Kitobni o'qish: «Nyomor», sahifa 2

V

A kőnyomatú, nedvességtől befuttatott arczképek még megvoltak, – egyéb azonban alig.

Egy rongyos bőrdivánra – melyet valószínűleg nem lehetett eladni – volt vetve az ágy –: huzat nélküli, toll-szegény párna s vattáját hullató, avúlt paplan.

Valami szú-ette faágy nyikkant-pattant a sarokban és ürességével a legnagyobb nyomorról a leghangosabban beszélt. Roskadozó léczein gyerekek játszottak, nyiharásztak, majd egyszerre el-elkezdtek picsogni.

A rongyos paplan alól Mefisztó barátom szederjes arcza, bozontos feje bukkant ki:

– Ide jutottam, a mióta nem látott. Három hónap óta lopom itt az ágyban a napot.

– Hol fáj?

– Mindenütt, de legjobban itt a szivem táján… Hé, Irmuska, mért sírsz? Talán éhes vagy, édes lelkem?.. Olyan falánkok ezek a gyerekek! Igen, nincs valami nagy bajom, csak járni, lélekzeni nem tudok. Egy kis sorvadás az egész; az, meg egy kis lustaság…

– Hát a felesége?

– Valami boltba ment, hímezni szokott éjszaka ingelőkre czakkot – azt ment eladni. Hiába, tömködni kell engem s a gyerekek se halhatnak éhen! A mi kis czók-mókunk volt, szépen megettük; a fizetésem meg beszüntette az igazgató, mit is tehetett volna egyebet? Nem bolond, hogy potyára hízlaljon egy élhetetlen embert…

Arthurka mért nyöszörögsz? Megint alakoskodol, mintha fáznál, te haszontalan kölyök! – Ugyan kérem, legyen olyan szives, fektesse ide hozzám azt a porontyot…

Jaj, milyen sokáig jő az az asszony, még kora reggel elment. Megveszkődik már éhen ez a csürhe!

A gyerekek összebujtak egy sarokba s a földön feküdve, türelmetlenül hánykolódtak.

Atyjok szeme folyton reájok volt szögezve. – Köny, vagy betegségtől nedves az a zavaros szem?

A két éves kis Irmuska hozzám jő és térdemre mászik; keresgél zsebemben s egy ezüst huszast talál. Az öröm kifejezésével rejti markába.

Mefisztó barátom haragosan néz rája.

– Add vissza, te szemtelen?

– Hadd tartsa meg a kicsike.

– Nem szabad, add vissza mindjárt.

A kis Irmuska sírva nyújtja vissza a pénzt.

A tanitó behúnyja szemeit. Istenem, milyen arcz!

A halált és nyomort, – ezt a két édestestvért – nem váz, de ilyen alaknak, ilyen elkényszeredett, kiszáradt, az enyészetet s az enyészet tragikumát magában viselő alaknak fessétek!

A magas homlok sűrű redőzete, a mély és sötét szemgödör felett összeránczolt, sűrű szemöld: a kínról s a megkékült lehajolt ajak: a kín öntudatáról beszél.

A mell emelkedése, esése oly zörgő hangot ád, mint mikor a féreg rág, őröl valamin.

A tanitó, amint meg-megszólal, végigfut rajtam a hideg s őszi időn, letarolt erdőben, búgó fákra gondolok…

– Mese, mese, kedves barátom, ez az egész élet; a kit meghat, gyermek! Tested nyomort érez, ne higyj neki: az egész csak mese! Boldog vagy? – múló mese az egész. A természet álmodik: a vén dada regél s az ember elszontyolodva hallgatja a dajkamesét, hisz neki… Pedig olyan hazugság a kín és kéj mely a föld fiában születik, mint a sarkantyún forgó vár története s a voltaképeni igaznak, a természetnek semmi köze hozzá… Mese és semmi más az is, hogy pusztúlok itt e korhadt ágyon; vegyem komolyan elmúlásom, mikor csak mese; hisz ha elenyészek: csak a teremtés egy hóbortos álma hal meg bennem s a lényeg él tovább. Mese, bolondos mese – semmi más!..

A kis gyermek apjához símúlt s odadörzsölte síma állát a bozontos, szúrós állhoz s hagyta magát öntözni a könyektől, melyek sűrűn patakzottak le a félig nyitott szempillák alól…

– Ki venné komolyan az életét? Éljen, a ki élni tud s pusztuljon a halál fia! Csak semmi köny, semmi gyerekes érzékenykedés!

Megfogja nézni néha ezeket a gyerekeket, mit csinálnak, élnek-e s hogyan élnek… Ha majd már én nem leszek!? És az asszonyt.

A beteget belépő felesége szakitotta félbe.

A szép aszony telve volt mindenféle holmival.

Az apróságok ráugrottak s elszedték az élelmiszerekkel telt kosarat s minden engedelem nélkül habzsoltak tartalmából.

Mefisztó barátom hálásan mosolygott feleségére, majd hirtelen elkomorúlt:

– Hát honnan vetted ezt a sok drága holmit?

– Pénzért!

– S a pénzt?

– A czak-hímzésekért kaptam.

– Asszony, hazudsz!

Az asszonyon csakugyan meglátszék, hogy hazudott; alig tudta zavarát elrejteni s félénken nyujtá az általa most hozott üveges orvosságot férjének.

– Köszönöm, de már egészen jól érzem magam, nincs rá szükségem. – Gyerekek, ide a ruhámmal, felkelek, el kell néznem az iskolába…

Az asszony hiába tartóztatta, Gáspár felöltözött és elvánszorgott.

Késő délután tért haza. Nem szólt egy szót sem, lefeküdt s ajkait összeszorítva hallgatott…

VI

A bútorok visszakerültek. Az erzsébetvárosi kis lakás újra olyan volt, mint régen.

A szegény beteg azonban nem akarta az ő bőrdivánját elhagyni. Talán nem is tudta. – Csak feszelgett, vergődött, amint egyenként hozták vissza az elzálogosított tárgyakat. Beszélni akart volna, de nem tudott.

Az asszony jókodik körülte s ő a fal felé fordúl. Mindig van egy-két gyerek a paplana alatt, kit hevesen ölel magához.

Alig-alig szól egy szót, sóhaját elfojtva, összeszorított ajkakkal, némán fekszik.

Reggel óhajtja az éjt s éjjel alig várja a reggelt. – A kielégített gyomrocskájú aprószentek vígan hanczúznak körülte.

Megjelenik a szőke igazgató úr is betegágyánál. Lehúnyva szemeit, alakoskodik, mintha aludna.

Az összeszáradt szemhéjak alatt két nagyon is éber szem ég, éget.

Az asszony halványan ül egy széken s int a vendégnek, hogy távozzék.

A beteg felveti szemeit a szép asszonyra s nézi, hosszan, nézi.

Mondhatlan szerelmet súgároznak ki magokból a még mindig gyermekies, de már homályosodni kezdő szemek.

És megcsillan a kifejezhetetlen emésztő vád is a merev tekintetben.

Az asszony elmerűlve néz a semmiségbe s bár arczán a szánalom látszik, alakján, érzéki testén tombol az élet.

Szegény beteg szólani akar s ki-kiejt egy tört, értelmetlen hangot. Végre mégis kimondja:

– Igaz?

– Mi?

– Semmi… semmi!

Behúnyja szemeit s a falhoz fordúl.

Napok mulnak s nem szól egy szót sem. Nincs semmire szüksége s alig eszik valamit. Orvost nem enged magához. Egy nap azonban odaszólítja magához az asszonyt, összevissza csókolja kezeit:

– Hát igazán édesanyádéktól kaptad azt a sok pénzt?

– Igen.

– Mióta nem koldúsok?

– Örököltek.

– Igaz?

– Igaz!

– S te nem űzöl el magadtól?

– Ugyan!..

– Ah, mint szeretnék élni, élni…

Nem fejezte be a mondatot; nem akarta, vagy nem tudta?

Voltak azonban napok, midőn ismét szerfelett nyughatatlan lett. Úgy tetszett neki, mintha az ablakon keresztül a szőke igazgató alakját pillantotta volna meg.

– Miért jő ide engem kínozni ez az ember!?

– Hisz nem jő!

– Láttam.

– Képzelődöl.

– Tudom, hogy vele tartasz.

– Ugyan!..

– Tudom, bizton…

– Ne kínozz!

– De érzem…

– Nos ha igen, hát igen: a gyermekek csak nem halhatnak éhen s te úgy sem »bánod!«

Gáspár elhallgatott, de kevés váratva ismét megszólalt:

– Igazad van, a gyermekek nem halhatnak éhen s a beteg dögöt is táplálni kell… utoljára is nem nagy dolgon áll a vásár…

– Hanem édes, mondd meg, úgy-e nem igaz!?

– Nem.

– Esküdj meg.

– Ugyan ne kínozz, mondtam, esküszöm.

– Nem azért… csak kíváncsiságból kérdem.

A betegnek ezután jó napjai következtek. Majdnem víg volt, bár teste mind jobban-jobban hanyatlott. Egy természettudományi munkáját emlegette, melyet benyujtott a minisztériumnak s mely talán mindannyiokat gazdaggá, őt magát pedig neves emberré teszi.

Naphosszant elcsókolgatta felesége kezét s egyszer erővel azt akarta, hogy a lábát nyujtsa fel ajkához, hogy megcsókolhassa.

Volt azonban arra is idő, midőn idegesen lökte el magától az asszonyt s erővel a kórházba akart menni. És midőn nem tudott felkelni, dühében véresre marta ajkait. Ilyenkor – de nagy néha – csakis a gyermekek tudták felvídámítani. Minduntalan kiküldte az asszonyt szobájából: hagyják magára.

Jöttek a márcziusi napok, a hó leolvadt a folyosókról s a kis udvarban víg lett az élet. A lakók estenden ki-kiültek beszélgetni.

A beteg figyelt ágyában minden neszre s mohón hallgatta a terécselést.

Mohón itta a mérget. Feleségéről folyt a beszéd. Szó volt arról, hogy estve 10 óra után valaki belopódzik a tanítóékhoz…

Gáspár nem húnyta le többé éjjel szemeit. Visszafojtott lélekzettel hallgatódzott az egész hosszú éjszakákon. Nem vett észre semmi gyanúsat.

Hanem egy éjjel, mintha a szomszéd szobában halk susogást s némi fényt vett volna észre.

Összeszedte minden erejét s vigyázva, nesztelenül felkelt.

Odavánszorgott a szomszéd szoba ajtajához s az avúlt ajtó egy széles hasadékához nyomta szemét.

A félhomályban szerfelett megélesült szemeivel egész világosan kivette felesége s az igazgató alakját. Az asszony a férfi ölében ült… Az ágy meg volt vetve… Kéjes csókok nyöszörgő, susogó hangja hasított végig rajta.

Csodálatos – nem rogyott össze. Majdnem szilárd lépésekkel odament ágyához s leült.

Egész éjjel virrasztott. Alig várta a reggelt.

Hajnalodott. Felköltötte a gyermekeket s felöltöztetve kézen fogá. Mind a három az ő szobájában hált s nagyon ragaszkodott hozzá.

– Tacscs megyünk, kicsikék… csak csendesen, fel ne költsétek a mamát…

A házban még mindenki aludt s nem látta senki a lépcsőkön, a gyermekeit kézen fogva vezető s lefelé támolygó beteget.

Az utcza-ajtó már nyitva volt.

Mefisztó barátom még egyszer visszanézett a kis másodemeleti lakásra, melynek egyik ablaka még be volt függönyözve.

Még egyszer visszanézett s aztán elkábúlt: szédülő fejjel, reszkető térdekkel kilépett az utczára…

VII

– Gyerekek, hagyjatok egy kissé aludni, legyetek csendesebben…

A kicsikék meggubbaszkodtak egy sarokban s összeszoríták ajkacskáikat. Irmuska felemelte picziny mutató-ujját s »csitt«-et intett.

Mefisztó barátom félszemmel nézte a gyermekeket; ajkát a bánat és az öröm hol sírásra, hol mosolyra vonta.

A pinczeszoba kis ablakai nyitva voltak s igy az utcza pora szabadon szállhatott le vizitelni kenyeres pajtásához – a pincze-penészhez. Nagy néha egy-egy elhervadt, eltaposott ibolyaszálat sodort le magával s az elesett kis virág besúgározta a nagy rideg odú hamvas homályát; az aprószentek hasra feküdtek körülte s úgy néztek, kaczagtak neki:

– Virág!

– Világ!

– Vilyá!

Kiáltottak fel mind a hárman egyszerre s ragyogó tekintettel néztek apjokra, ki félig lehúnyt pillák alól leste, mosolyogta és – siratta őket.

Az asztalon iratcsomók hevertek, a toll még azon tintásan, amint a tanító letette: ott feküdt mellettük. Mintha az egyetlen ágyon kimerülve elterültnek intett volna: »Végy fel tovább… tovább…!«

A tanító szomorúan nézett rája. Érezte, hogy aligha veszi fel többé azt a tollat. Nagyon, nagyon el volt fáradva s úgy tetszett neki, mintha ez életben soha már ki nem pihenhetné magát…

Egy hónapja folyik az emberfeletti küzdelem a hanyatló, elgyengült test s az erős akarat között, most ím mindkettő kimerült.

»Vége!« gondolja magában a hipermaterialista s szíve elszorúl – nem magáért: hanem ezekért a »porontyokért.«

Behúnyja szemeit s úgy érzi, hogy milyen, milyen jó volna elmúlnia, elfelednie, hogy élt valaha! Majd felvetve elkényszeredett szemhéjait, egy tekintetet vet a játszó apróságokra s arra gondol: »ha ezek nem volnának!«

Hanem azok nagyon is »vannak;« élnek, élni akarnak s örülnek az életnek.

– Az élet nyüzsgő bogárkái!..

Alig tudja mozdítni tagjait s mégis mondhatlan dacz fogja el szivét: élni akar ő is, élni ezekért. Erőt érez magában, mely legyőzi azt a majdnem ellenállhatlan nehézkedést, melylyel korhadt teste le a sírba enyészetbe vágyik. Azt a már-már kifogyni vélt erőt érzi magában ismét felviharzani, mely egy hónappal ezelőtt ama lesújtó éjjelen szétzúzott szive, kiomló véréből alakúlt.

Szürkül. Ez a homály, mintha az emlékezet szárnya volna, hamvas, alaktalan ködén kínzó képek jőnek. Ama éj képei. Egy imádott, de hűtelen asszony.

Szegény Mefisztó nyöszörög, hánykódik szalmazsákján. Majd fogait összeszorítva mormog:

– Azért se, nem fáj… egy asszonyért: nem!

A képek azonban mindjobban élénkülve, sokasodva zajongnak körülte s veszett ebekként reá rohannak.

Egy-egy jaj röppen el a megdagadt ajkakon, majd meg ismét az a susogó, tompa, daczos hang:

– Egy nőstényért? Piha!..

Felkel az ágyról s le-fel járkál a szobában. Nem akar emlékezni. Egy hónap óta mindennap nem akar emlékezni s mindennap emlékezik.

Szégyenli magát.

Voltak perczei, melyben visszavágyott ahhoz az asszonyhoz; közelében a bűn, a hűtlenségnek szívesen szolgált volna martyrjául, csak zsarnok bűnösétől olykor-olykor egy kézszorítást, egy mosolygó tekintetet kapjon…

Útálnia kellett magát, ha e vágyra gondolt.

És sokat gondolt rája.

Egy kiadónak valami krestomatiát csinált s a másolni való halomszámra feküdt asztalán. Tolla sebesen perczegett végig a papiron, a gyermekek játszottak, zajongtak, kiabáltak körülte; a szomszéd lakásban valami gőztésztagyár kazánja dübörgött, zakatolt, míg a közel és távoli gyárak zaja egy állandó menydörgésben olvadt fel, mely megrezegteté a kis lakás ablakait s elnyomta a minden pillanatban felhangzó harang s csengettyű zúgását. És ő e siketítő zajban, munkában elfoglalva s munkálkodva, csak egy elfojtott halk hangot hallott: ama útálat hangját, mely önmaga ellen kelt fel benne.

Olykor-olykor óriási zuhanás zaja remegteté meg a pinczeszoba padmalyát: az átelleni vasgyárban a gőzkalapács működött.

A tanító roncsolt idegein végig futott a csattanás s arra gondolt: milyen, milyen jó volna az alá a mázsás kalapács alá tenni égő fejét s porrá zúzatni általa!

És ez az ennivaló kis lotyó, a szőke Irmus, felmászik ölébe, kövér karjaival átöleli nyakát s hízeleg:

– Hadd írok én is, apa!..

Milyen kedves, milyen jó, milyen szép gyermekek! A megrögzött gúnyolódónak álomképek jelennek meg. Élni csendben, mindnyájan együtt, munkálkodva, boldogan megöregedni s az őszülő elgyengült fejet új, erőteljes hajtásain pihentetni meg… Álom, álom! Látni az édes portékák gyarapodását s mosolyogni diadalukon…

A munka még álmodozni se hagyja. Kenyérre van szükség, sietni kell. Ha kín, ha kéj: el kell nyomnia minden erejével, tiszta főre van szüksége, hogy dolgozhasson.

»Tiszta fej, tiszta fej!« motyogja magában a szegény ördög s halántékán majd kipattan az ér, amint vézna kezében a toll perczeg.

»Nyugalom, nyugalom!« ismétli magában a jelszót – s nincs egy percznyi nyugalma.

Éjjel, midőn füstölgő lámpás mellett dolgozik s a gyermekek szanaszét hevernek körülte: fel-felkél székéről s mosolygva nézi az alvó Cherub-fejeket.

»Adta porontyai, én dolgozom, hogy ők aludhassanak!..« így szól s a félig nyitott ajkakra halk, gyengéd csókot nyom.

S ha ezek nem volnának? Már régen meghalt volna! – s ha majd ő nem lesz: a kicsikék bizonynyal meghalnak éhen; vagy a mi még rosszabb: anyjok bűnének árából élnek!

Ez a gondolat nem hagyja nyugodni a gyengülő kezet. Legalább addig akar élni, mig a legnagyobb fiú kereshet valamit s ha nyomorogva is, de eltarthatja a kisebbeket.

Nevetség!

Az imént tollat vőn kezébe s az kihullott ujjai közül. A vén stoikus elsápadt.

Hát már csak egy pár napja van hátra!?

Ijedten hanyatlik hátra ágyához s lerogy!

Avagy talán már csak egy-két óra?!

– Beteg vagy apa? – szólalt meg a legnagyobbik fiú.

– Nem, feküdjetek le s aludjatok…

– De mért tesz oly különösen a melled?

– Tréfál.

– Apa, én félek!

– Vond arczodra a takarót.

A közeledő est elfödi a gyermekek elől atyjok elkékült arczát.

Az utczán meggyújtják a lámpásokat. Dörömbölnek az ablakon: a házmester teszi be az ablaktáblákat. Lekiált a sötét szobába:

– Pálinkás jó estét, tanító úr, ím itt egy levél; még reggel hozták.

Gáspár felvánszorog az ágyról s meggyújtja a lámpást. Reszkető kézzel veszi kezébe a levelet és olvas.

A levél a közoktatásügyi minisztériumtól jött s azt tartalmazá, hogy a tanító természettudományi művét kiadásra elfogadják s a tiszteletdíj mennyiségének megbeszélése végett a tudós – rövid időn valószínüleg hirneves – tanító urat örömmel látja magánál a miniszter úr…

Az öröm rég elfeledett érzése nyilalt át a beteg testen, mely e perczben mintha megújult volna.

A gyerekek felugráltak fekhelyeikről s körülvették egészen átváltozott apjokat.

Gáspár megölelte, megcsókolta valamennyit s azt gondolta magában: »milyen jó, már most meghalhatok, a porontyok nem halnak éhen!..« És némi, talán most először érzett büszkeség csillogott fel megtört szemeiben.

Fel akarta venni czipőjét, kalapját, de ismét elveszté minden erejét s az ágyra rogyott. – Jó ideig nem szólt s üvegesedni kezdő szemeivel mereven a csepegő padmalyra nézett. Majd odahítta magához a legnagyobb fiút:

– Arthurka, menj el anyátokért.

A kis fiú szinte repült ki az ajtón. A mint bevágódott utána a nehéz kilincs, Mefisztó barátom rémülten húnyta le szemhéjait s mint ha valami megszakadt volna benne: irtóztatón összerázkódott…

VII

Valahonnan egy orvos cseppent ide. Mefisztó mosolyogva adja oda karját:

– Itt a pulzusom, üt-e még? – majd latinul hozzá teszi – disce latine!

Mert hát ha ezek előtt az apróságok előtt sem titok már végzetök s tudják: mi az a halál?! ha tudják, akkor bizonynyal félnek is tőle – ma még.

– Illustrissime, beszéljen hát csak latinul, olyan hasznos ez a holt nyelv – nem érti senki, talán ön sem, – azért csak ha kimondja, – amit meg kell mondania – szóljon az így: »jam moritur!« – Ez sokkal jobban illik egy haldokló tudóshoz…

A fiatal doktor szokatlan buzgósággal vizsgálja meg a gúnyolódó beteget. A mai hirlapokban olvasta nevét s értesült dicsőségéről. »Egy érdekes beteg, hm – hivatva van híremet megállapítani!« – gondolta magában, félig-meddig öntudatlanul, mig a csontos, beesett mellet kopogtatta.

– Tehát nem »jam moritur!« Ön még sokáig elélhet ezzel a bajával, ha jól táplálkozik, szolidul s gondatlanul él. Sőt mi több, idült hurut s vérszegénységéből ki is lábolhat, családja s a tudomány örömére! (És az én dicsőségemre – tette hozzá magában.)

– Gondolja? De hát nekem nincs szükségem többé az életre; máig kellett élnem; most már meghalhatok – és meg is fogok gebbedni… Csak valami csillapító szert adjon, édes doktor úr, egy kis morfiumot, erre úgy is nagyon rászoktam s nagy adagot vagyok képes belőle bevenni; boszant ez az éles fájdalom mellem s gyomromban. Aztán meg, nyugodtan szeretnék elaludni, minden ostoba teketória, vergődés nélkül; külömben ez a népség itt körültem még megijedne…

Az orvos önelégülten mosolygott receptje fölött: »Azért sem fogsz meghalni, az első nevezetes betegem… nem engedlek, élned kell – s nekem is élnem – általad!«

Az orvosságokat a házmester csakhamar meghozta. Belladonnás kotyvalék s jó nagy adag morfium volt az üvegekben. A morfiumot az orvos úr maga akarta beadni, nehogy valami baj történjék, de a beteg kézzel-lábbal protestált:

– Sohse féljen, doktor úr, nem fogok bevenni, csak a rendelvény szerint egy cseppet – de majd csak később. Külömben az egészet is bevehetném, akkor se kottyanna meg; hozzá vagyok szokva… És még várok is valakit…

Ezek az utóbbi szavak úgy ejttettek ki, hogy az orvos »alászolgáját« érthetett alatta. Csakhamar ajánlotta magát, megnyugtatva a beteget, hogy reggel ismét eljön. Amint betette maga után az ajtót, a beteg mohón kapott a morfiumos üveg után.

– Egy egész gramm! – susogta fogai között éles gúnynyal, kitörő örömmel – hisz ettől két ember is kényelmesen felfordúlhat; ó, az ostoba kontárja!

Magához hítta a gyermekeket – Arthur kivételével, ki még nem jött meg – s megcsókolá, megölelé őket; hosszan, hevesen, mintha csak az életet akarta volna belőlök kiszívni:

– Szeressétek anyátokat, bogaraim… mert külömben levágom a fületeket… Most pedig mars ki; menjetek ki, édes, egy kicsit az udvarra.

Amint az aprószentek félve engedelmeskedtek, a beteg még egyszer megvizsgálta a morfiumos üveget. Behúnyta szemeit s kivevé belőle a dugaszt; átható maró illat szállt mellére. Gondolatai keresztül-kasul szőtték egymást: feje szédűlt, melle elszorúlt… A kevés vér lázas testében őrült gyorsasággal kering, az üterek kikékülnek bőrén s majdnem kipattannak…

Külömben egész lényege mohó örömet fejezett ki. Szemeivel majd elnyelte a mérges üvegcsét.

– Milyen jó lesz nem tudni, hogy nem érezek többé… Megszabadulni a kínzó, terhes éntől… egy gondolattól, mely talán omló poromat át fogná hatni, – ha az öntudat egy cseppje fönmaradna… Asszony!.. asszony!..

Az utolsó, hörgő hangon kiáltott szavak viszhangzanak a bolthajtásos, nedves helyiségben. – Szegény Mefisztó, méla érzéssel, majd bénító fájdalommal képzel maga elé egy asszonyalakot és –

Ajkához viszi az üvegcsét, – egy pillanat s az utolsó csepp méreg is eltűnik ajakán. Az üres üveget eldobja magától s kinyitja szemeit…

Az asszony áll előtte. A gyermekek belefogódzanak ruhájába s hozzá símulnak.

Az asztalon a lámpa halvány fénynyel ég. – A házmester újra dörömböl az ablakon s kinyitja a táblákat.

Hajnal-zöldes, aranyos színű ég pillant be az ablakon. Halk zummogás hallik az utczáról, a munka újra megkezdődött…

Az asszony egyenesen az ablakhoz megy s kinyitja szárnyait. Üde, még fertőzetlen lég csapja meg a beteget… Az utolsó reggeli levegő.

Gáspár körülnéz s úgy találja, hogy mennyire lakályos lett itt minden. Ilyen jól még nem érezte magát ebben a pinczeszobában. – Az asszony azt hiszi, hogy alszik s tesz-vesz, rendbe hoz mindent. A lábáról lecsúszott takarót ujra felteszi.

Titkon egy-egy pillantást vet a hűtelen asszonyra. És szive elszorul, amint látja, hogy megváltozott, hogy lefogyott az.

A régi szépségből kevés maradt meg. A beesett szemek titkos vád, néma kínról, könyezve átvirrasztott éjjelekről beszélnek neki. Szíve meglágyul, kinyújtja kezeit:

– Teréz!..

Az asszony remegve közeledik hozzá s szótalanul – mintha semmi sem történt volna – megcsókolja már verejtékező homlokát.

Gáspár alig tud szólni:

– Ülj le kérlek, ide az ágyamra… Beszélgessünk egy keveset. – Régen nem láttalak!..

Az asszony leül s némán int fejével.

– Igen, beszélgessünk egy keveset… Talán egy óra – és én nem vagyok többé. Ehhez ugyan senkinek semmi köze; megsiratni úgy se fog senki… Ne is vesztegessünk hát erre szót, nem azért hivattalak, sem azért, hogy talán látni óhajtottalak volna még egyszer… tisztességes embernek túl kell magát tenni ilyen kicsinységeken… Az a kérdés: mi lesz a gyermekekkel? Ezeknek, úgy tetszik, semmi kedvük sincs meghalni, hát hadd éljenek! – De hogy fognak élni? Rád bíznám őket, ha nem félnék: rendetlen életet fogsz folytatni és ez nem volna a gyermekeknek – jó…

Legokosabbnak találnám, ha férjhez mész, bár szegény, de erőteljes emberhez; a gyermekeket magadhoz veszed s kiadásra elfogadott munkám árából felneveled őket, mig magok is kereshetnek… Nos, mért sírsz, nem olyan nagy teher az végre s innen-onnan az anyjok is vagy!..

Az asszony elfödte kezével könyező szemeit. A beteg folytatá:

– Pedig lehetett volna ez máskép is, együtt nevelhettük volna fel őket… de már most vége, te máskép gondoltad jónak; – áldjon meg azért is az áldó!

Teréz fuldokolva nyögé:

– Esküszöm…

– Asszonyeskü: buborék, semmi! Mire esküdöl?

– Hogy csak téged szerettelek…

– Azért adtad magad másnak?

– Azért! Láttalak nyomorogni, betegen sínylődni, éhen, szomjan; a gyermekek majd lehúztak egy darab kenyérért s a legkisebbik ing nélkül didergett… A szivem elvette az eszemet és elestem – de a te beteg s gyermekeid éhező, didergő teste buktatott el, egyszer, először s utoljára…

Végtelenül kéjes érzés futotta át a beteget. Minden fájdalma, mintha egyszerre eloszolt volna. Egészen újra született.

– Milyen boldog vagyok! – gondolta magában s közelebb huzódva feleségéhez, átölelte derekát. Teréz megölelte s megcsókolá remegő kezeit:

– Bocsáss meg… maradj életben… élve fogsz maradni; tudom, érzem…

Gáspár egyszerre melléhez kapott, villámszerű nyilalás szögezte testét keresztül: a méreg kezdett el hatni. A beteg alig hallhatólag nyögé:

– Menjenek ki a gyermekek, megtalálnak íjedni tőlem… Te nem utálsz, Teréz?..

Az asszony válaszul a mindjobban verejtékező homlokot törölte s öntözte elfojtani nem tudott könyeivel.

– Mindig téged szerettelek, most is és mindig téged foglak szeretni.

Mintha a szív legtitkosabb mélye nyilatkozott volna meg ez ünnepélyes perczben. A nő tiszta lényege levetve magáról a körülmények, viszonyok és a világ sarát, szólalt meg legtisztább, legbensőbb hangján. És a kínoktól összezsugorított haldokló megdagadt arczán, az eltorzult izmok fölött, sajátságos torz mosoly alakjában ott ült e szavak hatása: az üdvözülés. A kidülledt, már-már vérben forgó szemeken, különös méla, de zavart boldogság fénye vibrál. A tagok már-már kékülnek, a mell kidülled és hörög, a szervezet és a feloszlás harczának irtózatos tünetei megjelennek és a lemondó, de boldog mosoly áthatja az egész alakot.

Krisztus a keresztfán!..

Közeledik a végső delirium, perczre-pillanatra visszatér az öntudat az alaktalan agyba s a haldokló még egyszer megszorítja felesége kezét s hangtalanul mozgatja hűlő ajkát.

Az asszony megérti s int fejével:

– Szeretlek!..

A materialista agyában zavaros-kínosan felkelnek s elszállnak az utolsó gondolatok:

– Ha tudtam volna… mily jó volna élni!..

Késő!

Mintha óriási robogó mozdony dübörgését hallaná, közel, nagyon közel s ő bármiként is akarná kikerülni: nem tudja… Egy percz s összezúzva hever a mázsás kerekek alatt… A hamvas homályú szoba lángba, piros lángba borúl körülte, a tűznyelvek feléje csapnak, átölelik, égetik leírhatlan mohó dühvel…

És az üdvözítő mosolya csak nem akar eltűnni a rángó arczról.

Még félig öntudatánál van s még tudja, hogy már csak félig öntudatos s ez is oly rohamosan, őrült gyorsan fogy… Kicsinyes dolgok jutnak eszébe: egy diákkorában irott vers, kortesnóta végső melódiája, valamelyik tanítványának a hangja, a csatt felesége nászéji czipőjén, mely akkor leszakadt, szinte csörrenését is hallja…

Érzi, hogy ezt a végtelen kínzó világosságot, mely most parazsakat dob reá, nemsokára felváltja a végtelenebb, örökös sötét.

– Pedig mily jó volna most élni… zsong benne egy zavaros, sejtelmes érzés. De egy másik, igazi lényege hangosabban köszönti a közeledő örök éjjelt:

– Nem szabad élnem: a gyalázat megvan, így vagy úgy: mindegy! Egyszeri hűtlensége örökösen kínozna, marna mellette… És lehetne-e nála nélkül élnem?!..

Összeszedi még egyszer erejét s bár rendetlen, de emelt hangon szól:

– Csókolj meg, aztán menj ki, édes; – jöhetsz vissza mindjárt!..

Maga marad. Értelmére ráborúl az örökös fátyol. Már csak egy-két érzékében él. Összebeszél mindent, fel-felszökik ágyáról, hogy ismét visszarogyjék. Váz karjával különös gesztusokat végez…

– Asszonynép… ostobaság… tenyészésre való…

– Hogy a kölykök tápláltassanak…

Az egyik kezében – melyből majd kicsurran a vér, úgy összemarkolja – mintha valamit szorítana… Egy kis hajfürt…

– Vive l’Anarchie! kiált fel még egyszer mély, dörgő hangon s térdkalácsa összeütődik, felső teste hátrarogy, megmered…

Fiatal tavaszi legyek zümmögnek, szálldogálnak a homályos ablakon.