Kitobni o'qish: «Magyar népmesék», sahifa 5

8. Több hétszer esküdni, mint egyszer

Egyszer volt, honnan volt, még az operencziás tengeren is tul élt egy szegény ember feleségestől, a ki igen derék személy volt. Ezt megtudta az ördög s az asszonyhoz járt szerelmeteskedni, a nélkül hogy az asszony maga is tudta volna. Egyszer odamegy az ördög s kéri az asszonyt, hogy adja oda neki, a mit a házánál nem tud. Hiszen én mindent tudok házamnál, mond az asszony, de az ördög mégis csak kérte, hogy adja oda neki, utoljára is odaadta az asszony, ki teherbe esett és ugyan nem a férjétől, hanem az ördögtől s ez volt a mit nem tudott. Egyszer hát megszületik a fiu, már nagy volt, mikor eljött az ördög, és mondá az asszonynak: no, hát ezt a fiut igérted te nekem, ez az, a mit nem tudtál; már most elviszem. Az asszony sirt rítt, de az ördög még is elvitte. Az ördögnek volt otthon egy leánya; a fiut pedig Dénesnek keresztelte; leánya már akkor tudta az ördögi mesterséget, de a fiu még nem. Egyszer a vén ördög felesége behivja a vén ördögöt és mondja neki: te vén kutya! tanitsd már ezt a fiut valamire; ma holnap megvénül s még nem tud semmit. Ekkor estve mindjárt behivta az ördög Dénest és parancsolta neki, hogy az udvart szántsa fel, vesse be kölessel, hogy reggelre aratni lehessen. A fiu igen busult, Ilona hítta be vacsorára, de ő nem ment; kérdezte Ilona: mi baja, min busul? Hogy ne busulnék, mikor azt parancsolta a vén dög apád, hogy ezt az udvart fölszántsam, kölessel bevessem, hogy reggelre aratni lehessen. A lány azt mondja neki: ne busulj semmit, adok én néked egy sipot, ha azt megfujod, jőnek te hozzád emberek; ne iedj meg tőlök, azok azt fogják mondani: mit parancsolsz? Te pedig mondjad, hogy ezt az udvart szántsátok fel, vessétek be kölessel, hogy holnap aratni lehessen. Egyszer jőnek az emberek; kérdezik: mit parancsolsz? Ő azt mondja nekiek: ezt az udvart szántsátok fel, vessétek be kölessel, hogy reggelre aratni lehessen. Reggel, mikor kijön a vén ördög, látja, hogy minden ugy van, a mint parancsolta. Másnap megint behivja Dénest. Egy erdő volt s azt mondja neki, hogy az erdőt kiirtsa és vesse be buzával, hogy más nap délre aratni lehessen. Ekkor megint busult a fiu, még a vacsora sem kellett neki; a leány kérdezte: mit busulsz? Hogy ne busulnék, felelt a fiu, mikor azt parancsolta a vén dög apád, hogy ezt az erdőt kiirtsam, buzával bevessem, hogy holnap délre aratni lehessen. Ej, ne busulj semmit, mondja Ilona, itt egy kis síp, fujd meg ezt, majd jő sok ember s kérdezik, hogy mit parancsolsz, s te mondd meg nekik, hogy ezt az erdőt kiirtsák, bevessék buzával, hogy holnap délre aratni lehessen. Hát egyszer megyen a sok nép, kérdezik Dénestől: mit parancsolsz? Ez mondta nekik, hogy ezt az erdőt kiirtsátok, buzával bevessétek, hogy holnap délre aratni lehessen. Más nap délben nézi a vén ördög és jól van minden. Harmadik nap megint behivatja Dénest s azt mondja neki: no, holnap délre egy várat épits ezen az udvaron viaszból, hogy benne ebédelhessek, mert különben, ha ezer lelked lesz is, meg kell halni. Megint busult a fiu, még a vacsora sem kellett neki. Megy hozzá Ilona, kérdi Dénestől: miért busulsz? Hogy ne busulnék, mikor az a vén dög apád azt parancsolta, hogy holnap délre itt az udvaron egy viasz várat épitsek, hogy benne ebédelhessen, különben ha ezer lelkem lesz is, meg kell halnom. Ilona mondja neki: Ej ne busulj, szivem szép szerelme! itt egy síp, ha ezt megfujod, jő mindenfelől sok méh, s ha megparancsolod nekik, azok mindjárt megcsinálják. Egyszer hát megfujja a sípot Dénes; jőnek mindenfelől a sok méhek, s kérdezik: mit parancsolsz? Dénes azt mondta nekik, hogy holnap délre az udvaron egy viasz várat épitsenek, hogy benne lehessen ebédelni. Ekkor kimegyen a vén ördög, hát látja, hogy megvan a mint parancsolta. Most azt mondja a vén ördög felesége a vén ördögnek: eredj, te vén kutya, nézz széjjel; hátha lányod csinálja, mit fiadnak parancsolsz. Tehát a vén ördög elzárta őket egymástól, a leányt egy kis szobába, s megparancsolta a fiunak estve, hogy holnap reggelre a tulsó udvart, mely tele van kősziklával, szántsa fel és vesse be, mert különben, ha ezer lelke lesz is, meg kell halnia. Busult, sirt, rítt a fiu, mert már a lánynak sem volt több sípja, meg el is zárták tőle. Oda megyen hát mégis a lány szobájának kulcslyukához, mondja neki: hogy a kutyák, ebek nyalják fel annak a vén apádnak a vérét, azt mondta, hogy azt a tulsó sziklás udvart szántsam fel, vessem be buzával, hogy holnap délre aratni lehessen, különben, ha ezer lelkem lesz is, meg kell halnom. A lány mondja neki: ne busulj, szivem szép szerelme! elszökünk, itt hagyjuk ezeket a vén kutyákat; majd köpök én hármat a ház közepire; az első azt fogja mondani, ha hivnak, hogy most öltözöm, a második, hogy mosdom, a harmadik, hogy mindjárt megyek. Ugy is lett; a lány kiment a kulcslyukon a fiuhoz, felült egy tüzes lapátra, a fiut a hátára vette, s mentek, mint a gondolat heted hét ország ellen. Reggel hivják a lányt, azt mondja az első köp, olyan hangon, mint a lányé volt: most öltözöm. Megint hivják vagy egy óra mulva, azt mondja a másik köp: most mosdom; megint hivják vagy egy óra mulva, azt mondja a harmadik köp: mindjárt megyek. Várták a lányt, nem ment. Ekkor a vén ördög felesége mondja a vén ördögnek: eredj, te vén kutya, hát ha elszöktek. Akkor bemegyen a vén ördög a házba s nem talál senkit, csak a három köpöt. Mindjárt mondja a vén ördögné a vén ördögnek: megmondtam, kutyák, ebek nyalják fel a véredet, vigyázz reájok, most eredj utánok, különben, ha ezer lelked lesz is, meghalsz. Ekkor a vén ördög felült egy tüzes szénvonóra és ment utánok és már csaknem elérte őket, mikor a lány azt mondja a fiunak: Dénes, szivem, lelkem, nézz hátra, igen ég az én bal orczám. Dénes hátra nézett, azután mondá a lánynak: nem látok én egyebet, csak egy nagy fekete borulatot. A lány mondja: no! az a mi apánk; hanem már most mit csináljunk? Én válok itt kápolnának, te pedig abba egy öreg papnak; le fog ide szállani a vén dög és kérdezni fogja: nem láttál-e ilyen meg ilyen fiatalokat? te pedig csak azt mondd neki: bizon nem láttam én, pedig itt vénültem meg. Ugy is lett; a vén ördög leszállott a kápolnához, kérdezi a paptól, nem látott-e ilyen s ilyen fiatalokat. Dénes pedig mondja: bizon nem láttam, pedig itt vénültem meg, madárnál egyebet. Akkor a vén ördög megfordult, haza ment. A felesége kérdezi otthon, hogy nem látta-e őket. Mondja neki a vén ördög: nem láttam én egyebet egy kápolnánál, abban meg egy öreg papot. Kérdeztem tőle: nem látott-e ilyen meg ilyen fiatalokat, azt mondta: ott vénült meg, még sem látott madárnál egyebet. Ekkor mondja a felesége: hiszen te vén bolond, abból a kápolnából csak egy forgácsot hoztál volna, mindjárt haza jöttek volna.

De Ilonáék, mihelyt apjok elment, fölkeltek, mentek heted hét ország ellen, egy hegyen leültek pihenni s ott hétszer megesküdtek, hogy ők soha el nem hagyják egymást. A vén ördög felesége meg ütötte, verte a vén ördögöt, hogy menjen keresse a fiut, meg a lányt; a vén ördög ekkor még haragosabban felült egy tüzes lapátra, és ment utánok heted hét ország ellen. Ekkor megint mondja a lány a fiunak: Dénes, szivem, lelkem, nézz hátra csak, mert igen ég a balorczám, mit látsz? Nem látok egyebet, mondja Dénes, csak egy nagy veres borulatot. Ekkor mondja a lány a fiunak: no még eddig kikerültük a veszedelmet, de már most látom, hogy vissza kell mennünk, hanem mégis próbáljunk valamit, én válok itt egy tónak, te meg egy nagy arany kacsának a tóba; fog téged kergetni az a vén ördög, de vigyázz, hogy csak egy tollad szála se veszszen el, mert akkor vissza kell menni. A lány tónak válott, a mint mondta, Dénes pedig egy arany kacsának belé. Egyszer leszáll a vén ördög a tóhoz, kergeti a kacsát egyik szélétől a másikig, s már meg is éhezett, utoljára felszedte vette magát, haza ment, de megátkozta a fiut, meg a lányt, hogy hét esztendeig ne beszéljenek egymással.

Mikor elment a vén ördög, ugy elvált Dénes Ilonától, hogy még azt sem mondták egymásnak: isten áldjon meg. Ilona egy jobb kéz felől való városba ment ott beállott szobalánynak, Dénes pedig a bal kéz felé való városba ment, hol egy király lakott, annál beállott kályhafütőnek. Volt annak a királynak egy igen szép lánya; kérték mindenféle királyfiak, nem ment senkihez se, hanem csináltatott egy magas oszlopot a kapufélfa mellé, arra egy koszorut tett s azt mondta, hogy ahoz megyen, a ki azt lekapja; próbálták sokan, nem tudta senki lekapni. Egyszer gondolkozik Dénes, hogy meg kéne próbálni, hátha szerencsés volna. Ő is kimegyen a kertbe, volt neki ott egy lófeje, megrugja, kiesik belőle egy dió, felnyitja a diót, hát egy szép paripa kiugrik belőle, meg egy szép öltözék uri ruha. Mindjárt szépen felöltözött, felült a paripára, azután elvágtatott az oszlophoz s ugy lekapta róla a koszorut, mintha ott sem lett volna. Ekkor bement a királyhoz a királykisasszony, mihelyt meglátta, mindjárt fülig szerelmes lett belé, ott a sok urak előtt gyürüt váltottak s ellakták a kézfogót. Azután Dénes köszönt a királykisasszonynak, hogy két hét mulva visszamegy, aztán megesküsznek. Dénes kiment a kert alá, levetette az uri ruhát, avval megint a kályhafütői ruhába öltözött. A királykisasszony várta már a mátkáját, mert ekkorára el kellett volna neki már jőni, de hogy nem jött, a királykisasszony igen megbetegedett. Szánta Dénest egy darabig, azután már csak a gyürüjét szánta. Dénes már ekkor gondolkodott, hogy kéne a gyürüt a királykisasszonynak visszaadni. Egyszer hát egy délben bemegy a konyhába, látja, hogy a szakács egy kis tálkában külön tálal a királykisasszonynak; ő is alattomosan belé lökte a gyürüt. Felviszik a királykisasszonynak az ételt, a mint felkavarja, látja, hogy benne van egy gyürü; nézi, hát látja, hogy az övé. Mindjárt felhivták a szakácsasszonyt, kérdezték, hogy hát ki lökte azt a gyürüt a tálba. Én nem tudom, felelé a szakácsasszony, nem volt a konyhában senki, csak az a kályhafütő törlészkedett ott. Felhivják a kályhafütőt, kérdezik, hol vette azt a gyürüt. Elsőbb tagadta, de később csakugyan kivallotta; ekkor mindjárt papot hozatott a király, Dénes kiment a kertbe, megrugta a lófejet, az paripának válott; szépen felöltözött, még hétszerte szebb volt most, mint azelőtt. Ekkor megesküdtek, hét nap, hét éjszaka állott a lakodalom. Az első éjszaka hát, a mint együtt feküdt Dénes a királykisasszonynyal, jön az ablakra Ilona galamb képében, mert már akkor eltelt a hét esztendő s azt mondja Dénesnek: Dénes, szivem, szép szerelmem, ébredj; itt van, a kivel hétszer megesküdtél a gyepen; nem ébredt föl Dénes, de a szobaleány ezt kihallgatta. Más éjszaka megint elment Ilona galamb képében az ablakra, megint mondja: Dénes, szivem, szép szerelmem, ébredj fel; itt van a kivel hétszer megesküdtél a gyepen. Ekkor sem ébredt fel Dénes. Akkor azt mondja Ilona: na! még egyszer eljövök, ha akkor sem leszesz ébren, soha sem látsz többé; a szobalány azt mind hallotta.

Másnap igy szól a szobalány Dénesnek: mondanék én valamit a királyfinak, ha meg nem haragudnék. Mit? mondjad. Itt volt egy valaki már két éjszaka galamb képében az ablakon és azt mondta: ébredj Dénes, szivem, szép szerelmem; itt van, a kivel hétszer megesküdtél a gyepen; s azt mondta, hogy még egyszer eljön, de ha akkor sem ébredsz fel, többé soha nem látsz. Dénes mindjárt tudta, hogy Ilona; ébrebben aludt más éjszaka. Egyszer hallja, hogy mondja valaki: Dénes, szivem, szép szerelmem, itt van, a kivel hétszer megesküdtél. Akkor Dénes felkél, beveszi a galambot, hát hétszerte szebb kisasszonynak válik, mint a királykisasszony, akkor még hétszerte jobban megszerette Dénes, és mondja a feleségének: no! feleségem, te veled csak egyszer esküdtem meg, de ezzel hétszer; igazságosabban leszek az övé. Ekkor Dénes felszedte magát, egy más városba ment, ott Ilonával megesküdött; most is élnek, ha meg nem haltak.

9. Az aranyhaju ikrek

Egy rongyos faluban volt egy szegény ember, ki feleségével már sok esztendőket eltöltött, és semmi magzatjuk nem volt; kérték tehát az istent, hogy adna nekik valamely magzatot, a ki öregségökben gyámoluk lehetne. Isten meg is hallgatta könyörgésöket, és az öreg ember felesége világra hoz két magzatot egy fiu gyermeket és egy leányt, és mind a kettőnek arany haja volt. Itten mi tevő legyen az öreg apa? mivelhogy szegény volt, gondolkozott, kit hivjon el keresztkomájának; sokakat eljárt, de senki sem akart elmenni, hanem inkább kiszidták, hogy az a gyalázatos vén asszony még öregségében is teherbe esett. Mindezt igen nagy fájdalommal hallotta az öreg ember, és szomoruságában nem tudta hová forduljon; s ime, utjába akad egy gazdag kereskedő, ki oly búsnak látván a szegény embert, kérdezi tőle: mit szomorkodol, öreg apám? Ez pedig felele: hogyne szomorkodnám, mikor feleségem két magzatot szüle a világra és nincsen a ki őket keresztelőre is akarná vinni. Erre a kereskedő felele: tudod-e öreg, én szivemből el fogok menni feleségemmel együtt keresztkomádnak, mert semmi gyermekem, de hol lakol? Én, felele a szegény ember, lakom egy rongyos házban; meg fogja ismerni, édes jóakaró uram, egy eperfa van a ház előtt, és a kamra oldala ki van dülve, a ház oldala meg van támogatva és van egy kutyám, melynek a neve Cerberus, és mindig az eperfa alatt fekszik. Elment azután az öreg ember sietve, és azt mondá feleségének, hogy akadott már komára; s a kereskedő más nap meg is jelent feleségestül. Látván a két kisdedet, elcsudálkozott, hogy micsoda ritka szépség legyenek a világon, tehát elvitték keresztelni és a fiut nevezték Rudolfnak, a leányt Jozéfának. Ezek a szegény apjok munkás keresménye által naponként nevekedtek s voltak már tiz esztendősek, a kereskedő felfogta mind a kettőt örökből és mivel nem akart bajlódni az ő nagy gazdagságával, egyiknek adta egyik boltját, másiknak másikát, oly föltétellel, hogy a mit nyernek, maguk hasznára fordithatják, csakhogy a tőkepénz ne csorbuljon. A két növendék örült az ily szerencsének, ők tehát folytatták a kereskedést, és kevés idő alatt már hatszáz forint nyereséget csináltak. Egyszer olyan szomoru idő adta elő magát, hogy se vásárló, se munka nem volt, tehát hogy vigabban muljék az óra, felele Rudolf az ő hugának Jozéfának: menj és hozz egy tuczat kártyát, hogy mulathassuk magunkat, és gyakoroljuk a játékban; mindent jó tudni. Jozéfa nem akarta szegni bátyja kivánságát, tüstént elment és visszatért a kártyával. Felele Rudolf: kezdjünk a játékhoz abban a pénzben, melyet már magunk szereztünk, de ugy hogy akármelyikünk nyeri el a másikét, visszaadja. Mondja erre Jozéfa: én nem bánom, én reáállok. Kezdenek a kártyához és kevés idő alatt elveszti az ő részét Rudolf, és mondja: már én kedves hugom, nem játszhatom, mert mind elvesztettem, hanem add vissza. Huga a föltételt szentül megtartván, visszaadta. Kezdenek játszani ujra, és Jozéfa mind elveszti. Itten mondja bátyjának, hogy mind mind elvesztette, hanem adná vissza. Felele Rudolf: talán elment az eszem, hogy visszaadjam, és hiába töltsem az időt; biz én nem adom. Erre megszomorodott Jozéfa és mondja bátyjának, hogy micsoda föltétellel kezdettek játszani, de Rudolf erre semmit se hajtván, hanem elég az, hogy ő elnyerte; vesz tehát huga a tőkepénzből három forintot és kezdik megint a játékot; Rudolf lesz szerencsétlen, Jozéfa szerencsés, mert mind a maga, mind a bátyja pénzét elnyerte. Itten Rudolf kérte vissza tőle az elnyert pénzt; felele huga: te sem adtad vissza, én sem fogom visszadni. Rudolf erre megharagudott s azt mondta, hogy elfogja őt átkozni, hogy őt se ég, se föld be nem fogja venni. Mivelhogy ezen iesztő szavakkal semmire se ment Rudolf, kezdte őt átkozni, és egyszerre a föld megnyilván, Jozéfát elnyelte a mélység és egészen lement a halak királyaig, a ki is neki pártját fogta.

Egyszer az ő gondviselő atyjuk elment a boltba látogatásukra és kérdi: hol vagyon Jozéfa? Rudolf mondá, hogy piaczra ment volna, s ennek ugyan hitelt adott az öreg kereskedő; de mivel éjszakára sem jött haza, tehát gyanuság esett Rudolfra, hogy hová lett az ő huga. Mi volt Rudolfnak mit tenni, megvallotta, hogy játszott a hugával pénzre oly föltétellel, hogy a ki elnyeri, az tartozzék ismét visszaadni. Ő elnyerte először az én pénzemet, és visszaadta; ujra kezdettük a játékot, én elnyertem az övét, és többé vissza nem adtam, a hugom tehát a tőkepénzből vett három forintot és igy mind azt a pénzt, melyet én tőle nyertem, mind pedig a mit bolti portékából nyertem, a kártyán tőlem elnyerte s nem akarta visszaadni, mivel én sem adtam vissza, tehát eltette pénzemet, s én őt elátkozám, hogy se ég, se föld be ne vegye; erre megnyilott a föld és én nem tudom hová lett. Felele az öreg boltos: no, te átkozott, hogyan tehetéd azt testvér hugoddal? Mivel te elátkozád őt, én is elátkozlak tégedet, hogy se ég, se föld be ne vegyen, s addig mindig jőj, menj, mig hugodot vissza nem hozod. Ekkor megnyilt a föld és Rudolf elveszett; és lement egészen az alsó Indiába.

Mén, mén, mendegél, s nem talál egyebet, mint a nagy pusztaságot, s nem is tudta hová vegye utját. Imé egy palotát vesz észre maga előtt, s megkettőzteti lépéseit, hanem kapui be voltak zárva. Jár ide s tova körülötte, kukucskál be a rostélyán, bent az udvarban lát sétálni egy öreg embert; az öreg ember is meglátja őt és csudálja az ő szépségét és kérdezte, hogy hol vette itt magát és mit keresne. Ő mondá: öreg apám, én szolgálatot keresek. Te szép gyermek, én az udvarban semmi szolgálatot nem tudok, hanem ha a király, ki a palotában lakik, fog neked szolgálatot adni; azért is meg fogom jelenteni. Fölmegy az öreg ember a királyhoz, mond a királynak: fölséges király itten a palotán kivül van egy aranyhaju szép gyermek a más világról, a ki szolgálatot jött keresni, ha fölséged tudna neki rendelni. Erre a király: küldd fel öreg, azt az aranyhaju ifjat hozzám. Mikor fölment hozzá: kérdezte, hogy bánt-e lóval valaha vagy sem. Hogyne bántam volna. Mindjárt őt felöltöztette fullajtárruhába, de néhány esztendő mulva ugy megnőtt, hogy lóra nehéz volt, szerencséjére meghalt egy öreg igás kocsis, ki a szakácsasszonyoknak két lóval a konyhára vizet, fát, mit hordott; s a két ló ugy leesett lábáról, hogy ki sem mehetett az istálóból, s mondá neki a király: már most te leszesz igás kocsis avval a két lóval; hizlald annyira, hogy szolgálhass, a mit a szakácsasszonyok parancsolnak; ha jól viseled magad, többet adok kezed alá. Itten a fiu mentől hamarább a lovakat annyira fölhizlalta, hogy kivihette a kutra inni, azért a király felhivatta a gyereket és mondá: hallod-e te fiu, ezeket a lovakat éjszakára kivihetnéd a tenger partjára, talán hamarább megjavulnának attól a zöld mezőtől. Itt a fiu estve kivitte a lovakat a tenger partjára és ott legeltette kötőfékszáron egész tiz óráig; akkor tekintett a vöröstengerre, s látja, hogy kétfelé nyilik a közepe, jön a világ szép asszonya, ki mindjárt reá kiáltott: hallod-e, ne is bujj már, gyere hozzám, igyál, egyél és beszélgess velem. Azután lefeküdtek és elaludtak; és a világ szép asszonya még hamarább fölébredt, mint a fiu, akkor megrugja neki a talpát: hallod-e kelj fel, hozd el a te két lovadat. Akkor oda viszi, itt a világ szép asszonya kezkenőjével megtörölgeti a két lovat, olyan két rézszőrü paripa lett belőle, hogy gyönyörü volt reá nézni. Itt a világ szép asszonya csak elfordult, összecsapódott a tenger vele. Itt a fiu viszi haza felé a két lovat: a többi kocsisok, mihelyt meglátták, mindjárt fölmentek a királyhoz: fölséges uram! nem jó gyermeket fogadtunk az udvarba. Itt a király kérdezi: miért? Azért, fölséges király, hogy olyan két rézszőrü paripát lopott az éjszaka, hogy ha gazdája találkozik, fölséged udvarán legnagyobb gyalázat eshetik miatta. Lehetetlen! Nincs különben.

Itt a fiu beköti lovait, a király hivatja őt: hallod-e fiu, hogy merted te azt a lopott jószágot udvaromba hozni; ha itt annak gazdája találkozik, még micsoda szégyent vallhatok érette? Fölséges király, a lótól ne féljen, mert én a lovat nem loptam, hanem én a lónak a szénát vágva szoktam adni, a vizet fonttal mérni, az abrak árát nem szoktam zsebembe rakni, mint a többi kocsisok; ha nem hiszi fölséges király, jőjön le, nézze meg a lovat, rajta a maga bélyege. A király lemegy, látja, hogy az ő bélyege rajta, s a fiut megajándékozza egy tuczat aranynyal. A fiu megörült, hogy van elég pénze; második estve is következik, megint kivitte a lovat ugyan arra a helyre, s ott legeltette kötőfékszáron egész tizenegy óráig. Ekkor tekint a vörös tengerre, látja, hogy kétfelé nyilik a közepe, jön a világ szép asszonya; bujna a fiu, de nem tud hová. Hallod-e, ne is bujj már, csak gyere hozzám, jobb lesz, egyél, igyál, beszélgess velem. A fiu odament, és mulattak ők ketten, lefeküdtek, hanem a fiu fölébredt, megtapogatta, itt a világ szép asszonya ugy pofon csapta, hogy szikrázott a szeme. Hallod-e, ne bánts, még van idő erre, utóvégre is a tied leszek. Ekkor a fiu megszégyelte magát, ujra elaludt, reggel hamarább fölkelt a világ szép asszonya, megrugja neki a talpát: hallod-e, kelj föl, eredj, hozd el a te két lovadat. A fiu odaviszi a két lovat, a világ szép asszonya kezkenőjével megtörölgeti: olyan két ezüstszőrü paripa lett belőle, szintugy tündöklött. Ekkor a világ szép asszonya elfordult tőle, összecsapódott a vörös tenger, odalett a világ szép asszonya, a fiu maga maradt. Itten viszi haza a két lovat, a többi kocsisok meglátták, fölmentek a királyhoz. Fölséges király! nem jó gyermeket fogadtunk. Mondja a király: miért? Azért hogy olyan két ezüstszőrü paripát lopott, hogy ha annak gazdája találkozik, fölséged élete is elveszhet. Lehetetlen! Már nincs különben. Itt a fiu beköti a lovakat istálóba; hivatja a király: hallod-e, fiu, hol vetted azt a lovat? hogy merted udvaromba hozni azt a lopott jószágot? holott ha ennek gazdája találkozik, életem is elveszhet. Fölséges király, a lótól ne féljen, mert én a lovat nem loptam, hanem én a szénát a lónak vágva szoktam adni, a vizet fonttal szoktam mérni, az abrak árát nem szoktam zsebembe rakni, mint a többi a kocsisok; ha nem hiszi fölséged, jőjön le, a maga bélyege rajta. A király lement, hát látja, hogy az ő bélyege rajta. Akkor a fiut megajándékozta egy tuczat aranynyal. Itt a fiu megint megörült, hogy elég pénze van, és otthon maradt harmad napig. Harmadik estve is következik, megint kiviszi a két lovat a tenger partjára, ott legelteti egész tizenkét óráig kötöfékszáron; akkor tekint a vörös tengerre, látja, hogy ketté nyilik a közepe, jön a világ szép asszonya, megint reákiált: hallod-e, fiu, ne is bujj, csak gyere hozzám, jobb lesz, egyél, igyál, beszélgess velem. A fiu hozzá megy, esznek, isznak, és mulatnak; hallod-e, fiu, ha te azt akarod, hogy a tied legyek, te az enyém: én velem soha senkinek ne dicsekedj, hogy „nekem ilyen meg ilyen szeretőm van“; mert ha én rólam legkisebbet is szólasz valakinek, soha sem leszek a tied. Akkor lefeküdtek és elaludtak, reggel hamarább fölkelt a világ szép asszonya, megrugja a fiu talpát; kelj föl, eredj, hozd el a két lovadat. Oda viszi lovát, megtörli kezkenőjével a világ szép asszonya, hát olyan szép aranyszőrü paripa lett belőle, hogy fényessége mindjárt elvette a fiunak szeme fényét. Akkor csak elfordult tőle a világ szép asszonya, összecsapódott a vörös tenger és odavan. A fiu összeköti az aranyszőrü paripát, viszi haza felé, meglátják a többi kocsisok, fölmennek a királyhoz: fölséges király! nem jó gyermeket fogadtunk. A király azt mondja: miért? Azért, fölséges király, hogy olyan két aranyszőrü paripát lopott az éjszaka, hogy fölségednek, ha gazdájok találkozik, az országa is elvesz. Lehetetlen! Az nincsen máskép. A fiu istálóba vitte a lovat, a király csak arra hagyta, gondolván magában: annak a fiunak valami mesterségének kell lenni.

Itt a királynak volt egy öreg parádés kocsisa, ki már ötven esztendő óta szolgálta, és felhivatta mindazt, mind a fiut. Hallod-e, már te eleget szolgáltál, azért se rám, se erre a fiura ne neheztelj; e napságtól fogva ő lesz az én parádés kocsisom, te pedig avval a két lóval igás kocsis és szolgálsz a szakácsasszonyok körül a mi szükséges. Itt a fiu lett a parádés kocsis, az öreg kocsis pedig igen megharagudott reá: kutya ilyen adta fatyja! most jött ide és már kiturt helyemből. Már a fiunak olyan jó dolga volt, hogy csak akkor ült a ló farához, mikor a király parádéra ment. Különben a többi kocsisokkal ebédelt, vacsorált, de mivel haragudott reá az öreg kocsis, azt találta mondani: majd meglássátok, hogy ez a fiu még király leszen, elveszi a királykisasszonyt. Itt a fiu azt feleli: de ördög vigye királykisasszonyotokat, nem kell nekem; mert az én szeretőmnek nyomába sem hághat. Itt a haragos kocsis mindjárt fölment a királyhoz: fölséges király! igy van a dolog: azt találták egymás közt mondani a többi kocsisok, hogy majd meglássátok, még az a fiu király lesz; s a fiu azt felelé: de ördög vigye királykisasszonyotokat, nem kell nekem; mert az én szeretőmnek nyomába sem hághat. Azon a király igen megharagudott, hivatta a fiut maga eleibe: hallod-e, fiu, mit mondottál estve a többi kocsisoknak? Mit, fölséges király? hiszen én nem is beszéltem velök. Már ne is tagadd; mondd meg; jobb lesz. Mi volt mit tenni, kénytelen volt megvallani. A király itt a fiut mindjárt siralomházba tétette, hogy holnap nyolcz órakor felakasztatja; még akkor éjtszaka meg is csinálták a fiunak az akasztófát. Elkövetkezvén az idő, a fiu kivánkozott a király eleibe: adjon neki annyi grácziát, hogy csak egyszer beszélhessen vele. Gráczia, fiam; mit akarsz? Már látom, fölséges király, hogy meg kell halnom, legalább oda csináltass akasztófát, a hová én avval a két lóval jártam, a tenger partjára. Itt a király meg is engedte, hogy arra a helyre csináltatott az akasztófa. Mikor a nyolcz óra már elmult, kikisérté a fiut karon fogva két hóhér. A fiu azt mondja a két hóhérnak: ha ti engemet ugy tudnátok felkötni, hogy mikor ott hagytok, le se essem, meg se fuljak, megajándékoználak kettőtöket egy véka aranynyal. Ezen a két hóhér igen megörült, s ugy kötötték fel őtet, hogy le sem esett, meg sem fult. Mikor már ott hagyták, szépen leszabadult a fiu a fáról; ott sir már a fa alatt, földbe is bujna, csak lehetne, akkor tekint a vörös tengerre, látja, hogy kétfelé nyilik a közepe, jön a világ szép asszonya, megint reá kiált: hallod-e fiu, ne is bujj már, csak gyere ide: jobb lesz; megmondottam, hogy igy jársz, most kicsinbe mult, hogy megmaradt életed; ne dicsekedjél velem, mert mind te, mind én elkárhozunk; hanem azt te meg nem állhattad. Eddig szabadon járhattam, a merre akartam, hanem most haza kell menni a magam városába, s az mind addig lesz fekete gyászba huzva, mig te veled ott nem beszélek; az pedig soha sem lesz, mert jóllehet te oda jösz valaha, de meg sem ösmerjük egymást, ha egy tálból, egy pohárból eszel, iszol is velem. Akkor csak elfordult tőle a világ szép asszonya és összecsapódott vele a vörös tenger és odalett; a fiu bujdosásnak adta magát.

Megy, mendegél annyira, hogy egyszer talál annyi hangyát, hogy még csak meg sem tudott közöttök mozdulni; csak megállt közöttük: uram, én istenem, mit csináljak ezekkel, belőlök sem egyet agyon ütni, sem eltapodni nem akarok. Ekkor a hangyák királya csak megszólal egyszer hozzája: hallod-e fiu, látom, hogy jó szivvel vagy hozzám és népemhez, látom, hogy sem egyet agyon ütni, sem eltapodni nem akarsz; ne is bántsd, mert még jótét helyébe jót várj; ha megszorulsz valaha, csak azt mondd: hangyák királya, add nekem erődet, én is odaadom enyimet, s olyan hangya leszesz, mint én vagyok; és ha ember akarsz lenni, csak azt mondd: hangyák királya, add vissza erőmet, én is visszadom a tiedet; s olyan ember leszesz, mint voltál. Itt a fiu igen megörült, hogy ő jó mesterséget kapott; avval utnak indult, ott hagyta a hangyákat, hogy már avval a mesterséggel akármerre elmehet; annyira megy, mendegél, hogy egyszer megint talál annyi sast, hogy meg sem tud mozdulni közte, csak megáll: ugyan mit csináljak velök, sem egyet agyon ütni, sem eltapodni nem akarok. Itt a sasok királya csak megszólal: hallod-e fiu, látom, hogy jó szivvel vagy népemhez és magamhoz, sem egyet agyon ütni nem akarsz, sem eltapodni; ne is bántsd; jótét helyébe jót várhatsz; ha valaha megszorulsz, csak azt mondd: sasok királya, add ide erődet, én is odaadom enyimet, olyan sas leszesz, mint én vagyok; akár mindig szállva járhatsz; a hol ember akarsz lenni, olyan leszesz, mint voltál. Itten a fiu igen megörült, hogy már két jó mesterséget kapott; már nem fél, akármerre menjen a világba. Avval ott hagyja azokat is; megy, mendegél, talál egy csárdát, a melyben lakott egy öreg ember, tán már kétszáz esztendőt is ért; beköszönt hozzája: jó estvét, öreg atyám uram! Jól jártál fiu, hogy apádnak vallottál, mert ha ezer lelked van is, itt kellett volna veszned; hanem micsoda járatban vagy? Én bizon abban vagyok, hogy keresem a halak királyát, ha tán hirét vette volna valaha, ujságot mondani felőle. Oh fiu, már én éltem kétszáz esztendőt, hanem a halak királyának soha hirét se hallottam, nemhogy ujságot tudnék felőle mondani. Hanem te hiába is mégy; maradj itten, ugy sincs semmi cselédem. A fiu azt mondja: ha veszni indultam, ha elveszek is, még sem maradok. Itt az öreg ember azt mondja neki: hallod-e, fiu, én jót akarok, károdat nem kivánom, mert itt s itt van száz juhász, annak száz kutyája, olyanok, mint egy borju; egyébfelé nem mehetsz, ha ezer lelked lesz is, el kell veszned. Már mindegy, akár ott veszszek, akár itt; avval csak utnak indul a fiu, ott hagyja az öreget.

Egyszer, a mint megy, megy, mendegél, meglátja juhászok közt a tüzet, csak ugy csillámlik közöttök és a kutyákat: uram, én istenem! mit csináljak? ha igy emberi képben megyek oda, ugy széjjelszaggatnak, hogy a szél sem kap egy szemet poromból; ha hangya leszek: valamelyik rám tapod, ugy is el kell vesznem; ha sas leszek, valamelyik juhász meglát, agyon üt, ugy is el kell vesznem; de akármit ad isten, mindegy: sasok királya! add nekem erődet, én is odaadom enyimet. Mindjárt lett belőle egy sas; avval csak fölkerekedett, szépen oda ereszkedett a juhászok háta mögé; semmiféle állat észre nem vehette. Sasok királya! add vissza erőmet, én is visszadom tiedet; ekkor lett olyan ember, mint azelőtt. Az öreg számadó, ki már három száz esztendőt ért, csak akkor vette észre, mikor oda köszönt hozzája: jó estvét, öreg atyám! Hozott a szerencse, fiu; ezer volt a szerencséd, hogy ezek a kutyák észre nem vettek. Hogy jöttél ide, micsoda járatban vagy? Én biz, öreg atyám, keresem a halak királyát, ha valaha hirét hallotta volna, vagy tudna felőle valamit mondani. Oh fiu, már éltem három száz esztendőt, de hirét sem hallottam, nemhogy tudnék neked valamit mondani felőle; hanem te hiába is keresed, maradj meg itt, légy tanyás; egyéb dolgod nem lesz, hanem itt a tanyánál fogsz mindig lenni. Mondja a fiu: már nem bánom, meg is maradok. Itt pedig az a száz juhász a világ szép asszonyának volt a juhászai, és a kit ők őrzöttek százan egy falka juhot, egyéb hasznát nem vette, mint fejtek tőle minden reggel egy zsétár tejet, és abban a tiszta tejben fürdött a világ szép asszonya; és csak olyan volt, mintha vizben mosdott volna, valamig a fiura nem került a sor, hogy neki kellett bevinni a tejet mosdani. És a melyet ő bevitt, mikor benne megmosdott a világ szép asszonya, ugy meggyengült minden teste, mintha másant született volna a világra. Akkor a fiu csak kiment a tanyára, s már beszélt is vele és egyik sem tudta, hogy még valaha ugy összejőnek. Itt más reggel más viszi be a tejet, a világ szép asszonya előtte megmosdik annak, a ki bevitte, ha olyan tej-e az, mint a milyent tegnap vittek; hanem bizon nem olyan volt az. Hallod-e, barátom, mondd meg annak a fiunak, a ki tegnap behozta a tejet, hogy holnap is abból hozzon; igen nehezen várom. Harmadik reggel megint beviszi a tejet a fiu, ott előtte megmosdik a világ szép asszonya benne, akkor megint ugy megujult a teste, mintha másant született volna. Hallod-e, fiu, ne menj ki udvaromból, lakjál itt velem; de a fiunak nem kellett az: hogy ide benn nem maradhat, mert ő tanyás, neki ki kell menni a tanyára. A mint kiballagott, azt mondja a számadónak: ugyan öreg atyám, van-e itt csárda közelében? Hallod-e, fiu, minek? Annak, hogy szeretnék a parasztok közt mulatni és tánczolni. Hallod-e fiu, minek mennél te oda, mikor itthon mindenféle van, mulathatsz és tánczolhatsz eleget. Nem ugy szeretném én; én csak szeretnék a parasztok közt mulatni. Mondja a számadó: ne menj, mert itt hamis emberek vannak, valahol agyon ütnek. De hogy bántanának, ha én nem bántok senkit? No ha ugy van, csak eredj. Akkor a fiu ott hagyta a tanyát estve; pedig nem oda ment, hanem egyenesen be a városba a világ szép asszonyának kapujára, hol be nem mehetett, mert már becsukták. Csak ott gondolkozik, hogyan menjen be; egyszer azt mondja: hangyák királya! add nekem erődet, én is odaadom enyimet. Lett belőle mindjárt hangya; bebujt szépen a kapu alatt, föl a garádicsokon a szoba ajtajára, hol a világ szép asszonya feküdött a legkedvesebb szobaleányával és bemászott a kulcslyukon az ágyra és jól megcsipte a világ szép asszonyát, ki is felsivalkodván: nem jól vetetted az ágyat! kiáltja szobaleányának. Akkor gyertyát gyujtottak, nem volt egyéb egy hangyánál. Igy volt másodszor is, harmadszor is, de már ekkor a világ szép asszonya odakapott és a hangyát beszoritotta a markába, és egy butelliába eresztette, és kitette az ablakba. Bezzeg! most akadt meg a hangya. Ha hangya leszek, hát itt kell elveszni, ha emberré változom, ugy is megtudják, hogy én voltam. Azonban megviradt az idő. Már akármit ad isten, de kár volna itt hangya képében elveszni: hangyák királya, add vissza erőmet, én is visszaadom a tiedet. Ekkor olyan szép juhászlegény kerekedett ki a butelliából, hogy a világ szép asszonya ott fekvésében mindjárt belé szeretett. Szivemnek szép szerelme! én a tied, te az enyim; ne menj sehová, maradj itt nálam. De a fiunak nem kellett egyéb, csakhogy megszabadulhatott, akkor szónak sem állt, ki egyenesen a tanyára, és mondja az öreg számadónak: öreg atyám, én megelégedtem a szolgálattal; most visszamegyek, a honnan jöttem. Hallod-e, fiu, ha kedved nincs, ha magam fia volnál, sem tarthatnálak erővel, azért csak eredj isten hirével. Akkor elindult ő visszafelé s annyira ment, hogy egyszer oda ért a tenger partjára, a hol a világ szép asszonya kijárt; és látja, hogy a habból a tengerbe olyan garádics változik eleibe, mintha kőből rakták volna; itten gondolta: akármit ád isten, lemegyek én rajta; el is indult és mindaddig ment, mig le nem ért az alsó Indiába, akkor összecsapódott a vörös tenger s ő oda alá maradt; annyira járt már, hogy éhen, szomjan majd elveszett.