Kitobni o'qish: «Magyar népmesék», sahifa 10
18. Mikor én kis fiu voltam…
Régen ezelőtt, hajdanában, mikor még a világ csak felényi volt mint most, de ezerszer gazdagabb: mikor én kis fiu voltam: volt az apám kertében egy igen igen nagy nyárfa, olyan hogy a tetejéről az egész világot be lehetett látni, volt annak az oldalában egy embernyi magasságra egy kis lyuk, olyan, hogy az öklöm nem fért be egészen rajta, abban a kis lyukban egy sárga rigó tanyázott. Mindenképen ki akartam én fészkéből a sárgarigót venni, de sehogy sem vehettem. Egyszer azt gondoltam, hogy van az én apámnak egy nagy kése, majd azzal kivágom a lyuk száját, hogy az öklöm belé férhessen, s kiveszem a sárgarigót. Elcsiptem hát apám tarisznyájából a nagy kést, mert igen kedves lévén, mindig a tarisznyában hordozta, s levittem a kertbe. Egyszer a mint vágom, faragom a fa oldalát, kisiklott a kezemből, s bele esett a fa odujába. Mit csináljak már most, én istenem! töprenkedtem magamban; megöl édes apám, ha megtudja, kivenni pedig sehogy sem tudom. Csak ott gondolkozom, csak ott töprenkedem, egyszer mit nem gondolok! Elindulok egyenesen le a kerten, szaladok egész az erdő széleig. Ott megállottam, gondolkoztam magamban. Mentem, mendegéltem hát messzeföldön keresztül.
Egyszer a sok vándorlás után beértem egy faluba, megláttam ott egy udvaron egy lovas szekeret: ide megyek be, gondoltam magamban, ha szekér van, lónak is kell lenni, s bementem. Mindjárt beszegődtem kocsisnak. Egy két napig csak heverésztem én kedvemre, ettem, ittam. Egyszer azt mondja a gazdám: Debreczenbe megyünk, Jankó! meg tudod-e kenni a szekeret? Hogy ne tudnám, gazduram! feleltem rá. Ide adott hát egy darab hájat, s hozzáfogtam a szekérkenéshez. Még az egyik birfát se kentem meg, már elfogyott a háj. Én bementem többet kérni, s megmondtam, hogy az egyik birfára sem volt elég a mit adott. Hát lelkemadta! van nekem drága dolog, hogy mit csináltam én; hiszen nem a birfát mondta ő, hogy kenjem meg, hanem a kereket. Alig kentem meg egy kereket, már elfogyott a háj megint, bementem hozzá többet kérni, hogy még az egy kerekre se volt elég. Hát mit csináltál megint, kutyaanyától való Szélházi Jankója! nem a kereket: a tengelyt kellett volna megkenni. Hiszen a kereket parancsolta gazduram, hát én megfogadtam. Nesze még egy darab háj, aztán kend meg a tengelyt, de csak ott, hol a kerék forog, érted? Értem, gazduram! értem; s megkenem annak rendi szerint a tengelyt. No, már most fogd be a lovat, Jankó, parancsolá gazdám; kettőt elül, kettőt hátul, tudod? Tudom, édes gazduram! tudom; s azzal kimentem, s befogtam a lovat, a mint parancsolta kettőt elül, kettőt hátul, kettőt az első, kettőt a hátulsó saroglyába, s bementem, amugy magyarosan megmondtam neki: na, gazduram! parancsolatja szerint be van fogva a ló; mehetünk. Jól van, Jankó fiam, megyek egyszerre; mégis derék fiu vagy te; hirtelen be tudtál fogni, meg se gondoltam volna; igy beszélt hozzám a gazdám, de majd a guta ütötte meg, midőn kijött s meglátta, hogy fogtam be a lovat. Hát, kutya fogantotta Szélházia! igy kell engem bolonddá tenni, káromkodott erősen, igy mondtam én neked? Hiszen azt mondta gazduram, hogy kettőt elül, kettőt hátul fogjak, hát hisz ugy van. Nem igy kellett volna azt, gaz kölyök, folytatta tovább, s jól megrakott boszuságában, s befogta a lovat, mind a négyet előre, engem pedig fellökött a kasfarba, s megparancsolta: Debreczenig egyet se szóljak; maga pedig felült a nyeregbe, hajtotta a lovat, a mint neki tetszett.
Egyszer, a mint már csaknem elértük Debreczent, kiesett az egyik lőcs; én egyet se szóltam, mert hiszen a gazdám megparancsolta; utána kiesett a kerék, akkor se szólottam. Csak nehezedik, csak nehezedik a szekér, egyszer hátranéz a gazda, meglátja hogy kiesett a kerék. Mért nem mondtad meg, akasztani való, hogy kiesett, rám rivalkodék. Hiszen azt mondta gazduram, hogy Debreczenig egyet se kukkanjak, mert ha meg merek piszenni, ugy a kerékhez mázol, hogy a hetvenhetedik nagyapám se szed fel; feleltem neki. Gazdám is kihuzta a kas mellől a botot, jól elpászmált. Takarodj előlem, akasztófára való, többet meg ne lássalak; s elkergetett. Én is szaladtam be Debreczenbe, ott az utczán megláttam egy vak koldust, kinek vezetőre volt szüksége, s beállottam koldusvezetőnek.
Elindultunk hát koldulni, bementünk egy helyre; adtak egy darab száraz kenyeret, felét odadtam az öregnek, felét eltettem magamnak. Megint mentünk egy más helyre, ott épen akkor sütöttek, hát egy jó darab turós lángost adtak. Már ezt nem adtam a gazdámnak, hanem megettem. Kérdi a gazdám, mikor kiérünk a kapun: mit adtak itt? Száraz kenyeret; s odadtam neki azt, mit az előbb eltettem; de az öreg nem hitte el, mert orrába csapott a turós lángos szaga, s kezdett engem mocskolni, hogy én hazudok, mert turós lángost adtak. Én is ott akartam hagyni, hogy ha kételkedik bennem; keressen más vezetőt. Megiedt az öreg koldus: ne hagyj el, édes fiam, ne hagyj el, nem kételkedem többet; rimánkodék szörnyen. Megmaradtam hát nagy kérésére, mentünk tovább. Egyszer azt mondja nekem: ha valami gödör lesz előttünk, hogy belé ne essék, azt kiáltsam neki: czanczékusz! gazduram. Jól van, jól, mondtam neki, s feltettem magamban, a miért megmocskolt, majd rászedem valahol. A mint elértük a templomot, mikor már közel volt a fala, elkiáltottam magam: czanczékusz! gazduram, s neki ugrott a templom falának, hogy majd széjjellocscsant az agyveleje is, de nem mert szólani, hogy majd ott hagyom, csak szeliden kérdezte: micsoda ez itt? Templom, gazduram! felelém rá. No, jól van, azt mondja, itt megállunk; majd mikor a diákok jőnek, szólj, hadd kérjek tőlök egy kis segedelmet. Hát milyenek azok a diákok, kérdtem tőle. Feketék, volt rá a felelet. Egyszer jőnek a bivalyok; én is elkiáltottam magam: jőnek a diákok. Az én gazdám is oda ment, s a mint ott motyorékolt hozzájok, jól megtérdelték, hogy csak ugy orditott belé; én aztán elkergettem róla a bivalyokat, s mondtam neki: még hamisak ezek a diákok. Felkelt szegény azután nagy keservesen a földről, s meghagyta nekem, hogy ha még egyszer jőnek erre feketék, kiáltsam el magam, legalább megrakja őket, a miért megtérdelték.
Nem sokára jöttek arra a diákok, én is elkiáltottam magam: jőnek a feketék! Ekkor gazdám: csihé puhe! közéjök ver. De ezek sem vették tréfára a dolgot, ugy elrakták az öreget, hogy ha ott nem lettem volna, tán életbe se hagyták volna.
Ez is megvolt; mentünk megint tovább. Én már ráuntam a vezetgetésre, mindenképen meg akartam ugrani az öregtől, de sehogy sem lehetett. Egyszer a mint mentünk egyik faluból a másikba, a szántóföldeken egy ó kutat találtam, melyből a viz egészen kiszáradt. Én is mit, mit nem gondoltam! mikor már nem messze volt, elkiáltottam: czánczékusz! gazduram; s az öreg belé ugrott a közepibe, én pedig elszaladtam. A mint szaladtam tüskén, bokron keresztül, beértem egy faluba, s ott egy gazdaembernél beállottam kecskepásztornak. A kecskekarám kivül volt a falun. A gazdám kiküldött, hogy háljak kinn a kecskékkel; ne féljek, nem fázom ott meg; igy biztatott: van ott fa elég, akár olyan tüzet rakhatok, hogy a karán is meggyuljon belé. Én is kaptam magamat, s egyszerre olyan tüzet penderitettem, hogy az egész karám lángba borult. A mint melegszem a karám tüzénél, látom hogy valaki szalad felém, egy nagy bottal fenyeget és iszonyun kiabál. Mindjárt megismertem, hogy a gazdám, mihent közelebb jött; azért fenyegetett, hogy a karámot felgyujtottam. Én is, nem vettem tréfára a dolgot; aló! vesd el magad! elszaladtam; iedtemben még a gubámat is ott hagytam. Gazdám mindenütt kergetett az erdőig, ott, mikor észre sem vette, felugrottam egy nagy magas kétágu fára, melynek két ága közt egy nagy lyuk volt. Csak lógáztam, csak lógáztam a lyukban a lábom, egyszer belé siklottam. Most akadtam meg igazán; kimászni sehogy sem tudtam; ott voltam egész harmad napig éhen, szomjam. Harmad nap mulva, szerencsémre, teknőcsináló czigányok jöttek az erdőre, s azt a fát akarták kivágni, a mékben én voltam. Csak faragták; egyszer belyukadt. Megörültek neki a czigányok, megint vágták tovább. Egyszer, mikor már annyi lyuk volt, hogy kiférhettem rajta, elkiáltottam magam. Iedtökben a czigányok elszaladtak, még baltájokat is ott hagyták; én pedig szépen kibujtam, s felszedtem a baltákat és bementem velök a legközelebb levő faluba. Ott a baltát, minthogy nagyon éhes voltam, eladtam ennivalóért.
A mint jóllaktam, arra gondoltam magam, hogy jó volna már haza is menni, s megkérni az apámat, hogy ne haragudjék; otthon legalább uri módra élhetnék. Elindultam hát haza felé; a mint mentem, mendegéltem, egy erdőben elesteledtem. Mit csináljak! gondoltam magamban, itt megesznek éjtszaka a farkasok. A mint igy gondolkoztam, megláttam messze, nagyon messze egy pislákoló tüzet; egyenesen neki tartottam. A mint oda értem, megláttam, hogy tizenkét zsivány ül mellette, mindenik egy egy ökröt süt, s mindenik mellett egy egy hordó bor. Egy kicsit féltem hozzájok menni, de már mit volt mit tennem, elmentem s köszöntem nekik. Mind a tizenkettő rám meresztette egyszerre szemét, de látván, hogy csak magam vagyok, leültettek magok mellé, s nyájasan beszélgettek velem. Megsülvén az ökör, engem is megtraktáltak belőle, ugy szinte a borból is. Mikor már jót ettem, ittam, letettem a fejem a félkönyökömre, de nem mertem elaludni, féltem, hogy megölnek, csak a szememet hunytam be. Ők pedig azt gondolván, hogy alszom, elkezdtek rólam beszélgetni: hogy mit csináljanak velem, megöljenek-e vagy hova tegyenek? mert ha életben maradok, kilesem utjokat s elárulom őket. Egyik azt mondja: öljenek meg; másik azt mondta: ne bántsanak. Végtére azon állapodtak meg, hogy fenekeljenek be egy üres hordóba. Én ezeket mind hallottam, de egyet sem mertem kukkanni. Befenekeltek hát egy üres hordóba, s ott hagytak; ők pedig elmentek, isten tudja, hová. Szerencsére a hordón egy lyuk volt, s épen oda esett, hol az ökörcsontok egy rakáson voltak. Alig hogy elmentek, mindjárt oda jött a csontokra egy iszonyu nagy farkas, s a mint ott rágcsálta a csontokat, farka hegyi a hordó lyukába csuszott, s a mint fogyott előle a csont, mindig hátrált, mindig hátrált, s farka mindig beljebb beljebb csuszott. Egyszer, mikor láttam, hogy már jól megmarkolhatom, megkaptam, beljebb rántottam, s vagy háromszor a kezemre tekeritettem. A farkas is megied, elkezd szaladni hegyen, völgyön; én a hordóban utána mindenütt; egyszer épen annak a falunak a végin, a hova való voltam, ugy csapta a hordót a ház oldalához, hogy szerteszéjjelomlott, a ház oldala pedig mindjárt bedült; akkor farkát eleresztettem; szaladt ujra hegyen, völgyön, nekem pedig semmi bajom se lett, a magam falujában találtam magam.
A ki nem hiszi, a miket beszéltem, menjen ki a falu végire, s nézze meg a ház oldalát, hogy még most is be van dülve.
19. Gyermekmesék
I
Egyszer volt egy szegény ember, volt annak három fia és egy kecskéje, s azt mondja legnagyobbik fiának: hajtsd ki fiam ezt a kecskét térdig érő fübe, kötésig érő vizbe. A fiu kihajtotta a kecskét térdig érő gyepbe, kötésig érő vizbe. Estve haza hajtja, kérdi a fiától, ha kihajtotta-e? ki! Ettél-e, ittál-e édes kecském? kérdi az ember a kecskétől. Se nem ittam, se nem ettem, éhen, szomjan majd elvesztem; válaszolt a kecske; s az ember agyon ütötte fiát. A másik fiának ismét mondja: hajtsd ki, fiam, ezt a kecskét térdig érő fübe, kötésig érő vizbe. Ez is kihajtotta térdig érő fübe, kötésig érő vizbe. Estve haza hajtja a kecskét, kérdi ismét az ember: ettél-e, ittál-e, édes kecském? Se nem ittam, se nem ettem, éhen szomjan majd elvesztem; válaszolt a kecske; a fiut meg agyon ütötte az ember. A harmadik fiának mondja, hogy hajtsa ki a kecskét térdig érő fübe, kötésig érő vizbe. A fiu szinte kihajtotta, de már az ember megleste, ha vajjon kihajtja-e a fiu a kecskét; és látta, hogy eszik, iszik a kecske. Haza hajtja estve, s kérdi az ember: ettél-e, ittál-e, édes kecském? Se nem ittam, se nem ettem, éhen, szomjan majd elvesztem. Ekkor megfogja a kecskét fiastul, s elevenen elkezdik nyuzni. Mikor már félig meg volt nyuzva, felugrik a kecske, elszalad, s a mezőn egy rókalyukba bujt. Haza megyen a róka, nem mer bemenni, csak a lyuk száján leskődik. Arra megyen egy farkas: mit csinálsz róka koma? kérdi a rókát. Jaj, farkas koma! mond a róka, valami van a házamban, nem tudok bemenni. Micsoda? majd kihajtom én. Kérdi a farkas: ki vagy itt? Én vagyok, én vagyok, félig nyuzott kecske, dübü, dübü lábammal, majd megdöflek szarvammal. Nem mert a farkas bemenni a lyukba, nem tudta kihajtani. Ismét megy arra egy őz: mit csinálsz róka koma? Valami van a házamban, nem tudom kihajtani. Micsoda? majd kihajtom én; s kérdi ez is: mi vagy? Én vagyok, én vagyok, félig nyuzott kecske; dübü, dübü lábammal, majd megdöflek szarvammal. Ez sem tudta kihajtani. Arra megyen egy nyul. Mit csinálsz róka koma? Valami van a házamban, nem tudom kihajtani. Majd kihajtom én; mi vagy itt? Én vagyok, én vagyok, félig nyuzott kecske, dübü, dübü lábammal, majd megdöflek szarvammal. Ez sem tudta kihajtani. Arra megyen egy tövises disznó: mit csinálsz róka koma? Jaj hé! valami van a házamban, nem tudom kihajtani. Majd kihajtom én; mi vagy itt? Én vagyok, én vagyok, félig nyuzott kecske, dübü, dübü lábammal, majd megdöflek szarvammal. Ekkor a tövises disznó höngörödik befelé a lyukba, a kecske nyuzott lábát megszurja tövisével, a kecske kiugrik, a többi körülkapta és széjjeltépték, megették, hanem a belit a róka eltette magának.
Egy darab idő mulva azt mondja a farkas a rókának: hé! ehetném én. Együk meg, a mék legcsunyább nevü közöttünk. Farkas barkas, szép név! róka bóka, szép név; őz bőz, szép név; nyul bul, szép név! tövisesdisznó nem szép név. A tövisesdisznót megették. Egy kis idő mulva azt mondja ismét a farkas a rókának: ehetném én. Mondja megint a róka: együk meg, a mék legcsunyább nevü köztünk. Számlálja a farkas megint: Farkas barkas, szép név! róka bóka, szép név; őz bőz, szép név; nyul bul, nem szép név. Megették a nyulat; azután az őzet; de már ezután nem volt mit enni. Ekkor előveszi a kecske belit, ráül s eszi. Meglátja a farkas, kérdi: mit eszel róka koma! A hasamat haraptam ki, hát a belemet eszem; harapd ki te is a hasadat és egyél, mint én. A farkas csak hamar kiharapta a hasát és megdöglött belé, igy ő is a rókának szolgált eledelül.
II
Volt egyszer egy gazda ember, annak egy Jakab nevü szolgája, a kit ő elküldött zabot aratni, de Jakab nem aratta le a zabot, haza se ment. Elküldötte annálfogva a kis kutyát, hogy harapná meg Jakabot; a kis kutya nem harapta meg Jakabot, Jakab nem aratta le a zabot, haza se ment. Most elküldötte a botot, hogy ütné meg a kis kutyát. Bot nem ütötte meg a kis kutyát, kis kutya nem harapta meg Jakabot, Jakab nem aratta le a zabot, haza se ment. Elküldötte a tüzet: égetné meg a botot; tüz nem égette meg a botot, bot nem ütötte meg a kis kutyát, kis kutya nem harapta meg Jakabot, Jakab nem aratta le a zabot, haza se ment. Elküldötte a vizet: oltaná el a tüzet; viz nem oltotta el a tüzet, tüz nem égette el a botot, bot nem ütötte meg a kis kutyát, kis kutya nem harapta meg Jakabot, Jakab nem aratta le a zabot, haza se ment. Elküldötte a bikát: inná meg a vizet; bika nem itta meg a vizet, viz nem oltotta el a tüzet, tüz nem égette el a botot, bot nem ütötte meg a kis kutyát, kis kutya nem harapta meg Jakabot, Jakab nem aratta le a zabot, haza se ment. Elküldötte a mészárost: vágná le a bikát; mészáros nem vágta le a bikát, bika nem itta meg a vizet, viz nem oltotta el a tüzet, tüz nem égette meg a botot, bot nem ütötte meg a kis kutyát, kis kutya nem harapta meg Jakabot, Jakab nem aratta le a zabot, haza se ment.
Elküldötte a szolgabirót: csapassa meg a mészárost. Szolgabiró megcsapatta a mészárost, mészáros levágta a bikát, bika megitta a vizet, viz eloltotta a tüzet, tüz megégette a botot, bot megütötte a kis kutyát, kis kutya megharapta Jakabot, Jakab learatta a zabot, haza is ment; otthon még egyszer jól kikapta a magáét, de azután megette a turós dödöllét.
