik? Aludni akar? Pszt! Csendesen.

A verklis tovább hajtotta a nótát…

»Meghalni: milyen régi dal…!«

A kis kopott veréb egyet csiripelt s aztán elszállt…

IV.
Taragovics Tógyerék

Ni-ni, hát Tódorék is itt laknak még…?!

Tyuhajj! uj kabátja van Taragovics úrnak! És még milyen szép, hogy megfeszül a csípőjén!

Vajjon kitől csaklizta?

Hanem a czipője, az még mindig az a foltos, melyet akkor viselt, mikor utoljára láttam.

És a szivarja most is olyan kicsiny, mint régen, majd megégeti szegénynek a lányos száját… Vajh nincs-e igaza György úrnak abban, a mit e szerfelett kicsiny szivarok úgyszólván szivarvégekről állit, t. i. hogy: Tódor úr estenden a szinház előtt csavarog és – szinte restelli az ember az ilyesmit kimondani is – nyilván szivarvégeket szedeget fel a trotoárról; melyeket aztán megmos, kiszárit és elszív… Azt mondják, nagyon jószagú szivarok vannak benne!

De hát nincs mit adni erre a Györgyre. Megmagyarázhatatlan roszakarattal van eltelve hű laktársa iránt.

Tavaly is – tudom – egy egész tuczat rózsavér-szappant kapott egy nagy szappan-gyáros czég segédjétől – kinek némi szerelmeslevelek irásával szolgálatot tett – és ezt az egész tuczat szappant elzárta s nem engedte meg, hogy Tódor is használja néha-néha.

Volt idő arra is – ezt szegény Tódortól tudom – hogy még a suvikszot is elzárta előle, ígen, 2 kr. ára fénymázat is lakat alá tett! Az igaz, hogy – ezt meg már György úr mesélte nekem – Taragovics úr a világ fénymázát a czipőjére kente volna!

A háziakkal is mindig azért volt baj, mert Tódor mihelyest észrevette, hogy a konyhában nincs senki, azonnal ott termett és kivette a kályhalyukból a czipőfényesítő szerszámokat.

A György szavaira azonban nem sokat lehet adni. Nemzetiségi gyűlölet és politika nézet-eltérések gyengítik meg laktársáróli állításait.

Tódor nemcsak hogy nem tagadja román eredetét, sőt nyiltan kijelenti, miként »Nagy Románia« elvitázhatatlanul a legnagyobb országok egyike s a ki azt mondja, hogy Máramarosmegye nem hozzá tartozik, az szemtelen gazember!

György urat azonban Kállónak hivják vezeték nevén s Tódornak már nem egyszer tudtára adta:

– Várjatok, ti henczegő rumunyok, egy szép napon majd titeket is elfoglalunk, mint Boszniát! Majd »majd lesz oszt – kapsz« a 48-as dolgokért! Aztán vaskalitkába húzzuk el a rongyos bugyogójú királyotokat ide Budára…:

– Igen ám, mi a tieteket Bukarestbe!

– Ugyan, nyavalyások, hisz a mienk, ha egyet szól, Bécs várába megy lábát nyalni a fejedelmecskétek…

– Igen, a tietek hozzánk!

– Taragovics hallgass!!

– Tiétek a hallgass, nagyfejű magyarok!..

Az ilyen irányú beszélgetések két év óta – a mióta ezek a fiúk együtt laknak – majdnem mindennaposok abban a harmademeleti szobácskában, melynek ajtajára nagy nyomatott betükkel vagyon egymás alá írva a két teljes czím:

»Kálló György kir. törvényszéki hivatalnok.«

»Taragovics Tódor díjnok.«

Tavaly, mikor egy pipaszurkálót voltam fent nálatok kérni, nagy volt a veszedelem e kétségkivül szépen készített czímek miatt. Egy »tyúkszemtapaszt« készítő úriember, ki abban a szobában szintén egy hónapos ágyat birt, a két jeles czím felé aggatta az ő czímét.

A mire nyiltan megmondva, joga nem volt s ez a czím közös akarattal le is tépetett. Sőt Tódor ki is jelentette a háziasszonynak, hogy a »csodapomádét« készítő úr immár tűrhetetlen; a pomádéjához tartozó velőt meghagyja büdösödni, hogy az ember majd megfúl.

Másrészről azonban eme szagot György a maga részéről egészen kellemesnek találta; részéről a csodapomádés úr ellen csak ama ellenvetést teszi, hogy ez nappal mindég alszik s éjjel egyre babrál, gyúr, hogy nem lehet tőle aludni!

Eme körülmény miatt viszont Tódornak nincs semmi szava, világos lévén az, hogy sokkal jobb, ha nappal nem kellemetlenkedik az embernek; éjjel tőle akár tótágast is állhat!

Kálló úr azt sem szenvedheti benne, hogy zsidó, de Tódor nem tartja azt oly nagy hibának, hanem igenis azt, hogy ismeretes hamiskártyás és valószinüleg zsebmetsző is… Neki legalább egy gallérja hiányzik a ládájából…

Nem tudom, mi lett a vége e barátságos véleménynyilvánitásoknak, anynyit azonban látok, hogy a csoda-pomádé csináló elhurczolkodott. Azt meg hallottam, hogy a Tódorék szobájába nyiló kamarát valami puczczos doboz-csináló kisasszony lakja tegnapelőttől fogva…

Vajjon mit mond hozzá a tömzsi s hölgykedvelő György úr?

Milyen késő ideig marad már ma a hivatalban, hisz egyben hat óra! Taragovics tán érte ment?

Ah, ott jönnek együtt! Ni, milyen dühös Kálló úr!?

De szeretnék felkiabálni hozzá: »mi a baj!?«

Most hevesen kigombolja a Tódor szép új kabátját… Tódor elsápad s egy szót sem szól… György káromkodik s kezeivel hadonáz előtte…

Mi ez?!

György kiabál… alig tudom kivenni, mit mond:

– Azt hitted… nem jövök haza… parádézni akartál az én kabátomban… Neked csináltattam, azt hiszed!.. Csináltass magadnak, ha uraskodni akarsz…

És Tódor egy szóval sem igazolja magát?! Hagyja magán száradni ezt a gyalázatot?!

Hát nem is az övé volt az új kabát?!..