Kitobni o'qish: «Tanár úr kérem»

Bevezetés

Az udvaron keresztül belopóztam – féltíz után járhat az idő, most a folyosók kihaltak és konganak, csak néha, mikor egy becsukott ajtó előtt elmegyek, csap ki felém a zümmögés és egyszerre mélyen és igen komolyan elszorul a szívem. A második emeleten, jobbra, a tanári szoba mellett, a VII-ik b) osztály ajtaját kinyitották, levegőzés miatt. Leveszem a kalapomat, zsebreteszem. Aztán óvatosan bemegyek az ajtón, félreforditott fejjel meghajtom magam a katedra felé és nesztelen léptekkel hátravonulok; az utolsó padban, a kályha mellett, üres egy hely. A tanár nem nézett rám, rendben van, legyintett egyet, azt hitte, idetartozom, én vagyok az, aki öt perccel előbb kiment. Nesztelenül megkerülöm a köpőládát és a szemétkosarat. Rálépek egy fél kiflire, óvatosan megfordulok és beülök az utolsó padba. Vörösesszőke, szeplős fiu ül mellettem – oh igen, oh igen – és majdnem felkiáltok örömömben, meglepetésemben, boldogságomban: hiszen ez a Büchner! nini, a Büchner! – milyen, milyen régen nem láttam, hol jártam én, istenem, milyen borzasztó álmaim voltak. De most itthon vagyok megint, a jó, igazi valóságban, az én valóságos életemben, amiből nem volt jó kimenni, – oh itthon vagyok, én vagyok az, Karinthy Frigyes a hatodik béből, hát persze, micsoda ostoba álom volt az. Egyszerre minden szag ismerős: remegve nyúlok be a padba és kihúzok egy füzetet. Egy pillanatig káprázik a szemem, de aztán világosan elolvasom: az én nevem, hatodik bé, magyar dolgozatok.

Büchner, édes Büchnerkém, hogy vagy, te drága, vörös ember. Büchner kissé csodálkozva néz rám, nem érti, minek örülök úgy, hogy értené! Pszt, mondja, meglök és mérgesen néz rám oldalt. Persze, én itt lármázok, mikor odakint felelnek – ki felel? ahá, a Steinmann, a Bódog! – és aztán neki lesz baja belőle. De édes Büchnerkém, nem érted, alig tudok uralkodni az örömömön. Büchner nem érti, hogy lehet valaki ilyen marha, aszongya, minek röhögsz úgy, tudod, hogy pikkje van rám, azt hiszi, én bolondázok és azon röhögsz. Különben pedig, mért nem férsz a bőrödbe? Pszt, lassan beszélj.

Hát idehallgass, édes Büchnerkém, milyen marhaságot álmodtam, – és most boldog vagyok, hogy csak álmodtam. Azt álmodtam, hogy én nem vagyok már tizenhat éves, hanem sok év telik-múlik és tudod, és sok zavaros és zagyva dolog jön, egészen másképpen, mintahogy én most elképzelem. Tudod, álmomban leérettségiztem, képzeld (na és örülsz, hogy csak álom volt, te hülyőke, bár már túl volnánk rajta!) – szóval leérettségiztem és kiléptem az élet iskolájába, amiről Lenkei tanár úr szokott beszélni. Bizony, nem is tudom, hanyadik osztályába jártam már az életiskolának, de nagyon sok osztály volt és úgy volt (pszt! ne ordits úgy! idenéz és kihívhat, milyen pikkje van rám!) szóval úgy volt, hogy már huszonhét éves vagyok és ülök egy kávéházban és nem jól éreztem magam, képzeld, pedig mostanában hogy szerettem volna huszonhét éves lenni. Szóval a kávéházban ültem és úgy volt, hogy tényleg egy iró lettem, ami lenni akartam és már sok könyvem megjelent és ismertem személyesen Bródy Sándort és elfogulatlanul beszélgettem Molnár Ferenccel és autogrammot kértek tőlem, és képzeld, mégse éreztem jól magam, nem furcsa? Szóval kiderült, hogy érettségi után nem olyan jól lesz, mint hittem. És amint ott ültem a kávéházban, esett az eső és minden szomorú volt, – ekkor én egyszerre eltünődtem álmomban és azt gondoltam, hogy ez mégis csak lehetetlen, hogy én már huszonhét éves vagyok és minden így megy – és egyszerre eszembejutott az osztály és hogy hiszen én tulajdonképpen a hatodikba járok és nekem még sok dolgom van, meg kell csinálni a mértani rajzot, át kell néznem a történelmet és közben gondolni kell a jövőre, ami nagyszerű és csodálatos lesz, mert hiszen még csak tizenhat éves vagyok. Szóval jól átgondoltam mindent és világosan rájöttem, hogy én most nyilván csak álmodom és még hozzá nem valami szép és dicsőséges álmot, hanem egy elég kellemetlen és tökéletlen álmot és hogy a legokosabb, amit tehetek, ha erőlködöm és fölébredek és átnézem a mértant és bejövök az osztályba. Az esős ablaküveghez szoritottam a fejem és erősen elhatároztam, hogy most felébredek, és egészen más szemmel nézem majd azt az igazi életemet, a középiskolában. Nem látom olyan keservesnek és fárasztónak és nyomasztónak; hanem figyelni fogom benne mindazt, ami benne kedély és humor és emlék és szép fiatalság: amit innen, ebből a távolságból olyan tisztán látok már – megnézek mindent jobban, mint eddig – és nektek, édes barátaim, kedves középiskolai tanulók, újra megmutatom és figyelmeztetlek benneteket, hogy mennyi szín és furcsaság és élet mindez és mennyi emlék és mennyi remény.

(1913.)

Reggel hétkor

Krrr… Brrrr…

Mi ez, mi ez, mi ez, ez a rettentő csengetés? Tűz van? Ezek nyilván tűzoltók… szólni kellene az Erzsinek, hogy oltsa el a lámpát, biztosan meggyulladt a kredenc.

Krrr… Brrrr…

Dehogy… hiszen ez a vekker… A vekker csönget… De hiszen akkor félhét van már… fel kellene kelni.

De hisz az lehetetlen, hiszen csak most feküdtem le. Mi van ma?

Szerda? Magyar, német, mennyiségtan, földrajz, torna. Ez öt. Rendben van! Akkor még alhatom öt percet.

Magyar, német, mennyiségtan, földtan… Tyű! Hiszen én még nem csináltam meg a térképet… Ceruzával megvan már, most ki kellene húzni tussal Magyarország határát… Tyű! Hiszen át kellene olvasni még a földrajzot és a magyart, föl kellene kelni, felelés van… felelelele… fefe…

Na – mi ez? Csak nem alszom el megint – ezt mégse lehet, felelés, Mákossy tanár úr és Magyarország határa…

Hát kérem, Bauer, csak nyugalom. Csak nyugalom, kedves Bauer, azért nem muszáj elsietni a dolgot… Nem kell kapkodni, meg lehet csinálni azt a felkelést szép nyugodtan – — biztos kézzel – — előkészítve… Zrinyi se rohant ki csak úgy az ágyból, hanem előbb előkészült… Kérem, tanár úr, én készültem…

Arra semmi szükség nincsen, hogy az ember azért mindjárt kidugja a lábát a takaró alól, ilyen hidegbe… Persze, a harisnya, az fontos, ha fel akar kelni az ember… de csak óvatosan, kedves Bauer, csak óvatosan… Így, szépen, lenyúl az ember a szék alá, óvatosan felkaparja a harisnyáját… így… behúzza szépen a takaró alá… hogy én minek dugjam ki azért a lábam?… nevetséges, itt is fel lehet húzni a takaró alatt… Na, ugy-e!… tyű, ott oldalt bejön a hideg… Kapitány úr, kapitány úr, léket kapott az ágy, Némó kapitány, mingyárt elsülyed… ezt be kell tömni… hú! de jó.

Na. Hát ez megvan. Fent van. Hát ez kemény munka volt, ez igen. Ezután nehány percnyi pihenés következik. Hiszen a nehezén túl vagyok, most már csak a cipő jön és a ruha, erre lehet pihenni néhány percet. Pihenni szükséges, úgyis beteg vagyok. Mélyen tisztelt tanár úr, fiam ma gyöngélkedés következtében nem vehet részt az előadáson, tisztelettel Bauer Károly.

Bár ez nem valószinű. Bár azért a földrajzot mégis át kellene nézni és kihúzni tussal… Bár miért kellene azért fölkelni… tegnap egyszer átnéztem részint, úgyis mindjárt fölkelek és megnézem, hát most már mindegy. Nevetséges. Egy oldal különben is az egész, másrészt, de azonban gyöngélkedem is. Nemcsak átnézem én aztat, hanem még itt az ágyban elmondom, emlékezetből aztat, ahogy tegnap átolvastam… mert én nem henyélésből fekszem itt az ágyban, hanem azért fekszem, kérem tanár úr, hogy elmondjam magamban a földrajzot… nekem itt sürgős és halaszthatatlan feküdnivalóm van itt az ágyban… ezt rögtön el kell intézni… ezt a fekvést… mert már hét óra is lehet…

Tehát Magyarországot délen határolja a Duna és a Szerbia és a romániai dalmát… és a Szerbia… és Szerbia fővárosa… és a fővárosi Szerbia…

Na, kezdje előlről, Bauer, maga szerencsétlen. Kérem, tanár úr, én készültem. Tudtam, de elfelejtettem. Ne feleseljen, Bauer, mert magának felelnie kell, mert maga Szerbiából négyesre áll és az intőkonferencia már össze is ült. Fogd be a szád, Bauer.

Igenis, az intő-konferencia ott ül már Szerbia határán és tanácskoznak. Még csak a hadvezért várják és a csatát azonnal megkezdik. Tehát mi Bosznia fővárosa? Bauer, fogd be a szájadat és ülj ide az ágyú mellé, most te vagy az Ágyútűzér és teneked kell megvédeni Magyarország határát. Hát jó, ha nekem kell megvédeni, adjanak mellém ezer kipróbált, derék cowboyt, mindegyik egy-egy mozigéppel, majd én megmutatom nekik. Hajrá, hajrá, derék fiúk! Fel a csatába! Adjatok egy lovat Bauer alá!

Na most!… Hadaink már bent járnak Szerbiában… Én azt hiszem, igazgató úr, mégis csak ez a Bauer fogja megvédeni Magyarország határát. Mennyiségtanból rosszul áll, az igaz, de húsz saslengést csinál a nyújtón és mint fővezérnek, ez kell. Na Bauer, hát akkor csak neki, édes fiam… foglald el Szerbiát… így még kijavíthatod a négyesedet.

Jó, nem bánom, tanár úr. Tábornoki egyenruhám megfelel? Így. Hát most, utánam, fiúk. Maga, Mákossy tanár úr, maga lesz a hadsegédem… de vigyázzon, hogy mit parancsolok és fogja be a száját… Így. Üljön fel ide hátra a lovamra és kapja el, ha golyó jön… Majd adok én magának. Ne feleseljen, tanár úr. Tanár úr, nem készültél. Hát mondd meg, tanár úr, mi a fővárosa Szerbiának? Na ugy-e, nem tudod. Szerbia fővárosa Budapest, miután én most elfoglalom és hozzácsatolom Magyarországhoz. Ülj le, tanár úr, négyest kapsz.

Hát hol is van csak az a Szerbia? Hol is van? Az bizonyos, hogy valahol van. De nem találom. Jaj, jaj, tanár úr, nem találom Szerbiát, hogy foglaljam el?

Persze, hogy nem találod, gazember, miután nem húztad ki tussal Magyarország határát a térképen, hát most nem látni, hol kezdődik Szerbia. A katonák ott állanak a határon és nem mernek átlépni, mert félnek, hogy belépnek a tusba, mielőtt megszáradt.

Na megállj, te gazember Bauer, ezt te csináltad! Le a fejeddel! Le a fejeddel! Hóhér, vágja le gyorsan a fejét, azzal a cigarettavágóval.

Jaj, jaj, hóhér úr, én készültem! Jaj, Erzsi, Erzsi!…

Na, mi az, ifiúr?… Mi?! Maga még az ágyban van? Hiszen nyolc óra van már, a nagyságos úr már el is ment a hivatalba.

Tyű! Ezt elaludtuk megint!

Tyű! Mi lesz itt!! Még jó, hogy a harisnyám már fent van.

Elkéstem

Nyolc órakor még homályos a reggel és homályosan bukdácsolnak álmos fejemben a másnap esélyei és minden lehetősége. A középiskolai tanuló élete: nyolc éven át napról-napra megújuló harcbaszállás, halálos veszedelem: minden reggel pontban nyolckor, a véletlenek és ravasz kelepcék és elhatározó események hullámzó harcterére kiront: sebeket kap, sebeket oszt, néha elvérzik. Másnap újra feltámad, kezdi előlről.

Minden reggel új fegyverzet és új haditerv. Furfangos és végtelenül komplikált megfontolás, amiben százféle ok és okozat kombinálódik.

A fegyverzet ma hiányos: éppen azért gondosan kell összeválogatni. Első óra mennyiségtan. Az irrationális egyenleteknél tartunk, de mult órán még nem fejeztük be. Felelés eshetősége 25-27 százalék. Ebben a kis százalékban szerepet játszik az a körülmény, hogy sokan még nem is javitottak s hogy Frőhlich megbizhatatlan jellemű, ingatag és gyenge akaratú ember, aki mult órán talán még maga is azt hitte, hogy jövőre tovább magyaráz és most egyszerre, szinte öntudatlanul, feleltelni kezd. Az emberi lélek mélyén vannak ilyen kóros tünetek, amikkel számolni kell.

Szerdai nap lévén, én istenem, a mennyiségtan után két óra mértani rajz. Hiányzik a szépiám, a görbe léniám is hiányzik, amit pedig ma összeirnak. Guttmann igért egy gummiguttit, azt elkérem. Vörösmarty Nyelvszépségei. Na, igen Vörösmarty nyelvszépségei, tudom, tudom: ma ez a tét, kettő vagy semmi. Csak a másik felét néztem még át, de van két tíz-perc a magyar óra előtt, az húsz perc, most, míg az iskolába érek, átgondolom magamban az első felét: nyertem tizenöt percet, azalatt berepülöm Vörösmarty Nyelvszépségeit, elkérem Guttmanntól a gummiguttit és még a történelmet átszaladom. A füzetem nincs meg. Tanár úr kérem, fiam ma gyengélkedett, a mennyiségtani dolgozatot nem készithette el. Igen tisztelt tanár úr, fiam gyengéd szervezetének ápolása hosszabb időt vesz igénybe, mely idő alatt háziorvosunk a mennyiségtan-dolgozatoktól való tartózkodást ajánlotta.

Hát ez semmi. Ezek csak olyan ábrándok, megvalósithatatlan ködképek. A rideg valóság nem az, a rideg valósághoz szívós elszántság és lélekjelenet kell és kell hozzá Guttmann megint, akinek a füzetéből öt röpke perc alatt gyorsan átirom az egészet. Bár mit ér nekem, ha megvan a dolgozat, ha egyszer a kamatos kamatot úgyse tudom, pedig ha felelés van, az csak abból van, az tiszta sor. Ne ábrándozz, hanem cselekedj!

Most pedig, ejnye, jó lesz sietni, ezzel az úrral, aki most szembejön, nyolc óra öt perccel szoktam találkozni. Hát lássuk csak, szedjük össze a gondolatainkat, mert a perc közel van. Szóval: csak szépia kell és lénia. Ezzel szemben Vörösmarty, mint tudjuk, klasszikus tisztaságban tartotta a nyelvet, szavai kristályos tökéletességgel – micsinálnak a szavai? Szentisten, hiszen ezt sem tudom, meg kell gyorsan nézni, micsinálnak Vörösmarty szavai kristályos tökéletességgel. És Nagy Lajos! Szentatyám, gyerünk, ne zavarjunk össze mindent. Vörösmarty kristálytiszta szavakkal elkérte Guttmanntól a gummiguttit. De ha Guttmann nem adja? Akkor, akkor tisztelt tanár úr, fiam ma gyöngélkedett és nem birta elhozni a gummiguttit. Még van egy eset hátra, hogy kigyullad valami, vagy valamelyik tanár meghalt és hazaküldik tíz után az egész osztályt.

Na, mi ez? Szívem nyugtalanul kalapálni kezd. A bejárat előtt nem áll senki. Az egész épület gyanusan, fenyegetően csendes. Csak nem?…

Nem, nem… Az nem lehet. Az csak nem történik velem. Mindenesetre jó lesz sietni.

Az első emeleten csend… Hallgatnak a falak és a lépteim konganak.

Nincs kétség benne. A szörnyű, az elképzelhetetlen megtörtént. Itt már lecsengettek.

Most még csak egy eshetőségem van: talán még nem jött be Frőhlich.

Az üres folyosókon lábujjhegyen lopózom az Osztály ajtaja elé. Fülemet óvatosan tapasztom a kulcslyukra. A lemondás keserű vonása görbiti le ajkam. Odabentről egyhangu csönd beszél mindennél érthetőbben.

Hát ezen már nem lehet segiteni: talán még nem irtak be, lassan benyitok. Frőhlich egyetlen szót sem szól, csak valami kegyetlen elégtétel villan át rajta, míg szerényen és udvariasan bevánszorgok a padomba. Az osztályon az elszörnyedés halk moraja fut keresztül. Frőhlich lassan előveszi az óráját és megnézi. Könyveimet belököm a fiókba. Büchner, aki mellettem ül, előrehajlik a tábla felé, az arcán a mennyiségtani tudományok iránt érzett mély és kielégithetetlen szomjúság lángol: csak én látom, hogy a szája kicsit balra húzódik, felém, és a fogai közül csak én hallom a sziszegést:

– Beirtak a hiányzók közé.

Jobbra húzom a szájam. Előre meredek, a matematikai tudományok összességével szemben táplált elfojthatatlan érdeklődés ül ki az arcomra. A fogaim közt sziszegem:

– Tovább megyünk?

Büchner balra sziszeg:

– Nem. Felelés.

Eladom a könyvem

– Ennyi könyvet viszel máma magaddal? – kérdezi az apám s amikor én lemondóan bólogatok, a nagynénémnek, aki szintén jelen van, németül szidni kezdi az iskolát. Csupa svindler, drága és új könyveket szerkesztenek, amibe semmi uj nincs és rákényszeritik a szülőket, hogy megvegyék.

Bánom is én, csak az utcán legyek. Letérek a Múzeum-körútra és a Károly-körútra. Ez a mi uccánk: az antikváriumok egész rajvonala. Megyek előre, hónom alá csapom a füzeteket – és a könyvet, a kritikus könyvet kényelmesen átlapozom menetközben, mintha otthon ülnék. Ebben nagy prakszisom van; – megyek az iskolába és az uccán tanulok, még irok is néha.

Tehát lássuk csak. Ez a tavalyi természetrajz, ötödik kiadás, lényegesen javitva, átdolgozva. Lényegesen átdolgoztam magam is – a hátulsó fele levált, annyi baj legyen. Az első fedelen egy mértani rajz. A 178-ik lap, sajnos, hiányzik. Az Ember Csontvázára, (87-ik ábra) sajnos, igen kemény ceruzával rajzoltam a cilindert és a szájába csutorát, nem lehetett kiradirozni, – a rozmárra, tavaly, mikor még ifjú voltam és nem gondoltam a jövőre, oda meg direkte tussal festettem rá a bajuszkötőt. Dörzsöltem, dörzsöltem, az igaz, de mit ér az, a rozmár kilukadt, a bajuszkötő mégis látszik. És vajjon melyik beszámithatatlan, ostoba percemben jutott eszembe, hogy az egész 172-ik lapot kőporral bedörzsöljem, míg vékony lett, mint a selyempapir? Mert hogy az Állatvilági Statisztikai Térkép közepéből egy ötszögalakú, hosszúkás darab hiányzik, az igen, az rendben van, arra emlékszem, akkor repülőgépet szerkesztettem és kellett a kemény papir. De a tartalomjegyzéket igazán nem kellett volna köröskörül kicsipkézni, nehéz, verejtékes munkával, hogy aztán egy vékony pálcikává összesodorjam az egészet, amit képtelenség kisimitani, mindig visszakunkorodik.

Egészben véve azonban igen csinos könyv. Igy egy kicsit messziről nézve, félig behunyt szemmel, nagyon takaros, rendes könyv. Na, látszik, látszik, hogy hordták, de azért olyan kedves, szerény, jó könyv. Ujonnan 2 korona 70 fillér. Megmagyarázom annak az embernek, hogyha a fedelet leradirozza, eladhatja új könyvnek. Egy kicsit csal, mit tesz az? Ha ő kérdez, egy koronát kérek – ha nem kérdez, csak mond egy összeget, hússzal többet kérek, mint amennyit mondott.

Állok egy-két percig a kirakat előtt és az üvegen át tanulmányozom a terepet. Kicsi, öregember: szemüvegen át néz valami képet. Kilencven fillérért is odaadom. Komoly, öregember.

Hirtelen nyitok be. Az öreg most beszél valakivel: oldalt néz rám, nem köszön, mikor belépek. Ismeri már az emberét. Nem zavarom, állok türelmesen, köhögök. Egyszerre végtelen, bús kishitüség tölti el a szivem, magamban szeliden, könnyes megadással simogatom az öregember lelkét. Te hideg, kemény öregember, értsd meg a szegény, szegény, szegény diákot, aki hetek óta csüggedten és reménytelenül, szeretne már, oh úgy szeretne egy kis törmelékcsokoládét, egy kis gummit, amiből csúzlit lehetne csinálni, egy olyant újrendszerű matricát, egy épithető papirházat – és pénzt, sok pénzt, egy koronát, kettőt, magáért a pénzért, l’art pour l’art. Látod, én értelek téged, te öregember, tudom, én tudom, hogy magadnak is annyiban van, hogy nehéz a dolog nagyon és hogy ez a könyv piszkos. És látod, én odaadom neked 70 fillérért.

Az öregember közben tovább tárgyal. Hozzám nem szól semmit, értjük mi már egymást: hirtelen kinyújtja oldalt a kezét és én beleteszem a könyvet. Beszél a vevővel, megforgatja két ujja közt a könyvet, rettenetes undorral kinyitotta… istenem… Igen, éppen a rozmárnál nyitotta ki és ott van a kőporos oldal. Hatvanért odaadom neki, egye meg.

Lelöki az asztalra.

– Régi kiadás – és szakadt, hiányzik.

A világ elsötétül előttem.

– Ezt használják a Markóba’… mondom vad daccal, elszorult torokkal.

– Tudom. – És tárgyal tovább. Levegő vagyok.

Tétován, percekig állok. Embertelen keserűség ül a mellemen.

– Harmincért odaadom, – szólok végre halkan.

Az antikvárius tovább beszélget a vevővel. Két perc mulva felel, mikor már nem is számitottam rá. – Negyven fillér, – mondja, de nem fordul felém.

– Rövid számadás. Ez még a mozira se elég. De a perc elhatározó. Bátran, gyorsan, fejest a helyzetbe – utánam az özönviz. Hirtelen előkapom a vadonatúj Stilisztikámat, ami ma is kell.

– Ezért mennyit ad?

Összesen egy korona és hatvan fillért fizetnek ki a kasszánál, – oh, a Stilisztika kellett neki, a nyomorultnak, a sátánnak, az én idei Stilisztikám, azt elhiszem, kapott utána, elvitte, kikapta a kezemből, nem is volt időm meggondolni.

És most mi lesz?

Mi lesz? Mi lehet? A pénzt itt szorongatom a kezemben.

Holnap visszaveszem a Stilisztikát. Kérek ehhez a pénzhez még egy koronát léniára és visszaveszem.

Holnap elmegyek címet irni, falat hordani. Holnap beállok hajósinasnak.

Holnap visszaveszem a Stilisztikámat.