Kitobni o'qish: «Hallatlan kiváncsiság», sahifa 3

PALIKA JÓ

I.

Palika beteg. Fekszik a diványon. Csak úgy ruhástól.

A mama az ablaknál ül, és női kalapot varr. Körülötte is kalapok hevernek, egymásra vont festetlen szalmakalapok. De valamennyi kalap pőre még. Az asztalon bársonyszalagok, madártollak, csatok, gyöngyök, színes cérnák, olló, ragasztó. Az ablakban egy cserép fukszia.

– Mi árthatott meg neked? Mért nem mondod meg a mamádnak?

– Nem tudom.

– Az nem igaz, hogy nem tudom. Mit ettél?

– Semmit.

– Hát már te is hazudsz! Eltanultad a hazudást Bokor Ferikétől.

– Nem.

– Olyan piszkos lelkű akarsz-e lenni, mint Bokor Ferike? Hazugság: piszok, utálat! Egy négyéves gyermek, aki hazudik… Ha százéves volnál, akkor se! Mit ettél?

– Semmit.

– Valaki adott valamit, valld meg!

– Nem.

– Mondtam: mutasd meg, ha valaki ad valamit: megeheted-e? Biró Ferike megmutatja a mamájának, mert Biró Ferike okos.

– Nem adott.

– Hát hazudsz! Oh, hogy fáj a szivem. Palika hazudik. Az angyalkák jönnek karácsonkor és megállnak az ablak előtt az égi fácskával: Nem, ilyen házba nem megyünk be; itt a fiucska hazug.

Palika ártatlan szeme szomorún, szinte vádlón néz a mamára. Sohse mondták még őneki, hogy hazudik. Most is olyan becsületes a szeme…

A mama megilletődik s engesztelőn szól:

– Elfeledted Palikám, hát elfeledted. Nohiszen nem baj. Cukorka lehetett, mérges festékkel festett cukorka.

Fölkel és rátapint a forró kis homlokra.

– Istenem, Istenem. Elhivatom az orvost…

– Ne.

– Oh, te kis bamba. Hát tudod te mi az orvos? Az orvos olyan bácsi, aki megjavítja az egészséget. A suszter cipőt javít, órás órát, az orvos embert.

– Tudom,

– Kitől tudod?

– Biró Ferike mondta.

– Biró Ferike okos fiú, jó fiú, nem olyan mint Bokor Ferike. Hát akkor elhivatom a kedves orvos bácsit.

– Ne.

– Dehát miért ne? Ösmered te a kedves jó orvos bácsit? Ha ismernéd, örülnél neki.

– Biró Ferikének keserű orvosságot adott.

– Neked édeset ad. Biró Ferike rosszalkodott, azért kapott keserűt. De te jó fiú vagy: az orvos bácsi szereti a jó fiukat. Szép cifra katulyában adja az orvosságot, aranyos üvegkében.

– Nem kell orvosság.

– Aztán az aranyos üvegecske, cifra szép katulya azé, aki beteg.

– Nem kell.

– Hát jó: másik orvost hivatok, aki a király fiát is gyógyítja. Messze, lakik, de nekem van egy karikám, elküldöm érte: – Eredj kis karika, beteg a Palika, hozd el a jó orvos bácsit.

– Mutasd a karikát.

– Itt van az ujjamon.

– Iszen az gyűrű.

– Gyűrű, arany kis karika. De ha nem leszel jó, nem megy el a karika, nem jön az orvos bácsi, nem jön az aranyos kis üveg, nem jön a cifra kis skatulya. Megy máshova, más gyermekhez: megyen a Bokor festőék Ferikéjéhez.

Palika hallgat.

A mama folytatja:

– De én ám nem engedem. Azt mondom: – Palika jó! Palika nem olyan engedetlen, mint Ferike. Csak a legszebb üvegkében adja orvos bácsi az orvosságot, meg a legszebb katulyában, amilyenben a király fiának adta. Hát idegyőjjön-e az orvos bácsi, vagy Bokorékhoz menjen?

– Ide.

II.

Délután három óra. Palika szenvedő szemmel fekszik a diványon. Már párna is van a feje alatt. A mama varr és az ajtóra fülel.

– Már jön! Jön! A kedves orvos bácsi. Jön! Szeresd!

S az ajtóhoz siet. Feltárja.

– Isten hozta doktor úr. Palika már igen várja. Egyetlen fiam, doktor úr.

Palika valóban némi érdeklődéssel fordítja szomorú szemét az orvos bácsira. Az orvos bácsi vastag ember és fekete a szakála. Aranyos szemüvege hidegen villog az orrán. Ez gyógyítja-e a király fiát? Egyáltalán nem olyan ember, akire úgy nézhetnének a gyermekek, mint a junius elei cseresznyefára.

Palika mégis bizakodik. A doktor bácsi talán csak azért olyan sötét most, mert a mama elmondja, hogy Palikának forró a feje, nem eszik, nem játszik…

A doktor bácsi végre mozdul: néz nyelvet, tapint kezecskét. A fejét rázza. Ir cédulát. Beszél a mamával idegen nyelven. Rosszat mond bizonyára, mert a mama szeme elvizesedik. Elcammog aztán az orvos bácsi, mint az elefánt.

A mama sokára tér vissza. Vizes szemmel mosolyog és tapsol.

– Jön a szép üvegecske, meg a szép katulyácska. Jön benne egészség Palikának. Palika beszedi apránkint az egészséget. Aztán a szép üvegecske Palikáé, szép katulyácska Palikáé.

– Édes?

– Persze, hogy édes.

A mama megigazítja Palikának a vánkosát és könnyezve varr tovább.

A szobában csend van és várakozás.

Végre megérkezik az orvosság.

Palika némi érdeklődéssel néz. Az üvegecske nem kicsiny és nem aranyos. De a katulya mégis rózsaszínű. Nem sokat ér, de legalább rózsaszínű.

A mamának azonban az üveg is igen teszik.

– Micsoda helyes üvegecske! Lehet majd bele vizet tölteni, a vizbe halacskát tenni. Fogunk majd halacskát, picikét, szépszemüt, csillogó szemű halacskát. Beleereszti Palika az üvegbe, aztán a halacska, ihaj-tyuhaj! fickándozik.

Közben kanálkát vesz elő a mama és tölt az orvosságból egy cseppet. Izleli:

– Jó, igen jó. Csak szokatlan. Olyan eleinte, mintha rossz íze volna, de aztán mikor már lent van, akkor kezd érződni a jó íze. Áh, de finom: Most mégjobban érzem, milyen finom. Csak eleinte, mintha rossz íze volna! de csak eleinte. No, nyelintsd el kedves! Ne izleld, csak nyelintsd el. Aztán tied az üveg, tied a halacska…

Palika a nyelvecskéjére engedi az orvosságot. De mingyárt ki is ejti a szájacskájából. S könnybe lábad a szeme.

– Keserű!

– Oh, Istenem, hát nem mondtam, hogy először keserünek érzik. Hát hazudok én? Hát már most hova tegyük az ici-pici aranyhalacskát. Az ici-pici aranyhalacskának megigértük, hogy ide jöhet lakni a kis orvosságos üvegbe. Mit szóljak neki, ha kérdezi:

– Bevette-e már Palika az orvosságot?

Palika igen kedvetlen, de végre is az ici-pici halacskának az óhajtása csakugyan megfontolandó: benyel egy kanálka orvosságot.

III.

Palika már az ágyacskájában fekszik. A mama ül az ablaknál és vörös szemmel varrogatja a kalapokat.

A katulya már Palikáé, noha csak két port fogyasztott belőle. Ott a szép katulya a kezecskéjében: fognak majd bele aranyos bogárkát künn a Zugligetben, ha majd Palika fölkelhet. Az orvos bácsi megmondja majd, hogy mikor kelhet föl. Már nemsokára fölkelhet.

S délfelé csakugyan jön az orvos bácsi. Az aranyos szemüveg hidegen csillog az orrán. Megint néz nyelvecskét, kezecskét. Palikának a hóna alá valami hideget is dug. Rossz.

És szól a doktor bácsi:

– A gyermeket be kell vinni a kórházba.

A mama sír. A Szűz Mária képe alá áll, ott sír. Az orvos bácsi idegen nyelven beszél, aztán elcammog.

Palikának nem tetszik az ügy.

A mama kikisérte az orvos bácsit és mosolyogva tér vissza. Milyen furcsa, hogy mosolyog, mikor a szeme csupa viz.

– A kórházba megyünk Palika, a szép kórházba, a gyönyörű szép kórházba. Orvos bácsi…

– Nem akarok.

– Miért ne akarnál? Orvos bácsi megengedte. Szép ház. Sok más gyerek is van ott. Azért vannak ott, hogy hamar gyógyuljanak. Itthon nem gyógyulhatsz hamar.

– Nem…

– Dehát mért ellenkezel? Hiszen a kórház szép úri ház. Jobb, mint itthon. Hát tudod te: mi a kórház?

– Tudom…

– Hát mi? Mit képzelsz, hogy mi?

– Olyan ház, ahol temetnek..

A mama szemét víz futja el. Igen ingerült:

– Kitől hallottad? Ki mondta neked ezt az éktelen szamárságot?

– Biró Ferike tudja. Ott volt a temetésen.

A mama sír. Igen haragszik Biró Ferikére, azért sír.

– Biró Ferike szamár. Az nem temetés volt, hanem lakodalom. Csak Biró Ferike szamár: mindent ostobán lát, Palika nem szamár, Palika meg fogja látni, hogy a kórház szép hely. Oda nem is eresztenek be mindenkit, csak a galambokat, meg a jó gyerekeket. A jó gyermek fekszik az ágyban. A galambocska beröppen az ablakon. Palikának az ujjára száll a fehér galambocska, kis piroslábú galambocska, kis piroslábú galambocska:

– Hipp, hopp, itt vagyok. Kérek morzsát, zsemlemorzsát, kiflimorzsát. Ad-e Palika morzsát?

Palika elmosolyodik. Bólint.

IV.

Palika a kórházi vaságyacskán. Kedvetlen. A kórház nem szép.

És a galamb?

Szó sincs itt galambról. Valami tévedés történt.

Egyáltalán igen oktalan hely és rideg hely a kórház. Sok ágyacska. Sok apáca néni. Három doktor bácsi. Csupa idegen. A két apáca néni jó, az orvos bácsik jók, de otthon mégis jobb volt. Különösen éjjel: hol egyik gyerek nyávog, hol a másik.

– Mama! Mamám!

De éjjel nincs is a mamája senkinek, csak nappal. Palika mamája is csak délután jöhet. Most már itt varr. Az ágy mellett űl és itt varr. Nem kalapot varr, mint szokott, hanem ingecskét, hosszú ingecskét. Pedig mindig sír, mindig, mégis varr. Ő se olyan jó itt, nem olyan vidám, mint otthon. Csak sír, varr, hallgat. Unalmas!

– Haza, – nyögi Palika, – haza akarok.

– Holnap, – feleli a mama, – holnap. A galambocskát megvárjuk. Hatszor is itt volt már, kopogtatott az ablakon, de éppen aludtál. Mástól meg fél. Mondtam neki: győjjön megint, ha Palika ébren lesz. – Jó, – azt mondja, – jövök. És elrepült.

– Hova?

– Fel, magasra.

– Hova?

– Felhők fölé. Angyalkákhoz. Mert angyalkák is etetik. Mondta, hogy az angyalkákat ide hivja játszani, Palika ágyához. Szép aranyszárnyú angyalkákat. Itt röpködnek. Játszanak Palika ágya körül. Lapdáznak csillaggal, ezüst csillaggal, itt az ágy körül. Meg bujósdit is játszanak. Palika csak fekszik, nézi őket. Elbujnak, szekrénybe, ágy alá, aztán kérdezik:

– Találd ki Palika, hol vagyok?

Hát még ha majd bukfencet is hánynak itt a levegőben, mint a galambok. Itt lesz a galamb is, a kis piroslábú galamb. Velük röpköd. Egyszercsak ahogy röpködnek, az egyik aranyszárnyú angyalkának kiesik egy tolla.

– Jaj, – azt mondja, – elhullajtottam, de nem bánom: legyen Palikáé, ha kell neki.

Másiknak is kiesik egy tolla, két tolla, három tolla, Palika ágyára, Palika ölébe.

– Legyen Palikáé, ha kell neki. Kell?

Palika bólint. A szeme behunyódik. Várja a galambot, angyalkákat. De a mama igen sír. Előveszi a zsebkendőt és még a válla is reng. Mért nem örül mama is az angyalkáknak? Palika megnyitja a szemét és csodálkozva rebegi:

– Mért sírsz?

– Attól tartok: elmégy velük, Palika. A tollakat… a válladhoz ragasztják az angyalkák… és elszállsz velök… És elfelejtesz engem. Nem jösz vissza!..

Palika mégegyszer megnyitja a szemecskéjét:

– De: visszajövök.

BALZSAM EGY SEBRE

Egy barátomnak meghalt a gyermeke. Nyolcéves leányka volt. Szép fehér arcú, fekete szemű okos gyermek. Agyvelőgyulladás érte, és most mikor minden virúl a természetben, ezt az egy virágfürtöt letörte a halál.

A Dante erdeje jut az eszembe, ahol a letört ág helyén vér csordul a fából és a fa megjajdul:

– Perché mi schiante! (Miért szaggatsz engem!)

Elkábultam a hírnek a hallatára, merthiszen az apa író, akinek az örök Isten leheletéből több jutott, mint másnak. Az ilyen ember szívéről marokkal tépheti le a húrt a fájdalom, van mit tépnie.

A gyermeket eltemették. Az apa világgá ment. Nem is tudják merre. Talán ő maga se tudja. Csak fut az oldalába lőtt nyillal s azt gondolja, menekülés a futása.

Magam is külföldön jártam és csak most, mikor megjöttem, hallottam mi történt. Azóta minden gondolatom a futó, bujdosó apát kíséri s bár tudom, hogy nincs szó, amely elállítsa az ő könnyeit, szeretném odanyujtani neki puha és fehér selyemkendőül az én egyszerü hitemet.

A hit.

Micsoda múzeumba tett rozsdás szó manapság. A csontból és bronzból való bálványistenkék közé vetettük s azt gondoljuk ott is marad. De nem marad ottan. Nézze ön, kedves, szomorú barátom a sírok kertjét: mikor a legfeketébben terjeszkedik széjjel a sötétség, a fűszálak közül akkor tündökölnek elő a szent-jánosbogarak és az ég boltozatán az örök csillagok.

Az élet országútján van egynehány esztendei járóföld, amelyen úgy haladunk át, hogy nem nézünk az égre. Azt mondjuk:

– Hazugsággal van megtömve az élet. Az ég is hazugság. Minden csak hazugság. Csak az bizonyos, hogy vagyunk és az, hogy nem leszünk.

Ebbe a gondolkozásba méginkább belekeserít egy-egy szerettünk halála. Volt és nincsen. Ki ragadta el tőlünk, micsoda gonosz hatalom? Az égre fordítjuk könnyes szemüket, – mert a fölfajduló ember mindig arra fordul:

– Te vetted el Isten.

És az ég nem felel. Oh, hogy is felelne, gondoljuk elkeseredetten s nem nézünk többé csak a földre, amely elnyeli a mi kincsünket.

– Visszaadod-e föld valaha?

És a föld is hallgat.

Az ember pedig kiveti a hitnek a maradékát is a szívéből.

Hanem aztán, mikor lefelé megyünk a hegyről, hüvösség fázít bennünket: látjuk, hogy az élet célját nem találtuk meg az ormon. Az alkonyat idején önkéntelenül is fölnézünk az égre, a rég megtagadott és elfeledett égre és gondolkodásunkba belefénylik egy új gondolat, amely ezzel a szóval kezdődik:

– Hátha mégis…

Hátha a hit mégis érték s különválasztandó az elavult istenképektől. Hátha az életnek van célja, csakhogy az emberiség hajóját nem ember kormányozza s mi úgy vagyunk, mint a Kolumbus matrózai: nem hisszük, hogy a sötétség óceánján túl van és megtalálható az új világ.

És akkor vesszük észre, hogy betük csillognak az égen, ragyogó kézjegyek. A nap minden reggel feljön és a csillagok minden este feltündökölnek. Mi rejlik a nap és a csillagok mögött, ha nem az az értelmes erő, amely kormányozza a látható és a láthatatlan ég világait.

Mert nemcsak az valóság, amit látunk.

A föld középpontját nem látta soha senki. De van. És a föld e pont körül forog. A világ középpontját se látta soha senki. De van. És a földek és napok láncait ez a Középpont tartja a kezében.

Nem kellett nekem soha teleszkop, hogy meglássam az égi világ szédítő alkonyát, csak a mikroszkophoz nyultam remegő kézzel. Azt gondoltam, hogy minél apróbb az élet, annál tökéletlenebb. És láttam húszezer szemnek egymásra csatolt erejével mákszemnyire nagyított élő eleven teremtéseket, amelyeknek a teste épp oly csodás, mint a miénk: csakúgy a táplálkozás tartja fenn a testüket, mint a miénket, két szemökkel úgy néznek, mint az ember s küzdenek, dolgoznak, szaporítanak, élnek mint mink.

S mikor az üveget már oly erősre csavartam, hogy a levegő hullámzó fényfolyammá változott s benne eltüntek azok a kis teremtések, hallani véltem a kiáltásukat:

– A parányokat akarod e látni? A te szemed csak minket láthat az üvegen át, minket, akik a vizcseppben az óriások vagyunk!

És ekkor értettem meg, hogy a teremtésben az alaki nagyság nem nyom a teremtő érték-serpenyőjén semmit, hogy a világtérben hömpölygő földek nem több fontosságuak az Úr szemében mint a vizcsöppben kerengő rotatóriák.

A buta véletlenség világteremtő erejét hinni nem tartom emberi értelmemhez méltónak. A mindenségben lehetetlen nem látnom az erőt, az erőben a rendet, a rendben az Elmét.

Csak a célt nem látom.

De vajjon tarthatom-e nyomorult hinárnak és fekete süppedéknek a célt, mikor a feléje rohanó világok és feléje élő teremtmények látása bámulatba dermeszti a lelkemet. Az ég és föld egyaránt csodákkal behintett, de meg kell ismernem, hogy az én kis lámpásom csak földi használatra adódott e mostani életre nekem. Egy Kant is hiába csavarja feljebb a maga lángját, a mindenség titkába nem világíthat. Az Alkotó sötétséggel bástyázta körül a maga birodalmát.

Hát minek erőlködik az emberi elme! S ha már a hiábavalóságig erőlködött, micsoda értéke van annak a kijelentésének, hogy: amit nem látok, az nincsen s amit nem értek, az mind céltalanság!

Kétségtelen, hogy a gyöngeség érzése leverő. A földön nincs olyan teremtés, amelynek értelméhez képest a mi értelmünk isteni ne volna. Érteni akarjuk az eget is. És a titánság nyög fel bennünk, mikor visszahullunk.

De minek akarunk mi behatolni az örökkévaló titokvilágába, mikor a mi mulandó részünk földi birodalmának rendjét sem ismerjük.

Pedig ahogyan a kút vize visszatükrözi az ég csillagait, a mi földi életünk is visszatükrözi a földön túl való élet fényességét.

A virág magból születik és a föld nyirokja indítja meg benne az életnedvek kerengését. Az ember sem keletkezik önmagától és az emberi test első életforrása az anyai szív.

A testi szív és a lelki szív!

A szülők szeretik a gyermeküket. A gyermek a szülőket. Az emberek milliói mint méhsejtek egymás mellett családokra vannak aprózva és a szeretet aranyhálója tartja össze az emberiséget.

Az egész élet szeretet. Még a gyűlölet is. Ezt leheljük be, ezt leheljük ki. Ebben élünk öntudatlanul, akaratlanul is s mikor azt mondjuk:

– Rideg ez a világ!

Csak nézzünk belé mélyebben és meglátjuk, hogy az emberek egymás szívénél melegszenek benne.

Nincs földi boldogság a szeretet határain kivül. Ez minden. Ami ezen kivül van és értéknek látszik, az mind csak délibáb.

A szeretet aranyát pedig csak a fájdalom forrasztja szorosabbra, a fájdalom tűzcseppjei. – Ezt jó tudni annak, aki sír.

Csak egy-egy utazás, pár heti elválás is mennyire meghúz egy előbb nem is érzett ideget bennünk, de a viszontlátás édes itala feledtet velünk minden keserű poharat.

Vajjon aki a szeretet kötelékeivel füzte össze az emberiséget, engedheti-e azt, hogy az örök elvállás örvényébe hulljunk egymás karjaiból.

Aki a szeretetet legfőbb kincsül tette a szivünkbe, arról nem lehet vélnünk, hogy nem ismeri a szeretetet.

Emberi elménkkel is fel tudjuk fogni, hogy amilyen véges a tudás, oly végtelen a szeretet. Tudásunk határfalait megtalálhatjuk, de hol ér véget a mi szeretetünk. Az apák és anyák szívéhez intézem ezt a kérdést:

– Van-e mértéke annak a szeretetnek; amelyben gyermekeiket hordozzák.

Aki azt mondja: – Van! – annak még nem volt beteg a gyermeke.

Hát ha lelki erőink között ez a legerősebb erő, ennek kell legbecsesebbnek is lennie. Aki ezt belénk adta, nem adta esztelenül, sem céltalanul s ha el is pusztul valaha az egész földteke, a földteke gazdája kiragadja belőle ezt a kincset, mint ahogy az égő ház lakója azt ragadja föl, ami neki a legnagyobb, legkedvesebb értéke.

Nem voltunk és vagyunk.

Vajjon aki a semmiből elő tudott teremteni bennünket és világosságot s meleget teremtett belénk, nem volna ereje, hogy vissza ne engedjen semmisülni a semmibe?

Az ön bájos gyermeke nem halt meg, szomorú barátom, csak elutazott. Átlebegett azon a hídon, amely a mulandóság és örökkévalóság partjait köti össze. A hid tulsó végén ölelő karok vártak rá és örömkönnyek hullottak kedves szép arcára s majdan, ha mi is odaérkezünk, ahova ő, mi is találunk ölelő karokat és örömkönnyeket és ön ujra megcsókolhatja életfájának letört szép virágát.