Kitobni o'qish: «Utazás a koponyám körül»

Mítoszokon és legendákon túl ajánlom könyvemet

a nemes, igazi tudománynak, mely soha nem volt olyan

türelmetlen a babonával, mint vele szemben a babona.

ELŐSZÓ

Melyben elsősorban azt igyekszem megmagyarázni, hogy ezt az egész bajos történetet miért teregetem az olvasó elé. De másrészt és legfőképpen azt is mentegetnem kell, hogy miért kell mentegetődznöm olyasmiért, ami a világ legtermészetesebb, legmagátólértetődőbb dolga: hogy ugyanis az író elmesél valamit, ami mindenkivel megtörténhetik, abból a rendkívül figyelemre méltó alkalomból, mikor éppen vele történt meg. Előbb az utóbbi halmozott mentegetőzést intézzük el. Erre, néhány hét tanulsága alapján, azért térek ki, mert pályatársakkal és szerkesztőkkel való beszélgetésben többször szóba került, vajon helyes és okos dolog-e, ha egy eléggé ismert író tulajdon élményeit választja tárgyul, méghozzá olyanokat, amikről az olvasó úgyis tud, tehát mint “érdekesség” már nem is időszerűek. Ami az okosságot illeti… hát kérem, nem hiszem, hogy a mi pályánkon mindig az a helyes, ami okos. Az efféle óvatos latolgatásban túlságosan sok nekem az irodalompolitika.

Normális időkben, mikor az érvényesülésért s az elért eredmények épségben tartásáért nem kellett olyan keservesen harcolni, az olvasó az írótól tudta meg, hogy őt mi érdekli és nem megfordítva. Talán nagyobb volt a kereslet? A mi mesterségünkben nem érvényesül olyan egyszerűen a legfőbb gazdasági törvény, éppen ezért nincs értelme az “irodalompolitika” tetszetős terminusával elkeresztelt kereskedelmi szempontnak. Így tehát a könnyed legyintés álláspontjára helyezkedem, azzal az óvatoskodó megfontolással szemben, hogy vajon illik-e, vagy nem illik (hasznos-e vagy nem hasznos) olyan írónak, akinek nemcsak lírai verseit, de közérdekű gondolatait is meghallgatják, önmagát választani regényhősül, ama legfantasztikusabb regényben, amit a valóság produkál. Ám illemen és hasznosságon túl – s ez már az alapmentegetődzésre vonatkozik – igenis, sok belső ellenállást kellett legyőznöm, mielőtt stockholmi kalandom megírására rászántam magam. Mert ha nem is szimatolgatom túlságosan, hogy mit várnak tőlem, azon bizony eleget töprengek, amit magamtól várok.

Bizonyos, hogy egyebet, mint amennyi életünk őszinte feltárásához elég. Annyi mindenfélét kellene megírni külvilági megfigyeléseimből, pláne most, hogy újabb haladékot kaptam a restanciák elintézésére. És ha már emberekről van szó, annyi nálam érdekesebb ember van a világon. Mindez, belátásom ítélőszéke előtt, sokkal sürgősebbnek látszott, mint egy személyes vallomás. De különös dolog történt, amire nem számítottam. Kiderült – amit ilyen mértékben sohase gondoltam lehetségesnek —, hogy írónak lenni nem is olyan könnyű dolog: hogy ez a minőség nemcsak jogcím, de keserves kényszer is, döntő esetben kedvünk ellenére jelentkező belső parancs. Nem akartam foglalkozni hírhedt betegségemmel már csak azért se, mert hiszen, tudvalevően, az ember szívesen és gyorsan felejti el a kínos és veszedelmes élményt, amiből kimászott. Az ember igen, de nem az író. A kényszer, hogy az emléket lerögzítsem, úgy jelentkezett, mint egy második betegség, amelynek kezelése nélkül az elsőből se tudok teljesen kigyógyulni.

Recipe verbum – ráolvasás helyett leírás a kenőcs és a felejtés itala, ebben a furcsa patikában, amit a szegény művész lelkében hord. Úgy látszik, mégis igazam volt, mikor egy tetszetős rapszódiámban szigorlati tananyagnak neveztem az író életét, születéssel, szerelemmel, kínnal és kéjjel együtt, tananyagnak, amiből majd, valami ismeretlen bizottság előtt, vizsgáznia kell halála után. Öntudatlanul – most egész élesen érzem – mindig a vizsgától való drukk adta kezembe a tollat, mikor élményről számoltam be – sok örömömet rontotta el, de sok szenvedésemet enyhítette a lappangó figyelem, mely ott feszült bennem, arra erőszakolt, hogy ne csak átéljem, ami történik velem, de képet is készítsek róla, mások számára. Most, hogy a “Mennyei Riport” legelső kapuját (nem furcsa, hogy ezt a regényt is akkor írtam, mikor betegségem már ott bujkált bennem?) valóságban átléptem, visszafordulásom után egy sereg pillanatfelvételt fedezek fel riporteri táskámban: elő kell hívnom őket, különben egy életen át kínozna a lelkifurdalás, hogy veszni hagytam közöttük akár csak egyetlen olyat, aminek eredeti mintájáról eddig nem tudtam, se én, se mások.

Ami pedig a kötelező szerénységet illeti, ami vissza akar tartani tőle, hogy önmagammal foglalkozzam…

Fütyülök a szerénységemre. Egyszer már kifejtettem, hogy szerény csak én lehetek – a véleményem éppoly kevéssé lehet szerény, mint a szelíd és szemérmetes Newton binominális tétele, mely a világ legszerénytelenebb véleményét fejezi ki, mikor általános érvényt követel, vagy egy felfedezett gyógyszer reklámja, amivel segíteni akarunk.

Úgy látszik, nemcsak a véleményünkre vonatkozik ez, de élményeinkre is, ha az élmény emberi és nemcsak egyéni.

Van szerencsém hát a következőkben az olvasó ítéletére bízni, milyen mértékben sikerült érvényre juttatnom szemben a velem született orvosi diszkrécióval a velem született páciensi indiszkréciót.

És most még valamit.

Fenti sorok az értelmes olvasóhoz szóltak, alábbiak a többiek számára, akikkel szemben szintén előzékeny óhajtok lenni, nem tudván, melyik réteg van nagyobb többségben.

Bár azt hiszem, világosan megmagyaráztam, miért írom meg ezt a regényt, most mégis bevallom: soha nem szántam volna magam rá, ha egy órával ezelőtt nem olvasok az egyik szélsőjobboldali lapban egy széljegyzetet, mely azzal vádol, hogy betegségemmel s a hírneves agysebész budapesti látogatásával reklámot csináltatok magamnak. Olcsó dolog volna szerényen arra kérni a széljegyzet íróját, szíveskedjék az én stockholmi utamat operációval együtt végigcsinálni, annak ellenőrzése céljából, vajon reklámbefektetésnek elég gazdaságos-e? Egy ilyen vádra kétféleképpen lehet válaszolni. Vagy úgy, hogy észre se veszem, és egyetlen szóra sem méltatom, vagy pedig egy egész kötettel.

Mint látjuk, az utóbbit választottam.

Budapest, 1936

LÁTHATATLAN VONATOK

Ez év márciusában – tizedike felé lehetett – egy délután az Egyetem téri Central Kávéházban uzsonnáztam, ablak melletti törzsasztalomnál, ahonnan egyrészt a könyvtárra, másrészt egy bankfiókra nyílik kilátás. A bankfiókra csak ennyi van kiírva nagy betűkkel: “Anyaintézet”, és én már sokszor töprengtem rajta, vajon a gyanútlan olvasó, főként, ha erősen családias képzetkörben mozog, nem érti-e félre a cégtáblát, s az intézetet nem téveszti-e össze holmi jótékonysági iskolával, ahol a legszentebb kötelességre, az anyaságra nevelik a fiatal leányokat. Én persze tudom, hogy nem erről van szó, anyámat hatéves koromban vesztettem el, s a mostoha élet korán hozzászoktatott, hogy a pénzgazdaságot megkülönböztessem a népneveléstől.

Bár pontosan nem emlékszem, az a gyanúm, ezen az emlékezetes délutánon is inkább gazdasági kérdések foglalkoztattak s nem a nép oktatása, ami pedig első kötelessége volna egy közírónak. Igaz, hogy a kettő, éppen az írónál, egybeeshetik. Tehát mondjuk így: azt igyekeztem kiszámítani, melyiket írjam meg előbb: azt az elvi tanulmányt, a modern ember szerepéről a társadalomban, vagy az egész estét betöltő háromfelvonásos színművet. Végre úgy döntöttem, a színművet írom meg előbb, hogy ennek jövedelméből aztán annyi ráérő időt biztosítsak magamnak, amennyi egy tanulmány megírásához kell, vagy kellene, ha lelkiismeretesebben és szabatosabban csinálom meg, mint ahogy egy színdarabot szoktak.

Ezt elhatározva, megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Persze, a színdarabhoz is kellenének előkészületek, tárgyalni kell az igazgatóval, megnézni néhány divatos darabot, tájékozódni a szezonról, esetleg színészekkel beszélni. Itt az ideje, hogy színpadi szerző legyek magam is, a dolog körmömre ég. Már-már rászántam magam, hogy felhívjam D.-t, amikor eszembe jutott, hogy Pirandello ötvenhat éves korában kezdte, mégis nagy sikert ért el. Gyorsan visszapisszentettem a telefonosfiút, no hiszen, ha ötvenhat, akkor még ráérek befejezni a keresztrejtvénynek a megfejtését, amibe éppen belekezdtem. Ugyanis tudni kell, hogy évek óta minden héten megfejtek egy keresztrejtvényt az egyik napilapban, amely hetenként közli ezeket: szokásommá vált, kabalámmá, ha egy héten elmaradna, azt a hetet szerencsétlennek érzem. Pedig sokat bosszankodom, mert a rovatvezető úr – személyesen nincs szerencsém ismerni – “szólásmondás” címen, minden héten bevesz egy aforizmát, függőlegesen és vízszintesen a rejtvénybe. Kitűnő, jóízű népi mondások ezek, csak éppen az a bajuk, hogy nem léteznek a valóságban, úgy látszik, az illető maga találja ki, csak szerénységből vagy művészgőgből fogja rá őket a népre, mint Thaly Kálmán a hírhedt “eredeti” kuruc balladákat. Ilyen közmondásai vannak: “Ha csálé balra, jobbra bakafám” vagy “Asszonysírás repcepogácsa”. Most tessék elképzelni, milyen nehéz egy keresztrejtvényben rekonstruálni egy ilyen ismeretlen közmondást a hiányzó betűkkel. Már gondoltam rá, hogy levelet intézek hozzá, vagy nyílt utcán vonom felelősségre.

Sőt valószínű, hogy éppen akkor gondoltam erre, mert jól emlékszem, mennyire fel voltam izgatva. Ennyi volt a közmondásból: “Aki… on… terme… kuko is… szí”. Nem akarom a kartárs úr lelkiismeretét megterhelni a feltevéssel, hogy betegségem tulajdonképpen ezzel a keresztrejtvénnyel kezdődött (ki fog derülni, hogy régebbi keletű volt), de annyi bizonyos, hogy nagyon dühös voltam. Mi a csoda az, hogy “…on terme… kuko is… szí?” Ilyen nincs. Egészen belevörösödtem a próbálkozásba, hogy a gyanús közmondást kiegészítsem.

Ekkor indultak meg a vonatok. Pontosan, menetrendszerűen, hét óra tíz perckor.

Csodálkozva kaptam fel a fejem. Mi ez? Határozott dübörgés volt, erőlködő, lassú csikorgás, mint mikor a lokomotív kerekei lassan nekilódulnak, aztán hangosan zakatolni kezdenek, mellettünk szalad el a vonat, aztán továbbfut, a zakatolás halkul, mint az “Ej uhnyem” dallama, a munkásoké, akik hajót vontatnak.

Talán teherautó volt. Visszatértem a titokzatos közmondáshoz.

Igen ám, de egy perc múlva megindult a következő vonat, ugyanolyan ütemben. Dübörgött, zakatolt, elhalkult.

Idegesen forgattam a fejem, a mellékutca felé.

Mi az ördög, itt vonatok járnak, vagy valami új járművet próbálnak ki? Az utolsó vonatot Pest utcáin hétéves koromban láttam: gőzvonat volt, a Baross utcán közlekedett, ahol laktunk. Azóta, tudtommal, villamoskocsi van csak, az sem az Egyetem utcában.

Néhány autó csapott el, más semmi. Háromszor kaptam fel a fejem, csak a negyedik vonatnál jöttem rá, hogy hallucinálok.

Erősebb hallucinációm soha nem volt, érthető, hogy az elsőt nem ismertem fel rögtön. Sokszor megtörtént azelőtt is, gyerekkorom óta, hogy otthon üldögélve, de különösen az utcán ballagtomban, a nevemet hallom hátam mögött – egy nagyon halk, szinte süket hang suttogja: “Frici!”, mintha figyelmeztetni akarna, vagy méginkább, mintha egy szégyenlős, szegény, régi ismerős szólna, aki nem mer hangosan szólni: mintha ismerős volna a hang is, csak nem tudom, kié – elfelejtett valaki a gyermekkorból, akit halottnak hittem, távoli rokon, nem halt meg, csak nagy nyomorban van, bujkál, restelli a dolgot, de muszáj gyorsan közölni valamit velem, aztán majd eltűnik. Eleinte meg is fordultam ilyenkor, aztán rájöttem, hogy a fülem káprázik, nem nyugtalanított a dolog, továbbmentem, még kedveltem is e rejtelmes hangot. Ez más volt.

Erőszakos, lármás, követelőző hang. Vonatdübörgés, olyan erős, hogy elnyomja a valódi neszeket; a pincér mond valamit, nem hallom.

S hiába – a hangnak nem látom a forrását.

Ez bizony nem a külvilágból származik – állapítom meg csodálkozva.

De hát akkor…

Odabent keletkezett a fejemben.

Mivel semmi más tünetet nem érzek, csöppet se találom ijesztőnek. Csak nagyon különösnek és szokatlannak.

Megállapítom, hogy hallucinálok. De nem lehetek őrült, teszem hozzá rögtön, mert hiszen akkor ezt nem tudnám megállapítani.

Valami más baj van.

KESKENYFILM

Otthon vacsorázom, Cinivel január óta legényéletet élünk, édesanyja Bécsben freudizmust tanul, és a Wagner-Jauregg klinikáján neurológiát gyakorol. Ábrázoló mértanról és fizikáról beszélgetünk, az emberi konstrukciót mint gépet, hozom fel példának. Cini ötödista, nem veszi észre, hogy természetről és életről magyarázva, gyakran használom fel kísérleti nyúlnak, általános iskolai dolgok közé, mintha olyasmiről beszélnénk, könnyedén, amit majd a felsőbb osztályban fog tanulni, saját elméleteimet csempészem be, amikről még senki sem tud, kipróbálom rajta. Most a gondolkodás mechanizmusa érdekli, szónokolok valamit, engrammokról, “kitaposott” elektromos pályákról a központban, feltételes reflexekről, de gyorsan rátérek – mintha köztudomású dologról volna szó – kedvenc vesszőparipámra, a szervek “autonóm” működésével kapcsolatban. Szerveinknek külön-külön megvan a maguk sajátos kifejezési eszköze, “beszélni” tudnak, csak érteni kell a szavukat. Magamat hozva fel példának, ténynek állítom, amit – autizmus! – csak szeretnék: hogy én például, ha nyugodtan gondolkodom, és figyelem magam, körülbelül meg tudom határozni, hogy az aktuális gondolat agyamnak melyik részén keletkezik. Mikor számolok, szójátékot csinálok, szétbontok valamit (analízis), elöl, a homlokom alatt történik valami – érzelmek, muzsika, indulatok (szerelem, gondolom közben, de ezt nem említem), a koponya hátsó részén keletkeznek. Magamban elhatározom, hogy ma, az ágyban folytatni fogom kísérleteimet – évek óta áltatom magam, hogy kitartó gyakorlattal irányítani lehetne a gondolatokat, mozgatni a ganglionokat, belülről, mint atléta az izmait, vagy zongoraművész az ujjait. Ezt az álmatlanság ellen eszeltem ki évekkel ezelőtt, hogy el lehetne aludni minden külső szer nélkül, ha rátalálnék a képzelet-apparátusban, lent valahol, a nyúltagy felé, arra a pontra, ahonnan gépiesen el lehet zsibbasztani az egész központot, kiemelni a valóságból, mint Archimédesz csigája a földet, megállítani kerekeit. Cini unja a dolgot, vízipólóról beszél, és hogy magasugrásban első lett. Szerényen, de némi lódítással (már az szemtelenség tőlem, hogy szerény vagyok – “mire szerény ön?” mondta Osvát egy fiatal költőnek) ifjúkori sporteredményeimet emlegetem. Ezzel kapcsolatban felhozom, hogy a skarlát óta, amin gyermekkoromban átestem, nem voltam soha beteg (vakbél nem számít), titokban számítok rá, hogy ezzel imponálni fogok Cininek.

Futóan eszembe jutnak a délutáni vonatok, de rögtön elfelejtem.

Reggel már nyolckor jönnek valami korrektúráért. Aztán titkárom, Dénes, jelentkezik, az iratszekrényt, amit tegnap olyan olcsón vettem, politúrozni kell, de jó lesz személyesen elintézni, rémesen becsaphatják az embert: ha magam megyek el, féláron megcsinálják. El is megyek, jóakaratú fölénnyel beszélek az asztalossal, népszerű kifejezéseket használok, ahogy egyszerű emberekkel szoktam, de azért jólesik, hogy művész úrnak szólít, tehát “felismert”. Utána a Bucsinszkyban gyorsan “lekenek” egy krokit, tizenegyre már a kiadónál vagyok, a novelláskötetet össze kell állítani, címet adni. Aránylag hosszan tűnődöm, lapozgatom a levonatokat, melyik novellát tegyem előre, arról nevezném el a könyvet. Előbb az “Anyám” címűre gondolok, de aztán, nem is tudom miért, a “Nevető betegek”-et választom ki erre a célra, pedig nem tetszik nekem mint kötetcím: Kosztolányi “Betegek” című régi novellás kötete jut eszembe, már akkor gondoltam rá, hogy hívő és haladó íróhoz erőteljes szavak illenek, nem helyes a boldog és puha békebeli impresszionisták módján nyavalyákban tetszelegni, elismerni ezzel, hogy a művészet, viszonylagosan, valami beteges állapot, szó sincs róla, inkább különleges, magasabb egészség. A kiadótól átmegyek a laphoz, riporttémát kérek, az előszobában B.-vel találkozom, szóba kerül, hogy meg kellene csinálni azt a szemlét, ha tavasszal elindítjuk, jövő karácsonyra egyenesben vagyunk. Átveszek egy levelet egy irodalmi társaságtól, felolvasásra kérnek. Elhessegetem magamtól a lelkiismeret-furdalást, szent Isten, mennyi levélre nem válaszoltam, de most nem lehet, muszáj azzal az igazgatóval tárgyalni, meg a minisztériumba is fel kell menni, a protekció miatt, meg a jó Rózsi házvezetőnőm urának, Szabados Palinak állást kellene szerezni. Kettőre jutok haza, Cini ebéd közben gyötör valami zsúr miatt, szó sincs róla, az nem neked való. Ebéd után Rózsi kisfia, az első elemista Pali, remek mokány kölyök, palócos kiejtéssel (azt mondja: “ídesapám”, meg hogy “tikhús” lesz estére) az ábécéskönyvéből magol valamit. Megüti a fülem: “Móricka olvas”, meg “Samuka ír”. Te, mutasd csak azt a könyvet. Szép, modern ábécéskönyv, sok képpel. De mi ez? Káprázik a szemem, vagy ilyen liberális lett nálunk, tudtomon kívül, a népoktatás? Az egyik ábrán ebédnél, terített asztal körül a család, mindenkinek kalap a fején. Alatta versike “Szédereste” címen. Miféle könyvből tanulsz te, Pali? Előrelapozok, kiderül, hogy egy zsidó felekezeti iskola tankönyvéről van szó. Rózsit hívom, csodálkozik, vállát vonja, ő nem érti, mi az, a legközelebbi iskolába íratta be tanév elején a gyereket, nagyon szép, tiszta iskola, a tanítónő olyan jóságos, a gyerek remekül tanul, csupa kitűnő, az igaz, hittanóra külön van a katolikusoknak. Cini gurul a földön, úgy röhög: na Pali, zsidógyerek lettél, mától fogva Smüle a neved, tincset fogsz növeszteni. Pali eleinte hősiesen és dacosan válaszolgat, de aztán bőgni kezd, “nem akarok zsidógyerek lenni” ordítja. Később megnyugszik, már hancúrozik a pamlagon és mikor csiklandozom, kacarászva azt kiabálja: “hő, zsidógyereket nem szabad ám bántani!” Jól van informálva.

Szundítok egyet, mert négyre a fiatal író jelentkezett, mondanám meg neki, van-e tehetsége, érdemes-e neki… Meg fogja tudni tőlem, hogy igenis van tehetsége, éppen azért hagyja abba, sürgősen, az idő alkalmatlan. Ötkor elhatározom, hogy azt a dolgot holnap délelőttre hagyom, bemegyek az állatkereskedésbe, ahol hónapok óta alkuszom egy akváriumra (“antikvárium”, ahogy Erzsi mondja). Fodor Lacival, a kitűnő drámaíróval találkozom, spiritiszta dolgokról beszél, érdeklődöm egy filmesített darabja iránt. Erről eszembe jut, hogy hatra egy amatőr filmegyesület előadására ígérkeztem, ahol pompás keskenyfilmeket mutatnak be zárt körben a bel— és külföldi tagok. Rajongok ezért a műfajért, a jövő filmjét látom benne, igazi, egyéni művészet lehetőségét, a jövő zenéjét. Az amatőrök örömmel fogadnak, mindjárt elindítják a gépet, néhány pályadíjnyertes keskenyfilm kerül a vászonra, gyönyörű felvételek. Igénytelen kaland a spanyol tengerparton, egy kisfiú reggeli sétája az erdőben, aztán egy jelképes rapszódia.

Nini, ez nagyon érdekes lesz. Orvosi film, amerikai amatőr vette fel. Cushing professzor bostoni műtőjében egy Jackson-epilepsziában szenvedő betegen koponyaműtétet végez. Sok műtétet láttam fiatal koromban, de valóságban ilyet még nem, feszülten figyelek. Az asztalra szíjazott betegnek csak a fejét látni, a tanár nekimegy, elegáns mozdulatokkal előbb megskalpolja, a fejbőrt hátrahajtja, aztán egy perforáló nagy fúróval körbelyukasztja a koponyát, majd leemeli a fejről, mint valami sapkát. Az agyhártyát – olyan, mint egy hajlekötő háló, szinte természetellenes – tisztán, gusztusosan szétvágja, az agyvelő kocsonyáját látni, ahogy remeg és lötyög a csontcsészében. A tanár udvariasan félreáll, hogy a filmező dolgozhasson, megfordul, belemosolyog a gépbe. A jobb oldali nézőtársamhoz fordulok, hűvösen magyarázva az esetet, hogy orvosi tájékozottságomat fitogtassam. De mondat közepén észreveszem, hogy a levegőnek beszélek, partnerem szép lassan, lábujjhegyen kiment a sötét teremből. Csakugyan, elég rémes ez a műtét, még ábrában is, már csak öten vagyunk, a többiek nem bírták, fölényesen mosolygok magamban, lám, mennyivel edzettebb vagyok – igaz, elejétől fogva az a gyanú lappangott bennem, hogy be vagyunk csapva, lehetetlen, hogy ez élő ember, olyan mozdulatlanul fekszik, biztosan hullán csinálja a műtétet a tanár, demonstratív célokból, onnan is gondolom, hogy vér alig folyik. Így is elég hátborzongató, gratulálok gyomromnak és idegeimnek, jól tudom fegyelmezni magam, egyszer egy tömegakasztást is végignéztem. Egyik az öt közül, hátam mögött (tisztelőm és pszichoanalitikus) előrehajol, és suttogva emlékeztet egy régi elméletemre az emberi értelem anatómiájáról. Őszerinte ez csak jelképes, de én előkelően kifejtem, hogy valamikor a valóságban is lehetséges lesz, mire ő mosolyogva megjegyzi, hogy itt egy kis ellentmondás van, mert ahhoz, hogy például valaki rászánja magát egy ilyen műtétre, előbb kellene kivenni a félelem központját a fejéből. Méltánylom a viccet, de nem nevetek, mert szegény Havas barátom jut eszembe, aki huszonkét éves volt, mikor valami agydaganatban elpusztult (akkor hallottam először, hogy ilyen is van), emlékszem utolsó napjaira, elferdült arcára, a béna rángatódzásra, ahogy nevetni próbált. Hideg fut végig a hátamon, mint akkor – milyen lelkes, lángoló, rajongó, nagyszerű tehetség volt! Milyen furcsa volt arra gondolni, hogy most elviszi magával, tönkrement agyvelejében, nemcsak tulajdon életét, de a szeretettel és megértéssel alkotott képet is, amit rólam rajzolt ez az agyvelő: milyen borzasztó ez, egy kicsit én is meghaltam vele, és ilyen nyomorultan és ostobán! Hát érdemes hinni magunkban és másokban, ha csak ennyin múlik az egész? De aztán gyorsan megnyugtatom magam azzal a bizonyos, gyermekkoromból megmaradt, dogmává erősödött tétellel, hogy ilyesmi, természetesen, csak másokkal történhetik, velem nem.

De hét órakor, ugyanabban a kávéházban, ugyanott: percnyi pontossággal, mint tegnap, megindulnak a vonatok.

Most már nem fordulok az ablak felé, tudom, hogy belül zakatol valami, a dobhártyámon. Ahogy emlékeimet rendezve, azt a délutánt felidézem, csodálkozva kérdem magamtól e pillanatban, hogy lehet az, hogy a délutáni mozi emléke nem társult bennem a furcsa új tünettel, azzal a zakatolással, aminek oka (ma már tudom) a carotis nevű ütőér izgalma volt. Eszembe se jutott párhuzamra gyanakodni, kicsit bosszankodtam, és rögtön elhatároztam, hogy a fülemmel van valami baj, lehet, hogy zsiradék gyűlt össze a járatban. Ezt nem szeretem, kedvelem a tisztaságot, és túl szépnek igazán nem mondható testrészeimre éppolyan hiú vagyok, mint egy moziszínész vagy egy fiatal nő. Csak persze okosabb vagyok, hogy ezt észre lehessen venni rajtam, itt is általánosító elmélettel kábítom el intellektuális önérzetemet, mely tiltakozik ellene, hogy a testemet éppoly fontosnak tartsam, mint a lelkemet, a létért való harcban. Kieszeltem, hogy az élő testnek, végig a természetben kettős jellege van: egy belügyi, életfenntartó, egy, mondjuk így, szexuális. Ennek megfelelően minden szervünk kétféle, egészen különböző célra és feladatra van berendezve: a szem nemcsak látószerv, de vonzó ékszer is, örökmécs, mely magába szédíti a másnemű embert, a fül nemcsak arra való, hogy halljunk vele, de arra is, hogy enyelegve cibáljuk, s a száj, a szerelmes ifjú számára nem a bélcsatorna felső nyílása, evésre való eszköz, hanem maga a megtestesült csók. Legélénkebben ez a tendencia a nemi szervek körül mutatkozik, melyek takarékossági célból, végig az egész állatvilágon, az emésztés végső következtetéseit levonó szervekkel vannak összekapcsolva.

Egész életemben élénken igyekeztem magamban külön tartani ezt a kettősséget, azért hagytam magamon lógni lelki hiúságom (önfenntartó ösztönöm) ellenére, testi hiúságomat is, ezt a kényes, oly könnyen sebezhető, annyi szenvedést okozó ballasztot.

Így hát másnap, újra elhalasztva a tegnapi elintéznivalót, beállítottam a klinikára, a jó nevű fülspecialista tanárhoz. Szerény, rokonszenves, fiatal ember, nagyon kedvesen fogadott, meghívott rendelőjébe, ahol tudományos kérdésekről is beszélgettünk, még készülő érdekes szakkönyvének egy fejezetét is ideadta, látván, hogy érdekel a dolog. Orromba, kedélyes csevegés közben, hosszú drótot dugott vattával, ami az Eustach-csövön át fülembe szaladt. Fogamat csikorgattam, hogy ne tudjak tiltakozni, úgy tettem, mintha észre se venném, mikor kihúzta a drótot, folytattam az elkezdett mondatot. A végén odavetően megjegyezte, hogy füljáratgyulladásom van, és ezzel bőségesen magyarázható a hallucinált zakatolás. Ezután mint humorista, elmondtam neki, hogy egy selypítő orvos a szülészhez küldte egyik nőismerősömet, aki fülészt értett, járt is hozzá, elhanyagolta valódi baját, s a végén belehalt a félreértett betűbe. A tanár úr jót nevetett a helyszínen rögtönzött anekdotámon.