Kitobni o'qish: «Eredeti népmesék»

A VAK KIRÁLY

Hol volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl volt, volt a világon egy vak király. Mindenféle orvosok-doktorok próbálták meggyógyítani, de mind hiába, egyik se ment semmire. Maga a király tudott volna ugyan egy orvosságot a szemének, de azt senkinek se mondta meg hogy mi; akárki kérdezte tőle, csak azt felelte, hogy mihaszna mondja meg, mikor úgy se tudják megszerezni?

Volt ennek a királynak három egészen felnőtt legény fia. Ezek egyszer összebeszéltek, hogy akárhogy-mint, de kitudják az apjoktól, hogy mi az az orvosság, s megszerzik neki. Bement hát hozzá a legöregebbik, megállt az ajtóban, elkezdett beszélni, mondván:

„Felséges király atyám! én most azért jöttem hogy megkérdezzem felséges király atyámtól, mitől gyógyulna meg a szeme, mert mi hárman összebeszéltünk, hogy azt az orvosságot, ha az életünkbe kerül is, megszerezzük.“

A király erre nem szólott egy szót se; hanem volt előtte az asztalon egy nagy kés, azt felkapta, úgy vágta a fia felé, hogy alig tudott előle félreugrani, a kés meg megállott a diófa ajtóban. Erre a királyfi úgy megijedt, hogy mindjárt kiszaladt a házból.

Másnap a középső királyfi ment be, de az is épen úgy járt, mint a bátyja, ez is kiszaladt a szobából.

Harmadik nap a legfiatalabb királyfin volt a sor; a bátyjai be se’ akarták ereszteni, hogy ha ők ki nem tudták venni az apjokból, biz’ e’ se’ sokra megy, de a királyfi nem tágitott, hanem bement. Mikor elmondta hogy m’ért jött, ehez is hozzá vágta az öreg király a nagy kést, de ez nem ugrott félre, hanem megállt mint a peczek, kicsibe is mult, hogy bele nem ment a kés, a sipkáját kicsapta a fejéből, úgy állt meg az ajtóban. De a királyfi még ettől se’ ijedt meg, kihúzta a kést az ajtóból, odavitte az apjának. „Itt van a kés felséges király atyám, ha megakar ölni, öljön meg, de elébb mondja meg mitől gyógyulna meg a szeme, hogy a bátyáim megszerezhessék.“

Nagyon megilletődött ezen a beszéden a király, nemhogy megölte volna ezért a fiát, hanem össze-vissza ölelte, csókolta. No kedves fiam – mondja neki – nem hiában voltál te egész életemben nekem legkedvesebb fiam, de látom most is te szántad el magad legjobban a halálra az én meggyógyulásomért, (mert a kést is csak azért hajitottam utánatok, hogy meglássam melyikötök szállna értem szembe a halállal), most hát neked megmondom, hogy mitől gyógyulna meg a szemem. Hát kedves fiam, messze-messze a Verestengeren is túl, a hármashegyen is túl lakik egy király, annak van egy aranytollu madara, ha én annak a madárnak csak egyszer hallhatnám meg a gyönyörű éneklését, mindjárt meggyógyulnék tőle; de nincs annyi kincs, hogy od’adná érte az a király, mert annyi annak az országában az arany-ezüst, mint itt a kavics.

A mint ezeket a királyfi megértette, kiment a testvéreihez, elmondott nekik mindent; azok aztán mentek egyenesen az apjokhoz, hogy ők hát most elmennek azért a madárért, tették magukat rettenetesen, hogy igy hozzák, ugy hozzák el, ha ezer ördög őrzi is. A legkisebb királyfi is el akart menni, de a bátyjai nem vitték, hogy biz’ ő utánuk ne csikókodjék, minek menne el bajnak; aztán meg az öreg király se’ eresztette sehogy se: „Már édes fiam te csak maradj itthon én mellettem, segíts egyben-másban öreg fejemnek, sok már nekem magamnak egy ország gondja; de még meg is halhatok addig, mig odalesznek, akkor – ha te is elmennél, kire maradna az ország?“

Hajtott a jó szóra a királyfi, otthon maradt. A bátyjai elindultak nagy hű-hóval, tizenkét társzekeret megrakattak aranynyal-ezüsttel úti költségnek, elbúcsúztak az öreg királytól, megigérték neki, hogy egy esztendő alatt, ha törik, ha szakad, elhozzák az aranytollú madarat, avval elmentek.

Eltelt az egy esztendő, de nem jött haza a két királyfi; eltelt a második is, harmadik is, negyedik is, még se hallatszott semmi hirök. Már a legifjabb királyfi bizonyosnak tartotta, hogy odavesztek, el is akart már sokszor indulni utánok, de az apja nem eresztette; hanem mikor már az ötödik esztendő is vége felé járt, a királyfinak sehogy se’ volt maradása, hiába volt minden beszéd, nem hallgatott rá, elindúlt. Egy régi, hűséges szolgát lóra ültetett, maga is lóra ült, ugy fogtak neki a hosszú útnak.

Mentek-mendegéltek, hét nap hét éjjel mindig mentek, akkor kiértek az öreg király országából. A mint kivül voltak a határon, megláttak egy rongyos csárdát, a királyfi megállt a csárda előtt, a szolgáját beküldte egy ital borért. A mint az inas nyitotta az ajtót, belátott rajta a királyfi, látta hogy odabenn tánczol két rongyos ember két korcsmabeli személylyel, de rájok se’ ügyelt, hanem a mint kihozta az inas a bort, megitta, avval mentek tovább.

Már jó ideig mentek ugy, hogy egyik se’ szólt egy szót se, nagysokára aztán az inas törte meg a nagy hallgatást:

– Jaj felséges királyfi, mondanék én valamit, ha attól nem félnék, hogy megharagszik érte.

– Nem haragszom én csak mondjad.

– No hát ha rosz néven nem veszi, csak elmondom: látta-e felséged azt a két rongyos embert, a ki ott tánczolt a csárdában?

– Láttam ugy hátulról, mikor az ajtót nyitottad, de hát miért kérded?

– Oh felséges királyfi, mondanám is én, meg nem is.

– Mondjad no, bolond, hisz nem szoktam én az igazságért megharagudni.

– Hát amint bementem, megláttam azt a két embert, nagyon ismerősöknek tetszettek, mindjárt gondoltam valamit, de még se mertem egészen rájok fogni, megkérdeztem hát a korcsmárostól: „Hallja kend, miféle két ember ez a ki itt tánczol,“ azt mondja rá a korcsmáros: „Jaj jó uram régi embereim ezek már nekem, királyfiak volnának ezek, valami öt esztendeje jöttek ide, valami aranytollú madarat kerestek, de hogy nem találták, – mert biz’ azt még a Verestengeren is túl kellett volna keresni, – kapták magukat, itt maradtak, azóta mindég itt esznek-isznak, mert volt ezeknek pénzök vagy tizenkét társzekérrel, de biz’ a már mind elfogyott, alig van nekik annyi, a mennyivel egy-két hétig megérik.“ Ez aztán abba’ maradt, a korcsmáros se beszélt többet, én is eljöttem.

Nagyon elszomorodott e beszéden a királyfi, elébb nem is akarta hinni, de az inas úgyséval is erősítette, gondolta hát magában, hogy most nem tölti az időt, majd visszafelé jövet haza híjja őket.

Mentek aztán tovább, beértek egy nagy erdőbe, ott az út egy helyen kétfelé vált, egyik se tudta a járást, elkezdtek tanácskozni, hogy merre menjenek. A mint ott tanácskoznak, egyszer, – mintha csak a föld alól bútt volna ki, vagy az égből cseppent volna, – ott termett egy szép nagy róka. A királyfi a mint meglátta, nyult a nyila után hogy majd meglövi, hát, uramfia, – tán nem is hinnék kendtek, ha nem mondanám, – megszólalt a róka emberi nyelven:

– No felséges királyfi hát eltévedtek, vagy min tanácskoznak?

– Hiszen nem tévedtünk épen el – felelt neki a királyfi, – hanem azt csakugyan nem tudjuk, hogy e közül a két út közül melyik visz a Verestengerhez. Hát miért kérded?

– Csak azért, mert én útba tudom igazitani a királyfit, tudom a járást ezen a tájékon. De hát mért mennek a Verestengerhez?

A királyfi elbeszélte, hogy mi járatban vannak töviről-hegyire; mikor aztán vége szakadt a beszédjének, megint megszólalt a róka:

– Bizony nagy munka vár a királyfira, de nem is tudja elvégezni, hacsak én nem adok tanácsot, azért hát lépjünk egyességre: én segítem a királyfit jó szóval mindenütt a hol csak szükség lesz rá, ezért aztán mikor visszajövet hozza a királyfi a sok aranyat, ezüstöt, drágaságot, (mert tudom hogy hoz) mindenen – de mindenen az utolsó tűig megosztozik velem.

A királyfi egy kicsit gondolkozott, de azután gondolta, hogy minek neki az arany-ezüst, csak a madár legyen meg, hát csak ráállott. Erre a róka kihúzott a farka végéből hét szál szőrt, od’adta a királyfinak:

– No felséges királyfi itt van hét szál szőr, ha jártában-keltében akárhol, akármi baja akad, csak szakítson el egy szálat, én mindjárt ott termek tanácsot adni.

Azután megmutatta a róka, hogy melyik út visz a Verestengerhez, jó utat kivánt a királyfinak, s megint eltünt épen úgy, ahogy jött, mintha csak a föld nyelte volna el.

Ment mendegélt a királyfi az inasával, egyszer – nagy sokára – elértek a Verestenger partjára. A mint a királyfi végig nézett azon a roppant nagy vizen, elborzadt belé, nem látta se’ szélét, se’ hosszát. „Oh én uram-istenem – gondolta magában – hogy megyek én át ezen a nagy vízen, mikor azt se tudom, melyik a szélessége?“ Csak akkor jutott eszébe a róka, mindjárt elszakitott egy szál szőrt; alig hogy elszakitotta, mintha csak a föld alól bútt volna ki, vagy az égből cseppent volna le, ott termett a róka:

– Mi baja van felséges királyfi, tán nem tud átmenni ezen a vizen?

– Bizony nem én róka pajtás.

– No azon ne is búsuljon a királyfi egy cseppet se’, itt van három alma, csak vágjon neki felséged a viznek, úsztasson benne, mig csak birja a lova, mikor látja, hogy már egészen kifáradt, hajítson a vizbe egy almát, mindjárt olyan darab szárazföld támad ott, hogy elférne rajta ezer ember is, azon pihenjen meg, azután menjen tovább, mikor megint elfárad a lova, megint hajítson el egy másik almát, megint pihenjen meg; azután harmadszor is csak úgy tegyen. Többet aztán nem mondok.

Evvel a róka megint eltünt, a királyfi pedig meg az inasa belehajtottak a vizbe, elkezdtek benne úsztatni. Mikor már majd kidőltek a lovak alattuk, elhajitott a királyfi egy almát, mindjárt olyan nagy darab szárazföld termett oda, hogy elfért volna rajta egy regement katona is, azon megpihentek istenesen, azután megint mentek odább, mikor másodszor is elfáradtak a lovak, megint elhajitott a királyfi egy almát; harmadszor megint csak úgy tettek. Mikor már negyedszer is alig tudtak a lovak úszni, elérték szerencsésen a tulsó partot. Itt aztán gondolkozóba esett a királyfi, hogy most már hát itt volnának, de merre keressék az aranytollú madarat? Hiába gondolkozott rajta, megint csak el kellett szakitani egy szál szőrt. Ott termett megint a róka.

– No róka pajtás – kérdi a királyfi – hol találjuk most már meg az aranytollu madarat?

– Hát látja-e felséged amott messzire csillámlani azt az arany palotát?

– Hogy ne látnám!

– No hát abban lakik az a király, a kié az az aranytollú madár. Öltözzék fel felséged bő ingbe-gatyába csikósosan, az inasát a lovakkal hagyja itt, maga menjen oda a palota kertjébe, ott van a kaliczka az arany madárral egy arany fára felakasztva, azt vegye le, de vigyázzon hogy valamelyik fához hozzá ne érjen, mert akkor az egész kert megzendül, a kertészek megfogják felségedet. Ha pedig mégis szerencsétlenül járna, megfognák, vitesse magát a királyhoz; majd a király kérdi, hogy mert ahoz a madárhoz nyulni, csak ezt mondja felséged: „Hogy ne mertem volna, mikor széles ez világon, kis Magyarországon nincsen olyan betyár mint én.“ Többet aztán nem mondok.

Ugy tett a királyfi a hogy a róka mondta. Az inasát ott hagyta a tengerparton, maga felöltözött betyáros ruhába, elindult a palota felé. Nem ment egyenesen a palotába, hanem elkerült a kert alá; hát a mint oda ért, elállt szeme-szája, mert még a hátulsó sövénye is a kertnek mind csupa aranyból-ezüstből volt fonva. A mint kibámulta magát, bemászott szép csendesen a keritésen, szélylyel nézett a kertben, vigyázta, hogy hol látná meg az aranytollú madarat? De biz’ azt eleinte meg nem látta volna ha az orrához ütődött volna is, úgy elvette szeme-fényét a nagy csillogás-villogás; de hogy is ne! mikor minden fának ezüst volt a törzse, arany a galya, gyémánt a gyümölcse. Mikor aztán félig-meddig betelt a nézéssel, elindult a madarat keresni, meg is találta nemsokára, ott ugrált egy gyémánt kaliczkában, egy ágas-bogas arany fára felakasztva. A mint meglátta a királyfi, ment egyenesen érte, hogy levegye; nem volt magasra téve, felérte a földről is, nem kellett érte felmászni, hanem a mint vette volna le a borjúszáju ing megakadt egy galyba, megrántotta; erre az egész kert megzendült, mintha ezer meg ezer haranggal harangoztak volna, a kertészek mindjárt ott termettek, megfogták a királyfit, vitték egyenesen a királygazdájokhoz: A király a mint nagy-sok beszéd után megtudta, hogy mi a baj, elkezdte szidni a királyfit.

– Hát te akasztófára való hogy mertél arra még csak gondolni is, hogy az én aranytollú madaramat ellopd?

– Hogy ne mertem volna! – felelt rá a királyfi hetykén – mikor széles ez világon kis Magyarországon nincsen olyan betyár, mint én!

Nagyon megörült ennek a beszédnek a király:

– No öcsém ha olyan nagy betyár vagy, – van a szomszéd királynak egy lova, az egész ló ezüstből van, a szőre meg színaranyból, ha te ezt nekem ellopod, neked adom az aranytollú madarat, meg még ráadásul minden gyémánt gyümölcsömből egy-egy vékát, aranygalyat meg a mennyit elbirsz.

Megigérte a királyfi hogy ellopja, ha az életébe kerül is, avval visszament az inasához a tengerpartra, elszakitotta a harmadik szál szőrt is. Ott termett a róka megint:

– No királyfi mi baja van?

– Hát bizon nekem csak e’ meg e’. Itt elbeszélte, hogy hogy járt az aranytollú madárral, meg hogy mit igért meg a királynak, utoljára azt is hozzátette, hogy bizony most már nem tudja, hogy kéne azt a lovat ellopni.

– Biz azt, felséges királyfi, felelt a róka, – máskép nem lehet, hanem felöltözik felséged kocsis ruhába, elmegy ahoz a királyhoz, a kié az a ló; itt van egy üveg pálinka, ez olyan hogy a ki egy kortyot iszik belőle, úgy elalszik tőle, hogy az nap, ha csillagot rúgatnak vele se’ ébred fel. Ezt a pálinkát vigye oda felséged az istállóba, dugja el a széna közé, a kocsisok megtalálják, megisszák, elalusznak tőle, akkor aztán a felséged dolga lesz kihozni a lovat, hanem van ott a falra felakasztva egy gyémánt szerszám, ha azt is el akarja hozni, vigyázzon, mert vannak azon apró kis csengetyűk, ha azok megszólalnak, felébrednek a kocsisok, megfogják felségedet. Ha pedig mégis szerencsétlenül járna, megfognák, csak mondja ennek a királynak is azt, a mit az elsőnek mondott. Többet aztán nem szólok.

Evvel eltünt a róka, a királyfi pedig megint úgy tett a mint az mondta neki. Felöltözött kocsis-ruhába, a pálinkát a zsebébe tette, elindult a második király palotája felé. A város végéig az inasát is magával vitte, de már a városba csak maga ment be. Bement a király palotájába, az istállóba, oda elegyedett a többi kocsisok közé, hát látja, hogy milyen nagy őrizet alatt van az aranyszőrű, ezüsthúsu ló: egy kocsis rajta ült, egy a fejét fogta, négy a négy lábát, egy a farkát, tizenkét ember meg körülállta. Megijedt ettől egy kicsit a királyfi, hanem azért csak látatlanná tette, addig sündörgött ott előre-hátra, mig egyszer szerencsésen eldugta az üveg pálinkát a széna közé. Kis idő mulva amint egyik kocsis adni akart a lónak, megtalálta, kihúzta onnan, elkurjantotta magát:

– Nézzétek csak hé, mit találtam! egy nagy üveg pálinkát! bizonyosan valamelyik szolgáló lopta el, osztán hirtelenében csak ide dugta. Igyuk meg!

Erre a többi kocsis is ráállott, adták kézről kézre az üveget, csakhamar részeg lett valamennyi, eldőlt ki jobbra, ki balra. Erre a királyfi is hozzáfogott a munkához: a ki a lovon ült azt egy kecskelábra ültette, a kik a lábát fogták, azokkal a kecskeláb négy lábát fogatta meg, a ki a fejét fogta, annak egy tuskót adott a markába, a ki meg a farkát, annak egy nyövet kendert, mikor aztán igy elhelyezte őket, a lovat szépen kivezette az istállóból; hanem amint körülnézett, meglátta a falon a gyémánt szerszámot, nagyon megfájult rá a foga, nem tudta ott hagyni, már ezt, akár élek, akár halok, elviszem, – gondolta magában; le is vette a falról, hanem amint vitte volna ki az ajtón, hozzáütődött az ajtófélfához, megcsendült a sok csengő, a kocsisok felébredtek, megfogták a királyfit. Vitték egyenesen király-gazdájokhoz, elmondták neki, hogy hogy akart ez a legény lopni. A király elkezdte szidni, ahogy csak tudta:

– Hát te imilyen-amolyan akasztófavirág, hogy mertél arra még csak gondolni is, hogy az én ezüsthúsu, aranyszőrű lovamat ellopd?

– Hogy ne mertem volna – felelt ennek is nagy hetykén a királyfi, – mikor széles ez világon, kis Magyarországon nincsen olyan betyár mint én.

– No ha olyan nagy betyár vagy, – van a szomszéd királynak egy olyan szép lánya, hogy szem nem látott még olyat, ha te azt nekem ellopod, neked adom az aranyszőrű lovat, a gyémánt szerszámot, meg még ráadásul tiz köböl arany abrakot.

Jól van; megigérte a királyfi hogy ellopja, avval kiment a város végére az inasához. Itt megint mit volt mit tenni? el kellett szakitani a negyedik szál szőrt is. Ott termett a róka:

– No mi a baj felséges királyfi.

– Hát csak e’ meg e’. Itt elbeszélte a királyfi hogy már meg királykisasszonyt kellene neki lopni.

– No királyfi – mondja a róka, – most öltözzék fel szakács ruhába, menjen el ahoz a királyhoz, szegődjék be szakácsnak. Délben majd felséged vigye be a levest, hanem az ajtóban ejtse el. Többet aztán nem mondok.

Eltünt a róka megint, a királyfi pedig az inasával ment a harmadik király országa felé. Mikor ahoz a városhoz értek, a hol a király lakott, felöltözött a királyfi szakácsruhába, az inasát a város végén hagyta, maga bement a királyi palotába. Épen kint sétálgatott a király az udvaron; oda ment hozzá a királyfi:

– Felséges király én szakács vagyok, azért jöttem hogy beszegődjem felségedhez, hahogy megfogadna.

– Jól van fiam én megfogadlak, épen szakácsra van most szükségem; jó hogy jöttél.

Beszegődött hát a királyfi szakácsnak, mindjárt is bement a konyhába; hanem a másik szakács egész délelőtt lármázott rá, mert minden ételt elrontott. Következett az ebéd ideje, a régi szakács sehogy se’ akarta megengedni a királyfinak hogy az ételt ő vigye be, de ez addig könyörgött neki, mig utoljára mégis ráállott. Amint hát vitte volna be a királyfi a levest, az ajtónál szánt-szándékkal megbotlott, elejtette a tálat hogy összetört. A királykisasszonynak már akkor megtetszett a szép legény, mikor belépett, mikor meg a tálat elejtette, mindjárt gondolta, hogy aligha igazi szakács ez, mert akkor nem lett volna ilyen ügyetlen, jobban vigyázott volna; amint pedig szedte össze a cserepet, meglátta a kisasszony az újján az aranygyűrűt, mindjárt gondolta, hogy nem lehet más, mint valami királyfi. Nem is hagyta abba a dolgot, hanem másnap nem ment be ebédelni az apjához, a maga szobájába teríttetett két emberre; azután behivatta az uj szakácsot, ott mindjárt maga mellé ültette, kérdezte tőle hogy hol vette azt a szép gyürűt? A királyfi elbeszélte hogy ő nem szakács, hanem egy gazdag király fia, meg mást is mindent, az egész élete folyását, mindjárt beleszerettek egymásba halálosan. A kisasszony is elbeszélte, hogy az ő kezét most egy igen-igen gazdag király kérte meg, de neki nincs kedve hozzá menni, mert már olyan öreg, hogy a hamut is mamunak mondja, hanem ez az apjának mind nem használ, erőlteti hogy menjen hozzá; „Most hát szívem szép szerelme, te az enyim, én a tied, nincs mást mit tenni, hanem az éjjel szökjünk meg, majd a te apád országában megesküdhetünk.“

Kapott a királyfi két kézzel a tanácson, mindjárt elhatározták, hogy még azon az éjszakán, majd ha mindenki lenyugszik a királyi udvarban, megszöknek, reggelre pedig, ha lehet, – túl teszik magukat a határon. Evvel a királyfi kiment a kisasszony szobájából, várta az éjfélt; csak akkor jutott eszébe, hogy neki ezt a kisasszonyt a szomszéd királynak kell vinni, hogy a lovat megkapja, mert ha azt meg nem kapja, az aranytollú madár se lesz az övé a nélkül pedig nem akart az apja szeme elébe menni. Búsult ezen szörnyű módon, már azt is gondolta, hogy érte se megy a kisasszonyért, de azután eszébe jutott hogy akárhogy lesz, akármint lesz, el kell neki lopni a kisasszonyt, jobb hát ha most elszökteti, azután majd tanácsot kérhet a rókától.

El is szöktette szerencsésen, kimentek a mezőre a királyfi inasához, ott, – mig az inas a lovakat nyergelte, – a királyfi félre ment, elszakította az ötödik szál szőrt is. Ott termett a róka:

– Mi a baj felséges királyfi?

– Hát bizon most az, hogy nem tudom a királykisasszonytól váljak-e meg, vagy madár nélkül menjek haza? – mert igy, meg igy áll a dolog.

– Soh’se’ búsuljon azon a királyfi, majd elintézem én azt, most majd együtt megyek felségeddel.

Mentek aztán együtt négyen: a királyfi, a szép királykisasszony, az inas meg a róka. Mikor ahoz a városhoz értek, ahova a kisasszonyt kellett volna vinni, a város végén a róka épen olyan szép kisasszonynyá változott mint az igazi, úgy hogy a királyfi is alig tudta megismerni őket, a róka-kisasszony mondta az igazinak, hogy csak menjenek az inassal, nekik most a királyfival egy kis dolguk van, hanem majd utánuk mennek. Ment aztán a kisasszony tovább, a királyfi pedig a róka kisasszonyt bevezette a királyi palotába. A király amint meglátta őket, nyakába borult örömében a királyfinak, össze-vissza csókolta. A királyfi aztán mondta neki, hogy a kisasszony nagyon el van fáradva, mert egész éjjel mindig jöttek, adjon neki külön szobát, hadd pihenje ki magát. Mikor ez megvolt, búcsút vettek egymástól, a királyfi megkapta az ezüsthúsú, aranyszőrű lovat, a gyémánt szerszámot, meg még ráadásul tiz köböl arany abrakot, aztán ment az igazi kisasszony után. A város végén utol is érte, aztán mentek együtt; amint egy darabig mentek, hallott a királyfi valami dübörgést, hátra néz, hát látja hogy a róka szalad utánok.

– Hát te hogy szabadultál meg?

– Csak ugy hogy kibúttam az ablakon aztán itt vagyok.

Mentek megint – mendegéltek, elértek ahoz a királyhoz is, a kihez a lovat kellett volna vinni. Búsult megint a királyfi hogy hogy váljon meg ettől a szép állattól, de a róka vigasztalta hogy csak bízza őrá, majd eligazítja ő. Megint előre küldte a kisasszonyt az inassal, meg az ezüsthúsú, aranyszőrű lóval, maga meg épen olyan ezüsthúsú, aranyszőrű lóvá változott, úgy hogy maga a királyfi se’ ismerte meg, melyik másik? Elvezette aztán a királyfi a királyhoz:

– No felséges király elhoztam az ezüsthúsú, aranyszőrű lovat, hanem ezt most olyan istállóba kell tenni, a melyiknek nagy ablaka van, mert ez világossághoz van szokva.

Ugy tett a király, ahogy a királyfi mondta, azután od’adta neki az aranytollú madarat, minden gyémánt gyümölcséből egy-egy vékát, meg annyi aranygalyat a mennyit elbirt; avval elbúcsúztak, a királyfi ment a kisasszony után. Nem messze a várostól megint utolérte, azután mentek együtt a Verestenger felé. Alig mentek egy kicsit, megint utolérte őket a róka, elmondta, hogy megint búcsúzás nélkűl jött el innen is, az istálló ablakán, avval amint elmondta, eltünt.

Ment a királyfi a sok drágasággal; mikor már közel voltak a Verestengerhez, hátra néznek, hát látják hogy jön utánok a három király, három roppant nagy regement katonával, mert már akkorra észrevették, hogy megcsalta őket; megijedtek nagyon, nem tudták, mit csináljanak, csak nagy sokára jutott eszébe a királyfinak hogy elszakítsa a hatodik szál szőrt. Ott termett a róka, bezzeg most nem kellett neki magyarázni, hogy mi a baj, meglátta úgy is; hirtelen előkapott három almát, beleugrott a vízbe, intett a királyfinak hogy menjenek utána. Azok szót fogadtak, elkezdtek utána úszni. Mikor már a lovak alig-alig birták az úszást, elhajította az egyik almát, nagy darab szárazföld támadt ott mindjárt, azon megpihentek, azután mentek odább. Lövöldöztek utánok a katonák, bele is lőttek egyszer a róka hátába, de az hirtelen bekente valami írral, mindjárt úgy beforradt hogy a helye se’ látszott meg. Utánok is próbált úszni egy néhány katona, hanem mikorra odaértek, ahol ezek először megpihentek, akkorra eltünt a sziget, a sok katona mind ott veszett. Igy hát, még kétszeri megpihenés után, szerencsésen átértek az innenső partra.

Mikor jól kipihenték magukat, megszólalt a róka:

– No felséges királyfi, már most én rám semmi szüksége, én hát megyek dolgomra, hanem elébb emlékezzék meg felséged a szerződésre a mit kötöttünk: hogy ha szerencsésen megjárja az útját, mindenen a mit csak hoz megosztozunk.

A királyfi nem ellenkezett, kétfelé mérték a sok gyémánt gyümölcsöt, arany abrakot, arany galyakat, akkor a királyfi búcsúzni akart, de a róka azt mondta hogy: „Nem addig van ám az királyfi! nem úgy alkudtunk hogy csak az ilyen haszontalanságon osztozunk, hanem úgy hogy mindenen, de mindenen.“ Evvel elővette a róka az aranytollú madarat, azt kétfelé vágta, azután az ezüsthúsú, aranyszőrű lovat, legutoljára még a szép kisasszonyt is kétfelé vágta, azt is elosztotta, mert azt is az úton szerezték együtt.

A szegény királyfi majd sírva fakadt, mikor látta hogy az egész fáradozása, vesződése igy vész kárba, de azért a rókának nem szólt, mert látta, hogy annak van igazsága, csak magára haragudott hogy olyan szerződésbe bele tudott egyezni. Mikor látta a róka, hogy a királyfi igy elszomorodott, elnevette magát:

– Ne búsuljon felséges királyfi, visszaadok én mindent, még az arany galyakat is, nem is akartam elvenni, csak azt próbáltam meg, hogy ide engedné-e felséged? most már látom, hogy jó szivű, mert id’adta volna szó nélkül, mindjárt fel is támasztom én mind a hármat.

Evvel elővett valamiféle csudafüvet, megkente vele mind a hármat, mindjárt felelevenedtek, s még hétszerte szebb kisasszony, hétszerte szebb ló, és hétszerte szebb madár lett belőlök. Mikor épen köszönni akarta a királyfi a rókának a szívességét, eltünt onnan, mintha a föld nyelte volna el. A királyfi is hát a kisasszonyt felültette az ezüsthúsú, aranyszőrű lóra, maga meg az inasa felültek a másik kettőre, a sok kincset felrakták a nyeregkápába, avval útnak indultak.

Mentek-mendegéltek, elértek ahoz a városhoz, ahol menet a két öregebb királyfit találták egy csárdában, hát amint a város közepébe érnek, látják hogy két rongyos embert akkor visznek akasztani, a sok temérdek ember meg kiséri; kérdi a királyfi egy embertől, hogy miféle emberek azok, akiket akasztani akarnak? mi bűnt tettek, hogy felakasztják őket?

Felelt rá az ember:

– Jaj felséges királyfi hosszas volna azt elbeszélni. Nem tudom én hogy hol járnak ezek itt, már több öt esztendejénél hogy itt ebben a városban csavarognak, de azóta egy szalmaszálat se’ mozditottak odább, semmit se’ csináltak, hanem egyik korcsmából ki, a másikba be, éjjel-nappal mindig ettek-ittak, a sok temérdek pénznek keresztül mentek a nyakán, mert amint a világ beszéli, királyfiak volnának ezek; most hát hogy egy krajczárjok se’ maradt, rablásra vetemedtek, de ez még nem volt elég, hanem meg is öltek egy szegény kupecz embert, amint a vásárból jött volna haza, hogy fel ne adhassa őket, mert rájok ismert. De hiába! a gonoszságot a tyúk is kikaparja, rájok világosodott, hogy ők tették, most már lakolnak érte.

Nagyon elszomorodott ezen a királyfi, megismerte, hogy az az ő két testvérje, mindjárt ment a birákhoz, kérte őket hogy ilyen gyalázatot csak még se’ kövessenek el két királyfin, azon felül jól meg is kente mindegyiket, úgy hogy osztán nagy sokára megkegyelmeztek nekik. Akkor a királyfi ment egyenesen a testvéreihez, össze-vissza ölelte-csókolta őket, vett nekik szép ruhát, szép paripát, azután elindultak együtt mindnyájan haza felé. A királyfi az úton elbeszélte nekik hogy milyen nehezen, jutott a madárhoz; hogy talált rá a szép kisasszonyra; hogy szöktette el; meg mindent, a mi csak történt vele; de a bátyjai nagyon szégyenlették magukat tőle, a szemébe se’ mertek nézni, pedig az csak úgy szerette őket mint azelőtt.

Egyszer beértek egy nagy rengeteg erdőbe, mikor a közepén voltak, megállottak pihenni, leszálltak a lóról, elővették az elemózsiát, ettek. Mikor jóllaktak, ledőlt a királyfi a mátkája ölébe, elaludt, az is ráhajtotta ő rá a fejét, az is elszunnyadt, az inas meg félrement egy fa alá, ott aludt el. Bezzeg nem aludt a két öregebb királyfi, mikor látták, hogy ezek mind alusznak, összesúgtak-búgtak hogy milyen nagy szégyen lesz ő rájuk nézve, ha az apjuk megtudja, hogy az öcscsök mentette meg őket az akasztófától, azt gondolták, hogy egyik roszat a másikkal le lehet mosni, hát elhatározták, hogy megölik mind a hármat, otthon aztán azt mondják, hogy ők szerezték meg a madarat. Ugy is tettek. Legelőször az inashoz mentek, annak levágták a fejét, azután a királyfit szúrták keresztül; már épen a király kisasszonyt is megakarták ölni, hanem az felébredt, könyörgött nekik, hogy ne öljék meg, nem mond ő meg senkinek semmit, nem bánja, ha a legutolsó konyhaszolgálóvá teszik is, csak az életének kegyelmezzenek. Még a két gonoszszívű, vadállatnál is vadabb királyfit is meginditotta ez a szép beszéd, megkegyelmeztek az életének; azután összeszedtek mindenféle drágaságot, a mit az öcscsök szerzett, az ezüsthúsú, aranyszőrű paripát, az aranytollú madarat, mindenféle drágaságot, lóra ültek, haza mentek. Volt nagy öröm királyi apjok házánál, mikor megérkeztek, nagy dáridót csaptak, folyt a bor mint az árvíz, mindenkinek jó kedve volt az egész háznál, csak egy volt szomorú, egy volt a ki éjjel-nappal mindig sírt: a szegény királykisasszony. Kicsapta az a két gonosz királyfi a szolgálók közé, még azok közt is a legeslegutolsónak tették, hogy csak veszszen el minél elébb; az apjoknak meg, mikor kérdezte, hogy miféle lány az? azt felelték, hogy a kaliczkát tartani, a madárra vigyázni fogadták meg. Mikor pedig az öcscsökről tudakozódott a király, eltagadták, hogy nem látták soha, azt se’ tudják, hogy elment-e hazulról. Búsult az öreg király egy kicsit, hanem a két királyfi vigasztalta, hogy majd haza jön az, de még azóta bizony fele útjára se’ ért, lám ők is mennyi ideig voltak oda! Azután elbeszélték, hogy jutottak a madárhoz, az aranyszőrű lóhoz! épen úgy, mint öcscsök elbeszélte, csak a királykisasszony történetét hagyták ki.

Hiába volt azonban ott az aranytollú madár, nem segített a királyon semmit, mert csak úgy jött volna meg a szemevilága, ha az éneklését hallhatta volna, de a madár, egy kukkanás nem sok, de annyit se eresztett ki a száján, a fejét a szárnya alá dugta, úgy gurnyasztott egész nap. Az ezüsthúsú, aranyszőrű lónak se vették semmi hasznát, soha senkit nem eresztett magához, rúgott-vágott, ha valaki közel akart hozzá, menni. Összehivatta a király az ország minden bölcs emberét, hogy fejtsék meg, mi ennek az oka, de hiába! azok se’ mentek semmire, egyik egyet, másik mást mondott, csak az igazira nem talált rá egyik se.

Egyszer, mikor épen ott rugdalózott az ezüst ló, az udvar közepén, nyillott a kisajtó, hát ki jött be rajta? nem más, mint a legkisebb királyfi meg az inas. A mint belépett az udvarba, ment a ló egyenesen hozzá, úgy ette a markából az aranyabrakot, azután ment egyenesen a konyhába, kézen fogta a királykisasszonyt, ment vele a királyi apjához. Amint belépett az ajtón, odabent volt az aranytollú madár, mindjárt elkezdett énekelni olyan szépen, hogy a király szemevilága mindjárt megjött tőle, úgy látott mint akárki más. Akkor a királyfi elbeszélte neki az egész útja történetét: hogy találta a rókát, hogy lopta a madarat, a lovat, a királykisasszonyt, hogy mentette meg a bátyjait az akasztófától, azután elmondta, hogy mikor ott hagyták a bátyjai az erdőben megölve, ezt a róka hogy hogy nem, megtudta, odament, feltámasztotta őtet is az inassát is avval a fűvel, a mivel azelőtt már a kisasszonyt is felelevenítette. „Hanem már most édes apám tartsunk lakodalmat, én a mátkámmal megesküszöm.“